Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
1981. február 11. NÉPÚJSÁG 11 Zichy Mihály művei a Szovjet Kultúra és Tudomány Házáhau Rusztaveli-illusztrácló Zichy Mihály Az ember tragédiájához és Arany János balladáihoz készített rajzaival mindmáig a magyar irodalom legismertebb illusztrátora. Nem kisebb személyiség fedezte fel „vérbeli romantikusként” jellemezve — mint Théophil Gautier, Baudelaire barátja. Most ismét láthatjuk hosz- szú élete egy évtizedének munkásságát. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában 1878 és 1888 között készült műveiből nyílt kiállítás. Hogy miért éppen ott? Zichy Mihály élete nagy részét Oroszországban töltötte, s a forradalmi demokratákkal rokonszenvezett. Rajzainak, festményeinek nagy részét a Szovjetunióban őrzik. Velencéből 1881-ben érkezett meg hajón Odesszába, onnan rögtön kaukázusi, tbiliszi barátaihoz utazott. Ilja Csavcsavadze, a modern grúz irodalom megteremtőjének köre fogadta be. 1882-ig Tbilisziben élt és bejárta az egész Kaukázust. Rögtön nagy munkába fogott: illusztrációkat készített Lermontov A Démon és Sota Rusztaveli A párducbőrös lovag című alkotáshoz. A párducbőrös lovag olyan eposza a grúz irodalomnak, mint a magyarban Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme.) Zichy Mihály A párducbőrös lovaghoz a színházakban akkoriban szokásos élőképeket is betanította, ezzel is a haladó grúz értelmiség mellé állva. Ezúttal a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában egy olyan Zichy-művet is láthatunk, amelyet eddig még sohasem állítottak ki Magyarországon: A pusztítás géniuszának diadala című festményéhez készített akvarellvázlatát. Ezt Tbilisziből küldték a kiállításra. Gy. L. A pusztítás géniuszának diadala (vázlat) Kortárs NSZK festészet a Műcsarnokban A bécsi Museum Moderner Kunst anyaga után másodízben jelentkezik olyan kiállítás a Műcsarnokban, amely a mai művészet új irányzatát, az „Űj Vadakat” mutatja be. A bécsi múzeum festményeinek csak egy része képviselte a nyolcvanas évek művészetét, az Essenből érkezett kiállítás egésze a fiatal német képzőművészek anyagából áll, akik — olasz társaikkal együtt — elindították az új expresszív festészetet. A- kiállítás február 26-ig látható. M. Oehlen: Cím nélkül „Szemük van, de nem látnak...” A múzeumlátogatásról Napról napra több lesz nálunk a múzeum. Ha valaki az autóutakon jár, sokszor szemébe ötlik egy-egy tábla, amely vagy múzeumot jelez, vagy értékes műemléket. Sokan úgy gondolják, hogy mindegyik táblánál meg kellene állni, mert nem szabad kihagyni egyetlen műkincset sem, akár régi falusi bútorokról, akár fotókiállításról, akár képtárról vagy óramúzeumról van szó. S az embert szinte lelkiismeretfurda- lással tölti el az, ha egy-egy városba utazván nincs ideje minden stációnál lehorgonyozni, mindent végignézni. Hasonlóképpen telítve van a művelt ember lelkiismeret- furdalással akkor, ha egy-egy képtárat tekint meg. Hiszen majdnem lehetetlen egy nagyobb gyűjtemény minden egyes értékét tüzetesen megtekinteni, ahogyan kellene vagy ahogyan illik. Bizony elcsúszik az ember szeme egy-egy értékes alkotás fölött, hogy a másik, hozzá közelebb állót jobban szemügyre vehesse. A múzeumlátogatásnak természetesen egyéni módszerrel kell történnie. Csaknem bizonyos hogy vannak olyan alkotások, melyek a múzeumba járóhoz közelebb állnak, s vannak olyanok, melyek nem kevésbé érdekesek, de kiesnek a látogató érdeklődési köréből. S nem valamiféle szabályszerűségnek vagy előírásnak kell itt érvényesülnie. Ellenkezőleg. Teljesen igazuk van mindazoknak, akik szelektíven nézik a képeket, szobrokat. Érdemes például a Szépművészeti Múzeum régi képtárát egykét Greco-műért is meglátogatni, anélkül, hogy tudomást vennénk más festményekről. S ugyanez vonatkozik bármely más nagy és kis kép- és szobortárra is, sőt bármely múzeum kincseire. Az intelligens ember tehát megtanul szelektálni. S szelektál mind a múzeumok között, mind a látnivalók között, mind pedig az egyes alkotások között. S ha nem szelektál, hanem habzsolja a látnivalókat, akkor intellektuálisan feltétlenül elvész a mennyiség mögött a minőség, a sok látvány mögött a lényeg, és akkor valójában úgy fog válaszolni, mint az egyszeri amerikai hippi, akitől megkérdezték, hogy mit láttál a Louvre-ban, és így válaszolt: mindent. S ez a mindent-hajszolás teszi sokszor elégedetlenné a magyar turistát belföldön is, külföldön is, ha múzeumot látogat. Vitathatatlan, hogy a kollektív múzeumlátogatás bizonyos értelemben kompromisszum. A vezető a múzeum legértékesebbnek tartott kincseire hívja fel a figyelmet, és más alkotások fontosságát nem is emelheti ki. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy a turista ezek közül az alkotások közül egyet vagy kettőt meg fog szeretni, de elképzelhető, hogy nem a vezető által kiemelt alkotások ragadnák meg legjobban. Mégis, ha az idő rövid, ha egy képtár meglátogatására egyszeri, egyetlen alkalom van, akkor bizony kénytelenek így bemutatni a múzeumot és nem másként, mert valóban nehéz mindenkinek kitalálni az egyéni ízlését. De vegyük tudomásul ezt a kompromisszumot. A kompromisszummal azonban nincs befejezve a folyamat. Kétségtelen, hogy érdemes vezetőre bízni a tájékoztatást, midőn először tekintjük meg a múzeumot. De — bizonyos értelemben — csak az az igazi múzeum- látogatás, ha vissza-vissza- járunk. Ez persze nem mindig lehetséges. De más múzeumok meglátogatása, és többszöri meglátogatása, a MŰVÉSZET múzeumokról készült albumok tanulmányozása is hozzátartozik a múzeumlátogatáshoz. Még azt is hozzáfűzhetjük, hogy a legtermékenyebb akkor lesz a tárlat megtekintése, ha előre fölkészülünk rá. Különböző könyvekből, útikönyvekből, kultúrhistóriából stb. S ekkor nem fog előfordulni az, hogy „mindent” láttunk, de semmire sem emlékszünk. Az ellenkezője viszont igen, hogy tudjuk: nem mindent láttunk, az anyag egy kis töredékét tekintettük át, de amit áttekintettünk, arra emlékszünk, az megmarad és állandó ösztönzést ad a kul- túrálódásra. Rossz az a módszer, mely nem szelektál. Azt szokták mondani — s bizonyos joggal —, hogy az intelligencia egyik fokmérője: tud-e az ember disztingválni! Annyiban feltétlenül érvényes, hogy az intelligens ember múzeumok, könyvélmények s egyéb kulturális lehetőségek közül ki tudja választani a neki személyileg megfelelőt, azt, ami ízlésvilágának és érdeklődésének, eddigi tudásának megfelel. S mindezek alapján elmondhatjuk, hogy amennyire helyes, ha a magyar kultúra mindenféle lehetőséget megad, annyira problematikus az, ha valaki mindenféle kulturális lehetőséget meg akar ragadni. A disztingválni tudás ebben az értelemben is — ha nem is az intelligencia, de az intelligenciához vezető út egyik jelzője. HERMANN ISTVÁN A kisgrafika hazai műhelyei Ötven év képnaplója Opusz 150 A kisgrafika a legdemokratikusabb képzőművészeti műfaj: mindenki birtokba veheti a képes üdvözleteket, az ex libriseket, a vizuális híradásokat, és egyre többen birtokba is veszik a pécsi, szegedi, debreceni, ceglédi kisgrafikai körök jóvoltából, egyre több a gyűjtő, bővül a nemzetközi kapcsolat is. Szerencsére igen sokan, és magas szinten művelik ezt a műfajt, a képírás és képbeszélgetés eme formáját. Bánsági András, a kisgrafika egyik jeles képviselője 1914-ben született Temes- várott. Színi Zoltánnál tanult, ő pallérozta képességeit. Kitüntetéssel szerezte meg diplomáját 1934-ben a budapesti Iparrajziskolábjjn. Tipográfus, nyomdász, művész, festő és sokszorosító grafikus, könyvművész lett egy személyben. Milánóban munkásságát kétszer is Grande Diplomával ismerték el. Hosszú ideig volt a Minerva Könyvkiadó Vállalat szerződéses grafikusa. Az egyik legjobb hazai retusőr és piktográfus. Mintegy ötven hazai és külföldi tárlaton vett részt, önálló kiállítása nyílt itthon és az NSZK- ban, műveit bemutatták a Szovjetunióban is. Több díjat és oklevelet kapott, a Magyar Kisgrafika Barátok Körének egyik alapító tagja, 1959-től fejti ki fáradhatatlan szorgalommal ezzel kapcsolatos művészi és társadalmi tevékenységét. Nem régen adták ki a fővárosban újabb mappáját, mely jelzi a kisgrafika sokrétű lehetőségeit, ezen belül Bánsági András fáradhatatlan figyelmét, alaposságát, kimagasló szakmai és jeles művészi képességeit. Ez a mappa napló, vizuális keresztmetszet történelmünkről, hazai tájainkról, korunkról, életünkről. Megoldásai változatosak, szellemesek és rajzilag, nyomdatechnikailag kifogástalanok. Nagy odaadással örökíti meg a változó, átalakuló tabáni részleteket, a vízparti árust, a bükki erdőt, a falusi udvart, a balatoni széllovast. Emlékezetes rajzon idézi Siklós várának elestét 1543- ból, Gutenberg emlékét, a mohácsi emlékhelyet és a busójárást. A témától függően hol ünnepélyes, hol játékos a megoldás, de formai értelemben mindig egyenletes, magas színvonalon. ötven esztendőt töltött el Bánsági András a magyar nyomdászat, könyvművészet, kisgrafika és festészet szolgálatában. Eredményei, értékei serkentik új művekre, további grafikai és festői távlatok elérésére. LOSONCI MIKLÓS
