Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-07 / 82. szám
IO NÉPÚJSÁG 1984. április 7. IRODALOM BÉNYEI JÓZSEF: Majd elfárad Majd elfáradnak a folyók, medrük sárgára szárad s otthontalanul kering fölöttük megrabolt sirályhad. Majd elfáradnak a szelek s kiszikkad az olajfa, virága illattalanul omlik szomjas avarba. Majd elfáradnak az esők s a mechanizált űrből fáradt olaj pereg csak s égető sugár-tűz jön. Majd elfárad a két kezem tartani egy világot s a zajba roppant fülemből szelíden vér szivárog. Majd elfárad az énekem, rekedt kolomppá romlik s a szívdobbanás ritmusa fásultan meghasonlik, s ha a világ ember megszakad viselni terhed élet, — utolsó búzánk szétpereg: szívben őrzött remények. Költészet napja TÖTTÖS GABOR: Születésnap Elveikbe dőlnek a nemvárt zendülés harcosai Brutusként kutatnak apjuk után önnön nyomukat lépve-látva félnek a fal bárgyún sorjázó rémeitől ütnének sebet hogy lássék a majdnem vértanúk vére kötözni aljasult szándék ne legyen tenyerük éle meggyújtott erdeik jönnek s forgat nyelvük ezer monológot a tőröket élzeni bátor halakért kapdos pikkely-pénzért Duna-szagú köveket gyűjt mi még hallottuk kiabálni a rekedt szívű csapatot kik írni tanultak ketreceikbe szabadság nyelven trágán himnuszokat volt kedvesük béna öléről és egymásnak eladták egymást önmaguknak önmagukat fogaink fogták össze kenyérrel hogy csönd legyen csontunk jobb részévé dalaik dülledt ríme szavunk szánk íze ideáljaik ideálljanak hogy vérünk hemoglobin-ócskavasát összehordjuk nézz a szemükbe J. Attila kérdezd őket hisz te ugrottál vagon alá őket taní-tani ezért születtek jegyzőkönyvek rólad ezért hagytak és el is ezért hagytak homlokod földhányta vakablak rothadás fényes jegyese rég mondják hogy bolond mit számít ha hisz csak lenne sokáig szélbokázó halánték-április IHASZ-KOVACS ÉVA: Álmok, tavaszra Üzenetét várja a kiskert virágot nyit, madarat kelt, szívem felé mélyen-érző patakokat csobogtat. Fénnyel üzen a holnapoknak, — ma még hóval a mának, megcsókolja a homlokomat, a szememet, meg a számat. Dermedten a remete-sorstól hiába én se várjak. Szavai akkor szebbek, amikor felém szállnak. Bimbóitól virággá nehezednek bennem a sebzett rózsaágak. DEVECSERI ZOLTÁN: Mikor odaérek Mikor odaérek valahová, széles utcákat várok, levélből fákat és pirosba-kékbe nyújtózó felhőket, cipőkopogást, az elémjövő csókját — S mivel ma el sem indulok, Kolozsvárról hozott Carpati cigarettát fújok és teát melegítek a kisfiamnak — OLÁH ZOLTÁN: Szemben L. A.-nak Most ne gyújtsd meg a lámpát, nem akarom látni lehullt madaraktól megözvegyült arcodat. Az ingedet se gombold ki, mint esténként a köröttünk füstként gomolygó sötétben! A mennyezeten pihenő csöndet se érintsd meg sűrű, ideges pillantásaiddal, még fölébresztenéd az éjszakákat magukra húzó holtakat! Gyújts meg inkább egy gyertyát, hadd térdepeljenek álmaink a szemérmetlen láng lombja köré. Hiába szólsz, hiába szólok, már mosolyogni sem tudunk, tehetetlenek vagyunk, mint tavasz jötte láttán a tél mennyasszonyai és ártatlanok, mint a bőrünket fölsértő gyertyaláng árnya. Leesett ismét a hó. Mindenki elmegy valahová, lábnyomaikkal bevetik az egész várost. Mi is megyünk — mintha sohasem találkoznánk többé — szemben a fehér szempillájú széllel, megyünk, mintha az el nem mondott gondolatok belehalnának örökre a földig süppedő hóba. CSANÄDY JÁNOS: Tarts, tüzes trón! Sárgaföld, gyurgyókák fészek-szeme sorakozik lukakkal bepöttyözve a szakadt falakon, homok-part a folyó fölött, amott öreg nyárfák dőlnek a vízbe, gyökér-csonkjaik még kapaszkodnak, rászállnak a parti fecskék, ott gyűléseznek, bogarak rajzanak a friss légáramlásban a víz fölött, zöld a folyó és szőke csíkot húznak homokját felkavarva a halak — homok-pad, gyurgyókák fészke falum hegyeiben, az erdők alatt messze villanó szakadt part, könnyű a szívem, repülök felétek vad Tisza-part, Tolna, Fejér, Somogy, a Koppány-járt vidékek s Tisza-menti urak, a lázadók, Vaták vas-üstökű unokája vagyok és dózsa györgy keresztes vitézek amikor hálni jár belém a lélek s már csak a Nap s a kard vasa ragyog. Pintér Tamás: A vesztes — Ki az? — Csak én. Hát, ki volna? Talán másnak is van kulcsa a lakáshoz? — A szívbajt hozod rám, Viktor. Mi ez, repülő-ellenőrzés ? — Sajnálom, Ada. Ha érdekesebb látogatóra számítottál, akkor peched van. — Már megint mérgezett a nyelved. Tedd fel a hangfogót, kispofám; épp most aludtak el a gyerekek. — Mosol? — Kedves vagy, hogy észreveszed. Örökké csak mosok. De talán öltözz át, légy szíves. Fázni kezdek, ha rádnézek. Csurom víz vagy, Viktor. Üjabban nyitott kocsival jár a főnököd? Reggel arról volt szó, hogy éjfél előtt nem leszel itthon. A nagy Bakallár meggondolta magát? — így is lehet mondani. — Szép tőle. Éppen eléggé kihasznál: évek óta csak vendégségbe jársz haza. Re- pesek az örömtől, hogy programon kívül láthatlak. Legalább segítesz kilötykölni ezt a vagon pelenkát. A különleges, bőrkímélő mosóporoktól már teljesen tönkrement a kezem. Garantáltan bioaktív, „a háziasz- szonyok öröme”. — Mondok egy újságot, Adél... Ügy áll a helyzet, hogy végeztem a főnökkel. — Csak nem ölted meg? — Végeztem vele. — Talán kiléptél? — Hallgass ide... Lehet, hogy én rosszul értem, de a sumákoló szövegből azt vettem ki, nagyon is szeretné, ha elmennék. Ügy csinált, mintha vérezne a szíve értem, amiért nem tudja emelni a fizetésemet. Ezzel kezdte. Tudom, hogy maga többet érdemel, mondta. A meglepetéstől szóhoz se jutottam. Azt mondta: Nézze, Takács, bármennyire sajnálom, de egy megveszekedett fillérrel sem tudok többet adni... Semmi „Viktor pajtás”, „Hapsikám” vagy „öregfiú”, ahogy szokta, hanem csak „nézze, Takács”... Feljebb már nem mehetek, mondta, már így is vannak hangok, hogy én mandarint csinálok magából, de hát két gyereket kell eltartania, a felesége se dolgozik, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez- mit jelent, a mai világban az isten pénze is kevés, keservesen nehéz volna elengednem magát, de, a szentségit, meg kell értenem, hogy senki sem lehet ellensége a családjának... Duruzsolt, magyarázott, szenvedett, éppen csak a ruháját nem szaggatta meg. Végül kibökte, hogy a taxivállalat vezérétől hallotta, milyen nagy dohányokat lehett ott zsebre vágni; túlóra nélkül játszva megkereshetném a dupláját annak, amim van. Azt mondta, rám bízza a döntést. Szomorúan venné tudomásul, hogy otthagyom, de ilyen az élet, az ember a maga boldogulása után fut, és senkinek sincs joga ebben bárkit megakadályozni. — Rossz lóra tettél, Viktor. Kezdettől fogva mondom. — Tévedsz. Valami történt. Ezt már napok óta érzem. Eddig nagyon jól megvoltunk egymással, előttem elengedte magát, nem tett lakatot a szájára. A hosszú utak összeráztak bennünket, szinte barátok lettünk. öt év, Ada, gondold meg... — Én legalább tíznek érzem. De, az ég szerelmére, ne fuvolázz ilyen tragikus hangon. — Reggel óta ez jár a fejemben, és nem jutok semmire. — A te nagy Bakallárod... Én meg azt hittem, végre megjött a eszed, és otthagytad. Hogy végre te léptél, azt hittem. Lefogadom, még rimánkodtál is neki. — Egy szót se szólhattam, nem volt rá idő. El kellett mennie. Tegnap még úgy volt, hogy együtt megyünk. — És a kocsi? Csak nem azt akarod mondani, hogy a Nagy Karmester vonatra szállt? — Nevetni fogsz: ő vezeti a kocsit. — Tanulékony növendéked van, kispofám. Ezek szerint nemcsak passzióból akart jogosítványt szerezni. — Mintha fenéken rúgtak volna, Ada. Piszok érzés volt látni, hogy beül a kocsiba, és kihajt a gyárkapun, mintha én a világon sem volnék. — Tisza haszon. Most legalább rákényszerülsz, hogy valami normális hely után nézz, ahol nem nyúzzák le rólad a bőrt, és nem kell teljesítményben nyalni egy kegyes nagyfőnök fenekét. Állandóan úgy jöttél haza. mint akit kicsavartak. Ha egyáltalán hazajöttél. Én meg bús apácaként tengődtem az ágyban. — Csak ne célozgass, jó? Mit akarsz mondani azzal, hogy mindig úgy jöttem haza, mint akit kicsavartak? — Azt, hogy úgy jöttél haza, kispofám. — Szerinted, Adél. Szerintem sosem lehetek annyira kinyiffanva, hogy észre ne vegyem, ha egy nő fekszik mellettem. — Lehetne beszélni róla. Tény, hogy leginkább csak aludni jártál haza. Mintha szállodába jöttél volna: beestél az ajtón, gyorsan ettél valamit, és fejest ugrottál az ágyba. Még azt is elfelejtetted megkérdezni, hogy vagyok. Ti mindnyájan azt hiszitek, ha pénzt tesztek az asztalra, minden el van intézve. Hát, rohadt pénz az, amiért bármit is fel kell áldozni. Például a családot. A gyerekeid nem ismernek, ha a közelükbe mész, rázzák a pólyát, és ijedtükben sírva fakadnak. A mai napig nem tudod megkülönböztetni az ikreket. Neked Bakallár volt az isten. Ha intett, ugrottál; ha nem intett, akkor is. A pucérja voltál, még a babáihoz is te fuvaroztad. Alázatosan, bambán ültél kint a kocsiban, míg ő az ügyeletes szeretőjével hancúrozott. — Sokat köszönhetek neki, Adél. — A karrieredet, igaz? Vagy amit te annak gondolsz. Néhanapján bekerültél az akváriumba, a nagy halak közé. Ennyi az egész. — Ezt te nem éjted. — Én csak a munkához értek, kispofám. Megmondanád, hány óra van? — Mindjárt kettő. Talán időre kell megcsinálnod a mosást? — Ne sziporkázz. Sokkal jobban tennéd, ha kiszellőztednéd a fejed. Fél éve ígéred az apádnak, hogy rendbehozod a rádiót. — Útban vagyok? — Hát, persze. A szeretőmet várom. — Röhög a vakbelem. — Mondd, Viktor semmi önérzet nincs benned? Meddig akarsz még szomorúan kérődzeni? A főnököd nem csinál ebből ügyet, mérget vehetsz rá. Vidáman fü- työrészve gurul az országúton; ha ugyan ki nem kötött már valami árokban. — Ezt ne emlegesd. — Eszembe jutott. Majdnem kiterültél miatta. Te mesélted. * — Az én hibám volt. Nem lett volna szabad átadnom a kormányt. De hát kérte. Ha az utolsó pillanatban oda nem kapok, telibe torpedózunk egy kanyarodó teherautót. Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Csak ült, markolta a volánt, úgy összeszorította a száját, hogy késsel sem lehetett volna szétnyitni. Később, valahányszor megjegyeztem valamit, hogy ezt csinálja vagy azt csinálja, mindig hang nélkül bólintott, túlságosan is komolyan vette a vezetést, ilyenkor egy tréfát sem engedett meg magának. Tette, amit mondtam. — Szerettem volna látni azt a vircsaftot. Amikor a Nagy Organizátor úgy ugrál, ahogy a kis Takács fütyül. — Mi van ebben? Tényleg, Ada, miért kell neked minden levesben hajszálat keresned? — Én csak azt akartam mondani, hogy Bakallár nem az a fajta, aki könnyen lenyeli a kudarcot. Nincs hozzászokva, hogy leckéztessék. Te meg dirigáltál neki, okítottad őt. Kést mártottál a szívébe. Sosem fogja elfelejteni, az ő ügyes, elnéző tanítómesterét. Nagyon hálás, köszöni a fáradozásaidat, de a további szíves szolgálatokra nem tart igényt. És holnap felvesz helyetted egy vadonatúj sofőrt, ugyanany- nyi fizetéssel, mint amennyit te kaptál. Tudod, Viktor, ez úgy van, mint a szerelemben: a férfiak általában széles ívben elkerülik azt a nőt, akinél egyszer is csődöt mondtak. — Fejezd be, kdél, jó? Te csak maradj a konyhában, maradj meg azoknál a dolgoknál, amikhez értesz. Rosszul ismered Bakallárt, és mindig is rosszul ismerted. — Befejezem, kispofám. Nem mész el az apádhoz? — Nem. — Persze, arra sem vagy hajlandó, hogy levegőzni vidd a gyerekeidet. Mindjárt kisüt a nap. — Nem megyek sehová! — Viktor, miért ordítozol? Felvered a házat. — Az idegeimen hárfázol. Kikényszerí- ted belőlem. — Neked itt semmi jogod üvöltözni. — Térj észre, Ada. Napok óta várom, hogy veled legyek. Valahányszor eszembe jutsz, szeretnék azonnal visszafordulni. — De még egyszer sem fordultál vissza. És most engedj el, kispofám, jó? — Nem engedlek. — Erőszakos disznó vagy. — Szeretlek, Ada. — Akkor mosd ki helyettem ezt a halom göncöt. — Ada... — Ne vadulj, Viktor. — Ada, nem kopognak? — Ugyan. — Mondom, hogy kopognak. — Ne törődj vele. — Hogyhogy ne törődjek? — Bennem is vér folyik, Viktor. Belevittél a dologba. És ha belevittél, akkor most ne törődj mással. — Megbolondultál? — Hallgass! — Te vártál valakit, Adél. Ki vele, kit vártál? — így is jó... öntsünk tiszta vizet a pohárba, kispofám.
