Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-07 / 82. szám

1984. április 7. t TOtNA . 0 rtEPÜJSAG Múltunkból Szendrei Mihálynéval, & váraljai ÖNO vezetőjével I — Hogyan lesz valaki­ből öregek napközi ottho­nának vezetője? — Arról fogalmam sincs... Gondolom, ebben én nem va­gyok tipikus eset... | — Miért? — Mert amikor leérettsé­giztem, Bonyhádon helyez­kedtem el a MEZÖGÉP-nél, mint adminisztrátor. Mit mondjak? Csodálatosan érez­tem magamat ott, a remek kollektíva befogadott. Velük azóta is tartom a kapcsolatot, annak ellenére, hogy 1977. február 1-e óta vagyok itthon Váralján, az öregek napközi otthonának vezetője. S más­különben is kötődöm Bony- hádhoz, nagyon sok barátom van ott, és sok olyan szocia­lista brigád, amelyek támo­gatják a napközinket. — Erről még nyilván ej­tünk szót. Előtte kanya­rodjunk vissza a „nem ti­pikus esethez". Jó? — Csak előtte el kell mon­danom még egy fontos dol­got... Azt, hogy én Váralján is születtem, s nagyon szere­tek itt élni. Két gyermekem van: kislányom Adél tizen­négy, kisfiam Ákos tízéves. Szóval Ákossal voltam gye­sen, amikor az egyik séta, majd a bevásárlás alkalmá­val észrevettem, hogy a régi iskolát átalakítják... Illetve csak annyi tűnt fel, hogy épül valami. Az egyik unoka- testvérem kőműves, s tőle érdeklődtem, hogy vajon mi lesz itt! ö mondta, hogy az idős embereknek építenek napközit. Később pedig hal­lottam, hogy az állások be­töltésére pályázatot írtak ki. f — És ön nyert... — Nem ilyen egyszerű a dolog, noha így igaz, ahogyan mondja. Sőt, az akkori vb- titkár is így fogalmazott, amikor eljött hozzánk: „Megnyerte a pályázatot, Sá­rika!” Viszont az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy én nem vezető akartam lenni, hanem gondnok, vagy valami adminisztrációs munkakör­ben szerettem volna elhe­lyezkedni itthon. Régi helye­met ugyan nagyon sajnál­tam, de a két gyerek mellett nehéz lett volna a bejárás Bonyhádra. $ — Tehát meglepődött. — Meg, bizony. És beval­lom azt is, hogy akkor, a pá­lyázat idején még hivatástu­dat sem élt bennem az egészségügyi pálya iránt. Azt tudtam, hogy az idős embe­reket nagyon szeretem és tisztelem, pillanatok alatt kapcsolatot tudok teremteni velük, társaságomban ők is feloldódnak. — Amikor eldőlt, hogy ön lesz a vezetője a nap­közinek, mit érzett legfon­tosabb feladatának? — A tájékozódást és a fel­készülést. Egy 1975-ös Egész­ségügyi Közlöny adott felvi­lágosítást arról, hogy mi is egyáltalán az öregek napkö­zije. Százszor elolvastam, s minden szót egyenként átrág­tam, próbáltam rendezgetni azokat magamban, s persze igyekeztem kiegészíteni min­det saját elképzeléseimmel, ötleteimmel. Mert akkor már azok is éledtek bennem. Utá­na a nagymányoki közös ta­nács vezetőivel — a mi köz­ségünk oda tartozik — ellá­togattunk Izménybe, tapasz­talatcserére. Ugyanis ott már akkor működött ÖNO. — Milyen tapasztala­tokkal tért haza? — Jó volt látni a valóság­ban ilyen működő intéz­ményt. Ez sokat segített. I — Min derül? — Hogy amikor visszajöt­tünk, fogtam egy kis füzetet, s abba kezdtem írogatni, hogy mi mindenre lesz szük­ségünk. Tessék, itt az irka... Általában megőrzőm a régi dolgokat. — Huszonnégy lapos-, huszonnégy mélytányér... — Mindent, de mindent föl kellet írnom, nehogy va­lami kimaradjon vagy elfe­lejtődjön. Egyébként abban az időben szinte naponta jár­tam a tanácsra. Soroltam, hogy még mire lenne szüksé­günk, no és beszámoltam, hogy mit intéztünk, mi min­dent vásároltunk. — Hány idős ember iratkozott be a napközibe induláskor? — Tizenhárom. Egycsopor­tos napköziként indultunk, azaz húsz lett volna a lét­szám. Viszont az indulást kö­vető második hét végén már kevésnek bizonyult a lét­számkeret. Pedig annak ide­jén itt nálunk is elég erősen élt még a szegényház-szem­lélet. — Pontosan ez az, amit sikerült száműznie. Ho­gyan, mivel? — Az túlzás, hogy csak az én érdemem az egész. De szí­vesen beszélek arról, hogyan élnek itt az idős emberek, s mi az, ami vonzóvá teszi szá­mukra a napközit. Először is az, hogy minden napra van programjuk, hogy itt bent van mit tenniük. Szeretném, ha nem tűnnének nagy sza­vaknak a következők. De az idejövetelért érdemes szépen felöltözködniök, egyszerűen élteti őket, erőt ad nekik a napközibe járás, öröm szá­mukra a nap mint nap való találkozás, az együtt végzett munka... — Az imént munkáról beszélt. Olyan munkáról, amit itt, a napköziben vé­geznek az öregek. — Nekem az a meggyőző­désem, hogy amíg valaki dol­gozni tud, legyen szó bármi­lyen munkáról, az rengeteget jelent az egészségi állapotá­ban, kiegyensúlyozottságá­ban, egyáltalán hangulatá­ban. És ez nagyon fontos. Ahogyan az is, hogy a nap­közi ne valamiféle napközi- beni menedéket nyújtó hely legyen, hanem a kellemes és hasznos időtöltés színhelye. Ahova vágynak az emberek. Nekünk talán elsősorban a munkával sikerült ideköt­nünk majdnem mindenkit. Számtalan dolgot csinálunk. Koszorút kötünk megrende­lésre és a halottak napja tá­ján igen sokat. Szövünk, de kifejezetten sárközi motívu­mokat. A nénik hímeznek, a bácsik gombolyítják a fona­lat. Kötényeket és idős asz- szonyoknak kombinét var­runk. Nézze, ezeket a zellju- ta szövetből készült azsúro- zott térítőkét is itt készítet­tük. — Nagyon szépek. Ha­sonlót először a Képcsar­nok Vállalat üzleteiben I láttam... De honnan a számtalan ötlet? És hon­nan tudja, hogy mihez mi­lyen anyag kell, s azokat hol szerzik be? — Az ötlet nem gond. Az embernek csak nyitott szem­mel kell járnia mindenfelé. Például ezeket az azsúrozott térítőkét akkor kezdtük ké­szíteni, amikor egy kis üzlet­ben megláttam egyet. Azon­nal megtetszett, s elhoztam a rajta levő „eligazító cetlit”, írtam is a készítőnek, a sze­gedi Komplett Ruhaipari Szövetkezetnek, hogy küldje­nek anyagot. Erre már a Kenderfonó- és Szövőipari Vállalat válaszolt, s azóta is ők a szállítóink. — És a többi, számta­lan anyagféleség honnét van? — Hasonló módon kutat­juk fel, mint a zelljuta szöve­tet. Az élő koszorúhoz itteni kertésztől vesszük a virágot. Viszont a művirágot Duna­kesziből és Dunaharasztiból kapjuk. A szalagot és a fes­téshez szükséges aranyport Kondorosról. A zöldet a ká- rászi erdőgazdaság küldi... Aztán majd az összes kör­nyékbeli üzemet, vállalatot felsorolhatnám, ahonnét leg­alább egy-egy brigád támo­gatja intézetünket... S nem szólva a rengeteg hulladék anyagról, bőrökről, rongyról, amiket szintén ingyen ka­punk, és ezerféle kis kedves dísztárgyat készítünk belő­lük. Szóval nem untatom a fölsorolással, mert az eltar­tana napestig. | — Most elszomorodott? — Nem. Hanem azon tűnő­döm most is, amin igen gyak­ran szoktam... Annyi rossz példát lehet hallani az embe­rek rossz viszonyáról, illetve arról, hogy... nem is mondom ki. Inkább azt, hogy jók az emberek. Nagyon jók. Most ne tartson naivnak, hogy ezt mondom, mégpedig ilyen egyszerűen fogalmazva. Va. lóban így érzem, s ezt ta­pasztalom rendszeresen. S nem az győzött meg minder­ről, hogy gyakran olcsón vagy ingyen küldenek a nap­közinek anyagokat, hanem a küldés módja. A kedves leve­lek, a további segítség fel­ajánlása... — ön pedig ne hara­gudjon meg a következő kérdésért! Nem zavarja, hogy rendszeresen ír a gyáraknak, vállalatoknak, hogy küldjenek ezt vagy azt? — Ezen is gondolkoztam már. De nem érzem kérege­tésnek, amit teszek. Ugyanis én még egyetlen egyszer sem kértem pénzt vagy anyagot, szerszámot, virágpalántát in­gyen. Vagy hulladékot kér­tem, vagy a küldött áruról számlát... S el sem hiszi, hogy milyen örömöt jelent az öre­geknek, amikor egy-egy új anyag megérkezik, s új mun­kába foghatunk. — Beszélgetésünk ele­jén, meg a legutóbbi itt- jártamkor is rengeteg fo­tót mutatott. Kirándulá­son, farsangi mulatságon készültek, s a nézőjüket arról győzik meg, hogy igen mozgékonyak az it­teni napközisek, s igen si­keres rendezvényeik van­nak. — Arról is lehetne beszól­ni rengeteget. De mielőtt mondanék róla néhány dol­got, egy meglepő adattal szolgálok: nálunk 72 eszten­dő az átlagéletkor, de a két csoportba — már azok let­tünk — több nyolcvan-nyolc- vankét éves bácsi, illetve né­ni is jár. A legidősebb 86 esz­tendős. — Akkor most követ­kezzenek azok a progra­mok, amelyek nem „me­netrendszerűek’’. — Sok helyré kirándultunk már, elsősorban olyan he­lyekre, ahol van látnivaló és melegvizes fürdő is. Igen jól sikerülnek az itteni összejö­vetelek, ahova egy-egy szo­cialista brigádot is mindig meghívunk. El is jönnek szívesen, néhányan velünk tartanak a kirándulásokon is. Hogy miből futja mind­erre? Az itt készülő hol­mik árából. Az összeg hatvan százalékát mindig megkapja a holmi készí­tője, a negyven százalék megy a közösbe. Azon ve­szünk további anyagokat, s abból költünk a szórakozás­ra. — Ezután még többen lesznek együtt az idős emberek. — Igen. Kilencedikén nyí­lik a hétközi napközi. Az épület hátsó szárnyát alakí­tottuk át. Nézze meg, hogy milyen szépek a szobák. Há­rom háromágyas és egy két­ágyas van. Jelentkeztek Kis- mányokról, Nagymányokról, de Győréből is. Már telt ház van. A hetes otthon lakóit az iskolabusz hozza majd hét­főnként, s viszi haza pénte­kenként. — Hogyan, s miként tá­madt a hétközi napközi ötlete? — A tanács végrehajtó bi­zottságának 1982-ben számol­tam be a napközi tevékenysé­géről. Hivatalosan akkor és ott hangzott el először, hogy jó lenne átszervezni a napkö­zit, hiszen több idős ember­nek ez a kérése. Most végre elkészült az átalakítás, ezzel a környékben élők egyik ál­ma valósult meg. Tudom, hogy ez újabb felelősséget jelent, de nem félek tőle. A munkatársaim is örülnek... nem beszélve az idősekről. — Akkor egy étkezés­sel, a vacsorával többről kell gondoskodniok. Hogy oldják meg? — Reggelit, ebédet és uzsonnát kaptak eddig. Az ételt a nagymányoki általá­nos iskola napközijéből szál­lítják. Mondhatom, igen elé­gedettek vagyunk vele. A vacsorát pedig majd az ké­szíti közülünk, aki ügyeletes lesz. Ügyelünk az egészséges táplálkozásra, könnyű vacso­rákat tervezünk. Az étkezés­ről sokat beszélgetünk a nap­közibe járókkal. Szívesen, s egy ideje szakértelemmel is teszem, hiszen elvégeztem az ÖNO-veze tőképzőt. — Étkezés ügyben, gon­dolom, igen határozott­nak kell lennie. — így van... és ez kicsit ne­héz, hiszen az öregek napkö­zijébe járókhoz képest „uno­ka korban” vagyok. — Nagyon jó egészsé­get kívánok a napközi unoka korú dolgozóinak és a nagyszülő, dédszülő korú bejáróinak, illetve a bentlakóinak! V. HORVÁTH MÁRIA 1944. év tavaszán felgyor­sultak az események. A német megszállást követően azon­nal lefogták a számukra még elérhető, s még szabadlábon lévő baloldaliakat & a pol­gári ellenzék tagjait. Töme­gesen sorozták be a magyar állampolgárságú, de német ajkú fiatalokat az SS-be. A csendőrség szinte korlátlan fegyverhasználati jogot ka­pott április végén. Olcsó volt az emberélet. Megszaporod­tak a zsidóellenes rendelke­zések. Ezek közül is kiemel­kedett antihumanizmusával, az az üldözöttek sorsát alap­vetően meghatározó rendel­kezés, amely szerint el kell hagyniuk lakásukat, gettóba kell menniök. Vagyonukat, munkahelyüket, megszokott életkörülményeiket hátra hagyva, s a részükre kijelölt helyen biztosított lakhelyre kellett költözködniük. A gettóbazárásra vonat­kozó alispáni rendelet 1944. május 11-én kelt, az iktató­szám 8 100 1944, stencilezett sokszorosítású, 4 oldalas in­tézkedés. Ezrek életét pecsé­telte meg ez a rendelkezés. A rendelet 16 §-ból áll. Kimon­dotta, hogy 10 ezernél keve­sebb lakosú községben zsidó nem lakhat, s meghatározott idő alatt a járások főszolga­bíróinak irányításával a köz­ségi elöljáróságok telepítsék át őket a rendeletben meg­határozott helyekre. Tolna megye területén a kijelölt város és községek a következők: Szekszárd megyei város; a dombóvári járásban Dombó­vár község; a dunaföldvári járásban Paks község; a du­naföldvári szolgabírói kiren. deltség területén Dunaföld- vár község; a központi járás­ban Tolna község; a simon- tornyai járásban Hőgyész; a tamási járásban Tamási köz­ség; valamint a völgységi já­rásban Bonyhád község. A rendelet 5. §-ában az al­ispán úgy rendelkezett, hogy Madocsa, Bölcske, Nagydo- rog zsidó lakói Dunaföldvár- ra kerülnek a helyiekkel együtt; a járás többi részé­ről Paksra irányították őket. A központi járásból Tolnára kellett összegyűjteni a zsidó lakosságot, kivéve Bátaszé- ket, onnan Bonyhádra irá­nyították az üldözötteket, ahova a völgységi járás egész területéről hurcolták a ren­deletben meghatározott sze­mélyeket. A többi járásban — a rendelet szerint — a já­rási székhelyre kellett átte­lepíteni a hátrányosan meg­különböztetett magyar állam­polgárokat. Az alispáni rendelet, ráé­pülve az 1 610/1944. M. E. sz. rendeletre, kimondja, hogy a lakásukat elhagyni kénysze­rülő személyek csak a ré­szükre kijelölt város- vagy községrészben, utcában, vagy házcsoportban lakhatnak. Az ilyen városrészben, utcában nemzsidó személyek nem lehetnek. A rendelet nagyon szűkre szabta azoknak a körét, akik­re az áttelepülés nem kötele­ző, akikre nem vonatkoznak az előírások. A honvédelmi munkaszolgálatosoknak, a hadiüzemi munkásoknak, és a megkülönböztető jelzés vi­selésére nem kötelezett sze­mélyeknek nem kellett get­tóba menniök. (Ilyen kivéte- •lezett személyek azok voltak, akik például az első világhá­borúban kitüntetést szerez­tek.) A központi rendeletnek megfelelően a megye alispán­ja kötelezően előírta, hogy a körülzárt város- vagy köz­ségrészt, utcát vagy házcso­portot minden oldalról jól látható megkülönböztető jel­lel, a hatágú sárga csillaggal, illetve „zsidó lakások” feli­rattal kell ellátni. Az így kö­rülzárt területre belépni nemzsidóknak csak külön engedéllyel volt lehetséges, rendkívül ritka esetben. A belépési korlátozás nem vo­natkozott a nyomozó hatósá­gok’ embereire, akik nyomo­zás és vallatás miatt bármi­kor beléphettek a zárt terü­letre. A hátrahagyandó vagyon kezelésére a következő utasí­tást kapták a községi elöljá­róságok, a járási főszolgabí­rók, és a városi polgármes­ter: „A jelen rendelet alkalma­zása során abban az esetben, ha a zsidónak iparüzlete, ha­szonbérlete vagy bármily más vállalata van és eltávo­zása következtében a vállala­tot személyes közreműködé­sével továbbvezetni vagy fel­számolni nem tudja, a köz­ségi elöljáróság (polgármes­ter) gondnok kirendelése vé­gett a gyámhatósághoz elő­terjesztést tesz.” Az alispáni rendelkezés felhívja a figyelmet, hogy mindazokat, akik a fenti ren­delkezések alapján tett ha­tósági intézkedéseknek nem tesznek eleget, hat hónapig terjedhető elzárással büntet­hetik. A címzettek alig kapták meg a fenti terjedelmes uta­sítást, máris megtörtént az intézkedés: a zsidó lakossá­got néhány napon belül a ki­jelölt helyre tkell szállítani. 1944. május 20-ra már be­zsúfolták őket a gettókba, s júniusban megtörtént a de­portálásuk. Alig hagyták el lakásukat az üldözöttek a hatósági kény­szer miatt, a megye főispán­jához megérkezett vitéz Endre László államtitkár 1944. május 15-én kelt ren­delkezése, mely szerint a zsidók tulajdonát képező rá­diókat szét kell osztani tár­sadalmi szerveknek és biz­tosítani kell, hogy néhány megbízható személy is kap­jon belőlük. Az adományo­zás feltétele: „...csak olyan magánszemélyt lehet javas­latba hozni, aki nemzethű­ség szempontjából minden tekintetben megfelelő és aki. nél a rádiókészülék használa­ta biztosítja azt, hogy a rá­diót nemcsak saját maga használja, hanem a ké­szüléket olyan helyen sze­reli fel, hogy a rádió adá­sait a közönség egy ré­sze közvetlenül hallgathas­sa. Ilyenek lehetnek te­hát: a különféle üzletek (ven­déglő, korcsma, borbély, mé­száros, hentes, szatócs, cuk­rász, nagyobb munkás­létszámmal dolgozó műhe­lyek, stb.). Ezen felül rádió- készülék juttatásában lehet részesíteni a ténylegesen mű­ködő és a figyelembejövő ér­dekek szempontjából telje­sen kifogástalan egyesülete­ket is, amelyeknek helyi­ségeiben a rádiókészülékek elhelyezése és használata révén a fentebb mondott cél a rádiónak a közvélemény megfelelő kialakítására való kérdése biztosítva van”. A rendeletek sokasága foglalkozott a zsidók vagyo­nának leltározásával, fel- használásával. A megyei pénzügyigazgatóság feladat­körébe tartozott e vagyonok kezelése. A pénzügyigazgató 1944. október 30-án rövid jelentésében arról tájékoz­tatta a főispánt, hogy Csib- rák, Gyulaj, Kocsola, Kurd, Bölcske, Bikács, Dunaszent- györgy, Gerjen, Madocsa, Al­sónyék, Báta, Bogyiszló, Harc, Medina, Sárpilis, Sió- agárd, Tengelic, Várdomb, Felsőnána, Keszőhidegkút, Miszla, Pálfa, Szárazd, Ud­vari, Varsád, Bedegkér, Ér­tény, Felsőnyék, Kánya, Nagyszokoly, Regöly, Sza- kály, Tengőd községekben lévő ruhaneműeket nem szállíttatja be a gyűjtőállo­másra, hanem az adott köz­ségekben egy helyre vonja össze és lezárt lakásban fog­ják őrizni. Az intézkedés a zsidók vagyonának értéke­sítésével függött össze. Ek­kor az ágy- és fehérneműek, valamint a lábbelik értéke­sítéséről volt szó. A fent leírtak a XX. szá­zad barbárságának egy nép­csoport csaknem teljes meg­semmisítésének és vagyona elprédálásának csupán né­hány epizódja. K. BALOG JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom