Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

1984. február 4. IO NÉPÚJSÁG Kiss Dénes: Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe Akinek igazat adott az idő Képes Géza 75. születésnapján Képes Géza portréja IRODM-OM — Apa!... Ma megesküd­tem a ti életetekre... — mondta ki végül is nagy kín­lódás után Dávid. _Hogy?... — Az apja nem é rtette- vagy inkább nem akarta érteni a szavakat. De akkor már percek óta a fia körüli keringett. Ügy tett, mint aki csak azért ment be a kis szobába, hogy kinézzen az ablakon. Lent a téren már alig lehetett kivenni az ala­kokat. Az utcai lámpák köd­be fészkeltek, utca és házsor egybemosódott. — Hogyan? — mondta még egyszer, és to­vább nézett ki a játszótérre. A köd ellenére is tudta már, hogy melyik utca hol nyílik, és hol komorlanak Józsefvá­ros öreg házainak tűzfalai. Azon a napon Dávid délu- tános volt, és élete első mun­kahelyéről, a kerületi könyv­tárból, este kilenc körül ért haza. Már ahogy köszönt, az is jelezte, valami szokatlan történt vele. „Apa!” Három hete, amióta dolgozik, ezzel a szóval szokott belépni a la­kásba, és a szemüvege mögül a szeretet melegsége, a tizen­nyolc évesek nyíltsága ragyo­gott az apjára minden alka­lommal. S rögtön beszámolt arról, hogy mit kellett csinál­nia aznap. Alig két napja új­ságolta boldogan, hogy főnö­ke. .. „A főnököm...” — így mondta, igen komolyan — és a munkatársak meglepődtek azon, hogy milyen jól gépel. Rá is bízták az új könyvek kartotékjainak gépelését. „Képzeld, apa — ezt is ko­molykodva mesélte — azon is csodálkoztak, hogy mennyire ismerem a könyveket, tudom, hogy a közelmúltban mi je­lent meg... S aapaa... — húzta el a szót mosolyogva — azt el se akarták hinni, hogy a folyóiratokat is olvasom!” Arca kinyílt, és látható jóér­zéssel ült a vacsorához, mint aki tudja, hogy miért van a világon. A könyv- és az olva­sás szeretete miatt helyesel­ték édesanyjával együtt, hogy érettségi után könyvtártech­nikus legyen, és majd ha lesz lehetőség, továbbtanulhat. Ezen az estén azonban szót­lanul vonult félre. — Történt valami? — for­dult vissza az ablaktól édes­apja. Már negyed órát téblá- bolt, mielőtt a szobába ment volna. Arra gondolt, hogy ő és a fia, igazi jó barátok. Ezen is eltűnődött már többször, ö maga alig beszélt bizalma­san az apjával. S amikor az meghalt, akkor érezte, hogy sokat mulasztottak mindket­ten. Most kissé neheztelt Dá­vidra, különösen azután, hogy a kérdésre föl se nézett a könyvből, amit maga elé tett. Ám az apa jól látta, hogy nem olvas, csak nézi az olda­lakat. — Aáá... Semmi, semmi! Igen, egészen bizonyos, hogy valami szokatlan tör­tént, és Dávid nem tudja, ho­gyan mondja eL Tipródott még mögötte egy kicsit, maijd szó nélküli indult kife­lé a szobából. — Apa!.,. — Pontosan az történt, amire számítottam. Dávid nem tudja elviselni a legkisebb neheztelést seim. Nem tud lefeküdni, akár­csak ő maga se, haraggal a szívében. Még az álomi ön­tudatlanság mélységeibe se képes a hozzá közeliek iránt való rossz érzéseit „levinni”. Ilyenek mind a ketten. Ezzel a gondolattal többször elidő­zött már, s mindig jó érzés­sel állapította meg, hogy a fia a legjobb barátja! Töp­rengett, vajon van-e, lehet-e olyan kérdés, ügy, amiről ne meghitt őszinteséggel beszél­ne vele? Nem talált egyet sem. Még lépett néhányat kife­lé a szobából. Mi tagadás, megbántódott, hogy bizal­matlan hozzá a fia. — Apa!... — Dávid újra szólította, és hallotta, amint megreccsent a szék is, tehát föl is állt a helyéről. Igen, ő sem akar haragot levinni a mélybe... Ezt a mondatot egyik régi, falubeli barátjá­tól hallotta, és igen megtet­szett neki. Már Dáviddal is beszéltek róla. Véletlenül botlottak egy­másba a kórházban. Ö az édesanyját, Dávid nagyany­ját, látogatta meg. Régi ba­rátja pedig a feleségét... De hát nem ilyen egyszerű ez sem. A kis közeli borozóban, ahová beültek, Kálmán ba­rátja olyasmit mesélt el, amibe beleborzongott. Noha szűkszavú volt, mélyen ba­rázdált arca legalább annyit elmondott sorsáról, mint a szavai. Ami a két borospo­hár fölött elhangzott, bizony lélekdidergető volt, s aligha felejti el, amíg él. Kálmánt elhagyta a felesége. Két, ak­kor még kicsinek mondható gyerekkel maradt egyedül. Az asszony összeállt valaki­vel, Kálmánnál fiatalabbat, bár annak is volt családja. „Ráadásul egy bandában dolgoztunk sokáig.” — mond­ta Kálmán keserűen, és so­káig nézett a pohárba. „Együtt? Hogyan lehetséges? Hogyan bírtad ki azzal az emberrel?” Nem tudta elkép­zelni a helyzetet! Bányászok, isznak, kemény emberek, és hamar ütnek is, ha sérelem éri őket... Akkor mondta ki barátja a bányászbölcsessé­get: „Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe”. Ké­sőbb még azt kérdezte Kál­mántól: „Ma is együtt dolgo­zol azzal a... pasassal?” — „Nem, már mines ott. Elkot- ródott, amikor az asszony be­teg lett. Én meg visszahív­tam a feleségemet... Rák. Mellrák.” Ott ült előtte az emberi nagyság. A megkínzott, meg­alázott bányászember, aki irtózatos mélységekből ver­gődött föl, s közben össze­zúzta vonásait. Nézte régi barátját, s miközben a ma­ga sorsára gondolt, szégyel- te magát. — Apa!... Nem hallod? — Épp csak érzékelte Dávid hangját. Ezúttal mintha meg- csuklott volna? Barátja mon­dása jutott eszébe. A bányá­ban ez fontos törvény! De nem az-e mindenütt az élet­ben is? Az álom tárnáiba se vigyünk gyűlöletet, haragot, mert ki tudja, a tudatalatti finom üzeme miképpen dol­gozza föl, és építi a lélek ré­szévé?... Mindezek néhány pillanatba sűrűsödtek. A már csaknem teljesen ősz hajába túrt, s lassan visszafordult a fia felé... Talán rosszul lát? Könnyek csillognak a szem­üvege mögött? — Tessék — mondta gépi­esen, és a saját borongását próbálta visszaszorítani. Ar­ra gondolt, ami az ő család­jukban is történt. — Jaj, apa! Te nem is fi­gyelsz! — Dehogynem — lépett Vissza, és leült a heverőre. — Apa!... Ma csalónak néz­tek!... Nem bíztak meg ben­nem! Érted, apa?... Hét fo­rint miatt... — Micsoda? — Csak ebben a pillanatban ért vissza a jelenbe. — Az egyik főnököm felté­telezte rólam, hogy becsap­tam egy nénit!... Apa! Én?! ... De az az öregasszony is!... — Elhallgatott. Valóban sí­rással küszködik — gondolta az apja és csöndesen, nyu­godtan mondta. — Mondd el, mi történt!... Vagy... Ha úgy gondolod, hogy nem tartozik rám... Szóval akkor majd holnap elmondod. — Nem apa. Most. Nézte a fia göndör fürtje­it, amint kissé elfordult, mintha a könyvet akarná megigazítani az asztalon, de jól látta, hogy közben lekap­ta a szemüvegét, és megtöröl­te a szemét. — Jó. Hallgátlak. — Ma megesküdtem a ti életetekre, apa... Ne hara­gudj/ Még a kezemet is a szí­vemre tettem, így — mutat­ta, hogyan. — Nem haragszol ezért? Hallod? Megesküd­tem!... Apa, hét forint miatt!... Azán részletesen elmond­ta, mi történt. Miközben hall­gatta a szavait, akaratlanul is mosolygott azon, hogy mi­lyen hévvel adja elő az ese­tet. Az én indulataim, az én önérzetem, erre gondolt. — Apa, te kinevetsz?! — Hangját sértődöttség árnyal­ta. — Nem!... Dehogyis. — Látom! — A te életedre esküszöm, hogy nem — mondta moso­lyogva, és kezét a szívére tette. Ekkor kissé földerült a fia arca is. A történet?... Aznap Dávi­dot a kölcsönző pulthoz osz­tották be. Késő délután volt, amikor becsoszogott egy ko­pott ruhás öreg néni, és be akart iratkozni a könyvtárba. „Apa, olyan szaga volt... do­hos — találta meg a szót —, mint a nagymamának Ercsi­ben. Tudod, a konyhában... A szatyrából is öregszag csa­pott meg...” Dávid elkérte a személyi igazolványát és be­írta. Elvette tőle a gyűrött tízforintost, és visszaadott ne­ki hetet, majd kiállította az olvasójegyet. Azután őt el­hívták a pulttól. A néni ott­maradt. Későb kiderült, hogy a néni szeretetotthonban la­kik a férjével, és a szábály szerint nem lehet a könyvtár tagja, mert nincs kezes, aki felelősséget vállalna érte. Azaz, a könyvekért. Dávid azt hitte, hogy egyszerűen nyugdíjas. Már a raktárban volt, amikor szóváltásra fi- gyélt föl. A főnöke méltat­lankodó hangját hallotta. Ki­nézett, de akkor már jött hozzá a főnöknő. Elrendezte a néni ügyét, ha már Dávid beírta, és olvasójegyet adott neki, de egyszerre csak egy könyvet kölcsönözhet. A vita a hét forinton robbant ki. A néni konokul hangoztatta, hogy ő tíz forintot adott, és nem kapta vissza a hetet. — Én visszaadtam, apa!... A vezetőnő nem hitte el. Rögtön azzal kezdte: Hol van a hét forint?... — Látszott, hogy újra megvonaglik az arca, és rögtön sírni kezd; a megsértett önérzetével vias­kodik, akárcsak ő napról- napra. Gyorsan közbeszólt. — Ekkor esküdtél meg?... — Igen, apa... De én visza... Keményen a fia szavába vágott. — Tudom, fiam! Te vissza­adtad. Csakhogy az öregek... Romlik az emlékezetük. Ne­héz a sorsuk. Nekik a hét fo­rint is... — De én visszaadtam!... Mondtam a főnökömnek is, hogy visszaadtam, megesküd­tem, de azonnal elővettem a saját pénzemet, hogy újra visszaadom, ha akarja... — Ez talán csacsiság volt. — Lehet, apa. De én még nem vagyok felnőtt!... Ez a baj. A főnöknő nem szólt semmit, nem vette el a pén­zemet. Otthagyott. — Ennyi volt? — Dehogy. Később vissza­jött, és újra megkérdezte, hogy nem tévedtem-e. De én tényleg visszaadtam... Aztán azt mondta, hogy jól van, ő is visszaadta a néninek a sa­ját pénzéből a hét forintot. — ő is? — Igen, apa. Ez keserített el igazán. Csalónak, tolvaj­nak vélt engem. Te tudod, ugye tudod, hogy nem hét forintért, de semmiért... — újra a fia szavába vágott. — Nyugodj meg, tudom! — mondta határozottan. Nem akarta, hogy Dávid előtte sír­jon. Hirtelen eszébe jutott az a tavalyi kirándulás, ame­lyen megmarkolta, váratlan és talán buta ötlet 'nyomán, a gyerekei előtt a csalánt. Ak­kor még úgy látszott, hogy elmegy a felesége. Magára marad a gyerekekkel. Föl akarta készíteni őket a fáj­dalomra. Dávid húga, a ti­zenkét éves Anna, bátran megfogta az apja után. Az­tán Dávid is erőt vett ma­gán, bár nagyon félt mindig a fájdalomtól, összeszorított szájjal megmarkolta ő is. Te­nyerét összevissza csípte, föl is hólyagosodott. Sziszegett, nyálazta, dörzsölte-gyűrte az öklét, de nem sírt. Hát most se sírjon!... Fölállt a heverő- ről. — Nem baj, hogy meg­esküdtél a mi életünkre — szólt halkan, és magában azt mondta: „A mi életünk?!” Dávid is tudta, hogy ők is csaknem elváltak. Hasonló okból, mint Kálmán barátjáé volt. Azért is jegyezte meg azt a mondatot. „A mi életünk? Hol van?” Még három napja is a gyűlölet csapott föl ben­ne. Veszekedtek, de úgy dön­töttek, hogy a gyerekek mi­att együtt maradnak. Űjra érezte magában a sötét, éles köveket. Lefekvés előtt Dávid a szemüvegét igazgatva lépett hozzá. — Apa, nem mondtam el mindent... A vezetőnő, mi­előtt bezártunk, még odajött, és azt mondta, felezzük el a hét forintot. Elfeleztük. — Na látod!... — Mintha ő is megkönnyebbült vottna. — Apa — folytatta Dávid —, én már nem haragszom rá. — És az öregasszonyra? — Fürkészte a fia arcát, de a feleségére gondolt, a saját indulataira. Talán a megbo­csátás a legnehezebb a világon. — Arra se... öreg. Szegény. Most is az orromban van az a szag. Csak tudod a felnőtt­ség!... Sok ilyen lesz még, amíg felnőttnek vesznek? — Alighanem lesz — ön­kéntelenül is megsímogatta a fia fejét. — örülök, hogy mindezt elmondtad! — Még valamit, apa. Én se akarok holnap haragot magammal vinni. Nem is tudnék. — Haragot?... Nem is sza­bad. — Az ablak felé fordult. Már a lámpák is alig látszot­tak a hetedik emeletről. Be­falazta a köd a kinti világot. Az üvegről a saját homá­lyos arca nézett vissza. An­nak mondta magában: „Hát én fölnőttem-e már? S föl- növök-e valaha? Még med­dig viszek haragot naponta magammal a mélybe?” „Ama költők közé tartozik, akik dacosan, mozdulatlanul várják, hogy egyszer igazat adjanak nekik” — írta a fia­tal Képes Gézáról 1948-ban Sőtér István. Igaz, Képes Gé­za akkor harminckilenc éves volt, már férfikorát élte, s mégis, még akkor is igazára, vagyis' költői elismerésére kellett várnia. Most hetvenöt esztendős. Az ország keleti szegélyé­ről, Mátészalkáról érkezett Sárospatakon át Budapestre, az egyetemre. Magyar-német szakot végzett, de számos nyugati, finn-ugor, szláv nyelven megtanult, sőt, né­hány ázsiai nyelv rejtelmei­ben is elmerült. Míves műfor­dító: legjelentősebbek talán néprokonaink költészetéből való tolmácsolásai, de olasz, görög, perzsa költőket is meg­ismertetett a magyar olvasók­kal. Tudós poéta, aki tanul­mányokat írt a verstan, a költészet, a műfordítás kér­déseiről. Költészetére a Nyugat ha­gyományai és a népdal, a népballada egyaránt hatottak. Lírai realizmus és vissza­visszatérő ritka szatirikus hang jellemzi. S folytonos megújulás. Verseit, műfordí­tásait szinte hónapról hónap­ra olvashatjuk. Az idő igazat adott neki, hogy visszatérjünk Sőtér Ist­ván régi mondatához. A má- tésza’kai kovácsmester fia költészetünk elismert és meg­becsült mestere. GY. L. KÉPES GÉZA: Gyertyafénynél (Berzsenyi Dinlel emlékének) Szunnyad a föld s a család. Ébren csak én ülök itt míg. Gyertya az asztalomon. Gondolatom, mint árnyak közt, úgy botladozik rég elfeledett sorokon. Berzsenyi körmölgette a verseket így, míg az ólban bődült kinn a barom. Látom a költőt: sercen a tolla, mécsese lobban, nyúlik az árny a falon. Én vendég vagyok itt a szelíd dunántúli tájon, ő meg e táj fia volt. Itt idézte a hősöket, — itt, ha kerülte az álom, az ablakon kihajolt: Nézte: a hold ledobálja a fátylait, és a víz és hegy csillog a fátylak alatt — Most hamuszín felhő tör elő, belefúlnak a fények, az ég darabokra szakad. Mordul a sziklatorok, kék fénnyel futkos a villám, lobban, elalszik a mécs. Csukva az ablak. A víz zuborog le a fákon, a sziklán — Döbbenetes jelenés! Vágtat az északi szél, lehajolnak a fák, le a földig, nyögve hasad le az ág. Villog az ég meg a föld, s a szelek vijjogva üvöltik szét a világ panaszát. Dániel áll, a villámfény belegyúlt a szívébe — Arad a felleg, a köd. Az ég markából az égő szót a poéta kitépte! zendül a szó, dübörög. Szárnyal az óda, felriad ólmából, aki hallja ezt a titáni zenét — Elzsongott a vihar — felkéklik a Kemenes-alja, lángol a hajnali ég!

Next

/
Oldalképek
Tartalom