Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-07 / 82. szám

1984. április 7.

t TOtNA .

0 rtEPÜJSAG

Múltunkból

Szendrei Mihálynéval, & váraljai ÖNO vezetőjével

I — Hogyan lesz valakiből öregek napközi otthonának vezetője?

— Arról fogalmam sincs... Gondolom, ebben én nem vagyok tipikus eset...

| — Miért?

— Mert amikor leérettségiztem, Bonyhádon helyezkedtem el a MEZÖGÉP-nél, mint adminisztrátor. Mit mondjak? Csodálatosan éreztem magamat ott, a remek kollektíva befogadott. Velük azóta is tartom a kapcsolatot, annak ellenére, hogy 1977. február 1-e óta vagyok itthon Váralján, az öregek napközi otthonának vezetője. S máskülönben is kötődöm Bony- hádhoz, nagyon sok barátom van ott, és sok olyan szocialista brigád, amelyek támogatják a napközinket.

— Erről még nyilván ejtünk szót. Előtte kanyarodjunk vissza a „nem tipikus esethez". Jó?

— Csak előtte el kell mondanom még egy fontos dolgot... Azt, hogy én Váralján is születtem, s nagyon szeretek itt élni. Két gyermekem van: kislányom Adél tizennégy, kisfiam Ákos tízéves. Szóval Ákossal voltam gyesen, amikor az egyik séta, majd a bevásárlás alkalmával észrevettem, hogy a régi iskolát átalakítják... Illetve csak annyi tűnt fel, hogy épül valami. Az egyik unoka- testvérem kőműves, s tőle érdeklődtem, hogy vajon mi lesz itt! ö mondta, hogy az idős embereknek építenek napközit. Később pedig hallottam, hogy az állások betöltésére pályázatot írtak ki. f — És ön nyert...

— Nem ilyen egyszerű a dolog, noha így igaz, ahogyan mondja. Sőt, az akkori vb- titkár is így fogalmazott, amikor eljött hozzánk: „Megnyerte a pályázatot, Sárika!” Viszont az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy én nem vezető akartam lenni, hanem gondnok, vagy valami adminisztrációs munkakörben szerettem volna elhelyezkedni itthon. Régi helyemet ugyan nagyon sajnáltam, de a két gyerek mellett nehéz lett volna a bejárás Bonyhádra.

$ — Tehát meglepődött.

— Meg, bizony. És bevallom azt is, hogy akkor, a pályázat idején még hivatástudat sem élt bennem az egészségügyi pálya iránt. Azt tudtam, hogy az idős embereket nagyon szeretem és tisztelem, pillanatok alatt kapcsolatot tudok teremteni velük, társaságomban ők is feloldódnak.

— Amikor eldőlt, hogy ön lesz a vezetője a napközinek, mit érzett legfontosabb feladatának?

— A tájékozódást és a felkészülést. Egy 1975-ös Egészségügyi Közlöny adott felvilágosítást arról, hogy mi is egyáltalán az öregek napközije. Százszor elolvastam, s minden szót egyenként átrágtam, próbáltam rendezgetni azokat magamban, s persze igyekeztem kiegészíteni mindet saját elképzeléseimmel, ötleteimmel. Mert akkor már azok is éledtek bennem. Utána a nagymányoki közös tanács vezetőivel — a mi községünk oda tartozik — ellátogattunk Izménybe, tapasztalatcserére. Ugyanis ott már akkor működött ÖNO.

— Milyen tapasztalatokkal tért haza?

— Jó volt látni a valóságban ilyen működő intézményt. Ez sokat segített.

I — Min derül?

— Hogy amikor visszajöttünk, fogtam egy kis füzetet, s abba kezdtem írogatni, hogy mi mindenre lesz szükségünk. Tessék, itt az irka... Általában megőrzőm a régi dolgokat.

— Huszonnégy lapos-, huszonnégy mélytányér...

— Mindent, de mindent föl kellet írnom, nehogy valami kimaradjon vagy elfelejtődjön. Egyébként abban az időben szinte naponta jártam a tanácsra. Soroltam, hogy még mire lenne szükségünk, no és beszámoltam, hogy mit intéztünk, mi mindent vásároltunk.

— Hány idős ember iratkozott be a napközibe induláskor?

— Tizenhárom. Egycsoportos napköziként indultunk, azaz húsz lett volna a létszám. Viszont az indulást követő második hét végén már kevésnek bizonyult a létszámkeret. Pedig annak idején itt nálunk is elég erősen élt még a szegényház-szemlélet.

— Pontosan ez az, amit sikerült száműznie. Hogyan, mivel?

— Az túlzás, hogy csak az én érdemem az egész. De szívesen beszélek arról, hogyan élnek itt az idős emberek, s mi az, ami vonzóvá teszi számukra a napközit. Először is az, hogy minden napra van programjuk, hogy itt bent van mit tenniük. Szeretném, ha nem tűnnének nagy szavaknak a következők. De az idejövetelért érdemes szépen felöltözködniök, egyszerűen élteti őket, erőt ad nekik a napközibe járás, öröm számukra a nap mint nap való találkozás, az együtt végzett munka...

— Az imént munkáról beszélt. Olyan munkáról, amit itt, a napköziben végeznek az öregek.

— Nekem az a meggyőződésem, hogy amíg valaki dolgozni tud, legyen szó bármilyen munkáról, az rengeteget jelent az egészségi állapotában, kiegyensúlyozottságában, egyáltalán hangulatában. És ez nagyon fontos. Ahogyan az is, hogy a napközi ne valamiféle napközi- beni menedéket nyújtó hely legyen, hanem a kellemes és hasznos időtöltés színhelye. Ahova vágynak az emberek. Nekünk talán elsősorban a munkával sikerült idekötnünk majdnem mindenkit. Számtalan dolgot csinálunk. Koszorút kötünk megrendelésre és a halottak napja táján igen sokat. Szövünk, de kifejezetten sárközi motívumokat. A nénik hímeznek, a bácsik gombolyítják a fonalat. Kötényeket és idős asz- szonyoknak kombinét varrunk. Nézze, ezeket a zellju- ta szövetből készült azsúro- zott térítőkét is itt készítettük.

— Nagyon szépek. Hasonlót először a Képcsarnok Vállalat üzleteiben

I láttam... De honnan a számtalan ötlet? És honnan tudja, hogy mihez milyen anyag kell, s azokat hol szerzik be?

— Az ötlet nem gond. Az embernek csak nyitott szemmel kell járnia mindenfelé. Például ezeket az azsúrozott térítőkét akkor kezdtük készíteni, amikor egy kis üzletben megláttam egyet. Azonnal megtetszett, s elhoztam a rajta levő „eligazító cetlit”, írtam is a készítőnek, a szegedi Komplett Ruhaipari Szövetkezetnek, hogy küldjenek anyagot. Erre már a Kenderfonó- és Szövőipari Vállalat válaszolt, s azóta is ők a szállítóink.

— És a többi, számtalan anyagféleség honnét van?

— Hasonló módon kutatjuk fel, mint a zelljuta szövetet. Az élő koszorúhoz itteni kertésztől vesszük a virágot. Viszont a művirágot Dunakesziből és Dunaharasztiból kapjuk. A szalagot és a festéshez szükséges aranyport Kondorosról. A zöldet a ká- rászi erdőgazdaság küldi... Aztán majd az összes környékbeli üzemet, vállalatot felsorolhatnám, ahonnét legalább egy-egy brigád támogatja intézetünket... S nem szólva a rengeteg hulladék anyagról, bőrökről, rongyról, amiket szintén ingyen kapunk, és ezerféle kis kedves dísztárgyat készítünk belőlük. Szóval nem untatom a fölsorolással, mert az eltartana napestig.

| — Most elszomorodott?

— Nem. Hanem azon tűnődöm most is, amin igen gyakran szoktam... Annyi rossz példát lehet hallani az emberek rossz viszonyáról, illetve arról, hogy... nem is mondom ki. Inkább azt, hogy jók az emberek. Nagyon jók. Most ne tartson naivnak, hogy ezt mondom, mégpedig ilyen egyszerűen fogalmazva. Va. lóban így érzem, s ezt tapasztalom rendszeresen. S nem az győzött meg minderről, hogy gyakran olcsón vagy ingyen küldenek a napközinek anyagokat, hanem a küldés módja. A kedves levelek, a további segítség felajánlása...

— ön pedig ne haragudjon meg a következő kérdésért! Nem zavarja, hogy rendszeresen ír a gyáraknak, vállalatoknak, hogy küldjenek ezt vagy azt?

— Ezen is gondolkoztam már. De nem érzem kéregetésnek, amit teszek. Ugyanis én még egyetlen egyszer sem kértem pénzt vagy anyagot, szerszámot, virágpalántát ingyen. Vagy hulladékot kértem, vagy a küldött áruról számlát... S el sem hiszi, hogy milyen örömöt jelent az öregeknek, amikor egy-egy új anyag megérkezik, s új munkába foghatunk.

— Beszélgetésünk elején, meg a legutóbbi itt- jártamkor is rengeteg fotót mutatott. Kiránduláson, farsangi mulatságon készültek, s a nézőjüket arról győzik meg, hogy igen mozgékonyak az itteni napközisek, s igen sikeres rendezvényeik vannak.

— Arról is lehetne beszólni rengeteget. De mielőtt

mondanék róla néhány dolgot, egy meglepő adattal szolgálok: nálunk 72 esztendő az átlagéletkor, de a két csoportba — már azok lettünk — több nyolcvan-nyolc- vankét éves bácsi, illetve néni is jár. A legidősebb 86 esztendős.

— Akkor most következzenek azok a programok, amelyek nem „menetrendszerűek’’.

— Sok helyré kirándultunk már, elsősorban olyan helyekre, ahol van látnivaló és melegvizes fürdő is. Igen jól sikerülnek az itteni összejövetelek, ahova egy-egy szocialista brigádot is mindig meghívunk. El is jönnek szívesen, néhányan velünk tartanak a kirándulásokon is. Hogy miből futja minderre? Az itt készülő holmik árából. Az összeg hatvan százalékát mindig megkapja a holmi készítője, a negyven százalék megy a közösbe. Azon veszünk további anyagokat, s abból költünk a szórakozásra.

— Ezután még többen lesznek együtt az idős emberek.

— Igen. Kilencedikén nyílik a hétközi napközi. Az épület hátsó szárnyát alakítottuk át. Nézze meg, hogy milyen szépek a szobák. Három háromágyas és egy kétágyas van. Jelentkeztek Kis- mányokról, Nagymányokról, de Győréből is. Már telt ház van. A hetes otthon lakóit az iskolabusz hozza majd hétfőnként, s viszi haza péntekenként.

— Hogyan, s miként támadt a hétközi napközi ötlete?

— A tanács végrehajtó bizottságának 1982-ben számoltam be a napközi tevékenységéről. Hivatalosan akkor és ott hangzott el először, hogy jó lenne átszervezni a napközit, hiszen több idős embernek ez a kérése. Most végre elkészült az átalakítás, ezzel a környékben élők egyik álma valósult meg. Tudom, hogy ez újabb felelősséget jelent, de nem félek tőle. A munkatársaim is örülnek... nem beszélve az idősekről.

— Akkor egy étkezéssel, a vacsorával többről kell gondoskodniok. Hogy oldják meg?

— Reggelit, ebédet és uzsonnát kaptak eddig. Az ételt a nagymányoki általános iskola napközijéből szállítják. Mondhatom, igen elégedettek vagyunk vele. A vacsorát pedig majd az készíti közülünk, aki ügyeletes lesz. Ügyelünk az egészséges táplálkozásra, könnyű vacsorákat tervezünk. Az étkezésről sokat beszélgetünk a napközibe járókkal. Szívesen, s egy ideje szakértelemmel is teszem, hiszen elvégeztem az ÖNO-veze tőképzőt.

— Étkezés ügyben, gondolom, igen határozottnak kell lennie.

— így van... és ez kicsit nehéz, hiszen az öregek napközijébe járókhoz képest „unoka korban” vagyok.

— Nagyon jó egészséget kívánok a napközi unoka korú dolgozóinak és a nagyszülő, dédszülő korú bejáróinak, illetve a bentlakóinak!

V. HORVÁTH MÁRIA

1944. év tavaszán felgyorsultak az események. A német megszállást követően azonnal lefogták a számukra még elérhető, s még szabadlábon lévő baloldaliakat & a polgári ellenzék tagjait. Tömegesen sorozták be a magyar állampolgárságú, de német ajkú fiatalokat az SS-be. A csendőrség szinte korlátlan fegyverhasználati jogot kapott április végén. Olcsó volt az emberélet. Megszaporodtak a zsidóellenes rendelkezések. Ezek közül is kiemelkedett antihumanizmusával, az az üldözöttek sorsát alapvetően meghatározó rendelkezés, amely szerint el kell hagyniuk lakásukat, gettóba kell menniök. Vagyonukat, munkahelyüket, megszokott életkörülményeiket hátra hagyva, s a részükre kijelölt helyen biztosított lakhelyre kellett költözködniük.

A gettóbazárásra vonatkozó alispáni rendelet 1944. május 11-én kelt, az iktatószám 8 100 1944, stencilezett sokszorosítású, 4 oldalas intézkedés. Ezrek életét pecsételte meg ez a rendelkezés. A rendelet 16 §-ból áll. Kimondotta, hogy 10 ezernél kevesebb lakosú községben zsidó nem lakhat, s meghatározott idő alatt a járások főszolgabíróinak irányításával a községi elöljáróságok telepítsék át őket a rendeletben meghatározott helyekre.

Tolna megye területén a kijelölt város és községek a következők:

Szekszárd megyei város; a dombóvári járásban Dombóvár község; a dunaföldvári járásban Paks község; a dunaföldvári szolgabírói kiren. deltség területén Dunaföld- vár község; a központi járásban Tolna község; a simon- tornyai járásban Hőgyész; a tamási járásban Tamási község; valamint a völgységi járásban Bonyhád község.

A rendelet 5. §-ában az alispán úgy rendelkezett, hogy Madocsa, Bölcske, Nagydo- rog zsidó lakói Dunaföldvár- ra kerülnek a helyiekkel együtt; a járás többi részéről Paksra irányították őket. A központi járásból Tolnára kellett összegyűjteni a zsidó lakosságot, kivéve Bátaszé- ket, onnan Bonyhádra irányították az üldözötteket, ahova a völgységi járás egész területéről hurcolták a rendeletben meghatározott személyeket. A többi járásban — a rendelet szerint — a járási székhelyre kellett áttelepíteni a hátrányosan megkülönböztetett magyar állampolgárokat.

Az alispáni rendelet, ráépülve az 1 610/1944. M. E. sz. rendeletre, kimondja, hogy a lakásukat elhagyni kényszerülő személyek csak a részükre kijelölt város- vagy községrészben, utcában, vagy házcsoportban lakhatnak. Az ilyen városrészben, utcában nemzsidó személyek nem lehetnek.

A rendelet nagyon szűkre szabta azoknak a körét, akikre az áttelepülés nem kötelező, akikre nem vonatkoznak az előírások. A honvédelmi munkaszolgálatosoknak, a hadiüzemi munkásoknak, és a megkülönböztető jelzés viselésére nem kötelezett személyeknek nem kellett gettóba menniök. (Ilyen kivéte- •lezett személyek azok voltak, akik például az első világháborúban kitüntetést szereztek.)

A központi rendeletnek megfelelően a megye alispánja kötelezően előírta, hogy a körülzárt város- vagy községrészt, utcát vagy házcsoportot minden oldalról jól látható megkülönböztető jellel, a hatágú sárga csillaggal, illetve „zsidó lakások” felirattal kell ellátni. Az így körülzárt területre belépni nemzsidóknak csak külön engedéllyel volt lehetséges, rendkívül ritka esetben. A belépési korlátozás nem vonatkozott a nyomozó hatóságok’ embereire, akik nyomozás és vallatás miatt bármikor beléphettek a zárt területre.

A hátrahagyandó vagyon kezelésére a következő utasítást kapták a községi elöljáróságok, a járási főszolgabírók, és a városi polgármester:

„A jelen rendelet alkalmazása során abban az esetben, ha a zsidónak iparüzlete, haszonbérlete vagy bármily más vállalata van és eltávozása következtében a vállalatot személyes közreműködésével továbbvezetni vagy felszámolni nem tudja, a községi elöljáróság (polgármester) gondnok kirendelése végett a gyámhatósághoz előterjesztést tesz.”

Az alispáni rendelkezés felhívja a figyelmet, hogy mindazokat, akik a fenti rendelkezések alapján tett hatósági intézkedéseknek nem tesznek eleget, hat hónapig terjedhető elzárással büntethetik.

A címzettek alig kapták meg a fenti terjedelmes utasítást, máris megtörtént az intézkedés: a zsidó lakosságot néhány napon belül a kijelölt helyre tkell szállítani. 1944. május 20-ra már bezsúfolták őket a gettókba, s júniusban megtörtént a deportálásuk.

Alig hagyták el lakásukat az üldözöttek a hatósági kényszer miatt, a megye főispánjához megérkezett vitéz Endre László államtitkár 1944. május 15-én kelt rendelkezése, mely szerint a zsidók tulajdonát képező rádiókat szét kell osztani társadalmi szerveknek és biztosítani kell, hogy néhány megbízható személy is kapjon belőlük. Az adományozás feltétele: „...csak olyan magánszemélyt lehet javaslatba hozni, aki nemzethűség szempontjából minden tekintetben megfelelő és aki. nél a rádiókészülék használata biztosítja azt, hogy a rádiót nemcsak saját maga használja, hanem a készüléket olyan helyen szereli fel, hogy a rádió adásait a közönség egy része közvetlenül hallgathassa. Ilyenek lehetnek tehát: a különféle üzletek (vendéglő, korcsma, borbély, mészáros, hentes, szatócs, cukrász, nagyobb munkáslétszámmal dolgozó műhelyek, stb.). Ezen felül rádió- készülék juttatásában lehet részesíteni a ténylegesen működő és a figyelembejövő érdekek szempontjából teljesen kifogástalan egyesületeket is, amelyeknek helyiségeiben a rádiókészülékek elhelyezése és használata révén a fentebb mondott cél a rádiónak a közvélemény megfelelő kialakítására való kérdése biztosítva van”.

A rendeletek sokasága foglalkozott a zsidók vagyonának leltározásával, fel- használásával. A megyei pénzügyigazgatóság feladatkörébe tartozott e vagyonok kezelése. A pénzügyigazgató 1944. október 30-án rövid jelentésében arról tájékoztatta a főispánt, hogy Csib- rák, Gyulaj, Kocsola, Kurd, Bölcske, Bikács, Dunaszent- györgy, Gerjen, Madocsa, Alsónyék, Báta, Bogyiszló, Harc, Medina, Sárpilis, Sió- agárd, Tengelic, Várdomb, Felsőnána, Keszőhidegkút, Miszla, Pálfa, Szárazd, Udvari, Varsád, Bedegkér, Értény, Felsőnyék, Kánya, Nagyszokoly, Regöly, Sza- kály, Tengőd községekben lévő ruhaneműeket nem szállíttatja be a gyűjtőállomásra, hanem az adott községekben egy helyre vonja össze és lezárt lakásban fogják őrizni. Az intézkedés a zsidók vagyonának értékesítésével függött össze. Ekkor az ágy- és fehérneműek, valamint a lábbelik értékesítéséről volt szó.

A fent leírtak a XX. század barbárságának egy népcsoport csaknem teljes megsemmisítésének és vagyona elprédálásának csupán néhány epizódja.

K. BALOG JÁNOS