Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-17 / 114. szám

1984. május 17. /touia\ tíÉRÜJSÁG 5 A közoktatás kérdései Táruló világ Óra, amire nem kell készülni (?) Csöngetéstől csöngetésig az ötödik D-ben Szocializáció az óvodában Kék szemű kis barátom, Peti egyszer azt mondta, hogy „stőr dolog az iskolá­ban az osztályfőnöki óra”. Ö, leginkább ezeket a laza órákat kedveli, mert itt nem kötelező a vigyázz-ülés és örül az osztályfőnöke, ha olyan témákról is mernek kérdezni, amitől légszomjat kap. „És gyakran van lég­szomja az osztályfőnököd­nek?” — kérdeztem. „Hát elő-előfordul”, zárta le a té­mát. Aztán még elmenőben ezt mondta: „Te, a lányok nem is olyan kukák, mint gondoltam. Hogy azok miket tudnak kérdezni!?” o Egy ajándékba kapott osz­tályfőnöki óra perceit oszt­juk meg egymással a szek­szárdi IV-es számú Általá­nos Iskola napközis szobá­jában, az ötödik D-sekkel! Jankovics Mária fiatal peda­gógus tanítványainak az óra­rendjébe alig egy éve ke­rült az osztályfőnöki óra. Mit tudtak erről az óráról? Jószerével csak annyit, hogy van. Ám, azok a gyerekek, akiknek nagyobbacska test­vérük van, többet. Néme­lyek az órák egyes témáit is. — Miről volt szó a leg­utóbbi osztályfőnökin ? A lányok egymásra néz­nek, kuncognak, a fiúk ha­tározott arcot öltenek. — A családról — teszi le voksát Czibre Péter. — A régiről meg az újról. Még a nevelőszülőkről, a nevelő­nőkről is. Mivel ők az utóbbiakat nem ismerhették, kíváncsi vagyok rá, hogy vajon fil­mekből megőrzött és köny­vekből ismert kép él-e róluk a gyerekekben. — Láttam sok olyan fil­met, mindben barátságosak voltak — mondja Budai Gergely. — Azért voltak szigorú nevelőnők, meg mostoha- szülők is — hallom. Még nem is beszéltünk, s már három olyan témát mondtak a gyerekek, ame­lyekről e kötetlen órákon is beszélnek. Közvetlen önma­gukról is. Ha alapfokon, de megvitatják a gyermek- szülő kapcsolatát, a szeretet fontosságát, melybe elvétve belopakodnak a nem vér sze­rinti szülők jellemzői. És nem egy gyereknek fájdal­masan. Jankovics Mária súgja, hogy az osztályfőnöki órá­kon szeretnek és mernek is beszélni „gyerekei”. A fiúk is, a lányok is. — Játsszunk! — ajánlom a gyerekeknek. — Melyikő- tök látott mostanában olyan A lányok összesúgnak „Ezek a fiúk. filmet, amelyben a jó és a rossz harcolt egymással? Erre felbolydult a méhkas, egymást túlkiabálják. Végül Jankovics Mária kedvesen megfegyelmezi őket, hiszen ez is óra. Budai Győző: — A Hitch- cock-sorozat egyik filmjében. A nagymamánál láttam egy filmet, véletlenül. A pedagógus igenlően bó­lint, hogy az ő osztályában is akadnak olyan gyerekek, akik válogatás nélkül meg­nézhetnek minden filmet. Szerencsére kevesen. — A fekete fülű fehér Bim-ben — szolgál egy újabb példával Schmidt Ádám. — Az a vén boszor­kány minden áron meg akar­ta ölni a kutyát. Nagyon dü­hös voltam. Perczel Peti napi élményé­ről, az István, a királyról és Koppányról, a lázadóról be­szél. Vörös Erzsébet igazgató- helyettessel egyet kell érte­nem, amikor mondja: Jankovics Mária tanítványaival — Az osztályfőnökök sze­mélye és egyénisége válo­gatja, hogy mennyire ered­ményesek ezek az órák. Mennyire kötődik gyerme­keihez, mennyire bízik ben­nük és az viszont. Nagyon fontos, hogy a gyerekek mennyire nyílnak meg ilyen­kor. Hiszen, ha a tanuló nem őszinte az osztályfőnö­kéhez, mert kimértnek és ridegnek tudja, akkor mind­végig lakat maradt a szá­ján. Ilyenkor pedig az osz­tályfőnöki munkanaplóba be lehet ugyan írni, hogy leve­zette az órát, de az ered­mény már kétséges. Az ötödik D-ben a kész­séget érzem beszélgetésünk során. A gyerekét és Janko­vics Máriáét is. Még sok­sok, látszólag aprónak tűnő dologról is beszéltünk. A jó­ságról, amiből több kellene, hogy legyen. A hazáról, ami­ből csak egy van. Az ünne­pekre való készülődésről, amit a gyerekek maguk vé­geznek. Legutóbb Rimán Erikáé volt ez a teendő. De folytathatnám a sort az őrsi foglalkozástól kezdve a könyvek elemzésén át egé­szen a tanulásig. Nem biztos, hogy minden szülő tudja, hogy miképpen is zajlanak le az osztályfő­nöki órák. Milyen fogalma­kat ismernek meg és milyen témákkal foglalkoznak gyer­mekeik. A szabad idővel, a közös­ségi megbízatásokkal, az új­ságokkal, a kamaszodással. A hazát, a társadalmat már említettem. Hetente csak egy óra az osztályfőnöki. Nem sok, de lényeges. Az iskola nevelő és személyiségformáló mun­kájának egy kis töredéke. Le lehet darálni. Ügy is, hogy a gyerekek csak órának tudják, olyannak amire nem kell készülni. De úgy kell csinálni, hogy a pedagógus látatlanul ösztönözze tanítványát, hogy mit fontos megismernie, a maga szintjén megérteni és ne féljen kérdezni. Így vá­lik gáttalanná érdeklődésük. Irta és fényképezte: SZŰCS LÁSZLÓ JANOS A napokban egy érdekes és mindenképpen hasznos kezdeményezésről hallottam pedagógus ismerősömtől. A fiatal — kutatással is fog­lalkozó — tanárember el­mondta, hogy szocializációs kísérletet végeznek a szek­szárdi csecsemőotthonban úgy, hogy az intézmény kis lakóit kiviszik a város óvo­dáiba és így biztosítják azt a milliót nekik, amit az ott­hon falai között nem tudnak megadni. Mielőtt azonban a szek­szárdi „úttörőmunkáról” szólnék, úgy érzem, definiál­ni kell a fogalmat. A szak- irodalom szerint: „A szocia­lizáció az embert érő hálá­sok, az ezekre való reakciók, visszahatások egész folya­matát jelenti, amelynek so­rán az egyén megszerzi azt a tudást, azokat a gyakorlói ismereteket és készségekft, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy többé-kevésbé ha­tékonyan vegyen részt az egész társadalom, illetve egyes társadalmi csoportok életében.” A fentiekből ki­olvashatjuk, hogy a szoci­alizáció tanulási folyamat, amelynek során az egyén nemcsak passzívan befogad, hanem fel is dolgozza az őt érő hatásokat. Eközben — természetesen — a személyi­sége is fejlődik, azzal, hogy az egész folyamatban gya­korlati ismereteket, viselke­dési modelleket, magatartást szabályozó értékeket .sajátít el. Mindez a közösségben, a közösség által biztosított és megalapozó szerepe van a gyermekkorban szerzett — akár pozitív, akár negatív — hatásoknak. Ahhoz, hogy megértsük a szekszárdi kezdeményezést, annak célját, elöljáróban el kell néhány dolgot mondani. A csecsemőotthon létrejötte után hosszú éveken, át há­roméves korig látta el a gye­rekeket. A korhatár betölté­se után más intézménybe kerültek. Nem kell különö­sebben bizonyítani, hogy ez az intézményváltozás és az­zal együtt a barátok, a tár­sak elvesztése milyen érzel­mi hátrányt, „produkált” a nyiladozó értelmű csöpp­ségek életében. Talán ezért is született meg egy okos gondolat, vele együtt az in­tézkedés is, amely szerint hatéves korukig Szekszár- don maradhatnak a gyere­kek. Utána — pontosabban tavaly októberben — indult a szocializációs kísérlet, az­zal a céllal, hogy az elszi­geteltséget, az intézeti zárt­ságot feloldja, megismertes­se az óvodáskorúakkal a külvilágot, a „kinti” élet összes mozzanatát. Ügy is fogalmazhatnánk, tágítsa az élettel kapcsolatos látókört és közelebb kerüljenek a való élethez. Fontos feladat, hogy a világ kiszélesítésé­vel, a társadalmi szokások, követelmények megismerte­tésével segítsék a beilleszke­dést. Ezt az intézmény már megtette régebben is, többek között azzal, hogy rendsze­resen behozták a gyerekeket — üzletbe, piacra — vásá­rolni, könyvtárba... De a fa­lak között is számtalan ked­ves esemény zajlott. Az igazi világ azonban októbertől tá­rul fel előttük, ugyanis a tanterv és a nevelési prog­ram alapján huszonkét gye­rek „jár” ki a város két óvodájába. Beleképzelem magamat az intézeti gyere­kek helyébe. Micsoda bol­dogság lehet minden nap au­tóbuszra szállni és utazni, mint a „kintiek”, vagy a felnőttek. Aztán az ismerős arcok helyett új, vidám gyer­mekarcokat látni, ismerked­ni, barátságokat szőni. De micsoda nagyszerű érzés le­het (ett) az, amikor rádöb­ben (t) az értelem, hogy én is ugyanolyan, én is egyenlő vagyok velük. Csoda, hogy falják az ismereteket? Ta­lálgathatnánk még, de feles­leges, hisz a millió élmény „csak” fokozatosan teljese­dik ki számunkra. Ismert, hogy az intézet­ben lévő pedagógusok, szülő­helyettesítő gondozónők a szeretet igazságos szétosztása mellett igen nagy gondot fordítanak arra, hogy a kül­sőben se mutatkozzék meg az intézeti jelleg, az „egyen­ruha”. Ezzel az esetleges sajnálatot előzik meg. Az óvodákban — kezdetben — mégis találkoztak ezzel. En­nek egyik megnyilvánulási formája az volt, hogy haza akarták vinni őket. Időbe tellett, amíg rájöttek, illet­ve megértették, hogy a „gyerek nem akarta”, nem lehet csak úgy hazavinni. Most már jó a kapcsolat. A közös születésnapok megtar­tása, apró ajándékok, a ki­alakult barátságok igazolják az előzőeket. Így a szülők is részt vállaltak a szocializá­ciós munkából. A zömét vi­szont az óvónők végzik to­vábbra is. Bő féléves tapasz­talat alapján néhány dolog már megállapítható. A cse­csemőotthon lakóinak életé­ben nincs törés, a „kinti” óvodában szemléletük, ke­délyállapotuk, személyisé­gük, illetve egész lényük po­zitív, jó irányban változott. Az előzőekben a segítőkről, a nevelőtársakról, a szülők­ről szóltam. A szekszárdi „úttürőmunkát” mások is tá­mogatják. A Tolna megyei Tanács V. B. művelődési, il­letve egészségügyi osztálya mellett az illetékes tárcák, a szekszárdi 11. számú Vo­lán, de szinte mindenki se­gít. Azt hiszem, nem kell''bi­zonyítani, hogy a támogatók olykor talán jelentéktelennek tűnő „apróságai” is olyan nemes tettek, amelyek köze­lebb segítenek a célhoz. De biztosan tudják ők is, azért teszik. Bevezetőben a szocializá­ciót definiáltam azzal a szándékkal, hogy az utána következő mondandó alapjá­ul szolgáljon. Ott ugyan nem szóltam róla, de tény, a szocializáció nem korlátozó­dik az emberi élet egy bi­zonyos szakaszára, hanem egész életen át tartó folya­mat. Minden új csoport és szervezet, amelyben az em­ber élete során részt vesz, más és más norma —, ta­pasztalat és tevékenységi rendszert közvetít (hét) az emberhez. A kiragadott szek­szárdi példával csak azt igyekeztem bizonyítani, — remélem sikerült —, hogy mindenki előtt kitárul (hat) a világ. Főleg, ha segítünk ebben. —él— Jogról mindenkinek Az öröklési szerződésről Akinek van háza, kertje, netán értékes ingóságai, gondoskodhat öreg napjai­ról. Idős embereknek gyakran fejtörést okoz: hogyan, s miként biztosítsák a maguk számára gyermekük, más rokonuk vagy egy megbíz­ható idegen gondoskodását. Készítsenek-e végrendeletet, vagy kössenek öröklési szer­ződést. Mindkettő végintéz­kedési forma. Mi közöttük a különbség? A végrendelet egyoldalú nyilatkozat, amellyel az örökhagyó egész vagy rész­beni vagyonát arra hagyja, akinek a javára végrendel­kezik. Mindketten! tudják, hogy mi a mögöttes tarta­lom: az, hogy aki majd a ja­vakban részesül, gondozásra, tartásra köteles. De nyilat­kozatot csak az örökhagyó tesz. Természetesen nem szükséges a tanácsi jóváha­gyás sem, hanem a végren­deletre vonatkozó kellékek­nek kell csak meglenniük ahhoz, hogy később az örö­kös jelentkezhessen az örök­ségért. Legfeljebb, ha köz­ben az örökhagyó csalódik benne, készít egy másik végrendeletet vagy egyszerű­en érvényteleníti a meglé­vőt. Ezzel az ügy le van zárva. Az öröklési szerződés nem egyoldalú jognyilatkozat, hanem az egymással szerző­dő feleknek közösen tett nyilatkozata. Az egyik fél arra kötelezi magát, hogy a másikat halála esetére va­gyonában részesíti. A másik fél is kötelezi magát egy­idejűleg, hogy az örökhagyót eltartja — vagy élete végéig • életjáradékot fizet neki. Más tartalmú szerződés ebben a körben érvénytelen. Az érvényességhez egyéb­ként hatósági jóváhagyás is kell. A helyi tanács szak- igazgatási szervét kell ez ügyben felkeresni. Eltartás fejében kétféle módon * hagyhatja valaki a vagyonát másra. A tartási szerződés megkötésével a tartás ellenértékeként kikö­tött vagyontárgy nyomban az eltartók tulajdonába ke­rül, ha azonban nem tartási, hanem öröklési szerződést kötöttek, a tulajdonjog csak az örökhagyó halálakor száll át. A szerződés teljesítésének ellenőrzése és vita esetén a békéltetés megkísérlése an­nak a szakigazgatási szerv­nek a feladata, amely az öröklési szerződés jóváha­gyása mellett döntött. Az öröklési szerződés tar­tós jogviszony, ezért gyak­ran előfordul, hogy a szer­ződés módosítását teszik szükségessé. Az öröklési szerződést a felek közös meg­egyezéssel módosíthatják. A módosítás véglegesen vagy időlegesen jöhet létre. Pél­dául, ha a szerződéses örö­kös beteg, és nem tudja el­látni gondozottját, kérheti, hogy időszakosan életjára­dékot fizethessen, vagy a gondozás, ápolás ellátásához harmadik személyt vehessen igénybe. Esetleg ne sajátké­szítésű ételt adjon, hanem előfizetéses étkezés igénybe­vételével oldja meg eltartott­ja kosztolását. A szerződés módosítását is be kell je­lenteni a szakigazgatási szervnek. Az öröklési szerződést — mindkét fél érdekeinek a fi­gyelembevételével — a bíró­ság is módosíthatja. A módo­sítás eredménye ilyenkor gyakran az, hogy a termé­szetbeni szolgáltatást átvál­toztatják életjáradék fizeté­sére. De csakis akkor, ha a szerződés ezzel betölti ere­deti célját. Hiszen egy el­esett, idős ember a pénzzel aligha ér valamit. Ha vi­szont a kapott járadékból megfelelő gondozót tud fi­zetni, ez megoldás lehet szá­mára. Az öröklési szerződések­nek rendkívüli előnyük, hogy a tartást nem feltétle­nül együttlakással kell tel­jesíteni, mint például a ta­nácsi bérlakásokra kötött szerződések esetén. DR. KERTÉSZ ÉVA

Next

/
Oldalképek
Tartalom