Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-03 / 1. szám
a Képújság 1984. január 3. Moziban Két zöldsapkás kergetőzik Nem mindig válik előnyére egy irodalmi alkotásnak, ha azt filmre viszik. Rengeteget veszíthet keményen felépített szerkezetéből, a feszültséggócok egymásra építéséből, arról már nem is beszélve, hogy a könyvbéli karakterekből sokszor alig marad meg valami. E megállapítás nem lehet sem új, sem eredeti. Mindössze azt konstatálja, hogy milyen dramaturgiai kapcsolódási pontoknál lehet elhasalni. Lehetett volna egy igazán jó, feszültséggel teli és lélegzetelállító fim is a J. D. Reed Szabadesés című regényéből D. B. Cooper üldözése címmel vetített színes amerikai film. Sajnos, csak lehetett volna, mert a filmvásznon a konszolidált izgalommal és némi eredeti szöveggel le- csorgó kétezer-hétszáz méteres filmszalag nem volt ilyen. Nem válhatott ilyenné, pedig az alapanyag adott volt hozzá. Megtörtént eseményből táplálkozik a film meséje. Ügy tíz éve az Egyesült Államokban egy amerikai fiatalember szinte tökéletes módon végrehajtott egy repülőgép-eltérítést, majd kétszázezer dollárral iszákjában arra kényszerítette a pilótát, hogy háromezer-ötszáz méterre hozza le a gépet, és akkor a főhős, D. B. Cooper (Treat Williams) ejtőernyővel egy vadászat kellős közepébe ejtőzik. Aztán nyoma vész. Az alaphelyzet rendkívüli, hiszen repülőgép-eltérítésről, majd az azt követő rendőri hajtóvadászatról van szó. A D. B. Cooper esetében mindez nem igaz. Ebben a filmben az első számú közellenséggel nem az amerikai rendőrség-katonaság veszi fel a küzdelmet, hanem az elkövető katonaságbéli zöldsapkás kiképző őrmestere, a vietnami hadszíntéren is jelen lévő parancsnoka. Ha egy sztoriban együtt van ennyi nagyon fontos és kiaknázható lehetőség, akkor a néző azt várná, hogy „zöldsapkás módra” készüljön egy film. Nem ez történik. Gruennek (Robert Duvall), az őrmesternek egy katonaságbéli közös emlék, egy szőr karkötő lesz segítségére. Ennek alapján tudja azonosítani Coopert, az egykori vaskemény és katonái által a legátkozottabb patkánynak címzett, mai hetedrangú biztosítótársasági nyomozó. (Itt ismét egy új adu.) Gruen szeretne kiválni agymunkája révén a dicstelen névtelenségből, hasztalan. Jeffrey Alan Fiskin forgatókönyvéből Roger Spot- tiswoode egy átlagos kalandfilmet rendezett. Mindaz hiányzott belőle, ami feszessé, izgatóvá és keménnyé tesz egy olyan cselekményfolyamot, amiben ennyi kiaknázható lehetőség van. Az utóbbinak a sorozatos elpuskázása ez a film. A film történetében mégis a két katonatárs küzdelme a legfontosabb. Egy igazi kemény filmben — amelyet már láthattunk jó néhányat — nem babra megy a játék. Nincs kibékülés, nincs megbocsátás, mert abban a szituációban a két ellentétes érdek ütközik. Ebben a filmben legfeljebb az egykori díszkatona „ütközött” nyilvánosan feleségével. Valahogy olyannak rendezték ezt a filmet, hogy a végén eltűnt a szenvedély, az akarat, a gyűlölet és szeretet. És maradt két egykori zöldsapkás, aki egész Amerikán keresztül azért kergetőzik egymással, hogy a végén megígérjék egymásnak, hogy még találkoznak. SZŰCS LÁSZLÓ JANOS Gruen őrmester akcióban Rádió Nem vicc! Könyv # Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein Már hagyománynak számít, hogy az év utolsó napján, a Kossuth rádió hullámhosszán mindennapi botorságainkról hallhatunk. A történetek összegyűjtője és szerkesztője, Vicsek Ferenc ezúttal is félórába sűrítette mondandóját, és Nem vicc! címmel adta közre. Akinek egészségi állapota lehetővé teszi, az az év utolsó napján jártában-keltében tréfálkozik, próbálja feledni a mindennapok gondjait. Ekkor jön Vicsek Ferenc és éppen ezeket a gondokat állítja elénk csokorba szedve. Felháborítóan komoly dol- y gokról hallhattunk. Olyanokról, amelyeknek fele sem tréfa. Az elkövetett botorságok így szilveszter tájékán mégis mintha bocsánatos bűnnek számítanának. Egy- egy gyanúsan ismerősen is hangzott. Mindjárt a műsort indító nem vicc emlékeztetett a környezetünkben is megtörtént eseményre. A Balaton északi partján egy A hét kiállító művész a következő: Mark Eins, Katja Hajak, Christian Hasúéba, Anne Jud, Bruno Krenz, Antal Lux, Angela Zumpe, valamennyien a legfrissebb művészeti irányzatok képviselői. A Pécsett megrendezett kiállításon festményeket, ob- jekteket, filmeket és videókat, valamint elektronikus zenét láthatunk, hallhatunk. A bemutatón több installáció, berendezés is szerepel, így teljes képet kaphatunk azokról a tendenciákról, amelyek a ma művészetében megtalálhatók. A művészek nagy várakocsodálatos lombkoronájú tölgy alá az illetékesek elképzeltek egy presszót. Mégpedig úgy, hogy a kiszolgáló- helyiségek épüljenek a fa köré, az épület udvara legyen a terasz, a lombkorona alatt. A tervek elkészültek, és a kivitelezők első dolga az volt, hogy kivágták a fát. Ezek után nem álltak még le, hanem felépítették a presszót, sőt, az ereszekre elhelyezték azokat a reflektorokat is, amelyeknek a tölgy lombját kellett volna megvilágítani. Hallhattunk még a Sziget- szentmiklóson 48 millió forintért felépült, de használhatatlan fűtőműről, a fővárosi zászlóalapításról, meg arról is, miként utaznak kórházi textíliák fővárosból a veszprémi patyolatba és visz- sza. Még más egyebekről is, de ne soroljuk a tartalmat. Szűk választék volt ez csupán, azt hiszem, országunkban előforduló botorságaink közül. decsi — zássail és izgalommal tekintenek a kiállítás elé, mivel a nyáron Pécs művészeti életéről, múzeumairól sugárzott az ottani televízió egy műsort, amelyben mint a legújabb törekvéseket bemutató egyetlen magyar városról volt szó, emiattit úgy érzik, hogy nagyon fontos kulturális centrumban mutatkoznak be. A kiállítást Beke László művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának tudományos munkatársa nyitja meg, 1984. január 13-án, pénteken délután 16 órakor a Pécsi Galériában. Augustinus, Pascal, Lessing, Nietzsche: a Nagy Ébresztők (die grossen Erwec- ker) — mondja Karl Jaspers. A kultúra, a filozófia, a vallás megszokott álmait kergették szét. Korunkban hozzájuk hasonló: Wittgenstein. Nyíri Kristóf kismonográfiájából megismerhetjük őt, olyan adatsoron keresztül, amely körülöleli filozófiáját. Olyan adatsor által, amely mennyiségénél fogva el is riaszthatja az ijedősebbeket. A szerző nem teszi meg azt az engedményt, hogy más műveiből ismert ragyogó stílusával oldja az adatözön nyomasztó hatását, inkább ahhoz a módszerhez folyamodik, hogy minden adatot közöl. S ez nemcsak a szaktudás néhol túlméretezett bizonyítéka, hanem (sajnos!) erény: Wittgenstein nem lesz szürke szoborrá kezei között, az élet, a sors, a felfogás, a magánélet elhallgatott „adatai” miatt. A kis könyvecske hasznos segédeszköz lehet Wittgenstein filozófiájának nemcsak tanulmányozásához, hanem elsajátításához is: az együtt- filozofálás értelmében. S ez utóbbi lenne az igazi út, amely a wittgensteini gondolkodás szellemének is megfelelne. Mert ő nemcsak gondolatait élte meg, nemcsak életét fogalmazta meg gondolataiban, élő gondolatokká változtatva ezeket, hanem egész életét egy szellemi világban töltötte el. Tehát nem arról a filozófus közhelyről van szó, hogy „megélte filozófiáját”, hiszen ezt minden, majd minden filozófusról el szokás mondani, hanem arról is, hogy életformát teremtett. S mi követhetjük őt világába, boldog világába. Halálos ágyán azt mondta Mrs. Bevannak: „Mondja meg nekik, hogy csodálatos életem volt!” Vagyis nekünk. Utolsó mondata is filozófia; életfilozófiájának, megvalósított életének summája, egy szellemi életé, amelynek centruma a megismerés. Mert „Hogyan lehet az ember egyáltalán boldog, ha egyszer nem védekezhet a világ nyomorúsága ellen? Csak a megismerés élete által... A megismerés élete az az élet, amely boldog, a világ nyomorúsága ellenére.” Azt, hogy mit jelent ez a megismerés, mi a módja vagy módszere, mit jelent élni a megismerésben és a megismerés által élni, azt Wittgenstein műveiből, leveleiből, naplóiból tudhatjuk meg. De mindezen tudásunk mellé még valami kimondhatatlan is sugárzik felénk utolsó mondatából — ami a witt- gensteini „szellemi élet" elmosódó fogalmának megvilágítása is lehetne. Ám a kimondhatatlan az kimondhatatlan. Rejtély pedig nincs. Mégis: „a kimondhatatlan — kimondhatatlanul — benne rejlik abban, amit ki- mondtunk!” Kiállításelőzetes szomszédolóknak Tévénapló Pákolitz István vargabetűi A pécsi körzeti stúdió dicséretes vállalkozása az írói portréfilm-sorozat, amelyben legutóbb Pákolitz István beszélt életéről, munkásságáról. A rendező, Bükkösdi László ezúttal is a rá jellemző biztonsággal válogatta ki az életút meghatározó állomásait, s a verseket, amelyekkel Szerzőjük vall életéről, költői feladatáról. Néhány évvel ezelőtt jelent meg Pákolitz István Bögrés- diákok című emlékezése, amely kalocsai diákkorát idézte fel, amikor a szegényebb gyerekek mindennap másutt kaptak ebédet, a maradékot pedig elvihették vacsorára. Most szavai nyomán is megelevenedtek a kalocsai esztendők, aztán a kezdő tanító nehéz indulásának emlékei, amelyek fölött a háború komor felhője szállt. A költő igazi életét a versek jelentik, a többi keret a versekhez, amelyek végül életművé állnak egybe. Pákolitz is verseiben él, ezekből szólaltatott meg néhányat Balikó Tamás, Lukács József, Kulka János és Sipos László. A Pákolitz-életműből jócskán lehet válogatni, s valószínűleg mindenki másként állítaná össze azokat a verseket, amelyeket a költőre legjellemzőbbnek gondol. Inkább azt mondanám, több is lehetett volna, gazdagabbá tette volna ezt a szép műsort. • • Özvegy és leánya Kemény Zsigmond úgy szerepel irodalomtörténeteinkben, mint a legnagyobb lélekábrázoló, ami ha igaz is, — mint a közhelyek általában —, a lényegest rövidíti meg: Keményben az a csoda, hogy a példaként tisztelt Walter Scott ellenében vált olyan rangú mesterré, akit nyugodtan állíthatunk Balzac mellé. Ezt az sem cáfolja, hogy regényei soha nem voltak népszerűek, olvasóinak száma napjainkra pedig végképp megfogyatkozott. Stílusa, mondják, nehéz, mondatai lassan gördülnek, de fontosabb ennél, hogy nehéz megnyitni világának kapuit, s mint Péterfy Jenő írja, regényeiben „mintha földalatti térekre vetődnénk, hol némely részletet, hatalmas kőzetet, csudálatos természeti alakulatokat bűvös lámpa világít meg, élesen, de csak részenkint: ki mondaná meg, meddig terjed a mélység, mit rejteget a sötét?" Súlyos szenvedélyekre, elháríthatatlan végzetre vet fényt a „bűvös lámpa", s itt már a történelmi keret is csak lehetséges színtér, melyben hősei sorsukkal viaskodnak „élet és ábránd" hálójában, akárcsak ő maga, aki végül saját munkáira sem emlékezett, s amikor valamit felolvastak neki, komoran mondta: „Én is akartam erről írni, de vem volt rá időm." Az özvegy és leánya máig legelevenebb regénye. Maga a történet Szalárdi János Siralmas krónikájában található, amit Kemény adott ki. A XVII. századi történetet szabadon kezeli, bár annak lényeges elemein nem változtat: a Mikes-fiúk a szentléleki kastélyból elrabolják Tarnóczy Sárát, majd Lupuj vajdához menekülnek, s ott várják meg a fejedelmi kegyelmet. Kemény megfogalmazásában a leányrablás végzetes szenvedélyeket takar, nem rablókaland, mint Szalárdinál. Tarnóczy Sára éterikus érzéseinek ellenpontja anyja mániákus gyűlölete, ez a kegyességbe, kapzsiságba burkolózó ádáz indulat, amely mindenre képes, hogy veszni lássa a gyűlölt Mikeseket, akár saját pusztulása árán is. Félelmetes kórkép, aminek démoni jellegét csak aláhúzza környezetének tisztasága. A tévéfilm legnagyobb érdeme, hogy elkészült, s ezzel Keményt közelebb hozta a mai olvasóhoz. Görgey Gábor és Horváth Z. Gergely, aki rendezte is a filmet, hűségesen követi a regényt, bár a túlzott tömörítés nem vált mindig mindnyájuk előnyére, mert a gyűlölet-szeretet, gonoszságjóság ellentétpárokból hiányzik az esetenként szükséges motiválás. Kemény árnyaltabban ábrázol, s özvegy Tar- nóczynéban bizonyos humoros vonásokat is felfedezhetünk, mintha Kemény maga sem hinne ennyi gonoszságban. A befejezés a regényben sok kérdőjelet hagy, s Kemény azt mondja, „magam is szerettem volna tudni: férjhez ment-e Mikes Mihály uramhoz a szép Judit asszony", Haller Péter második neje pedig „valami özvegy Naprádi- né lett volna". A tévéátdolgozás szerzői többet tudnak, jól is van így, a súlyos tragédiák után éljenek békében, akiket nem sodort el a sors viharja. Az átdolgozás hiányai ellenére is jó szolgálatot tett: egy klasszikus közelebb került a remélt olvasókhoz. A szereplők közül elsősorban Dobos Ildikó tetszett, ő valóban Kemény Zsigmond-i figura. A többiek a forgatókönyvnek megfelelően szolgálják Keményt, vagy egyszerűen csak résztvevői egy kosztümös történelmi játéknak. Petőfi Negyedóra emlékezés születésnapján Petőfire, nem életrajz, a szokványos közhelyek sem hangzanak el, csak versek, részletek az 1845-ös Úti jegyzetekből, s a két évvel későbbi Üti levelekből, amiket Herényi Frigyeshez cím- ! zett. Petőfi szava minden kommentárnál többet mond, s : közben jól egybeválogatott képek, egykorú metszetek, mos- \ tanában fényképezett tájak, s Petőfi-portrék, úgy, ahogy ; az utódok emlékezetében élt, mert a kevés számú kortárs- ‘ ábrázolások sem megbízhatóak. Daguerrotipia egy maradt ■■ róla, amit Escher Károly újított meg 1955-ben. A rövid műsor, amit Kuczka Judit szerkesztett, mind- I össze ennyit akart: emlékezni és emlékeztetni, a szilvesz- { . téri vígasságok után és az új évi munkakezdés előtt. Az ; | okos válogatás, bár Goethét kár volt belekeverni, a mér- < téktartás, s nem utolsósorban a szép képek tették emléke- • • zetessé ezt a hatásos filmet. CSANY1 LÁSZLÓ
