Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
1984. április 21. IOÍníÉPÜJSÁG KVTI HORVÁTH GYÖRGY: Tavasz érkezik Tavasz tavasz kivirágzói s lombot nevelsz virradatra ágak között táncol a nap s csőrére száll a madaraknak Ibolya-kórus a rét színpadán megcsap lágy illat-ének parányi tetszhalott bogár szél-pengette füvön éled Fény és árnyék kergetik egymást fák rejtélyes szegletén öröm-mámorban ringunk némán én az árnyék s Te a fény Nyílik a szív s kacagva érkezik ajtaja ámor millió élet talpra áll s fölzeng a messzi távol... Arnold Bennet: Okos tanács A londoni Old Bond utcában lévő papírboltba bemegy egy elegánson öltözött férfi. — Szeretnék egy levélpapír-készletet vásárolni, a legjobb minőségből — lép oda egy eladóhoz. — És milyen színűt parancsol ? — Rózsaszínűt. — Milyen illatút? — Ó, önöknek illatosított papírjuk is van? — Lépést tartunk a korral, uram. — Nagyszerű. Legyen ibolyaillatű. — Nos, akkor tessék parancsolni ebből a japán készletből. — Mutassa csak, kérem, Igen, szép, de túlságosan nagy, a papír pedig vastag. — Akkor azt tanácsolom, vegyen selyempapírt. — Az nem jó, összefolyik rajta a tinta. — írjon írógépen. — Nem tehetem. Személyes jellegű levelet kézírással illik írni. A beszélgetése ekkor bekapcsolódik egy idősebb eladó is: — Valami panasza van, uram? Miben segíthetek? — Nézze, uram, galambpostával szoktam küldeni a leveleimet. Éppen ezért fontos, hogy a papír vékony legyen, a boríték pedig kisméretű. — Ó, istenem! — kiált fel az idősebb eladó. — Adhatok önnek egy okos tanácsot, hogyan oldja meg ezt a problémát. Keresztezze a postagalambját egy papagájjal. — És miért? — Az ivadékuk örökli majd a galambtól a tájékozódóképességet és a gyorsaságot, a papagájtól pedig azt a képességet, hogy élőszóban mondja el a leveleinek a tartalmát. Juhász László fordítása Bolya Péter: Variációk egyetlen I. Látogatás BEVEZETÉS „Meglátogatom Beát” — határozott Somos egy tavaszi reggelen. — „Hátha gyereket szült, és rólam nevezete el.” ELŐZMÉNY Somos hajnal felé aludt el pesti ágyában, és Sz. városkáról álmodott, ahol valamikor egyetemi polgár volt, a város hamis gyöngyszeme, a rendőrök jó ismerőse, a táncos bulik megbízható résztvevője. — ...Lassú, álombéli léptekkel járta be a várost, a Tiszán is átgyalogolt, hallgatagon üldögélt a túlsó part fövenyén, a vízből néha kigurult egy hullám, körülnyaldosta a bokáját, aztán női alakot öltve viszsarohant a vízbe; a városka felett két Nap állott, sárga ragyogásban fürödtek a házak, a dóm tornya az égig ért, s a hídon... Bea közeledett Somos felé. Fiatal volt, fiatalabb, mint amikor Somos megismerte, zöld ruhát viselt, a haja lebegett az álom szelében, „szeretlek”, suttogta, megsimította Somos arcát, „de hisz mimár .. .”, nyögte Somos — és felébredt. A LÁTOGATÁS Beáék háza Sz. külvárosában állott: öreg, hámló épület, hatalmas ablakokkal, tenyérnyi kerttel. A vaskapu mellett húzós csengő, az utolsó az országban. Bea anyja nyitotta a kaput. — Jééé, Péter, nahát... — Kezét csókolom. — Még ilyet... Jöjjön beljebb. Felmentek a lépcsőn. — Bea... itthon van? — kérdezte Somos. Az asszony benyitott a lakásba. — Jöjjön be hozzám egy kicsit — susogta az előszobában. Somos belépett, tanácstalanul megállt. — Üljön le — mondta az asszony. „Mi a fenét akarhat?” —- töprengett Somos, és lezöty- tyent a fotelba. — Hogy van? — kérdezte az asszony, ő is leült, szemben Somossal. — Én? Jól. — Pesten él? — Többnyire. — És... hol dolgozik? — Egyelőre sehol. „Furcsa” — gondolta. — „Beának már régen be kellett volna száguldania, ki se bírná, hogy...” — Bea beteg — mondta az asszony, mintha kitalálta vol- no Somos gondolatát. — Mi baja? — (Somos elégedetten állapította meg, hogy csak kíváncsiságot érez, semmi mást.) — Tudja... — Bea anyja cigarettáért nyúlt, Somos tüzet adott — köszönöm —, mondta az asszony. — Tudja, Beának volt egy vőlegénye, a Keresztes Feri, talán maga is ismerte, ötödéves jogász. — Nem ismerem. — Nagyon szerették egymást. — Az helyes. — És ez a fiú meghalt, múlt kedden. Somos hallgatott, az asz- szony gyűrűit nézte, az idegesen táncoló köveket. — Beesett... vagy beugrott a villamos alá, itt nem messze — mondta az asz- szony. Somos rágyújtott. — Most már bemehet — állt fel Bea anyja. ...Somos óvatosan nyitja az ajtót. Megmozdul a szőke fej a párnán, Bea arca Somos felé fordul. — Szervusz — mondja, mintha tegnap látta volna Somost utoljára. Somos leült az ágy szélére. — Hogy vagy?... — Köszönöm, jól. Zúg egy kicsit. — Micsoda? — A villamos. Zúg. Mindig. Az ablak napos, világos, tavasz van. — Elviszel? — kérdezte Bea. — ...Tudod, hogy ki vagyok? — Persze. — Most nem vihetlek el — mondta Somos. — Miért nem? Somos megigazította a paplant. — ...Emlékszel a gólyabálra? — Csak egyszer voltam gólyabálon. — Egy fekete srác vitt el, együtt mászkáltunk akkoriban. — Én voltam. — Pezsgőt is ittunk, és hullára táncoltam magam. — Velem. — A, te nem voltál ott. — Ott voltam. — Lehet. Akkor még nem ismertelek. De szerintem nem voltál ott, mert észre- vettelek volna. „Lehet, hogy igaza van?” — rémült meg Somos. — Te, Feri... — suttogta Bea, Somos felé nyúlt. — Fájt? — Micsoda? — A villamos. — Milyen villamos?... — Amelyik alá ugrottál. Somos... — Miért kérdezed? — Csak. — Ne beszéljünk róla. Az a fő, hogy itt vagyok, nem?... Bea felült, átfogta a térdét. — Te most már nem öregszel egy percet sem, ugye? „Halott vagyok” — gondolta Somos. — Nem — mondta. — Most már nem. „Vagy halhatatlan?” — Elviszel? — kérdezte Bea. — Akarsz jönni? — Igen. Elviszel? „Hová?” — gondolta Somos. — „Hiszen...” — Ugye elviszel? — Ha akarod... — mondta Somos. — Dehát... Én már meghaltam. — Tudom. De elviszel, ugye? — ..El. — Mikor? — Holnap. — Biztos? — Igen. — Reggel gyere, korán. témára Bea visszafeküdt a párnára, a mennyezetet nézte. „Megcsókolom” — gondolta riadtan Somos. ...Száraz, mozdulatlan volt a szája, a szeme nyitva maradt. Somos a gólyabálra gondolt, Bea zöld ruhájára, nyári-barna bőrére, a tükrös teremre, a rikoltó zenére... Aztán a hajnali séta hazafelé, Bea dudorászik, kopog a cipője, Somos derekát karolja... Távolodnak, szürkülnek, eltűnnek. — Ha holnap nem jönnek — mondta Somos —, az nem jelent semmit, valami közbejött. Holnapután, vagy egykét nappal később biztosan érted jövök. Bea lehunyta a szemét. — Siess — mondta. BEFEJEZÉS Somos görbén állt a villamosmegállóban. Várt. Az al- sóvádos felől érkezik a villamos, amelyik... amelyik a pályaudvarra visz. ...Végleg elbúcsúzott Sz. városkától. II. Szoba kiadó BEVEZETÉS — Eger — határozott Somos Péter. — Dóm, vár, bor, taverna, Szépasszony-völgye. Utazni jó. Szombat volt, üres napok kezdete, Somos bemászott a Wartburgjába, és elindult Eger felé. UTAZÁSOK Somos utazott. Az utált vasárnapok elől. Hol Szegedre ment (régi cimborákat keresni), hol Debrecenbe (a nagytemplomban üldögélni), hol Tihanyba (az altemplomban álldogálni). És az utazások végén: „Mégiscsak jobb lett volna beszélgetni valakivel a mai napon, vagy talán a következőn is”, álmos szobában, hűvös vendéglőben, lassú séta közben. Dehát... Ott meg az jutott volna az eszébe, hogy jobb lenne a kocsiban ülni, egyedül, visszaúton egy ismeretlen városból. A hétvégi utazások rendje: mindig ugyanaz. Érkezés, szálláskeresés, a Wartburg megfenyítése, kulturális semmittevés dómokban, képtárakban, öreg utcákon, aztán ebéd, „odavalósi” bor, délután bamba városnézés, este borpince vagy taverna, vagy halászcsárda (bárokba nem járt, hiszen a lokálok állatfajai mindenhol egyformák). Másnap óerő-kirándu- lás a legközelebbi romantikához (lovagvár, kilátó, őspark, szőlőhegy), utána megint valamiféle ebéd, de a fröccs mellett már ott toporog a türelmetlenség, „hát mi a vénistent keresek én itt?”. Somos fizet, kocsiba ül, százzal zúg végig az úton, senkit nem vesz fel, hazaér, megnyugszik, elalszik. („Jól élt” a nyári hétvégeken. Pénze volt, hiszen sokat dolgozott, és tökegyedül élt; felnőtté avatta magát, és sem kedves gazemberekre, sem fecsegő asszonykákra nem kötötte a pénzét. Elégedett volt a vagyonával: íróasztal, rajta kéziratok, magnetofon, erőszakos zenéve, betört ágy, néha gyógyszerek és pálinka. Meg a kocsi, egérút a nyugtalanság elől, a halál kétütemű ügynöke.) A SZOBA A dóm közelében parkolt. Lezárta a kocsit, felnézett, „esni fog”, gondolta, zsebre- vágta a kezét, átsétált az úttesten. „SZOBA kiadó csak férfinak”, ütötte meg a szemét a fehér cádula. A fához állt, újra elolvasta. „Nosza” — gondolta. „Tiszta parasztszobában fogok aludni, budira járok, hajnalban rigófüttyre ébredek.” A cím: földszintes ház, utcára néző ablakokkal. Magas deszkakapu. Csengő, mellette a névtábla: ÖZV. KÁRÁSZ JÓZSEFNÉ közép- isk tanár. Szőke, szemüveges fiatal- asszony nyitja a kaput. — Tessék ... — A kiadó szobát keresem. Somos Péter a nevem. A nő fekete ruhát visel. Az arca párnás, komoly; a haja kontyba tűzve. — Kárászné vagyok, tessék. Előre indul. Kordonra nevelt szülők között vezeti Somost a házba, a kiadó szobához. . . . .Magastámlás ágy, öreg szekrény, toalettasztal. A falon feketekeretes fényképek. Sovány, bajszos férfiarc. — A férje? — kérdezte Somos. — Igen. — Meghalt? — Március hatodikán. Somos az ágyra tette a táskáját. — Itt lakott, ebben a szobában? — Csak az utolsó két hónapban. „Nagyszerű” — gondolta Somos dühösen. — És mi. . . szóval miben . . . Milyen betegsége volt? — Fehérvérűség. Somos felvette a táskáját. — Most elmegyek — mondta. — Estére jövök. — Tisztát húzok — mondta az asszony. — Az is jó lesz. — Nem piszkos, senki nem aludt benne, csakhát... — Minden este megágyazok, így aztán ... — Megágyaz? — A férjemnek. Somos kifelé indult, utálta a gyávaságát. Miért nem meri azt mondani, hogy nem kell a szoba, ez a siralomház, a naponta megvetett ágy, a titokzatos szekrény, a leeresztett redőny ... TÖTTÖS GÁBOR: Mennyi rossz bort kell meginnom, míg megérzem ízeid... mennyi rossz bort kell meginnom míg megérzem ízeid mennyi ingem földre hullik míg elérek bőrödig másfelé visz mennyi léptem — társtalanná tenni kész — mennyi kézből gyűjtenélek — 6 csak lennél már egész — füvet szakítok száz csokorral s nincs virágod szál se még most ceruzáim ujjad lapjaim sejlő körmöd írógépkopogás még szívdobogásod órám ered s a csap tűnődő cseppe orrodtól szádhoz kezd gurulni hány levélként kell avarrá válnom míg lombod újra én leszek — A kulcsok — lehelte utána az asszony. ESTE Somos birtokba vette a várost. Bejárta a várat, megcsodálta a székesegyházat, aztán egri fejlevest vacsorázott, elborozgatott a Szépasszony-völgyében... Éjfél után ért a szállására. „Még soha nem volt eny-' nyi kulcsom” — gondolta, amikor a házajtó és lakásajtó után a szobaajtót is kinyitotta. Felkapcsolta a villanyt. Frissen húzott ágynemű, duzzadó párnák. Az éjjeli- szekrényen pohár víz. És . .. gyógyszer. Somos felvette, megnézte. LEUPURIN. Fehérvérűség elleni szer. Az ágy melletti széken: vizeletkacsa, porcelán ágytál. A párna alatt zsebkendők. Somos felhajtja a paplant. Az ágy derekán gumilepedő piroslik. „Ha esetleg magam alá vizelnék” — gondolta Péter kábultan . . . Lassú,, beteg mozdulatokkal levetkőzött, lefeküdt. „Szép álmokat” — gondolta. — „Még két hónapig élek.” Finom kopogás az ajtón. — Józsi! — hallatszik Kárászné halk hangja. Somos hallgat. — Józsi, nincs semmi kívánságod ? — Nincs, szívem, köszönöm — mondta. — Bevetted a gyógyszert? — Igen. — Kettőt? — Kettőt. — Nem vagy éhes? — Nem, szerelmem. Megmozdult a kilincs. — Józsi, miért zárkóztál be? — Egyedül szeretnék maradni. — Engedj be! — Nem. — Józsi, nyisd ki! — Soha többet. — Józsi! Az asszony a kilincset rázza, „Józsi, nyisd ki!”, hallani, ahogy a földre csúszik az ajtó mellett, vinnyogva sír ... Aztán zihálni kezd, sóhajtozik, mély női torokhangon. „Még két hónap” — gondolta Somos. — „Hiszen csak a szél zörgeti a redőnyöket.” MÁSNAP Kora hajnalban ébredt, gyorsan felöltözött, megtapintotta a slusszkulcsát, kiosont a konyhába. A szobaajtó félig nyitva. Kárászné szétvetett karokkal alszik, hosszú haja az arcába simul. Somos kilépett az udvarra. Hűvös, harmatos levelek között ment a kapu felé. „Az éjszakák” — mormolta magában. — „Mindig azok az átkozott éjszakák.” DEVECSERI ZOLTÁN: Hajnalban újra Pincehűvös, nemespenész: nem ér messzire a hegedűszó innen — Négyzetrácsos síkba fullad a tanult s a most születő zsoltár... összedűlt ma is a várunk, asszony érkezése, gyermek sírása se fogta együvé a köveket... Bizonyos: hajnalban újra nekilátunk, rögtön a fél ötös hírek után, kakasszótól, világ- helyzettől függetlenül —
