Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-03 / 53. szám
1984. március 3. A^jÉPÜJSÁG Gondolná az ember, hogy az a mesterség a legegyszerűbb, amelyik az élő anyaggal kapcsolatos. A földműves elveti a magot, és learatja a búzát. Az állatgondozó enni ad a sertésnek, és felfüstöli a sonkát. A pék megdagasztja a tésztát, és kisüti a kenyeret. A dolgok csak látszólag egyszerűek, mint ahogy kívülről az ember élete is annak tűnik. Délelőtt fél tíz van, s a csi- kóstőttősi pék már letette a reggeli újságot. Ha nyár lenne, a ház körül dolgozna, a kemencék körül szerelne, hisz a sütést kora reggel befejezte, s a keverőlapátok motorjai meg az alajfűtés körül van mindig mit tenni. Szélig János egyébként lakatosnak készült, de szegények voltak, s ha péknek tanul valaki, nem fázik, és mindig van kenyere... — Szegénynek születtem, és nevelőapám volt odahaza Szebényben. Édesapám meghalt a második világháborúban, édesanyám meg Komlóra járt dolgozni. Építővállalatnál helyezkedett el, hol a mosodában kapott munkát, hol a kőművesek mellett. He. telőre ment. hétfőtől szombatig nem láttuk, öreganyám nevelt bennünket. Ennivaló, ha szegényesen is. de mindig akadt, igaz, megnéztünk minden falatot. Délelőtt 10-kor sült krumplit ettünk, délután úgy négy óra fele levest, főzeléket. így volt ez abban az időben igen sok helyen. Harmadsoros kukoricát vállaltunk és nekem, gyereknek is adtak egy sort. Fölszedtük a falu közös diófája alól a diót, ettünk hozzá érett szilvát. Amikor a nevelőapám hozzánk került, akkor kezdett egy kicsikét jobban menni a sorsunk. A péknek mindig van kenyere — Hogyan történt akkoriban a pályaválasztás? — Édesanyám megkérdezte: mit akarsz csinálni? Tanulni — válaszoltam, mire azt mondta: tudod fiam, hogy nevelőapád van. Értettem a szóból. A szereléshez mindig volt kedvem, de hiába jártuk be Pécsen a vállalatokat, sem épületlakatos, sem fűtés- szerelő inas nem kellett senkinek. Aztán láttam, hogy odahaza elég jól megy a pékség. Jelentkeztem a sütőipa. ri vállalatnál, s vártam a választ. — Ezt a szakmát csak nemrégóta kell három évig tanulni. Számított az is, hogy két év alatt önálló kenyérkereső lesz? — Ez fontos szempont volt feltétlenül. Kaposvárra Nehezen indult az életem, nem tanulhattam mentem ipari tanulónak, és 120 forint ösztöndíjat kaptam. Amikor végeztem, a pécsi vállalathoz kerültem, albérletben laktam, hét végén hazajártam, tiszta ruhát, száraz ételt hoztam. Tizenhét évig egyhuzamban ott is dolgoztam. — Ekkor már arra is volt módja, hogy végre tanulhasson. — Tizenhat évesen, mikoi felszabadultam, az első nyáron bementem a Nagy Lajos Gimnáziumba. Mondták, semmi akadálya, csak hozzak vállalati igazolást. De nem adtak. Az élelmiszeriparit kezdtem el aztán, de épp csak befejezten a harmadikat, elvittek katonának. Azután, hogy leszereltem, építkezni kezdtünk édesanyámmal felesen Pellérden. Nem volt sok a spórolt pénzünk, de dolgoztunk, és felépültünk rendesen. Mikor ez is megvált, befejeztem a technikumot. Nem dicsekvésképpen mondom, de én voltam a legjobb tanuló. — Szép lassan, de elérte amit szeretett volna. — Hát igen, de a vállalattal sem voltam túlságosan megelégedve, aztán amikor megnősültem, anyám mellett sem lett jó helyünk. Maszek pékhez mentem, de az dolgozni nem szeretett, csak a kasz- szát kezelte. Letettem a mestervizsgát, és néztem a kisiparos-újságot szorgalmasan, hogy hol adnak el pékséget. Igen ám, de kevés volt a pénzem. Másfél évre elmentem uránbányásznak, semmi másért, csak a jó fizetésért. Amikor összeszedtük magunkat, Három éve annak, hogy Csikóstőttősre jöttünk újra az újságot kezdtem böngészni. — És rátalált Csikóstőttös- re. — És rátalált Csikóstőttős- a lakás is, meg a műhely is. Három éve annak, hogy idejöttünk. A pékség rossz volt, de üzemeltethető Ügy-ahogy rendbe tettük, kimeszeltük és két hét múlva sütöttem a kenyeret. — Másfajta kenyeret sütnek errefelé, mint Baranyában? — Az elődömnek magas kenyere volt, de nem mentem utána. Nem jó az, ha a kenyér olyan furkó magas. Megszokták, és úgy hiszem, megszerették az én kenyeremet. Két mázsát sütök naponta, kakaós, mazsolás, meg pirosra festett kuglófból meg 100 körülit. — Melyik kenyér a legrosszabb? — A sületlen, meg a sótlan. A nagy vállalatoknál is az a probléma, hogy nem sütik meg rendesen a kenyeret, pedig ha csak öt percet ellopnak az idejéből, már nem az igazi. A sót sem szabad találomra szórni: egy mázsa kenyér — mésfél kiló só. — Honnan hozza a lisztet? — Dombóvárról. Jó liszt, nincs vele semmi baj. Finom lisztből sütök, de az sem mindig egyforma. Hol söté- tebb, hol világosabb. Aztán új gabonánál gyengébb a minősége, s ahogy öregszik, egyre jobb. — Mikor kezdi a munkát? Ügy hiszem, megszerették az én kenyeremet — Éjjel háromnegyed kettőkor kelek, hetente ötször. Bedagasztok a géppel, aztán jön a feleségem, nekiállunk formázni. Közben fűtöm a kemencéket, bevetem a kenyeret, 55—60 percig sül, aztán kiszedem. Reggel 9-ig nyitva vágyók, este hat óra felé kovászotok. A hétfő anyagbeszerzéssel telik, csütörtökön a Volán-teherautó hozza a lisztet. — Van-e valamelyik céggel gondja? — Senkivel az ég világon. Ha valamiben megállapodunk, akkor azt pontosan be is tartják. — Szokott-e „lakodalmat” sütni? — Kenyeret, kuglófot természetesen, húst nem sütöttem. — Milyen hosszú a péklapát? — Amilyen hosszú a kemence. Az enyém három méteres. Vékony a nyele, vigyázni kell, hogy ne törjön. Margarinos papírral bekenem, hogy jól csússzon, én az enyémet már egy éve használom. Vége van ennek is, nincs iparos, aki csinálná. Szakajtót is vállalattól kellett szerezni, tufalapot se gyárt senki, magam készítettem a samottot is. — Válogatósak a vevők? — Nem túlságosan. Ha látnak egy szebb kenyeret, azt kérik. Egyik a világosabbat szereti, a másik a sültebbet, akad, aki a kicsit repedtet viszi. — Jól meg lehet élni egy falusi pékségből? — A költségek nálunk is mindig emelkednek, mint mindenütt. De ha dolgozik az ember, s főleg ha ad a jó minőségre, nincs oka panaszra. D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ ezső Péter ezen a reggelen a szokásosnál is gonr- dosabban itiszitálikodatt. Zuhanyzás után vadonatúj alsóneműt vett elő a szekrényből, s hosszas gondolkodás után érettségi-öltönyét is a székire helyezte. Felesége még aludt; arcán látszottak az éjszakai pakolás nyomai: a fehér krém hajnalra megkeményedett, s orra körül komiikus ráncokká rendeződött. A férfi az ablakhoz lépett, résnyire elhúzta a függönyt: a fákról már lepergettje a leveleket a szél, s a járdáin fölgyülemlett avar visszavonhatatlanul jelezte: ősz van. Dezső Péter felöltözött, és kilépett az utcára. „Ha ma sem kapjuk meg a lakást, felkötöm magam” — dünnyög- ibe, s fázós léptekkel a buszmegálló felé igyekezett. Munkahelyén megkávézott, átfutotta a reggeli lapokat, aztán dolgozni kezdett. Szerette ez a munkahelyet, mert nem kellett megerőltetnie magát, s a főnökével is jól kijött. Cégtáblákat festettek a legkülönbözőbb vállalatok részére, néha idénymunkát is vállaltak, de ősszel általában megcsappant a megrendelők száma. Dezső Péter jókora üvegtábla fölé hajolva dolgozott, miközben a lakásra gondolt, amit számításai szerint meg kell kapniuk: hat éve várnak rá. Féltázenkettőkor elmosta ecseteit, festékfoltos köpenyét bealkaszitoitita az öltözőszekrénybe, és elindult a kerületi tanács lakásügyi osztálya felé. Útközben úgy döntött, nem megy be azonnal: keres valami jó kis presszót, iszik fél deci konyakot, elvégre jelentős nap a mai. A presszó, amit választott, nem tartozott az elegáns helyek közé. A kopott, bill-egős asztalokat kényelmetlen műbőrborítású székek fogták körül. Az ablakot cigaretta- parázstól átlyuggatott nylanfüggöny takarta. Konyakot kért, lassan, be hunyt szemmel kortyolta. „El kéne szaladnom a Domusba is — tűnődött közben —, ott biztosan kapok olcsó bútort...” — Bocsánat, volna itt egy szabad hely? I Dezső Péter összerezzent. Fekete hajú nő állt előtte, nem lehetett több huszonhat évesnél, de bizonytalan vonásai ezt kétségessé tették. Arca se nem szép, se nem csúnya, szemed tompán csillogtak, mintha már Ivott volna, Egyszerű kartonruhét viselt, hasa jócskán kidomborodott 'belőle. A férfi bólintott, majd óvatosan 'körülnézett; a presszó tele volt vendégekkel, valóban csak az ő asztalánál volt szabad hely. A nő kólát rendelt. Amikor a pincér éléhelyezte a poharat, táskájából gyógyszeres fiolát vett elő, markába rázott két szemet, és lenyelte. — Sajnos, még szednem kell — mondta:, és Dezső Péterre nézett. — Hál’istennek, már inem sokáig. — Igazán öriidük — válaszolta a férfi, és megpróbált mosolyogni. — Harmadik éve szedem — folytatta a nő —, a doktor űr szerint a jövő hónapban leáülfeatok vele. — Fejót előbbre tolta, s fojtott hangon megkérdezte: — Az imént kicsit furcsán nézett rám... Mintha lenne rajtam valami rendellenes. Csak nincsen elkenődve a szempililám? — Nincsen. — Hát akkor? — Bevallom, váratlanul érit, hogy idejött — válaszolta a férfi; tekintetével a pincért kereste. — Mert máshol nem volt hely — mondta a nő, aztán felnevetett. — Most már értem! Maga azt hiszi, hogy én „olyan” nő vagyok! — hirtelen abbahagyta a nevetést, táskájából zsebtükröt halászott elő, belenézett, aztán megnyugodva ismét a férfira pillantott: — Néha bejövök, elücsörgök egy órácskát, aztán hazamegyek. Szeretem ezt a helyet. — Ezek szerint nem dolgozik? Szikszai Károly: A címfestö és a kék madár — Leszázalékoltak. Idegi alapon. A férfi nyelt egyet: — Éls a férje? — Elváltunk. Amióta beteg vagyok, egyedül élek. De inkább maga meséljen... Dezső Péter testében különös bizsergést érzett. „Végtére is nem csúnya nő, s könnyű esetnek látszik. Majd kitalálok valamit, hogy iné kelljen vele többször találkoznom” — gondolta, és magára erőltette ifjúkorában begyakorolt hódító mosolyát: — Magam is elvált ember vagyok — hazudta, és azonnal a tárgyra tért. — Persze, biztosan sok szeretője van, nem úgy mint nekem... A nő elpirult, ingatni kezdte a fejét. — Tudja, ez az én legnagyobb bajom. A múlt héten kint voltam a Margitszigeten, megismerkedtem valakivel, de a második randevúra már el sem jött. Mintha félnének tőlem a férfiak... Dezső iPóter átnyúlt az asztalon, ujjaival megérintette a nő csuklóját. — És ha én nem félnék ? — Maga túlságosan is jóképű hozzám... — Na ne butáskodjon. — Komolyan. A második randevúra maga se jönne el. — Hogyan szólíthatom? — Évának. Villamosra ülitek, Dezső Péter a /koszos ablakon a küi • városi házakat bámulta. Aztán leszálltak. Szűk utcákon haladtak, a járdákat teljesen benőtte a gaz. A cserzőgyár szagát idáig hozta a szél; a bűz megakadt a férfi orrában. Némelyik kerítés mögött dühödt kutyaugatás hallatszott. — Hát itt volnánk — közölte a nő, és szuszogva megállt egy földszintes, vakolatát vesztett ház előtt. Cipőjével meglökte a kerítés ajtaját, mire azonnal kinyílt. Az udvaron néhány kiszáradt íűcsamó kivételével semmi sem utalt a természetre; lyukas lavórok, fazekak, és egy húszéves autóroncs süttette magát a gyenge napsugárral. A nő a hosszúkás ház utolsó ajtójához vezette a férfit; ezt a részt szemmel láthatóan később ragasztották az épülethez. Odabent sötét volt, és ápo rodott a levegő. — Nyitva hagyom kicsit az ajtót, hadd szellőzzön — mondta a nő, és a villanykapcsolóhoz llépett. A sápadt fény nem sok holmit 'tudott megvilágítani; a mennyezetein jókora folt éktelenkedett, ami a tető elhanyagolt állapotára utalt. A vetetten ágy mellett (melynek lepedőjén még látszódoitt a belegyűnődött testnyom) rozoga fotel, rajta néhány női ruhadarab. Az asztalon mosat- lan .tányér, peremén megkeményedett a zsír. A férfi félrelökött néhány ruhát, és belecsússzam a fotelbe. — Fűteni kéne, de nincs pénzem olajra. — A nő a sarokban lévő kályháira mutatott. —- Múlt héten adtam el a tévémet... Az volt az utolsó eladható darabom. A férfi hümmögött valamit; cigarettát rakott a szájába. A nő becsukta az ajtót, aztán nehézkes mozdulatokkal Dezső Péter elé térdéit, combjait a férfi combjai közé csúsztatta. — Akarsz kávét? Dezső Péter megrázta a fejét. — Másom sajnos nincs itthon. Ha nem haragszol, én kávézok. A konyha néhány penészes furnérlemezzel volt leválasztva a lyukszerű helyiségtől. Vízcsobogás hallatszott, aztán ruhadarabok suhogása; a nő csíkos, agyonstrapált köntösben tért vissza. Az ágyhoz lépétt, megigazította a le pedőt, a dunyhát néhányszor megütötte. A férfi csendben nézte a műveletet. — A vécé sajnos kint van — mondta közben. — Szemben, az udvar végiben. — Kösz. — Csak azért, ha szükséged lenne rá. — Kösz. — Föltegyek egy fazék vizet? — Ha nekem gondoltad: nem. A kávéillat beszökött a szobába, elöntötte a helyiséget. Amíg a nő a kávéját szürcsölte, Dezső Péter a feleségére gondolt: tíz éve élnek együtt, de még most is megfordulnak utána a férfiak. Csak ne kenné be az arcát éjszakánként ... A kávéscsésze megcsörrent az asztalon; a nő felállt, és kioldotta köntösének övét. — Tudod, valami állást kéne szereznem — mondta, és köpenyét lassan a földre engedte —, különben éhenhalok. Nem tudsz valamit? — Majd utánanézek — válaszolta a férfi; gyomrában enyhe hányingert érzett. A meztelen test látványa erotikus vágy helyett nagy adag szomorúsággal töltötté el. — Miért nem vetkőzöl? — kérdezte a nő. Dezső Péter az órájára pillantott. — Ne haragudj, rohannom kell. A nő végdgdobtia magát az ágyon, vállait rázni kezdte a zokogás. 0 eZső Péter elfordította a fejét. Néhány másodpercig a padlót bámulta, majd tétova lépésekkel elindult az ajtó felé. Egy pillanatra megállt, zsebébe nyúlt, és kétszáz forintot tett az asztalra. — Ne haragudj... Tényleg mennem kell... Itt van egy kis pénz, olajra ... Estére már melegben lehetsz ... Futva tette meg az utat a villamosmegállóig, Ismét a feleségére gondolt: „csak ne kenné be SZ arcát éjszakánként ...”
