Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-03 / 79. szám

A NÉPÚJSÁG 1984. április 3. Moziban A kalaposmester vihog és fojtogat Az lett volna az igazi, ha egy feszültséggel teli lélek­tani drámát láthatunk Georges Simenon A kalapos szellemei című regénye nyomán Claude Chabrol rendezte Kisvárosi fojtogató című francia filmben. Vagy egy többé-kevésbé mozgal­masan megcsinált széria­krimit. De egyiket sem lát­tuk, illetve mindkettőből egy keveset. Éppen az a baj. Pe­dig a bűnügyi irodalom egyik klasszikusának filmre vitt regénye kerek történet és lélektanilag sok lehetősé­get kínál fel a film alkotói­nak. Hiába. Claude Chabrol filmje maradt az átlagos bűnügyi történetek felszí­nessége mellett és a fokoza­tosan adagolt döbbenet hiá­nya semleges filmmé sová- nyította a kisvárosi szatír történetét. A La Rochelle-i kispolgá­ri vezetőréteg egyik nyúl­szőrkalaposként úriember tagja a főszereplő. A kala­posmester státusa folytán beletartozik a Colonnes-ká- véházban délután öt-hat óra között mindennap kártyázó előkelőek társaságába. Láb­bá úr azonban undorító és lélekben elfajzott egyéniség, annak ellenére, hogy min­denki megkalapozza és a pi­acról hitelben is vásárolhat. És el is érkeztünk az alap­szituációhoz, miszerint; a gyilkosságokat rendszerint a tisztességesnek hitt nvuszi- emberek követik el. Labbé úr különböző időközönként és különböző módon meg­fojt hét asszonyt. A film kö­zepe táján egyenesen az ő szájából ismerjük meg az indítékokat. Nem kell a né­zőnek találgatnia, következ­tetnie, kombinálnia. Kár. A házastársi kapcsolat el­visel hetetlensége is beszo­Labbé úr az utolsó áldozatánál. rult ebbe a filmbe, hiszen emiatt gyilkolja meg a fele­ségét a kalaposmeter. Ám arról, hogy tizenöt éves há­zasság során, a feleségét ágyhoz kötő betegség mellett még milyen motivációk irá­nyították Labbé úr kezét asszonyának nyakához, azt alig tudjuk meg. Hogy miért gyilkolt meg társán felül még hat másik nőt? Terv- szerűségből, hiszen mind a hat áldozat feleségének egy­kori osztálytársnője volt, és együtt szándékozták meg­ünnepelni a feleség születés­napját. A gyilkosságsorozat beteg szenvedéllyé változik, a ka­lapos tovább öl. De ennél a pontnál sem adatik meg a nézőnek, hogy kikombinálja: miért? Egy kávéházi beszél­getéskor megkapjuk tálcán, hogy vannak tudathasadá­sos emberek, akik így tesz­nek igazságot. Biztos, hogy mi is rájöttünk volna erre. Sok szereplős a film. Pe­dig az igazi lélektani szitu­áció kidolgozható lett volna csak az alapkonfliktus sze­replőivel is." A világhírű színész-énekes, Charles Az- navour is játszik a filmben, a gyilkossal szemben lakó örmény szabót, aki médium­ként^!?!) követi a kalapost. Azonban a történet lényegé­hez sehogysem illik jelenléte a filmbe. Ezért is szemlél­jük érthetetlenül az alakí­tását. A fojtogató alakítója, Michel Serrault hiába jó színész, hiába jelenítette meg ennyire hihetően a minden megnyilvánulásában aberrált embert nem va­rázsló. Nem őrajta múlott, hogy gyenge krimit láttunk. SZŰCS LÁSZLÓ JÄNOS Kiállítás Vasarely Hőgyészen A szépség és az esztétikum úgy jelenik meg környeze­tünkben — Vasarely szerint — mint ahogyan a kisgyer­mek tudása gyarapszik; fo­kozatosan. Fel kell nőni egy új nemzedéknek, amely érti és használja azt az új plasz­tikai ABC-t, amelyet Vasa­rely planetáris folklórnak nevez. Ezeket a gondolatokat — Csendélet Victor Vasarely művészeté­nek alapvető céljait — tűzte zászlajára Csepei Tibor, ze­nepedagógus, művészeti író, műgyűjtő akkor, amikor népszerűsíteni kezdte Vasa­rely alkotásait itthon, Ma­gyarországon. Nyolc év alatt több mint száz kiállításon mutatta be saját, körülbelül 150 grafikából álló Vasarely- gyűjteményét. Városokba, Zebrák községekbe az érdeklődő művelődési házakhoz juttat­ja el az értékes kiállítási anyagot. Így került me­gyénkbe, Hőgyészre is, min­den ellenszolgáltatás nélkül. A Hőgyészen bemutatott kiállítás anyagából is érezni azt a szándékot, amely az építészek, festők és szobrá­szok széles körű összefogását sürgeti, az embert szolgáló környezet kialakítása érde­kében. A magyar állam a közel­múltban kapott egy négy­száz darabból álló képgyűj­teményt Vasarelytől, a kö­zeljövőben létrehozandó alapítvány anyagához. Oslo, New York, Gordes (Dél- Franciaországban) után ez a budapesti lesz a negyedik ilyen létesítmény. D. K. J. Acs Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon az Osztrák-Magyar Monar­chiát nem kevesebb, mint 14 nép lakta. Magyarország Horvátország nélküli terüle. tén hat nagyobb (magyar, né­met, szlovák, román, szerb, rutén), s ugyanannyi kisebb (bolgár, bunyevác-sokác, hor- vát, krassován, lengyel, vend) nép élt. S akkor még nem szóltunk a görögökről, örmé­nyekről, zsidókról, szászok­ról, svábokról stb. vagy a már a középkor folyamán a magyarságba beolvadt já­szokról és kunokról. A fiatal szerző népszerű, olvasmányos, ugyanakkor tu­dományos igénnyel megírt könyvében átfogó képet raj­zol a magyarországi nem ma­gyar etnikumok fejlődéséről és a magyarokkal való együttélés fő kérdéseiről. Nem törekszik átfogó politi­katörténetre, inkább a nem­zetiségek gazdaság- és társa­dalomtörténetét, a nemzetisé­gek életrajzát nyújtja. A nemzetiségek történeti bemutatása három nagyobb részből áll. Az első a XVII. század végéig tartó fejlődést tekinti át. Az egyes betelepü­lő népelemekről külön-külön ír, némelyiknél — néprajzi anyagra támaszkodva — a mindennapi életről is beszél. A második rész a török kiű­zése utáni korszakot, az újabb nagy telepítéseket ve­szi számba, az egyes nemze­tiségek fejlődését az 1848- 1849-es forradalomig tárgyal­ja. Külön érinti az asszimilá­ciót, a népek közötti kapcso­latokat. Végül a harmadik rész a kapitalizmus korát elemzi, a kulturális kapcso­latoknál visszautalva a XIX. század első felére is. Külön rész szól a kapitalizmus kori asszimilációról. A történelem és a nemze­tiségi kérdés iránt érdeklő­dőknek hiányzott eddig egy olyan könyv, amely a széle­sebb közvéleményt marxista nézőpontból tájékoztatja ar­ról, hogy milyen népek, etni­kumok éltek a Duna-meden- cében, Magyarország terüle­tén a honfoglalás és a török megszállás között, s hogyan alakult az ország népességé­nek összetétele a török el­nyomás alóli felszabadulás után, a XIX. századig. Ezt a hiányt pótolja Ács Zoltán könyve. —a— Tv-jegyzet Francia négyes Bíró Lajos nagyváradi újságíró volt, Ady barátja, jó novellák, s nagyon sok színmű szerzője. Sikeres író volt, később Hollywoodban telepedett le, s ez bizonyos fokig meg is magyarázza sikerét: jól komponált, ügye­sen kiszámított, mindig a biztos hatásra törekvő művei, elsősorban színdarabjai mindig utat találtak a közön­séghez, amelynek teherbíró képességeit soha nem állí­tották lehetetlen elé. Maga is tudatosan kereste a sikert, pedig néhány nagy erejű munkája (Bazini zsidók, egy sor novella) alapján más utat is bejárhatott volna. Molnár Ferencet így sem éri el, de hasznos időnként elővenni, mert megbízható szerző, s jól is­merte a színpad játékszabályait is. Mint a Francia négyes című vidámságban. Kedélyes félreértésekről van szó, ami senkinek nem bántja er­kölcsi érzékenységét, s bár a megoldást illetően az első perctől kezdve nem lehetnek kétségeink, jókedvűen nézzük végig a darabot. Pedig kicsit hosszabbra nyúlt a kelleténél, s itt is érvényes lett volna Kosztolányi bölcs tanácsa: minden kihúzott szó aranyat ér. Bán Róbert azonban ragaszkodott Bíró Lajos szövegéhez, s ami inkább feltűnt, nagyon is komótosan ballagott előre a sovány mese, ráérősen, akárcsak a század ele­jén, amikor az embereknek mindenre jutott idejük. IX/9 Megtörtént, túl vagyunk rajta, kilenc estén, az éjsza­kába nyúlva kísértük figyelemmel ifj. Szabados György történetét, s közben eltöprenghettünk a múlton, tanul­ságain, de unakozhattunk is, mert Gyurkó László regé­nye Jancsó Miklós átköltésében aligha nevezhető a tv nagy sikerei egyikének. A válasz persze készen van, a közönség nem értette meg a rendező szándékát, ami elképzelhető, de az ellenkezője is, hogy nagyon is meg­értette. Szerény magánközvélemény-kutatásomból arra következtetek, hogy nem tetszett a Jancsó-vállalkozás, pedig ha jól meggondoljuk, mégis csak a közönségnek készült, azért, hogy tessék, lehetőleg mindenkinek. Kísérlet volt, vagy egy életmű szerves része? Lehet, bár aligha fogják a Jancsó-művek legjobbjai között számon tartani, mert az is bizonyos, hogy nem mindig a nézőben van a hiba. Cs. L. Az érzékelés örömei - ürömmel Csörgősipka címmel indult útjára a televízió tíz- részes sorozata. Szögezzük le: nagyon rossz időpont­ban. Ez a műsor nem az évszaknak megfelelő. Nehéz elképzelni akár városban, akár falun, hogy a gyerme­kek vagy felnőttek tavaszi vasárnap délelőttön kép­ernyő elé telepedjenek. Ez volt az üröm. Az öröm az, hogy jót ígér ez a sorozat. Nem elsősorban gyerekek­nek, hiszen bennük még tiszta és gazdag a játékos képzelet, hanem inkább a játékot feledő, szégyenlő, ötlettelen szülők segítségére lehet. Erre enged követ­keztetni az első rész. Mi történt? Játszani akarnak a gyerekek, és csöngőért a szom­szédba mennek, ahol látszólag mindig örömmel várja őket— a háziasszony szerepét formáié — forgatókönyv­író, műsorvezető Gabnai Katalin. Mit tanultunk meg ebben a részben? A játékhoz szükséges legfontosabb kellékek haszná­latát. Azt, hogy aki nem lát, nem hall, nem érez, vagyis akinek nincs szeme a látásra, füle a hallásra, keze a tapintásra, annak szegényes a játéka. A játék gazdagsága nem a maximált árú konfekció, nált bolti készletekkel mérhető, hanem az olyan hét­köznapi ötletekkel, amelyekre a Csörgősipka első része hívta fel a figyelmet. Ezen gondolatok jegyében ajánljuk megtekintésre a sorozat következő részeit, ebben a hangsúlyozottan na­gyon rossz időpontban. —dkj— Rádió Helyszínrajz a Várszínházról Bevallom, szívesen hallga­tom Visy László rádióriport­jait azért, mert az aktualitá­son túl, a jól szerkesztettség mellett, mindig valami újra, érdekesre, sok esetben pedig az értékmentés fontosságára is odafigyeltet. Így volt ez a legutóbbi Helyszínrajzban is, amikor a Várszínházba kalauzolt el bennünket a jól felkészült riporter. Különböző szakem­berek — tervező, igazgató, rendező... — megszólaltatá­sával a színház mai problé­máinak megoldására kereste a választ. Az épületet végig­járva — a riportalanyok se­gítségével — hű képet kap­hatott a hallgató az eredeti­leg kolostor és templom funkcióját betöltő színház mai gondjairól. Az igazság az ugyanis, hogy a Várszín­ház kinőtte önmagát. Nincs hátsó, illetve oldalsó szín­pad, nem megoldott a dísz­letek tárolása, a statiszták a folyosón öltöznek és az épü­letet nem lehet bővíteni. Megalkuvásra van szükség, hogy a nem kielégítő tech­nikai háttér mellett színvo­nalas alkotómunka folyhas­son. Sok hátránya és sok elő­nye van, mely utóbbiakat ki is használják — Kerényi Imre rendező szerint — mi­vel a színházat mindenütt lehet játszani. A lényeg a gondok ellenére is — a já­ték. Visy László kereste a meg­oldást. Lényegretörő kérdé­seire, közbekérdezéseire, megálapitásaira, úgy tűnt, őszinte válaszokat kapott. Az eredetileg kamaraelő­adásokra tervezett Várszín­ház funkciója megváltozott. A közönség igénye miatt ha­vi tizenkét nagy előadást rendeznek, s az előcsarnok­ban — nagyon okosan —, he­lyet biztosítanak a társművé­szeteknek. Az elhangzott riportból — Visy László igyekezetének ellenére — csak egy-két kér­désből következtethetett a hallgató arra, hogy nem vet­ték figyelembe a majdani igényeket. Ez okozza most a gondokat, a szépen megvaló­sított terek tönkremenését. Reméljük, a megoldásról is hallunk majd. — él — Látogatók a högyészi bemutatón

Next

/
Oldalképek
Tartalom