Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
1984. január 7. A tIÉPÜJSÁG Nem a televízióban látott Buszon-sorozatot, annak humorát, sztorijait irigyeltük meg, amikor elhatároztuk, hogy Tamásiban felszállunk egy esti járatra. Nem. Azt akartuk csupán látni, hallani, miről beszélnek, hogyan utaznak a naponta ingázók és az alkalmi utasok egy esti buszon. Tamási, 1983. december 29. 17 óra 30 perc. Az elterpeszkedő esti sötétséget a lámpák fénye töri meg. A vasútállomásnál lévő buszmegállóban várakozó, hazaigyekvő, beszélgető emberek. A vasúti váróteremben néhány „különc”, akik talán nem szeretik a decemberi langyos szelet vagy a tömeget. A szemközti restiből fény szűrődik ki. A gyakran nyíló ajtók mögött poharazó, hangos emberek. Mindennapi kép ez, de különösen így van ünnepek előtt vagy fizetéskor. Sárga autóbuszok állnak be a megállókba, majd „beszállítás” után élindulnak úticéljuk felé. Van még időnk, ezért az emberek közé vegyülünk ismerőst keresni, hallgatózni. Az egyik csoporthoz idős néni közelít: — Kedveseim, honnan indul a keszi járat? Elolvastam a táblát, de azt mondják. hogy nem onnan szokott menni. — Sose olvassa azokat, hisz legalább úgy össze van keverve, mint a menetrend — mondja egy magát bennfentesnek tartó fiatalember, majd megtoldja: — Kiírtak olyan járatot is, ami még soha nem volt másutt, csak papíron. — Ügy látszik, olyanok csinálták a menetrendet, akik erre még nem utaztak — veti közbe epésen a társa és próbálja indokolni is állítását. — A Törökkoppány felé menő 18 órai busz nem várja be a Keszőbidegkút- ról jövő vonatot, így az utasoknak este tízig kell Tamásiban rostokolniok. Nem beszélve arról, hogy az egyéb csatlakozások is képtelenségnek tűnnek — mondja, majd dühösen legyint. A diskurzus még folyik egy ideig, azt is megkérdőjelezve, hogy ki-kiért van, aztán végül is másra terelődik a szó. Tovább sétálunk mi is, sűrűn az órára tekingetve. Várunk. Végre „beáll” a törökkoppány i járat. Bóka Gábor gépkocsivezető „engedélyt ad” a beszállásra. Ellenőrzi a bérleteket, kiadja a jegyeket. Nem sokan vagyunk. Lehetünk úgy tízen-tizenöten, akik befelé igyekszünk. „Így szokott ez lenni a két ünnep között” — mondják többen is. Fotóskollégám szaporán „villogtat” és ez a nem mindennapi jelenet a buszon némi kíváncsiságot kelt. Itt is, ott is hallani: „Itt vannak az újságírók.” Aztán „megszoknak” bennünket. Pontosan hat órakor elindulunk. Vincze Tibor mellé telepszem. Fiatal ismerősöm Pá- riból jár be naponta a tamási Széchenyi téesz vágó- hídjára dolgozni. Nehezen, de végül is „leinformálhatom”. — Milyen beosztásban dolgozik? — Fontos ez? — kérdez vissza, majd közli — Nem góré, hanem betanított munkás vagyok. Baj? — néz rám kérdőn. Egy újabb kérdéssel hozakodom elő: — Volt-e valami sztori ezen a járaton? — Ha akarom, akkor mindig van. Ha jókedvem van, akkor el tudunk bohóckodni Páriig. De ez nem balhé! — emeli meg a hangját. — Ez azt jelenti, hogy elviccelődünk a lányokkal Meg elbeszélgetünk az emberekkel, de csak olyanokkal, akikkel egy munkahelyen dolgozunk. — Miről, a munkahelyi problémákról, a munkáról? — érdeklődöm. Tiltakozik: — Eleget dolgozom én napközben. Itt, a buszon már nem dolgozom. Itt más a téma. Majd figyelje meg, ha a Kovács úr felszáll! A járat közben halad. Közömbösen számoljuk az utasokat. Az Állami Biztosító előtt felszállnak néhányan és a temető mellett lévő megállóban is, többek között „Kovács úr” is. Üdvözöl bennünket, aztán máshova ül... — Látja azt az öregembert? — mutat az egyik felszállóra — Figyelje meg, nem adja át neki senki a helyét! Én sem adnám át az olyanoknak, akik megjátsszék magukat. — Hogy érti ezt? — érdeklődöm. — Éltem én Pesten — közli, majd folytatja. — Ott felszálltak olyanok, akik bottal is alig tudtak mozogni. Aztán miután helyet kaptak — mivel megjátszották a beteget —, leszállásnál már fürgén, bot nélkül leugrottak a buszról. Na, én azóta megnézem, hogy kinek adom át a helyem... Elég sokat beszéltem a kenyérgyárig — állapítja meg. A harmadik tamási megállóban megszaporodtunk, már alig van üres hely. Indulunk Páriba. Tamási fényeit elhagyva Szemcsepuszta csak pár perc. Néhányan leszállnak. Hamarosan a pá- ri úton járunk. A beszélgetőpárok mindenütt kialakultak már, élénk diskurzus folyik. e Pajos János bácsi Nagy- kónyiból jár be a tamási szeszfőzdébe és másnaponként ezzel a járattal utazik. Érdeklődésemre elmondja, hogy ugyancsak „kihasznált a kocsi”, hisz sok az ingázó. — De van azért baj is — mondja. — Ezek a lányok a fiatalabb pilótákat fönntartják. Olyan közel állnak meg mellettük, hogy már majd az ölükbe ülnek. Már mindenki zümmög a buszban... Hát intézzék el a dolgukat máshol! A gépkocsivezető, Bóka Gábor hangja töri meg a diskurzust: — Pári alatt van leszálló? — Nincs — mondják egyszerre többen is. Továbbmegyünk és beszélgetünk. — Ez a Gabi meg a Rohonczi Jani a legrendesebb sofőr — közli útitársam, és hozzáteszi még: — Ezek komolyan, hozzáértően bánnak az utasokkal, de rendet is tartanak. Pári központjában ismét megfogyatkozunk. Vincze Tibor is leszáll — hangos BUÉK-kai. o Hamarosan Nagykónyi felé haladunk. Fazekas Judit és útitársa Űjiregbe igyekszik. Ritkán járnak ezzel a járattal, de ismerik mégis. Szóba hozzuk a menetrendet. „Meg lehetne változtatni, de most már beletörődtek ebbe” — mondják. Egy kisebb csoportban értényiek beszéűget- nek. Szabó Károlyné a szóvivő. Tamásiban volt fogászaton. Mivel a nagykónyi fogorvosnő gyesen van, így kénytelen Tamásiba járni, ahol egy „nagyon aranyos kis fehérnép” csinálja maszek alapon a fogát. „Drága, drága — mondja —, de így hamarabb elkészül”. Aztán témát váltanak. Megbeszélik ázt, hogy a társkereső szolgálattal lehetne legjobban (pénzt) keresni, majd azt is, hogy ki, hol és mi célból lehetett... (Ugyanis nem látták Tamásiban.) Aztán megtudom azt is, hogy aki boltban dolgozik, annak annyi „mesét” illene tudni, hogy „megteljen vele egy újság”. Nagykónyiban két helyen megállunk. Most már jelentősen megcsappant a létszám és megeredt a nyelv. Hallhatunk az unokákról, ajándékozásról és mindenről. Közben már az értényi bekötő- útón, vagy ahogy valaki találóan megjegyezte „autó- bán”-on utazunk. Mit utazunk, zötykölődünk. A jegyzetelés már-már reménytelen, mivel az írás hieroglifákhoz hasonlít. „Majd megfejtjük” — vígasztalom magamat. Bóka Gábor tippet ad: — Van egy kalauz a buszon, írasson vele, mert csak a jegykezelők írnak olvashatóan menet közben. Aztán „elárul” még egy-két dolgot. Áltálában zsúfolt a busz, a „diszkósokkal” is gond volt az éjszakai járaton és többek között azt is, hogy a felnőttek utazási kultúrája megfelelő. Majd ad egy jó tanácsot, ne menjek el ma Kop- pányszántóig, mert most nem tudok visszajönni, mivel nincs több járat. Szigeti Gyuláné 11 éve jár Koppányszántóról a tamási Orionba. Szerinte „érdekes történet nem volt”, hacsak az nem, hogy a régi gépkocsivezetők az éjszakai járaton „dalolni szoktak”. — Ezeknek hiába mondjuk — legyint — mindig azt válaszolják, hogy otthon hagytuk a hangunkat... Az egy közművelődési busz volt... Érténybe értünk. Bóka Gábor kinéz a megállóba és ennyit mond: — Na, lesz két utasom Törökkoppányig is. Aztán eladja a harmincegyedik jegyet és irány a végállomás.-él-bjBóka Gábor kiadja a jegyeket A születő Szekszárd Részlet a megyeháza belsejéből A mai Szekszárdot mindenki ismeri, vagy aki nem (itt persze csak mosolyra ingerlő lokálpatrióta ad szót önmagának), az vessen magára A 40 ezres, lélekszám felé közeledő mai megye- székhely azonban alig 160 évvel ezelőtt nem volt népesebb, mint a jelenlegi Tolna község — fele. Lélekszá- mát a Tudományos Gyűjtemény 1828-ban 7239-re teszi. Erről a múlt századi, úgy is mondhatjuk, hogy reformkori Szekszárdról adunk számot az alábbiakban a kortársak és szemtanúk szavával. Akik természetesen nem sejthették, hogy egy mai középváros születésénél bábáskodnak. GARAY KÉPZELŐ EREJE Garay János, az itt született ősilakos szívderítő túlzásával így írt az 1837-évi „Rajzolatokéban: „Szegszárd azon hegyláncz alatt fekszik, melly Tolna vármegyének északkeleti részében szinte az eget köszönti ormaival, mint valla- melly hatalmas óriás szemközt a hosszan terjedő Bács- kasag síkjával. Maga a város az említett hegyláncznak szinte közép pontján fekszik...” Az emberben az az érzés ébred, hogy az ég akkoriban közelebb lehetett a földhöz, mint manapság. A borról természetesen Az obsitos költője se feledkezik meg, megemlítvén a Barti- nát és a „Battyán hegyeket: _„... hol ama nemes zama- tú, hon és külföldön nevezetes veres bor terem.” A borról még: „... mellynek szőlőlévé honn és külföldön olly híres és kapós”. (Tudományos Gyűjtemény, 1828.) „Szegzárd furcsa kis város, a híres vérszínű bort termő hegy alján elterülve.” (Életképek, 1846.) Ez a bor „a budainál inkább meg- becsültetik” (Közhasznú Es- meretek Tára, 1834.) „Nevezetessé teszi Szegzár- dot az itten bőven termő, és különös zamatjáról olly es- méretes bor, melly is a számos lakosokat, kik úgy szólván abból élnek, pompásan tartja és gazdagítja.” (Tudományos Gyűjtemény, 1824.) NEVEZETESSÉGEK A város ékességeinek sorában szinte mindenki egyöntetűen említi „a selyem tenyésztő intézet”-et (a mai Prométheusz-park helyén), a megyeháza mellett „most épült Iskolaház”-at (évtizede bontották le a Béla téren), „az Uraságnak nagy és te- kervényes, a Vármegye Háza alatt fekvő pinczéje”-t. (Ma is megvan.) Létezett még a mai nyomda ősének őse. melyről a Honművész cikkírója 1834-ben így emlékezett meg: „A mi leginkább meglepett... az a litographiai intézet volt, melly már 1832 óta fen áll. Láttunk néhány körlevelet s egy rajzolatot, mellyek ezen műhelyben készültek, és igen csinosan és hibátlanul valának adva.” A sok tűzvészt megélt és túlélt város tűzvédelmét 1815-ben tanácsi rendelet szabályozta és bízta a céhekre. Ezek szerint a lakatosok és kovácsok a fecskendőnél voltak kötelesek működni, a kádárok okszerűen a Iáitoknál, a kőművesek kalapácscsal jöttek, az ácsok és bognárok fejszével. Utóbbiak fal- illetve tetőbontás okából. A városka börtöne egyébként „célirányos elrendezésű”, amellett, hogy az ipar egyik bástyája is: „... tiszteletet és utánozást érdemel azon intézet, melly eme börtönökkel egybe van kötve, t. i. a darócz-szövés, mellyet két különösen arra rendelt szobában a rabok gyakorolnak. Így egy részről a szövetekből bejövő pénz öntáplálásukra fordíttatik, a raboskodók az adózó népnek terhére nem esnek; más részről a dolog kerülő vissza ijesztetik magát ezután kész akarva tömlöczöztetni.” Nincs új a nap alatt... A MEGYEHÁZA Fenn maradt egy múlt század eleji „litográphia”, melyen a mezőváros házai jobban elbújnak a fák alatt, mint bármelyik falué, de két épület messze kimagaslik. A nagytemplom és a ma már „régi”-nek mondott megyeháza. „A csinos kertecskével körített szép új megyeház, a városi házak tetejével egyenlő emelkedettségű kiálló talajon várkastélykint magasul fel a város közepén, tova kilátással a keletre szer- tecsavargó Duna mocsáros rétjeire...” (Életképek, 1846.) A szertecsavargás megszűnt, a kert szintúgy. Ez utóbbi azonban, ha hihetünk egy 1983. nyári közlésnek, - 1984. végére újjászületik. Az épülethez, mely: „ ... méltóságával és díszével a többi házak közül kitűnvén, mint valamelly sereg piszkos paraszt leánykák közül kitűnik a piperés pün- kösti királyné...” „meneteles, tágos”, kővel kirakott utt vezetett. A dombra felérve jobbra kellett fordulni és „egyenesen a főkapuhoz jutni, mellyet oszlopsor, mintegy csarnokot képezve, dí- szesít.” A leírás kifogástalan, a régi cikkíró nem íróasztal mellett alkotott, járt a helyszínen, ahol; „...a búzavirág színű, setét veres zsinórokkal czifrán kihányt dolmány és nadrágban s forgós csákóban felalá járkáló őrhajdú kikent bajusszal, s feszes katona positurában fogad.” (Honművész, 1834.) Ez a viselet napjainkban már nincs előírva a megyénél, a kék szín azonban Szekszárd város zászlajában megmaradt. A KÓRHÁZ A reformkor közegészség- ügye minden, csak nem kifogástalan. Éppen ezért kelt jogos feltűnést a születő város leíróiban a ma is eredeti rendeltetése szerint működő régi kórház, a kor nyelvén Ispotály Ház, a Posta-utcában. Garay János természetesen mindent tud róla. Azt is, hogy: „Főgondviselője a vármegye, egy állandó kiküldöttsége által”. Vagy: „Orvosa közönségesen a megye sebésze szokott lenni. Egyedül csak szegények járhatnak ide, minden állapot, vallás és nemzeti tekinteteken kívül. A tehetősek, ha bevétetnek, naponkint 21 krajczárt fizetnek. Különö- zött szobák a két nembeliek számára. Egyébként a betegek fölvehetőségére nézve bizonyos szám nincs meghatározva .. Kivéve a bolondokat, akik csak helybeliek lehettek, és akikről így intézkedett a korabeli beutalási rend: „... a tébolyodottak száma mindazonáltal négyre és csak a megye beliekre van határozva, kiknek részére külön szobácskák vannak rendelve.” * A születő Szekszárdra vonatkozó adatok gyűjtői természetesen nem magunk voltunk. Azok a neves helytörténeti író, Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok című, a Panoráma kiadásában megjelent és 31 pompás korabeli leírást tartalmazó kötetéből származnak, Ennek alapján mindezt írta: ORDAS IVÁN fényképezte: KAPFINGER ANDRÁS
