Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
1984. június 2. NÉPÚJSÁG 11 Két album lapozása körben A fényírástól a fotóművészetig Szinte hihetetlen, hogy csaknem másfél évszázada már hazánkban is, amikor először hatolt be fény egy lencsén, mely kép rögzítésére volt hivatott. Pedig Petőfi Sándor közismertté vált dagerrotip arcképe bizony immár több, mint 135 éve készült. Azóta nagy utat járt meg a művészetté érett fényírás, ahogyan egykor nevezték. Számos korszaka alakult ki, élt nálunk is, akárcsak a nagyvilágban. A hazai fényképezésnek ezt a nagy ívét mutatja be egy-egy jellegzetességével az idei ünnepi könyvhétre a Képzőművészeti Kiadónál megjelent nagy album „Leletek. A magyar fotográfia történetéből” címmel. A válogató, szerkesztő Szilágyi Gábor és Kardos Sándor tiszteletre méltó becsületességgel hárítja el már a bevezetőben azt a látszatot, mintha a magyar fotográfia történetét kísérelték volna meg összehozni és megírni. Ehhez — az egyébként hiányzó műhöz — ennél több kötetre lenne szükség. Ám elégedettek lehetünk a 99 szerző 445 felvételének lapozásakor azzal, hogy valóban történeti szemlélettel kapunk Strelisky Sándor felvétele 1894-ben Blaha Lujzáról Milyen szép még egy bogáncs is Vajda László felvételén!... áttekintést a magyar fotográfia különböző korszakairól, műfajairól, alkotó egyéniségeiről, miközben „a szemlélődő élvezetét, rácsodálkozá- sát tolmácsolja, vállalva a szubjektivitást is.” Mondhatni: imponáló leletfeltárást és gyűjtést folytattak a szerkesztők, miközben' 1848—49-től csaknem napjainkig terjedő hatalmas anyagból kellett válogatniok. Nem lehet még most sem meghatottság nélkül szemlélni a Petőfi-képet, mellyel kötetüket indítják, de különös érzés fogja el az embert a második kép láttán is, amely Zsák Móricz színezett dagerrotípiája egy 1856-ban Szegeden elhunyt asszonyról, Zselinszky Károlynéról, ki 30 éves korában elhalálozván 13 gyermeket hagyott maga után. Aztán időrendben következnek régi és újabb felvételek, ismert fotóművészektől, fotóriporterektől és ismeretlen, de figyelemre méltó amatőröktől. A képek bepillantást nyújtanak olyan korszakba, amikor a fotográfusok a képzőművészekkel léptek versenyre, a múlt századvégi piktorializmus idején, s láthatunk jellemző alkotásokat a szociofotó úttörő és bátor irányzatából éppúgy, mint a polgárság ízlésének megfelelő úgynevezett magyaros stílusból. Figyelemmel kísérhetjük az 1960- as éveknek azt a megújulását, amikor a képzőművészet és a fotó közti határok mindinkább kezdtek elmosódni, föloldódni — s még említhetnénk számos más példát is e lapokról. A fotóművészet kedvelőinek érdekes elemzést nyújt Kreilisheim Györgynek 1941- ben megjelent tanulmánya, amely most változatlanul — és gondolatainak időszerűségét máig megőrizve — olvasható a kötetben. Ha már a visszapillantásnál tartunk, akkor egy másik új művet is meg kell említenünk, melynek szerzője mondhatni a saját élet- útjával ölel föl korszakokat. A 94 esztendős Vajda Lászlóról van szó, akiben tudós botanikust és a magyar természetfotózás egyik nagy mesterét egyaránt tisztelhetjük. Hét évtized fotóművészeti munkásságát mutatja be 200 felvétel fölhasználásával a „Flora Photographies Carpato-Pannonica” című album (ugyancsak a Képzőművészeti Kiadó gondozásában), Rácz István elemző bevezető tanulmányával. A magyar fényképezés hőskorából származó fotói a Kárpát-medence és az azt körülvevő magashegyek, valamint az Adriai tenger partjának őshonos és ma már ritkaságszámba menő növényeit örökítették meg. Külön fölsorakoztatja a Sashegy, a budai hegyvidék, a Mátra, a Bükk, a Mecsek, a Vértes, a Magas-Tátra és az erdélyi hegyvidék flóráját, fgy nyújt gazdag és különleges .szemlélődést, sőt pontos ismeretanyagot a fényképezés híveinek éppúgy, mint a természetbarátoknak. A századfordulón még élt 48-as honvédeket megörökítő Plohn József felvétele a hódmezővásárhelyi Kovács Mihályról. Virágoskert Piroska János kiállítása Egy nép jellemét, jellegét, bölcsességét, bánatát, örömét, bizakodását, kedveszegett voltát, egyszóval egész világ- szemléletét legtömörebben közmondásai fejezik ki. Csodálom is, hogy akik népünk megismerésére törekszenek, nem ezek vizsgálatával fognak hozzá. Milyen szép például: ,,Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. A Virág az ember iránt közömbös növény, de ezer színt játszik, de illata van, de karcsún hajladozik s aki napi gondjai között reáfeledkezik erre, gyönyörködik benne, abban olyan emberi finomságok, gyengédségek élnek, hogy valóban nem lehet rossz ember. Szeretünk is virágok között élni, néha tenyérnyi udvarokon is ültetnek virágot, a szabadban csokrot szednék, szobanövények közt sok a virágos. Az ember tehát nemcsak rácsodálkozik, hanem szeretne mindig közelében lenni. Nézzenek szét: ebben a kiállításban Piroska János virágoskertjében vagyunk, és szivárványos szépségük egyúttal kedves feleségét is felidézi, aki kertjében gondozza a természeti csodákat. De természeti csoda az ártéri erdő, a Tisza feletti zivatar, a benne küszködő ember s ezeket is itt látjuk a falakon. Az amit Piroska János felidéz bennünk: életünk szépségét jellemzi s valóban képei láttán nemcsak, hogy nem lehetünk rossz emberek, hanem jobbak, szebbek leszünk. Tovább is forgathatnánk ezt a tényt például akként, hogy aki Piroska János képeit szereti, abban tiszta az emberség, mosolyog a szépség. De lépjünk közelebb a képekhez, s firtassuk, a képpé formálás módját, a festés tündéri játékát. Javallanám, kezdjük azzal, hogy bármelyik képén kiválasztunk egy tenyérnyi foltot, mintha a többi ott sem lenne és eltöprengünk azon, hogy mit is látunk: csak az ecset és a színek cikázását, nem ismerünk fel semmiféle ábrázolást. Aztán távolabb lépünk a képtől s egyszerre szinte illatáról ismerjük fel virágait, kibomló szirmait, leveles ágait. Mi történt itt? Hogyan jött létre a kuszának tűnő ecsetnyomokból a látvány? Ennek nagy sora van. Piroska János festői előadásában örököse a nagy európai mestereknek, elsősorban Velasqueznek és az impresszionista festőknek. Ok teremtették meg a gondos lefestés helyett a mozgássá, színné átköltött látványt. Megint csak egy kísérlet: álljanak bármelyik Piroska-kép elé s kíséreljék meg kezükkel utánajátszani az ecset mozgását: gyönyörű mozgásbozót jön így létre a szemlélőben. Az történik a képek felületén, hogy a lélektele- nül pontos, szinte leltárszerű rajz helyett a színek tündéri táncában újraformálódik a látvány, valahogy úgy, ahogy Arany János mondta, nem a valóság, annak égi MŰVÉSZET mása. Nos, ez a művészet nem másolás, hanem szinte közmondások tömörségével lejátszódó varázslat, a szemünk előtt bontakozik ki a valóság égi mása. Piroska János nagy tanítómestere a természet, de egyúttal nepn tagadhatja, hogy a jelen embere, miben nyilatkoznék meg ez? Abban, hogy nem tagadja a kép létrejöttét, a belefektetett munkát! Nem simogatja el az ecset járását* hogy úgy tűnjék, mintha maga a látvány kerülne elénk, hanem meghagyja keze mogását: szemünk láttára születik a kép! Mondják s igazuk van, hogy mondják, hogy Piroska János a magyar akvarellis- ták nesztora, szinte hogy nemzetségfője. Ez igaz, de kora nem teszi fáradttá képeit, rajtuk a fiatalság örömével sugárzik, hogy az élet szép, csak fel kell ismernünk áldását! Ezekkel a gondolatokkal köszöntőm Piroska Jánost és Önöket és a kiállítást megnyitom! LASZLÖ gyula régészprofesszor (Elhangzott a szekszárdi Szakszervezeti Művelődési Házban.) Részlet a kiállításról Hincz Gyula rajzai ■A Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban nyílt meg Hincz Gyula kiállítása. Aradi Nóra írja róla: „Hincz Gyula pályája hat évtizedes, folyamatos alkotómunka. Az a művészünk, aki kezdettől fogva legnyitottabban reagált a képzőművészet minden újabb rezdülésére. Soha semmilyen elért eredményét nem tekintette lezártnak, mindenfelé figyelt, minden újat feldolgozott munkáiban és mindig továbblépett, Nem az egymást váltó vagy egymással párhuzamos stílusvonulatok teszik Hincz Gyula munkásságát annyira színessé, változatossá, hanem a művészet funkciója és aktualitása iránti érzéke, merészsége, ahogyan a legkülönbözőbb műfajokban kezdeményezésre volt képes. Festő, akinek egyik legnagyobb erénye a rajz.” Dózsa Igáslovak Zászlóvivők
