Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-07 / 5. szám

1984. január 7. , TOL"* "\ B “rsíÉPÜJSÁG Múltunkból Fekete Istvánnal, a Gemenc-szálló Igazgatójával — Tulajdonképpen egy kézen meg tudjuk számol- ni, hogy hányszor talál­koztunk, ezt a beszélgetést mégis egy korábbi indítot­ta el. Akkor derült ki, hogy több mint tíz esz­tendeje van Szekszárdon és azóta vezetője a Ge­menc-szállónak. Hogyan kerül egy tősgyökeres bu­dapesti fiatalember, vidé­ki kisvárosba és mi az, ami maradásra kényszerí­ti? — Budapesti kollégáim viccesen tényleg vidékinek szólítanak már, amikor egy- egy hivatalos értekezleten találkozunk. Magam is las­san szekszárdinak vallom magam, hiszen két gyerme­kem itt született. A munkám révén ismertem meg a vá­rost és a munkám miatt maradtam itt. Ezelőtt tizen­két évvel, 1972-ben keresett meg a vállalat vezérigazga­tója és azt kérte, hogy a va­dászati világkiállítás alkal­mából megnyíló Gemenc- szállóba öt évre jöjjek le, Szekszárdra. — Mit tudott akkor a városról? — Csak annyit, hogy egy dunántúli kisváros, a vörös boráról híres és a Sárköz közelsége idegenforgalmi szempontból jelentőssé teszi. No meg a szálló névadójá­ról, a gemenci természetvé­delmi területről is hallottam. — Az öt év megduplá­zódott. Milyennek látja most a várost? — Azt hiszem, hogy eb­ben az elmúlt tíz évben fej­lődött a legerőteljesebben Szekszárd. Ügy vagyok, mint a szülők a gyerekeikkel hogy naponta látják őket és a változást kevésbé veszik észre, mint a néha-néha be­toppanó idegen. Tetszik az, hogy a város vezetői hagy­tak egy régi városmagot, amire „úgy tűnik” vigyáz­nak is, és igyekeznek eltün­tetni azt a „városszéli” vi­lágot, amiről senki sem be­szélt jó ízzel. Az első pilla­natban rokonszenves volt a szálló környezete, ahova ke­Olyan intézmények közé építették, amelyek szin­te szerves kiegészítői a ven­déglátói szolgáltatásoknak. Gondolok itt a megyei mú­zeumra, vagy a művelődési központra, a Mattioni gyűj- teményre. A mozi, a strand, a fedett uszodával szeren­csés fekvést biztosít a szál­lónak. Közel van a gemenci erdő is. — A Gemenc-szállóban a vendéglátóipar szinte valamennyi területével találkozhatunk. — Igen. A szállórészben 88 kétágyas szobánk és négy lakosztályunk van. Étterem, presszó, drink-bár, éjszakai bár, tanácskozótermek áll­nak a háromcsillagos hotel neve mögött. — Ami annyit jelent... — ...hogy egy átlagos színvonalú szolgáltatásról beszélhetünk mondjuk nem­zetközi viszonylatban. Hazai tekintetben ez jó minősítés­nek felel meg. Árkategóriát is jelent természetesen. A szállodán belül az értékesítő helyiségek első osztályúak. Közgazdász, kereskedő, ide­genforgalmi és vendéglátó szemmel figyeljük a piacot, ennek megfelelően alakít­juk árainkat. Az első osztá­lyú haszonkulcs felső hatá­rát soha nem érintjük. — Közgazdász, kereske­dő, vendéglátó. Három fogalom. Ügy tűnik ösz- szetartozóak. Mikor ala­kult ki önnél az érdeklő­dés e fogalmak iránt, és mikor vált összetartozó egységes szemléletté? Egy­szerűbben fogalmazva, hogy lesz valakiből szál­lodaigazgató? — Az általános iskola be­fejezése után, tizennégy esz­tendős koromtól próbálom a szakmát megtanulni, mű­velni. A Huba utcai vendég­látóipari technikumban kezd­tem. Még itt bekerültem akö- zé a tíz diák közé, akik a nyá­ri szabadság ideje alatt juta­lomból a Balaton mellett dol­gozhattak. Ez az ötvenes évek végén nagy szó voLt, hi­szen akkor a Balatont Ri­viérának tekintettük. Azt még nagyobb kitüntetésnek vettem, hogy a diákok közül az egyik ötfős csoport fize­tőpincére lehettem. Érettsé­gi vizsga után, szakmailag kezdtem képezni magam, először a hidegkonyhás sza­kácsművészettel ismerked­tem. Ma is öröm számomra, hogy Tárgyik Sándor Oscar- díjas mesterszakács tanítvá­nya lehettem. Éppen az el­múlt napokban egy budapes­ti tanácskozáson kaptam tő­le a Hidegkonyhai szakács­művészet című könyvének dedikált példányát. Szak­munkásvizsgát tettem, majd az Apostolokban és az Abbá­ziában szakácskodtam. Tech­nikus koromban is élt ben­nem a vágy, hogy minél több ágát megtanuljam a szakmá-' nak. Cukrászvizsgát is tet­tem. Angyalföldre kerül­tem egy termelő cukrász- üzembe, majd cukrászként az Emkébe. A felszolgáló ta­nulóéveket pedig Ferihe­gyen töltöttem, ott lettem felszolgáló is. Ez az öt év számomra olyan volt mint a varázslat. Naponta találkoz­tam a szakma igazi szépsé­geivel. Itt naponta voltak fogadások különböző szintű delegációk részére. Mindig volt valami ünnepi hangulat a levegőben. Az érkezés, a várakozás örömteli, feszítő percei között éltem ott. Fe­lejthetetlen a repülők mo­torjának egyedi, megfogha- és megfogalmazhatatlan ál­landóan jelenlévő bugása... — Egészen líraian hang­zik. — Nagyon jól éreztem ma­gam. A vállalathoz új vezér- igazgató került. Valamennyi üzletből összegyűjtött maga köré tíz fiatalt, akikből ő vezetőt akart faragni. Ne­kem is szóltak. Mondtam, hogy én itt nagyon jól meg­vagyok. Akkor azt hittem, ebben is maradhatok, hogy tudomásul vették én nem akarok vezető lenni. Kis idő múltával azonban megkap­tam a kinevezést, a margit­szigeti Kaszinó vezetőhedyet- tese lettem. Azóta vagyok vezetői beosztásban. Közben természetesen elvégeztem a főiskolát is. Ott Gundel Fe­renc a világhírű szakember tanított szállodai és éttermi ismeretekre. — A Margitsziget után hogy alakult az út? — Csak az állomásokat so­rolom, mert ez mind válla­laton belül volt. Huszonnégy éve vagyok a Pannónia Szál­loda és Vendéglátó Vállalat­nál. Tehát a Budavár, a Vár­kert, a Zöldfa, az Éden-bár, a siófoki motel, utána a Sa­voy, majd 1971-ben a Volga szálló következett. Azokban az években tíz szállodát adott át a vállalat. Akkor még nem is sejtettem, hogy a tíz között levő Gemencnek én leszek a vezetője. — Ügy beszélt Ferihegy­ről, hogy nagyon szeretett ott lenni és szerették ott. Itt Szekszárdon vajon szeretik-e? Megmondom, miért kérdem. Amikor jöttem erre a beszélgetés­re, a presszóból éppen ha­zafelé tartott egy vendég, aki naponta megfordul itt. Mondtam, hogy hét végi beszélgetésre igyek­szem Fekete Istvánhoz ide a szállodába. Szerinte önt itt nem mindenki kedveli. Megkérdeztem tő­le, hogy miért jár szinte naponta éppen a Gemenc- be. Azt válaszolta, hogy szerinte a városban ez volt és maradt az egyet­len hely, ahol kulturált körülmények között lehet fogyasztani egy kávét, italt, lehet beszélgetni. Azt is mondta, hogy a dogozók egy része tart az igazgatótól. Szóval érzi-e itt Szekszárdon is, hogy szeretik? — Van aki igen, van aki nem. A munkámat a buda­pesti központom vezetői, a különböző vállalatok, de a városi vagy megyei illetéke­sek is segítik, elismerik. Hogy szeretnek-e, ezt az emberektől kellene megkér­dezni. A munkafegyelem megkövetelése nem minden­kinek népszerű, de a vendé­gek érdekében történik. A Pannóniának kötelessége az induló színvonal megtartása. Ezt pedig fegyelemmel, rend­del, tisztasággal, színvonalas munkával lehet megőrizni. — Ez azért nem ilyen egyértelmű — gondolom — egyes vendégek, vagy akár dolgozók részéről sem. Mondana példát, amikor ezt a rendet meg­bontották? — Egy francia csoport kér­te a vadásztermet. Bőséggel fogyasztottak, ételt, italt egy­aránt. Kiderült, hogy névna­pot is köszöntenek. Egyik társukat telefonhoz hívták. Közben besózták, paprikáz­ták a somlói galuskáját. Ami­kor visszatért a telefonáló hamarosan rájött, hogy meg­tréfálták. Erre ő is tréfából, amúgy burleszk módra a szomszédja képébe vágta a tálat. A szomszéd vette a lapot, fogott egy másikat és viszonozta. Kezdett elmérge­sedni a helyzet és közbe kel­lett lépni, mert már átlépték a széllemeskedés határát és rendbontás következett vol­na. Sikerült tapintatosan helyreállítani a légkört. | — És a dolgozók közül? — A dolgozók között is akad, akinek rossz napja van. Ilyenkor nem megfelelő ma­gatartást tanúsít. A szakmai elvárások alapfeltétele ná­lunk a megjelenés, magatar­tás, munkavégzés. Mind a há­romnak mindig úgy kell együtt lennie, hogy a vendég érezze: érte vannak és céljuk az, hogy otthonos kényelembe érezze magát. Az étterem, a szálloda bizonyos magatar­tásformákra nevel is. Éppen a kialakított szokásokkal. Természetes, hogy a vendég­gel közvetlenül kapcsolatban álló dolgozónak kell ilyen tekintetben is példát adni. Nem is olyan régen fegyel­mit kellett adnom egyik dolgozónak, mert a vendég utánrendelésre megjegyzést tett. Ilyen magatartással nem lehet büntetlenül tovább dolgozni. — A szolgáltatások ere­deti színvonalának meg­őrzése állandó megúju­lást is követel. Milyen ötletekkel érhető ez el? — Vezető kollégáimmal együtt nyitott szemmel kell járnunk a világban, hogy a más országokban tapasztalt jó példákat a magunk lehe­tőségeihez mérten alkalmaz­zuk. A hagyományos szolgál­tatások — éttermi és szállo­dai — mellett más szórakozá­si lehetőségeket is igyekszünk biztosítani. Korábban pódi­um-műsorokkal próbálkoz­tunk, fővárosi művészek köz­reműködésével. Most leg­újabb ötletként a szombaton és vasárnap nálunk ebédelő vendégek 25 százalékos ár- kedvezmény mellé cigányze­nét is kapnak, ami így dél­időben nem megszokott az étteremben. A három csillag a külső megjelenésre, a bú­torzatra, a tárgyi feltételek­re is ró a követelményekből. Rekonstrukciós munkákat fejeztünk be három szinten a szállodában. A villamossá­gi felújítások után, vizes­blokkok szerelvénycseréje, tapétázás, bútorok, padló­szőnyegek cseréje vált szük­ségessé. A konyhában csú­szásmentes padlózatot he­lyeztünk el. Az étteremben, presszóban székek kárpito­zását újítottuk fel. Egy-egy emelet felújítása nyolcszáz­ezer forintba került. Termé­szetesen nem soroltam fel mindent. — A számtalan rendez­vény sorából kiemelten foglalkoznak a szilvesz­terrel. Hol búcsúztatta az óévet? — Mindig a munkahelye­men vagyok szilveszterkor. Nem is tudnék nyugodtan szórakozni másutt. Telt há­zunk volt most is. Német, dán, jugoszláv és természe­tesen hazai, szekszárdi ven­dégekkel.. — A forgalom alakulá­sát fejezzük ki számok­ban. Vegyük az 1972. és az 1982-es év adatait. — Tessék! Az 1972-es évet 7 millió 588 ezer 870 forint árbevétellel zártuk. Az 1982-es évet pedig 26 millió 624 ezerrel. 1983-ban pedig 28 millióval zártunk. — Ezt dinamikus fej­lődésnek nevezhetjük. Fel­tűnő az is, hogy qz 1983- as esztendőben országunk­ban milyen sok új szál­loda kezdte meg üzeme­lését. Ez elismerése a szakmának. — A szálloda- és vendéglá­tóipart a béke iparágának is nevezik. Eléggé az év elején vagyunk, hogy azt kívánjuk valamennyiünknek, hogy az' 1984-es esztendőben a béke iparága legyen gazdaságos! DECSI KISS JÁNOS Hányszor hangzott el a mondat: „Futok a pénzem után ...” — senki sem tud­ja. Nobl Leopold sem tudta ezt közel másfél évszázaddal ezelőtt. Sok pénze veszett oda — nem tudott rajta se­gíteni sem a törvényszék, sem a járási főszolgabíró, és tehetetlen volt a községi elöl­járóság is. Pedig Nobl Leo­pold 1838-ban úgy vélte, jó üzletet kötött a nagyszoko- lyiakkal. Kilenc nagyszokolyi embernek 133 juhot adott el hitelbe, azzal, hogy az össze­get egy éven belül megkap­ja, az első évben nyírt gyap­jút neki adják el a vevők, beszámítva természetesen annak árát a vételárba. Az „Egyességlevélben” kimon­dották: „Ált vévén az birká­kat, ha talántán dög által el találna veszni, az az mi ká­runk lészen; Az gyapjúnak áltadása alkalmával levon­ván az esendő gyapjáért, még ha adóssak maradnánk, azonnal tartozunk, s kötelez­zük is magunkat lefizetni, mellyet elmulasztván, min­den javaink lekötése mellett, ha árendás úr tovább vára­kozni nem akarna, helybéli bírói és elöljárói executiona- lis elégtétel alá vettyük és adjuk magunkat”. A hitelbe vásárlók tehát messzemenő biztosítékot adtak az áren­dásnak, azaz Nobl Leopold- nak. A hitelező tehát nyu­godt volt. Várt is egy egész esztendőig. A dolog akkor kezdett gyanús lenni, ami­kor az egyik vevő, Zugor Ist­ván másnak adta el a gyap­jút. Felszólította az adósokat Nobl, majd a járási főszol­gabíróhoz fordult panaszá­val, kérve, segítsen behajta­ni az összeget. Ennek nyo­mán eljárt a szokolyi bíró. Az eredmény mindössze egy jelentés lett, amely szerint az adósok elismerték tarto­zásukat, és ígéretet tettek a fizetésre. Zugor István nem volt otthon, nyilatkozattétel­re nem volt fogható, de a bí­ró megjegyzi, hogy ő nem­csak a juhok árával tartozik, hanem más tartozása is van — de nincs mása, mint két rossz lova és 2/4-ed telkes háza. Már a juhok sem vol­tak meg. Nobl később újra kérte a főszolgabírót — hiába. A szokolyi adósok nem fizet­tek, de minden esetben elis­merték adósságukat, s ígé­retet is tettek mindannyi­szor. Hanem Nobl Leopold, ki mint a fentiekből is kiderül, kereskedő volt, bajba került. Hatalmas tűzvész pusztított Igáiban, ahol lakott, s oda­veszett mindene. Űjabb pa­naszában leírta magát a tűz­vészt is. A többi között a kö­vetkező olvasható levelében: „. .. a mullott nyáron Igái mezővárossában 103 házak és lakások a szerencsétlen tűzi veszedelem által elégtek, és minden vagyonaik — ak­koron uralkodó nagy szél­vész által — porrá tétettek, én is, mint szerentsétlen ezek közé számoltatom az édesanyámmal együtt, és minthogy a tűzi veszély ép­pen a szomszédságban táma­dott és én odahaza nem lé­vén, szegény feleségem, mint asszony, ijedett létére az egy tsetsemes (csecsemő) gyer­mekemen kívül egyéb va­gyonomat meg menteni nem tudta, mert egy szempilla­natban az én lakhelyem is tűzben volt, és a rajta való­ján egyébb vagyonúnkat meg menteni nem tudta; — azt is böltsen tettzik tudni, Tekin­tetes Feő Biró Urnák, hogy illyen szegény izraelitának semmi egyéb birtoka — az egy kereskedésen kívül — nintsen, az édes Atyám is vagyonnyaitul megfosztatott —, ki is engem mint fiát ezen ínségemben segétteni nem tud, mellette nékem is semmim sem maradott, tehát az utolsó ínségre jutottunk; kereskedésünket — minthogy nints mivel — folytatni nem tudjuk és igy mint birtok nélkül levő szegény keres­kedők élelmünket és ruháza­tunkat megszerezni nem tud­juk, mellette tartozásainkat a nagyméltóságnak megfü- zetni nem tudjuk”. A fentieket 1842. májusá­ban írta a tönkremenés szé­lén álló kereskedő a főszol­gabírónak, aki ezúttal sem tudott segíteni. Üjabb évek teltek el, s ekkor sem fize­tett senki... Tönkrementek. RÁSZEDTÉK a NAGYSZOKOLYI PLÉBÁNOST Egy — máig sem ismert — személy felkereste a nagy­szokolyi plébániát, alamizs­nát kért, s mert mint az ág­ról szakadt úgy nézett ki, hogy talán már napjai sin­csenek e világon, adtak neki enni, a szakácsnő még három krajcárt is a kezébe nyomott, hogy legyen némi útravalója is. A vándor azonban hamar bizonyságát adta annak, hogy nem egészen vagyonta­lan. Iszákjából elővett két kávés és két evőkanalat, amelyek ezüstből voltak. Felajánlotta azokat eladás­ra, 12 forintra tartotta. Arra a kérdésre, hogy hol vette ezeket a kanalakat, azt vá­laszolta: „Ez az utolsó örök­ségem, melyre szorultam”. Azt is elmondotta a plébá­nos kérdéseire, hogy Sáros vármegyéből érkezett erre a vidékre. A hosszan tartó be­szélgetés során a vándor egy­re szimpatikusabbá lett, s hamar előkerült az étkészlet­nek a többi darabja is: 1 osztókanál (azaz merőkanál), 8 evőkanál és 8 kávéskanál. — S mire tartod? — kér- dé a plébános. — 50 forinton alul nem adom. — Hátha lopott?! — Isten mentsen — fele­ié a vándor —, eladhattam volna már zsidónak (azaz kereskedőnek), ha loptam volna, nem ilyen becsületes helyen tenném magamat ve­szedelembe. A plébános ezt követően ráállt az alkura, és megvet­te a készletet. . A vándor megköszönte az élelmet, még egyszer megnyugtatta a papot, hogy a holmi nem lo­pott jószág, s útrakelt. „Kewés idő múlva, midőn elmémet futtatom a történe­ten, elküldöm a zsidóhoz a vett kanalakat, ki azokat valóságos ezüstnek vallotta, én megmértem, s 48 latot nyomtak, összve hasonlítván az értéket az érette adottal, azonnal lopottnak mondot­tam; hívattam a bírót, a kis- bírája megjelemk tizedessel együtt, utánna el fogás vé­gett küldöttem, magam kotsisát lóhátom Szántódra, s Bedegire — m/ind vissza­tértek, hogy nem látták.” — írta le az esetet a plébános, Bregovits István, 1843. szeptember 21-én. Feljelen­tést tett a járási főszolga­bírónál is, megadja a sze­mélyleírást — de üthették a nyomát. A plébános fel­ajánlotta, ha előkerül a ka­nalak tulajdonosa, neki 50 forint ellenében átadja azo­kat, így nem veszít a plébá­nia sem, s a jogos tulajdo­nos is olcsón megússza az egészet. A Tolna megyei Levéltár­ban őrzött iratok a továb­biakról már nem értesítenek bennünket... A MEGYEI BÖRTÖN 1786. ÉVI TABELLÁJÁBÓL Nemcsak a másfél évszá­zaddal, de a 2 évszázaddal korábban élt elődeink sem voltak angyalok. Igaz, nem is mindenki volt zsívány. A Tolna megyei Levéltár őrzi a megyei börtön 1786-ban készült kimutatását, mely szerint negyed év alatt 87 személy volt a börtön lakó­ja. Közülük az egyik a Háry János nevet viselte. Lopá­sért 3 havi börtönre ítélték, és súlyosbító tételül havon­ta 12 botütést kellett elszen­vednie. A kimutatás első oldalán 15 név szerepel, közülük rablógyilkosságért 3, ember­ölésért 2, gyer-mekgyilkossá- gért 2, súlyos istenkáromlá­sért 2, lopásért 3, katonai szökésért 1 és öncsonkításért 1 személyt ítéltek el. K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom