Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
A népújság 1984. június 2. Harminc éve téesz-tagok Régi időkre emlékezve Ügy tapasztalom: sokan nem szeretik felemlegetni a régi időket, különösen azokat az éveket, amikor igen nehéz volt a megélhetés, és keserves a kétkezi munka. Mintha kicsit szégyenkeznének egykori szegénységük miatt, mintha a vízvezeték, az emeletes ház, a bőséges ebéd mellé nem illenék a múlt. Pedig hát: a múlt ismerete nélkül kevésbé érthető, és értékelhető a jelen. A gyönki Petőfi Téesz dolgozói, akik már 30 éve dolgoznak a szövetkezetben mindenkor vállalják egykori önmagukat. Haraszti Istvánná SZTK-ügyintéző így emlékezik vissza a három évtizeddel ezelőtti évekre. — A Vörös Csillag Téesz 1949-ben alakult, én 1954- ben léptem be a közösbe. Igen nagy volt a mozgás akkoriban: az egyik ember jött, a másik ment. így is nézett ki a gazdaság, olyan volt akár a „Csáki szalmája.” — mindent széthordták. A mi téeszünk alapítói főleg alföldi emberek voltak, Szolnok megyeiek. A téesz- be 10-15 holddal léptek be, ezt a földet a felszabadulás után kapták, tehát nem, vagy legalábbis nem mindenkinek volt kellő termelési tapasztalata. — Mennyi idős volt, mikor téesz-tag lett? — Tizenöt éves. Énnekem a földmunka akkor már nem volt idegen, kilencen voltunk tesvérek, s a szüleim földet műveltek. Mi gyerekek ahogy már bírtuk a kapát, együtt dolgoztunk a felnőttekkel. — Hogyan gazdálkodtak, hogy működött a téesz? — Az ügyintézés gyéren ment, a bognár volt a pénztáros. Bár nem is nagyon volt rá szükség, hisz aligHarasztl Istvánné: „Nagyon szerettünk együtt dolgozni” alig fordult meg a kezünk között a pénz. Gépünk egy szál se, a 10 pár lóval végeztünk igen sok munkát. Az első Zetort ha jól emlékszem 1959-ben vettük, addig a gépállomásról járt a Hof- fer, az szántott és vetett. Igaz, hogy csak sík terepen tudott dolgozni, a hegyre már nem kapaszkodott fel. — Mit termeltek? — A legnagyobb területen búzát, árpát, borsót, aztán burgonyát, cukorrépát, napraforgót. El lehet képzelni, hogy mennyi volt a munkánk, hisz kevesen is voltunk, s a gyomirtó szerekről nem is hallottunk. Nyáron a gépek learattak, mi meg hajnaltól késő estig csépeltünk. Még az is előfordult, hogy a cséplés majd októberig elhúzódott. — Hányán dolgoztak a szövetkezetben? — Hetvenen, de mivel nagyon nehezen éltünk a munkánk után, sokan elmentek Pestre dolgozni, s akadtak, akik visszatelepültek az Alföldre. Sokat kellett dolgozni, keveset kerestünk, éppen csak a megélhetést, gyarapodni a téeszben nem lehetett. Igyekeztem megállni a helyem, bíztam abban, hogy egyszer majd csak megváltozik a sorsunk, lehúztam 30 évet a téeszben, s úgy éreztem, érdemes volt kitartani. Megtaláltam a számításomat. — Mennyi volt a fizetség? — Munkaegységet kaptunk, sőt mi gyerekek kapáltuk meg az apánk részét. Apám ugyanis elment Dunaújvárosba dolgozni, hogy pénzünk is legyen. A munkaegység 13-15 forint volt, később 25 forintra is fölment és 300 munkaegységet lehetett szerezni. A nők naponta egy, a férfiak másfél munkaegységet tudtak ledolgozni, mert olyan nehéz volt a munka. — Mire emlékszik szívesen ebből az időszakból? — A munkatársaimra. Nekünk rengeteg problémánk volt, de mi sose veszekedtünk. Nagyon szerettünk együtt dolgozni. Ugyancsak 1954-ben, tizennyolc évesen lépett be a téeszbe Laszk Gyula, a szövetkezet gépkocsivezetőj'e. — A Séta Józsi bácsi mellé kerültem a sertéstelepre, gondozónak. Az állattenyésztés úgy nézett ki, hogy a cselédházat átalakítottuk szarvasmarha-istállónak, a sertéseket pedig a régi parasztházaknál helyeztük el, ácsoltunk nekik kifutókat. Hatan voltunk testvérek, apám 15 holddal lépett a téeszbe. öt követtem én, majd mikór a húgom kijárta a nyolc osztályt, jött utánam, aztán az öcsém következett. — Mennyi sertés volt akkoriban a téeszben? — Harminc anyadisznó, két apaállat, és vagy 50-60 hízó. Reggel hatra mentünk dolgozni, és este 6-ig meg sem álltunk. És semmi fizetség. Még az is előfordult, hogy egész évben egy fillér készpénzt nem kaptam, mert nem volt miből fizetni. A háztáji 1 kataszteri hold volt, kukoricát termeltem rajta. Fejadagnak 10-15 mázsa búza, 4-5 mázsa, krumpli járt. — Hogyan tudtak kész- . pénz nélkül boldogulni? — Majdhogynem sehogy. Apám aztán elment a sütőüzembe dolgozni, ő kereste a pénzt, én a gabonát. Egyszer meg zárszámadáskor még nekem kellett fizetni 2000 forintot, mert túlelőleg- ben voltam. Nem fizettem, ledolgoztam. — Hogyan lett sertésgondozóból gépkocsivezető? D Varga Márta — Elküldték Pápára traktoros iskolába, mert a téesz kapott egy Hoffert. Én azzal jártam. Később K-25-ösünk is lett, lassacskán így aztán jobbra fordult a sorsunk. — Melyik volt a legnehezebb időszak a harminc év alatt? — Az 1954-től 57-ig terjedő időszak, bár még utána is gyengén fizetett a téesz. Sokan elmentek, én maradtam, hátha egyszer jobb lesz, s jobb is lett valóban. Szeptember elsején lesz 30 éve, hogy itt dolgozom. S úgy látom így visszanézve, hogy sem az ötvenes, sem a hatvanas, sem pedig a hetvenes éveket nem lehet összehasonlítani a mostani időkkel. Laszk Gyula: „Majdhogynem semmi volt a fizetség" Fotó: Czakó Sándor Ismét megjelent A Mi Világunk Nyarat idéző • címlapjával megjelent a Mi Világunk legújabb száma. A hatvannégy oldal terjedelmű kiadványban egyebek között Dr. Hahn István „Az istenek világába” kalauzolja az olvasót. Az európai hírű történész bravúros módon képes a szűkre szabott terjedelemben az istenhit kialakulását nyomon kísérni. Az imponáló tárgyismeret maradandó olvasmányélményt kínál. A menekülés és változata a címe Gauther Ilona írásának. A cikk elemző módon bizonyítja, hogy a tudományos-fantasztikus filmek egy része a menekülés műfaja.. A mi, mai világunk reklámetikájának, a szexis dolgokkal való összefüggéseit mutatja be Németh Márta rövid írása. Czippán György cikkének címe: A rockzene örök és elpusztíthatatlan. A szerző bemutatja, hogy a nagyok, mint az Omega és az LGT, mellett jó néhány an törnek utat a csapáson: V’ Moto Rock, P. Mobil, Hobo Blues Band, East, a Bikini... Dr Veres Pál ismét „Titkolt gondokról — nyíltan” szól. Az ismert szexológus néhány levélből idézve fogalmazza meg a „tinik” számára megszívlelendő tanulságokat. Hogyan lehet két alapdarabból legkevesebb nyolcféle öltözetet összeállítani ? Ezt a kérdést szemlélteti képben és szövegben Soltész Nagy Anna divatszakértő. Fejadag, munkaegység, túlelőleg. Nem árt tudni, hogy mit jelentettek ezek a fogalmak, s hogyan éltek nem is olyan rég azok, akik ezeket a szavakat nap mint nap használták. mikor becsukta a kaput, arra gondolt, hogy soha A többet nem nyitja ki, s amikor maga mögött hagyta az utcát, megállt, visszafordult, s ugyanolyan komótosan, ahogy jött, hazaballagott. A kaput most már dühösen csapta be, s egész mozgása, még az is, ahogy leköpte az ajtó előtt keresztbe fektetett seprűt, azt jelezte, hogy Jánoska tudja, mit kell tennie, s hogy ezen a portán Jánoska az úr. Nem is nyitotta, feltépte az ajtót, s öregapjától tanult hangon üvöltötte be a lakásba. — Aztán még egyszer ki ne tátsd a pofádat, mert széjjel találom verni. Gyufaszálat illesztett a fogai közé, előbb azonban körmeivel levakarta a piros gyufafejet, s mint aki jól végezte dolgát, fenyegetően utánaeresztette fenyegetésének — mintegy jelezve, hogy neki mindenre gondja van — most már indulatmentesen, de> annál parancso- lóbban: — Amire hazajöttem, legyen kész az a mosás, a kiri- elejzumát, s nehogy meghalljam még egyszer a disznók sivítozását. mert a hajadnál fogva ráncigállak az ólig... A házból nem válaszolt senki, s Jánoska, hogy megbizonyosodjon arról, hogy hallották, még egyszer bekiáltott: — Hallottad-é? A disznóknak enni adj, mert bocs- korszíjat hasítok a hátadból. A szomszéd udvaron vénember sütkérezett a napon, s hogy ne tétlenkedjen, egy ággal piszkálgatta gumicsizmája récéi közül a sarat. Aztán zsebéből dohányport szórt az újságra, melyet nemrég hozott a postás, s jó vastag szivart csavart, akkorát, mint egy csusza, s elégedetten eregette a füstöt. — Jól van, Jánoska fiam, a kakas is úr a maga szemétdombján. — Magától se kértem tanácsot — felelte foghegyről, aztán mintegy szentenciát közölte az öreggel: — Megint a másét szívja. — Már hogy lenne a másé? Magam csavartam, láthattad. — De azt is láttam, hogy a veje újságjából, s a dohány se a maga földjén terem. — Semmi az, a fogságban elszíttam a tábori lelkész bibliáját, pedig ott csak krumplilevél volt mahorkával keverve. — Azért nem jár templomba? — kérdezte Jánoska, s közelebb lépett a kerítéshez, mintegy alkalmat teremtve az öregnek, hogy meséljen. — Azért nem járok templomba, mert mikor az első háborúban Doberdóhoz vezényeltek, mint újoncot, éppen Nagypéntek volt, s az akkori tábori lelkészünk olyan-olyan szép beszédet mondott, hogy akár bajonét- rohamra is lehetett volna vezényelni az ezredet, amit máskülönben senki sem nagyon kívánt, s amikor a beszédje végén azt mondta, hogy „most pedig imádkozzunk a győzelemért, testvéreim”, akkor a taliánok lövészárkából felharsant a templomi ének, de olyan csuda szépen, hogy én olyat még a király koronázásakor sem hallottam, pedig azt a napot éppen Pesten értem a kaszárnyában, s ki kellett vonulni felekezetenként a templomba. De mondom, hogy olyan szépen még a belvárosban sem énekeltek, mint azok a taliánok, s amikor béfejeződött az ének, akkor odaátról színtiszta magyarul azt kiáltotta egy hang: „Mit hozott nektek a nyuszi, honvédek?” Amire az egyik átkiáltotta, hogy biza, mi dupla rumot faszoltunk, amire az a magyar talián visszakérdezte, kell-e a piros tojás, s már dobták is a tojásgránátokat, de olyan sűrűn, hogy ott maradt húsvét hetében az ezred fele. Ki az árokban, ki pedig a szanitécek keze között, s akkor én, habár csak siheder voltam, még vas nem járt az arcomon, úgy, hogy az ezredben mikor egyik koma pelyhesállúnak nevezett, a Space eugszfürer azt mondta, hogy e még csak nem is pelyhes, na szóval, azon a Nagypénteken én úgy beteltem a jóistennel, hogy aztán már többet be sem tettem a lábomat a templomba. Kijött Marika, karján kosárral, melyben hófehéren virított a kimosott ruha, s a kicsiszéket a szárítókötél alá téve teregetni kezdett. — Kész a mosás? — kérdezte, de választ nem is várva fordult vissza az öreghez. — Aztán nem volt baja abból, hogy nem járt templomba? Vári Attila: Főpróba — Egy cseppet se. Azért szegődtem ide, mert nincs templom, akkor még falu sem volt, csak béresházak, s a gazdát csak az érdekelte, hogy minden rendben legyen, azt mondta, hogy felőle tiszta zsidó is lehet az ember, csak a munkáját végezze el, s akkor jött a második háború, s Ukrajnában, az első sebesülésem után jön egy géhás őrmester, s azt mondja: „maga főzte azt a birka- tokányt tegnap?” Amire én azt válaszoltam az igazsághoz híven, hogy én csak ízesítettem, mert a tűz főzte, s a bajtársak pucolták hozzá a pityókát, amire azt mondja, hogy „maga katolikus, ugye?”, „annak kereszteltek” mondtam, mert nem akartam megmondani, hogy a’ vagyok, csak nem tartom, mert egyik bajtársunkat munka- szolgálatra vitték, mint vörös gyanúsat, mert nem akart imádkozni, s akkor, hogy szavamat ne feledjem, béosz- tottak a tábori lelkészhez, Kolozsváry őrnagy úrhoz csicskásnak. De szerencsém is volt vele, mert úgy maradt nálam az a biblia, amiből aztán kicsi dohányjövedéket csináltam, s még a legnagyobb ínség idején is volt amit egyek, mert olyan fogolytársam is volt, aki inkább nem evett, s a felsőruhát is eladta volna magáról, csak hogy füstölhessen. Marika befejezte a ruhaterítést, ő is az öreget hallgatta, de Jánoska rászólt: — Nincs semmi munkád, hogy itt ólálkodsz? Nem fejérnépnek való, amit Józsi bá mesél. — Ott állok, ahol akarok — mondta Marika, s csípőre tette a kezét. — Az az én dolgom, hogy hol állok. Értetted-e? — Ügy? — kérdezte fenyegetően, s közeledett Marikához, akit egyáltalán nem ijesztett meg Jánoska paprika- vörös arca, s hogy haját turkálva lépeget felé. — Megmondtam, hogy fejérnépnek kályha mellett a helye? Megmondtam, vagy nem? — kérdezte, most már alig féllépésnyire Marikától. — Szófiabeszéd — feleselt Marika, s amikor Jánoska meg akarta pofozni, elkapta a feléje lendülő kezet, s beleharapott. Jánoska felüvöltött, féllábon táncolt az udvaron, s fájós kezét felhúzott ballába hajlatába szorította. — Megharapott — visította, mint egy heréit malac, s torka szakadtából üvöltött, mint akit éppen vágni ké. szülnek. — Jancsika, na — csitította Marika. — Jancsika, na! Meghallják, na! Ne izélj, meghallják, s megmondják anyuéknak. Ugye Józsi bácsi, nem is fájhat neki olyan nagyon? — Az tudja, aki kapta — mondta diplomatikusan az öreg, s Jancsika abbahagyta a toporzékolást. — Csak védje maga is, ’sze ő szedte le a tavaly oltott fájáról az összes körtét, ö kente be a pipája szárát is kátránnyal, s azt is ő találta ki, hogy drótozzuk be a kapuját — mondta diadalmasan Jánoska, s a hatást leste; — Szóval te voltál? — állt fel az öregember. — De te honnan tudod, Jánoska? Tán csak nem lested ki? Vagy tán az is lehet, hogy éppen te segítettél neki? Na várj csak, hazajön apád, aztán számolunk — mondta indulatosan az öregember, s bajuszát pödörgetve fölállt, sétabotját karjára akasztva kisántikált az utcára. Akét gyermek tanácstalanul állt. — Nem játszok többet — mondta Marika. — Árulkodó Júdás, kapsz egy kotlós tojást. — Akkor minek haraptál meg? — Azért, mert Ancsa néni is megharapta Tóni bácsit, mikor meg akarta ütni — mondta Marika, és csípőre tette a kezét. — Bizonyatyauristen megharapta, láttam. — Folyjon ki a szemed? — Így folyjon ki a szemem — mutatta két ujjával a szem-kiszúrást a kislány, aztán diadalmasan hozzátette: — De Toncsi bácsi mégsem szaladott, hogy kikiabálja, hogy Ancsa néni lopja a csirketápot. Jánoska megingott az érv hatására, aztán mint aki érti az összefüggéseket, legyintett. — Azért nem kiabálta ki, mert ők férj és feleség, és a saját tyúkjainak hozza a csirketápot. — Mi nem vagyunk férj és feleség? — kérdezte a kislány. — Vagyunk egy francot — mondta felnőttesen a kisfiú. — Ez csak játék. — Játék? Akkor a malomgátnál miért mondtad, hogy húzzam le a bugyimat? — Azért, mert Juli is lehúzta. — Juli — mondta sajnálkozva a kislány. — Nanyó azt mondta, hogy a Juli nanyójának se volt soha bugyija, de nekem nem illik fiúk előtt lehúzni, mert belőlem orvosnő lesz. kisfiú gondolkodott egy keveset, aztán odalépett A a kislányhoz. — Akkor Bállá Jóskával miért fürödtetek csórén? — Mert nanyó nem engedett el, s nem akartam, hogy észrevegye, hogy mégis a gátnál voltam. Mert akkor vizesen kellett volna hazajönnöm — mondta a kislány, aztán diadalmasan hozzátette: — De Bállá Jóska nem számít. Az csak másodikos. Kicsi. — Kicsi — mondta elismerően Jánoska is. — Nem is fáj a kezem — közölte békülően, s megkérdezte: Megyünk a gáthoz? — Megyünk — mondta Marika, s a víztől csepegő terítő mellé dobta szoknyáját, s szaladni kezdett. Kis piros bugyija, mint egy szélben hajlongó pipacs mozgott jobb- ra-balra a combig érő fűben, s mögötte ott loholt Jánoska is. ö nem volt mit levessen. Egy szál gatyában ment reggel a kislány után, s most mindketten szaladtak, időnként nagyot visítottak az örömtől. — Marika — kiáltotta a kisfiú. — Dugjuk el a töbiek ruháit. — Jó — kiáltotta vissza a kislány, s nevetése fölhallatszott talán egészen az égig, mert a nap kíváncsian bújt elő egy zsebkendőnyi felhő mögül.
