Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-17 / 90. szám
A NÉPÚJSÁG 1984. április 17. Moziban Ezer milliárd dollár A filmbeli riporter, Patrick Qewaere Az egyes után — ha jól számoltam — tizenkét nullát kell írni. Ennyi ezer milliárd, ez világos. A Henri Ver- neuil rendezte (és írta) színes francia politikai krimi cselekménye már kissé homályosabb, bár azért a főbb szálakat kezében, pontosabban a fejében tarthatja a néző. Amit lát: nagyhatalmak harca. Nagyhatalmakon itt nem országokat kell érteni, hanem gazdasági hatalmakat, olyan nagyhalakat, amelyek megpróbálják lenyelni a valamivel kisebb nagyhalakat. No és ne feledkezzünk meg a speciális nagyhatalomról, a sajtóról se! Tehát a filmben találkozhatunk a multinacionális mammutmonopólium- mal, a nemzeti nagyvállalatokkal és a komoly újsággal, amelyről a végén kiderül, de legalábbis sejthető, hogy a mammut erőteljes befolyást gyakorol rá. A cselekmény előbb említett szálait e lap, a La Tribune — ha jól értettem — „vezér” riportere bonyolítja és bogozza ki. Ez esetben ő a becsület lovagja, aki ugyan már nem karddal, hanem ha nagyon megszorítják, a pisztollyal bánik ügyesen. No azért nem kell holmi wes- ternre gondolnunk, itt mindössze két hullát látunk, és az a ketchup, amely a golyók bemeneti nyílását díszíti, még egy kisebb család vasárnapi leveshúsához se lenne elég mártásnak. Elnézést a morbid asszociációért, de ez abból adódik, hogy a szándék tisztességének vitatása nélkül sem lehet amúgy istenigazából komolyan venni ezt a filmet. Pedig színesben, nem is akármilyen művészek közreműködésével látjuk. És arról szól színesen, többé- kevésbé érdekfeszítően, amiről esetleg unalmas tankönyvekből, olykor egyáltalán nem érdekfeszítő tanórákon tanultunk, valahol a Monopolkapitalizmus címszó alatt. A baj csak az, hogy ez a színes és érdekfeszítő történet nem több puszta illusztrációnál. Tehát alig ér többet, mint egy jó rajz — a tankönyvben. —gyuricza— Hangverseny Vendégünk a jereváni kamarazenekar Könyv Magyar István: „Felháborodom, tehát vagyok” Bálint György élete Magyar István évtizedekig dolgozott tanárként és újságíróként, míg rászánta magát első monográfiája megírására. Volt tehát ideje az alapos, elmélyült kutatómunkára , mely az igényes irodalomtörténeti művek megírásának előfeltétele. Könyve — amit a Kossuth Kiadó jelentetett meg — érdekes és alaposan dokumentált életrajz a két világháború közötti baloldali irodalom jelentős alakjáról, Bálint Györgyről. Részletesen elemzi Bálint György írásait és életútját az ellenforradalmi korszak politikai életébe ágyazottan. A középpontban a publicista Bálint György áll, de a szerző bemutatja úgy is, mint költőt, műfordítót, irodalmi esszéistát, mint a baloldali kultúrpolitika harcosát és mint József Attila és Radnóti Miklós nagy méltatóját. Magyar István stílusa közérthető, adatai megbízhatóak. Olyan kiemelkedő személyiségnek szentelte művét, akinek esetében az életmű és az egyéni sors szorosan ösz- szefonódik. Művészetének kulcsa ugyanis életpályájában keresendő, a biográfus- nak tehát egyben műelemzőnek is kell lennie. Magyar István könyve ezt a követelményt magas színvonalon teljesíti, s joggal tarthat igényt a két világháború közötti magyar társadalom, illetve irodalom iránt érdeklődő olvasók figyelmére. A kötetet fotóillusztráció gazdagítja. Reméljük, hogy ez a könyv hasznos segítséget nyújt a hatékonyabb, kezdeményezőbb ideológiai agitációs és propagandamunkában, a tájékoztatásban, a vitaszellem élénkítésében és a pártoktatásban, a művészet és társadalom oly széles és érzékeny találkozási ponjtain. Nem az előadóművészek és a megszólaltatott művek kvalitásához volt köze a kétharmadrészt kongó teremnek — a máérttet most ne firtassuk. Mindenesetre jó lelkiásmerettel mondhatjuk, hogy a sorozatzáró hangverseny kis számú közönsége kivételes élményhez jutott (és ez így igaz, akkor is, ha egyiilk-másik mű vagy részlet felfogásával, tempóvételével nem értettünk maradéktalanul egyet). A kiadott műsortól eltérően Haydn 1768-ban keletkezett „La passlione” (a szenvedély) alcímet hordozo szimfóniájával indult az est. Ez a sötét tónusú „Sturm und Drang” zene mintegy ellentétpárját alkotta az utána megszólaló Bartók: Divertimentó-nak, jóllehet — félreértés ne essék! — ez a dolog is csalóka, mert a divertimento (szórakoztató zene) mint műfajmegjelölés, másutt s többször is, nem önmagát jelenti, sőt csaknem provokatív módon épp az ellenkezőjét! Ebben az értelemben hát jelentős súlyú mondanivaló hordozója a Svájcban, 1939. augusztusában alkotott Bar tők mű. Legszebben megoldott részének a középső tételt hallottuk; igaz volt rá: a magány sötét látomásait jeleníti meg a bartóki „éjszaka-zenék” megrendítő hangján...” Lelkes ünneplés fogadta Gyenyiszov: Variációk gordonkára és zenekarra egy Haydn téma fölött c. alkotását. A zeneszerzői inven- ciózusságot jól kiemelte a szóló csellista nagyszerű játéka, virtuozitása, megszólalásának tömör tónusa. Véletlennek egyáltalán nem mondható, hogy a legnagyobb várakozás a Vonósszerenádot előzte meg. Aki hallotta már ezt az egyedülállóan vallomásQs darabot. tudja, hogy nem csoda: bemutatóját a szerző, Csajkovszkij alig győzte kivárni... S bár a meditativ egységeknél kissé lassúnak, elnyúj- tottnak találtuk a tempó- vételt — ettől pedig az interpretációs szándék az ellenkezőjébe fordult: elmélyülés helyett széttöredező szerkezetet hozott—, ezzel szemben a szélső tételek fel. -kavaró —, köztük a walzer üde megjelenítése, -teljesen érthetővé teszik Zaven Vartan j annak és kamarazenekarának ünneplését. Hálájukat a meleg fogadtatásért honbeli, örmény szerző ráadás- számával fejezték ki: Komi- tasz: Tánc Regényes—lányos —Regényes) volt ez... DOBA1 TAMÁS Színházi esték Bál a Savoyban A Szegedi Nemzeti Színház sorra felújítja a magyar operett hajdani nagy sikereit, s természetes, hogy Abrahám Pálra is sor került, akinek megannyi műve, köztük a Bál a Savoyban annak idején világsiker volt. A hagyományos operetthez képest valóban újdonságot jelentett, mert azokat a bizonyos édes-bús melódiákat feloldotta és a dzsessz- re épített, sok leleménnyel és mindig hatásosan. Angyal Mária, aki a jelek szerint elsősorban az operettre specializálta magát, mindent megmozgatott s ebben a műfajban a szegedi színháznak minden bizonnyal legjobb produkciója az Ábrahám-operett. Csiszolt játék, sok friss ötlet, javuló tánckar, s látványból is annyi, amennyire a szegedi színház képes. Ez az operett ugyanis, bár betartja a műfaj klasszikus szereposztását, a látványosságra épül, s annak idején a világsikerhez nyilván a nagyszámú görl- csapat is hozzájárult. Ebből a szempontból a szegedi előadás szegényesebb, de nem futja többre, viszont amit adnak, Ízléses, jó. Ellenben a sok helyen megkopott szövegen lehetett volna húzni, az előadás is pergőbb lenne. Négy kitűnő színészre épül az előadás, Török Vera, Kelemen Márta, Csizmadia László és Bácskai János jól játszik és szépen énekel, a siker elsősorban nekik köszönhető, a zenekar viszont időnként nem legjobb formáját hallatta. Cs. Rádió Együtt lenni jó, ha nem is mindig könnyű, fogalmazta meg László Lajos Családi szőttes című műsorának egyik riportalanya az elmúlt hét csütörtök délutánján. Fogalmam sincs, hogy a munkából hazatérők, nyitnak-e nyomban rádiót, gyanítom ellenben, hogy a riport hallgatottsági indexe, nem lehetett túl magas és ez kár. Azért veszteség, mert a riporter — aki szívesen jár haza Tolna megyébe — ezúttal két olyan erős közösséget alkotó bonyhádi családot mutatott be, mely sajnos nem tekinthető tipikusnak, de amelyben kor, származás és anyanyelvi különbözőségek ellenére harmonikusan él három nemzedék. Győréi magyar, Bodony Ferenc ment vőnek a német származású Schmidtékhez és székely fiú, Dani József házasodott a szintén német anyanyelvű Kriszték családjába. így, együtt bizonyítják, hogy a sokak által korszerűtlennek mondott formában lehet szépen, tartalmasán, egymást tiszteletben tartva élni. Hogy ez nem ment te- herpróbák nélkül? Természetes, hiszen az öregeknek súlyos örökséggel kellett megvívniok. A középnemzedéket képviselő fiataloknak — akiket békeviseltekként emlegetünk olykor — ugyancsak akadt megküzdenivaló- juk. De íme, a végeredmény: együtt boldogulnak, gyarapodnak és mi ez, ha nem az a boldogság, amire minden ember vágyakozik? Az öregeknek nem kell félniök a magánytól, a fiataloknak, hogy idővel ők is magukra maradhatnak. A két családban felnövekvő gyerekek nem fognak hasonlítani annak a közismert Grimm mesének a hősére, akinek a fia apjának ugyanolyan elrekesztésére készül, amilyet az valósított meg az ő nemzőjével szemben. Az ilyen riportok reménynyel melegítik a szívet és erre szükségünk van, miután kutatásaik alapján azzal ijesztgetnek bennünket a szociológusok, hogy az ezredfordulóra a családok tagjai elveszítik mostani, már most is csak maradék képességüket egymás elfogadására, megértésére, kölcsönös szolgálatára. Folyamatokat megfordítani nehéz dolog — sugallja ez a riport keresetlen egyszerűséggel és tartózkodva a deklarációktól. Ezért alkalmas arra, hogy gondoljuk tovább, hiszen emberül élni az embernek önmagával szemben is első számú dolga, ha úgy tetszik, kötelessége. Tévénapló Torquato Tasso A Torquato Tasso talán legszemélyesebb műve Goethének. Nem történelmi darab, a szó ismert értelmében, Tasso, a költő inkább csak ürügy Goethének, hogy magáról valljon, s nem is kíséri végig tragikus útját, egészséges ösztöne ettől is visszariasztotta. A költő Tasso 1595-ben halt meg Rómában, elborult elmével, néhány nappal azelőtt, hogy nyilvánosan költővé koszorúzták volna. Mellékesen jegyezzük meg: a magyar irodalomban korán hatott, Zrínyinek kedves olvasmánya volt a Megszabadított Jeruzsálem, Csokonai pedig Amyntas című pásztorjátékát fordította magyarra. Goethének nem a történelmi Tasso fontos, hanem a szituáció, ami a ferrarai udvarban szembeállította az uralkodót és a költőt, s amit maga is átélt az egyébként jóval szelidebb Weimárban. A Tasso saját menekülésének drámája lett, az sem véletlen, hogy Itáliában fejezte be, mint Eckermannak mondta, „e nekem való tárgy földolgozásával akarva megszabadulni weimári életem során belém rögződött kínos benyomások és fájdalmas emlékek maradványaitól”. Kissé körömfont fogalmazás, mert menekülése mögött a szerelmes és már öregedő Steinné árnya is kísért, akitől itáliai utazásával tudott legkönnyebben szabadulni. Goethe legjobb színpadi műve, bár tulajdonképpen annál is több, vallomás, s maga is úgy érezte, „magasabb- rendű Werther”. Szerencsés gondolat volt tehát, hogy tévéváltozat készült belőle. Szabó Ede érzékletesen szép fordításában, Felvidéki Judit és Gábor Miklós mértéktartó átdolgozásában — és rendezésében. Felfogásukban enyhén romantikus hőssé vált Tasso, ami egyáltalában nincs ellentétben Goethe szándékával, s a kitűnő Jordán Tamás is a romantikus elemet hangsúlyozta. A többiek is méltóságteljesen mozogtak a kissé bizonytalan díszletek között, Venczel Vera, Vass Éva, Bálint András, Kozák András egyaránt érzi Tasso tragédiáját és Goethe bölcs fölényét, ahogy fölszámolja életének „kinos benyomásait és fájdalmas emlékeit.” Szép előadás volt, s arra is példa, hogy olyan remekmű is elbírja a tévésítés kockázatát, amelyben alig van cselekmény. Csak megértés és tapintat kell hozzá. CSANYI LÁSZLÓ A huszonnyolcasokról Szilágyi György 1976-ban keltezett nagy visszhangú rádiómonológja, a Hányás vagy? emberek tízezreit kényszerítette ilyen vagy olyan reagálásra. Levélírásra, telefonálásra, egyszerű gratulációra. Szükségtelen visszaidézni a nyolc évvel ezelőtti kritikákat, melyek egyhangúan ismerték el ezt a történelmi monológot remekműnek. Nemcsak azért, mert lefegyverző átéléssel és személyes azonosulással a kitűnő színész Kálmán György osztotta meg velünk. Igazságvolta miatt! Szilágyi György műve azóta sem tűnt el a rádió műsorából, de kilépett eredeti műfajából és Vajda Béla rendező Bacsó Zoltán trükkoperatőr társával és felsorolni is sok kollégájával animációs filmet készített belőle. Milyen film vált a Hányás vagy? Az alkotás minősítését megtette helyettünk több nemzetközi filmfesztivál, legutóbb az oberhauseni, ahonnan Vajda Béla rövidfilmje kitüntetéssel és díjjal tért haza. Ezt a filmet láthattuk a televízióban az elmúlt hét csütörtökén. A Hányás vágyhoz kapcsolódóan készült az a háromnegyedórás riportfilm, amelyet minden társadalmi rétegből kikerült egykori huszonnyolcasokkal készített szintén Vajda Béla. Mindannyian ismerték a művet, és igazolták minden állítását, talán az utolsó állításnál, a fiatalok megítélésében voltak csak megosztottak. Nem tudok mást írni: így együtt megdöbbentő volt ez a két himnusz a huszonnyolcasokról. SZŰCS Pódium Költészet napja Visszatérő ünnep, amit az ország minden részén megtartanak. Az ideit Nagy László szülőházának múzeummá történt átalakítása tette emlékezetessé, nálunk az elmúlt évek tapasztalatain okulva, a művelődési központ a Magyar Színkör előadásával emlékezett, a Sütő András műveiből összeállított Nagyenyedi fügevirág című műsorral. Sütő András másfél évtizede a legnépszerűbb írók közé tartozik, Anyám köny- nyű álmot ígér című családi krónikája, amely az egész mezősági parasztság életének is tükre, a legszebb és a legolvasottabb magyar könyvek közé tartozik. Kivételesen szép nyelve, elbeszélésének megnyerő kedvessége indokolja, hogy a költészet napján is az ő szavai hangozzanak el, a Nagyenyedi fügevirág pedig olyan szép összeállítás, hogy méltó volt az ünnephez. Mit is jelent ez a fügevirág? Mondja meg maga Sütő András, aki ennek a szép írásának végén azt írja a fügéről, „tudós emberek mondják, hogy virágját soha nem hullatja el, hanem — mint a reménység magzatát — körülnövi azt gyümölcsével. Bizonyára ilyenek vagyunk, akik akármily csekély értéknek a megőrzésére vállalkoztunk.” Tegyük hozzá, Sütő András nem „csekély értékek” megőrzésére vállalkozott, a műveiből összeállított műsor is erre volt bizonyság. Az őszinte siker elsősorban Bánffy György érdeme, aki rangját illetően is kiváló művész, de a Magyar Színkör többi tagja is, Fábián Éva, Bányvási Gábor, Jánosi András, Kozák József. Konkoly Elemér, Németh Ildikó, Farkas Zoltán, Zsuráfszky Zoltán méltán osztozott a sikerben. Az előadás — technikai okok miatt — meglehetősen nagy késéssel kezdődött. A közönség azonban kitartóan várakozott, mert egyaránt akart tisztelegni Sütő András és rajta keresztül irodalmunk, költészetünk előtt. Hincz Gyula kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Hincz Gyula Kossuth-díjas festőművésznek. a Magyar Népköztársaság Kiváló Művészének, kiemelkedő művészi munkássága elismeréseként, 80. születésnapja alkalmából a Ma. gyár Népköztársaság babér, koszorúval ékesített zászlórendje kitüntetést adományozta. Tűzzománc Csütörtökön nyitják meg a budapesti Derkovits teremben Lőrincz Vitus festőművész kiállítását. A Tolna megyei szívekhez oly közelálló művész 1964-ben kezdett kísérletezni a tűzzománccal és 1967 óta túlnyomórészt tűzzománc képek készítésével foglalkozik. Egyéni hangú munkáival 1979-ben ismerkedhetett meg a szekszárdi közönség, mely azóta is visszavárja. Végtelen humanizmusa, hite a munkában, a tiszta emberi kapcsolatokban ünnepi eseménnyé avatja jelentkezéseit
