Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-15 / 63. szám
1984. március 15. rVÉPÜJSÁG 5 ,.Múltbéli érzékietek, képzetek és élmények felidézése, reprodukciója, azok nélkül az ingei Hatások nélkül, amelyek ezeket az érzékieteket eredetileg létrehozták. Alapfeltétele, hogy minden érzékiét valamilyen tartós elváltozást, emléknyomot hagy maga után az idegrendszerben. Az emléknyom alapján a korábbi érzéklet — emlékkép formájában felidéződik.” Egészen biztos, hogy nem vagyunk ilyen ridegen tárgyilagosak, miközben emlékezünk. Hogy mire-kire? Felso- rolhatatlanul gazdag a sor. Sorsfordulókra vagy csak egy tanítóra, a szülőkre vagy csak halottainkra. Az emlékezés az egyik szép lehetőségünk. Hiszen általa mi sem múlunk el nyomtalanul. Magunkban hordjuk A szálfa termetű, ősz hajú szekszárdi férfi mindig megállít az utcán. Találkozzunk bárhol, a tanács vagy egy presszó, két szállodánk valamelyike, vagy történetesen a kertvárosi pártalap- szervezeti helyiség előtt. .. Élvezem a bizalmát, s ő kér- dezetlenül is percek alatt talál témát. Témái többnyire közérdekűek. És János bácsi azonnal emlékezik. Tíz-húsz év úgy köszön vissza mondataiból, mintha csak egy pohár bor után adná tovább azokat az emlékeket, amelyek neki fontosak, kedvesek, keservesek. Aztán hamiskásan kacsint egyet — ő így szokta —, és emlékezetének pontos regiszteréből már történelmet mond nekem. A pártharcokat itt, Szekszár- don, az ellenforradalom eseményeit . .. János bácsi mindig így tesz. Nemcsak a köz dolgaira, hanem családjának eltávozott és élő tagjaira is emlékezik. Ismétli. hogy nem kényszeríti őt senki erre a ténykedésre, mégis azért érzi szükségét a felemlítésnek, mert mindenkiből meg kell, hogy maradjon valami egyszeri. Azok a történetek, személyes cselekedetek, élmények, indulatok, melyeket „az” az ember követett el, élt meg, élt át, vagy kényszerítették rá. Beszélgetünk és én boldog vagyok, hogy a hatvanasok, egy, a közéletiség iránt ma is érzékeny képviselője kitüntet bizalmával és emlékezéséhez társnak tart. Egyedül lenne beszédkényszerével János bácsi? Vallom, hogy nem. Beszélni akar mindarról, amit átélt, ami ma már történelem. Ha pedig szerelemről, családi vagy rokonsági perpatvarról számol be nekem, negyedszázad felidézésével, tudnom kell, hogy segíteni akar. Tanuljak, tanuljunk belőle! Nemcsak az én idős barátom szeret emlékezni. Mindenki így tesz, aki emlékeket hordoz magában. Emlék? Csúnyán bántunk ezzel a kifejezéssel, mert sokaknak csupán egy lánykaemlékkönyvbe firkálgatást jelent ez a szó. Némelyek meg egyenesen félnek tőle, mert ha az általuk átélteket, cselekedeteiket felidézik, nem biztos, hogy annak mindenki örül. Azért az emlékezés többnyire boldog állapot. Örömmel tölt el bennünket is, megosztjuk azt barátainkkal, munkatársainkkal, elvtársainkkal vagy szeretteinkkel. Akarjuk, hogy ők is örüljenek egykori magunknak, olykor visszaigazolják magatartásunkat, szerepvállalásunkat. Tárgyakat is őrzünk emlékként. Egy-egy könyvet, tagsági könyvet, levelet, ajándékot, meghívót, s ezernyi más dolgot is. Szerelmek emlékét még akkor is, ha a kedvesek nevét kimosta már agyunkból az idő. Munkahelyi torzsalkodások emlékét, melyekből mi kerültünk ki győztesen ... Egy- egy külföldi út izgalmát, vagy gyermekeink, unokáink első fotográfiáját, mert akit megőrzött a pillanat, ő is életünk része. Hittel, hasznosat Czank Józseffel, a Tolna megyei Moziüzemi Vállalat nyugalmazott igazgatójával a tömegeket vonzó, a szórakoztatva tanító moziról, illetve megyénk moziüzemi vállalatának megalakulásáról beszélgettünk. — A Tolna megyei Moziüzemi Vállalat 1950-ben alakult meg — kezdi az emléke, zést Czank József. — A cél az volt, hogy a művelődéspolitikai, gazdasági irányítás kielégítő, tervszerű, egységes és hatékony legyen. Nehéz időszak volt, mert kevés — harminchat — magántulajdonban lévő mozi működött addig megyénkben. Az úgynevezett „falu- mozisítás” kezdetén az alapvető feltételeket is meg kellett teremteni. Ilyenekre gondolok, hogy terem, vetítőgép, vászon. Emlékszem, az emberek széket hoztak magukkal, amire aztán leülhettek. A továbbiakban az volt a célunk, hogy lehetőleg a kultúrházakba települjünk és ott működjünk. Volt ennek az időszaknak olyan feladata is, hogy a korábban nem ismert szovjet alkotások mellett a többi szocialista ország. sőt, az egész világ haladó filmművészetét is megismertessük. Ez is sikerült. Czank József szerint az 1960-as évek elején ..tört be” a korszerűbb technika. Vele párhuzamosan új mozik — köztük a rövid életű szekszárdi szabadtéri is — épültek. Ekkor már közel százhatvan filmszínházban szórakoztatták a nézőket. Néhány évvel később megyeszerte nagyszabású rekonstrukció kezdődött el. s ezzel javult a kiszolgálás színvonala is. A filmesztétikái ismeretterjesztés érdekében művész—közönség találkozókat falusi filmnapokat és több ősbemutatót tartottak megyénkben. — Emlékszem — mondja a nyugalmazott igazgató —, hogy kezdetben az olyan kis községekben, mint Váralja, hetente hat napot játszott a mozt olyan nagy volt a2 érdeklődés... Most pedig csak két nap van vetítés. Ha összegezni kellene az eddigieket, akkor azt mondanám, szép volt, szívesen csináltuk. Kilencvenkilenc Debreceni Ferencné Szendi Erzsébet 1885-ben született Földespusztán. Amikor Nagydorogon, a Damjanich utcai ház 99 esztendős lakóját keresem, a kertből jön előre a bejárathoz. Leteszi kis kapáját, a falnak támaszkodik, egyenesedni próbál. Egyszemélyes szobájában barátságos meleg és frissen sült diósbukta illata fogad. — Amolyan öreges tészta ez is — kínál a buktával Debreceni néni. — Magam sütöttem. Aztán kapálgat- tam kint egy kicsit... Mire emlékszem? — kérdez visz- sza. A...! — Legyint. — Nem jó ilyenekről beszélni. Helyet foglal velem szemben és mesélni kezd életéről. Halkan, ajka szélén vibráló mosollyal emlékezik arra a nagydorogi vásárra — hétfői nap volt —, amikor egy du- naszentgyörgyi legény szemet vetett rá. Március volt akkor is, és áprilisban ebből a tekintetből már esküvő lett. — Volt nekem dorogi legény is, de azt mondták rá, hogy nem bírja el a zsákot... így hát... Debreceni Ferencnét még gróf Széchenyi Domokos taníttatta szakácsnénak. Ezt a tudományát később, 15 esztendőt át a Schell bárónál, azután pedig az állami gazdaságban kamatoztatta. Kedvenc ételei a húslevesek, főzelékek, a töltött hús, a rántott csibe, a gyorsan sültek voltak. — Ezekből gyönyörű tálakat is lehetett csinálni — igazít kötényén örzse néni. Olyankor szépen beszél tek... — Milyen márciusi ünnepre emlékezik, örzse néni? — Milyenre? Hát a nemzetire. Olyankor szépen beszéltek, meg ettek-ittak is utána... Mit is mondtak? Nem jut ám már mindig minden az eszembe... Azt mondták, hogy Szilágyi Erzsébet levelét megírta... De hova is küldte? Nem Pálfa, hanem... Ügy van, Prága városába. Ezt meg nem is akkor mondták. Jaj, milyen is vagyok! Nem hát, Hanem azt, hogy Kossuth Lajos azt üzente... Ugye, ennek a vége az, hogy éljen a haza? Persze, ilyenkor azt kell mondani... Éljen a haza! Az oldalt készítették: Decs! Kiss János, Ékes László, Szűcs László János és Kapfinger András. Édesapja volt a tanítómestere Schmidt Ádám bácsi vas kaptafája mellett Hivatásos emlékezők A sok furcsaság mellett kevésbé feltűnő, hogy léteznek hivatásos emlékezők. Azért sem szúrt szemet munkálkodásuk, mert az alig tíz esztendős családi és társadalmi eseményeket rendező irodák csak mostanság kezdenek hivatásszerűen emlékezni. A bátaszéki, bonyhádi, dombóvári, paksi, tamási, tolnai irodák előtt ilyen vonatkozásban talán a megyeszékhelyi szekszárdiak voltak a kezdeményezők, öt évvel ezelőtt nyílt lehetőség — egy megyei módszertani előadó beállításával — a tulajdonképpeni emlékezésre. Mindez abból az igényből fakadt, amely különböző munkahelyekről, vállalatoktól, intézményektől érkezett, ahol a társadalmi ünepeket. történelmi évfordulókat mindig is tiszteletben tartották. A szekszárdi iroda olyan módszertani kiadványokat szerkesztett, amely kielégítette ezeket az igényeket. Irodalmi, zenei összeállítások szerepeltek e kiadványokban, amelyek március 15., április 4., november 7., nőnap, katonai bevonulások forgatókönyveihez adtak segítséget. Később ezt a kiadványt oly formában tették élővé, hogy versmondók és hivatásos zenészek, zenetanárok emelték az esemény művészi színvonalát, azt emlékezetesebbé téve. Ezzel a módszerrel vált a szekszárdi iroda a hivatásos emlékezők megyei úttörőjévé. Meleg félhomály ül a konyhára. Az asztalon, a szépen festett fényáron a húslevesből kivett velőscsont- hegy gőzölög. Schmidt Ádám és felesége ebédhez készülődik Tevelen. Amíg a feleség terít, Schmidt Ádám nyolcvanéves cipészmester nem hagyja ott a vas kaptafáját. — Emlékezni? — nevet huncutul. — Azt én bizony tudok. Nem is olyan régen mondtam is az asszonynak, hogy bemegyek a bonyhádi cipőgyárba, hogy megmutassam magam; én még élek a régiek közül. De hát sorjában... Itt születtem 1904-ben Tevelen. Édesapám is cipész volt. Hatan voltunk testvérek, és négyen cipészek lettünk. „Schmidt Bernát és fiai” felírás állt a cégtáblánkon. Édesapánk szerettette meg velünk a szakmát. Igazi jó mester volt. Én már tizenkét évesen a cipőket foltoztam. Először az ő műhelyében dolgoztam testvéremmel együtt... Nemcsak javításokat végeztünk, hanem cipőket is gyártottunk. Az üzletben árusítottuk, meg vásároztunk velük. Miután felszabadultam, először a Bonyhádi Cipőgyárba mentem dolgozni. Aztán Hőgyészen és Budapesten is cipészked- tem. Három testvérem ottmaradt a második világháborúban, én hadifogságban voltam. 1952-ben léptem be a ká- téeszbe és onnan- is mentem nyugdíjba. Mostanában a családnak foltozgatok. Szőlőm és méhesem is van, azokkal bíbelődöm. Fiamból nem lett cipész, hanem vegyész- mérnök. Hogy milyenek a mai cipők? Nagyon gyorsan készülnek. Amikor még mi dolgoztunk, akkor egy teljes nap kellett egy cipőre. Ma a gyárakban csak úgy potyognak le a szalagról a cipők. Ezért is van velük oly sok baj. Én még a saját- készítésű cipőmet viselem. A családom tagjai már nem, ők szeretik a divatos lábra- valókat. Kellemetlen kellemes emlékek Béres Vilmost, a Szek- szárd—Sárköz és Vidéke Általános és Fogyasztási Szövetkezet nemrég megválasztott elnökét, aki új funkciója előtt három évig a MÉSZÖV, nél dolgozott, emlékezésre kértük. — Ügy mondanám, hogy kellemetlen kellemes emlékeim voltak a MESZÖV-nél. Olyan titkárságra kerültem három évvel ezelőtt, ahol •két év múlva — a kereskedelmi vonalon — már régi dolgozónak számítottam ... Kellemetlen volt, mert nem ismertem a hagyományokat, szokásokat, kellemes pedig azért, mert olyannal foglalkozhattam, amit hasznosnak, célszerűnek találtam. Jó munkakapcsolat alakult ki a főnököm és köztem, úgy iSj hogy maximális önállóságot kaptam. Szerencsés ösz- szetételű, megfiatalodott „garnitúra” jött össze a titkárságon ... Aztán kellemes emlék az is, hogy minden szövetkezeti és áruforgalmi vezetővel jó kapcsolatba kerültem. — Hogyan, mivel érte el ezt? — Nem. tudom pontosan megmondani, talán tőlük kéne megkérdezni... Egyéb, ként kevés emberrel volt nekem eddig rossz kapcsolatom. Mindig úgy voltam, hogy vagy gyorsan jó viszonyba kerültem valakivel, vagy éreztem, hogy nem tudok együtt dolgozni vele. — Más kellemes vagy kellemetlen emlék? — Kissé kellemetlennek éreztem, hogy a MÉSZÖV sokkal többet tudna, és sokkal többet akar tenni a jelenleginél, de nem minden szövetkezet igényli. Ha ezt sokszor tapasztalja az ember, akkor... — Hogyan fogadták az új munkahelyen? — Nekem azt mondták, hogy vártak. Hallottam olyan véleményt is, hogy szeretnék, ha mindazt meg is tudnánk valósítani, amit a „bemutatkozásnál” elmondtam. Ezt jó értelemben értették ... Ott ugyanis arról beszéltem, hogy nincs jogunk a panasz. kodásra, a külső szigorú köz- gazdasági feltételeket adottságként kell kezelni. Minden szinten önmagunknak kell megtalálni az előrelépés lehetőségeit. Ehhez a vezetés, nek egy erősebb érdekeltségi rendszert kell kialakítani. — Ügy tudom, nyolc Budapesten töltött év után jött vissza Tolnába, és itt is tíz dolgos évet hagyott maga mögött. Hogyan összegezné ezeket? — Eleinte a munkahelyen kívül nem nagyon akartam mozgolódni, őszintén szólva, nem is nagyon tetszett a város. Két vagy három év kellett, mire rájöttem, hogy nekem is meg kell ismernem az embereket, bátrabban kell kapcsolatot teremtenem velük. Rajtuk keresztül aztán megszerettem mindent. De ez nem megalkuvás! ... Jól érzem magam Szekszárdon. Az elmúlt időszakban örültem, ha bármi apróságot sikerült tennem a megyéért, a városért. Most több a lehetőségem, és remélem, sikerül a terveimet megvalósítani.
