Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

1984. január 28. Képújság 11 Romvárak országa Talán nincs még egy olyan országa Európának, amely­ben oly kevés vár maradt volna épségben, mint Ma­gyarország. Hazánk mai területén közel kétszáz kisebb- nagyobb vár állt. Ma fél kezünkön megszámolhatjuk azokat, amelyek viszonylag jó állapotban vannak, fa­laikat legalább tető védi. Kevés európai országban csattogtak-szikráztak any- nyit a hon védelmében a fegyverek, mint nálunk. Ké­zenfekvő a feltételezés, hogy az évszázados háborúk döntötték romba vagy tüntették el várainkat. Pusztu­lásukat nem lehet egyértelműen a törökök nyakába varrni. Várpalota vára tizenhét ostromot állt ki, s még ma is áll, csupán a külső védműveket rombolták le 1711 után. A tatárjárás után épített karcsú tornyú, vékonyabb falú lovagvárak a puskapor és az ágyú feltalálása után védhetetlenekké váltak, s a törökök elleni harcok ide­jében — ha addigra már nem álltak lakatlanul —, in­kább őrhelyekként, előőrsként, mint a környék oltal- mazójaként szolgáltak. Ha egyik-másik vállalta is az ostromot, mint Drégely védői, a biztos pusztulással kel­lett számolniuk. Akadt olyan sasfészek, mint Szanda vára, amelyet a töröktől visszafoglalva azért gyújtott föl Horváth Berta­lan balassagyarmati kapitány, hogy a forgandó hadi szerencse következtében ismét ellenség kezébe esve, az ne vethesse meg benne a lábát. A tatai várat 1683-ban Kara Musztafa nagyvezér rob- bantatta fel. Thököly Imre pedig 1688-ban Önöd várát perzselte fel. A nógrádi várat a puskaport tároló to­ronyba csapó villám döntötte romba 1685-ben. Kétségtelen, hogy a várvívások nagy kárt okoztak a falakban, a belső épületekben. A várat azonban nem rombolták le teljesen, csupán rést igyekeztek ütni fa­lain, amelyeken át behatolhattak, elfoglalhatták, majd a rendbehozatal után ugyanolyan jól védhető állapot­ba helyezhették, mint amilyen az ostrom előtt volt. En­nek köszönhető, hogy a török végleges kiűzése után vá­raink csaknem teljes egészében álltak, az ostromok ütötte sebeket be lehetett gyógyítani, s csupán azokat a korai építésű lovagvárakat kezdte ki az enyészet, ame­lyeket tulajdonosai már régen elhagytak, s katonai szempontból jelentéktelenek lévén, végvári vitézek sem ütöttek bennük tanyát, vagy természeti katasztró­fa, esetleg egy ostrom olyan alaposan elpusztította őket, hogy már nem lett volna érdemes helyre hozni, mint Drégely esetében. Hová lettek akkor váraink? A magyarországi vára­kat nem a háború, hanem a béke tüntette el, vagy döntötte romokba. A török elleni hosszú rohamnak az 1699-ben kötött karlócai béke vetett véget egy időre, amikor is a török már csak a Temesközben maradhatott meg, de köte­lezték a fennhatósága alatt álló hét vár lerombolására (Lippa, Lugos, Csanád stb.). Ugyancsak ebben az esztendőben, még a béketárgya­lások alatt, januárban a császáö tábornokok Savoyai Jenő herceggel az élen az Udvari Hadianácsnak azt java­solták, hogy miután többé nincs szükség az Ország belső területén végvárakra. Gyula, Ecsed, Szentjobb, Szepes- vár, Lietava, Árva, Léva, Sikova, Simontornya, Tata, Veszprém, Pápa. Körmend, Dombó, és Kaposvár vá­rait más kisebb várakkal együtt le kell rombolni. A későbbi, augusztusi tanácskozás után azt írják I. Lipót császárnak, hogy: „Ami Magyarországot illeti, itt hadi berendezésben két ellenségre kell tekintettel len­ni, a törökökre és a rebellis magyarra...” A várak kö­zül először Kanizsa lebontását ajánlják. Az 1701. év végére — a Magyar Udvari Kamara til­takozása ellenére — elkezdték a magyar végvári kato­naság szélnek eresztését anélkül, hogy legtöbbjüknek végkielégítést adtak volna. Ugyanakkor, tehát 1701-ben megkezdték a régi magyar végházak lerombolását. Ek­kor tűntek el jóformán nyomtalanul a somogyi, a zalai és a baranyai kisebb végvárak, végházak. Hogy a nagyobb várakat csupán a védelemre tették alkalmatlanná, s nem rombolták le teljesen, az annak köszönhető, hogy kevés volt a pénz és a munkás. A pénzt a Magyar Udvari Kamarának, az embereket a vár­megyéknek kellett volna adniuk. 1702. február 7-én a lerontandó várakat hat csoport­ba osztották. Minden csoportba egy mérnököt és egy német várparancsnokot rendeltek a rombolás vezeté­sére. A lerobbantott falakkal a várárkokat mindjárt be is tömték. Az említett hat csoport a következő volt: 1. Szendrő, Patak, Ecsed, Szepesvár, 2. Eger, Fehérvár, Palota, Simontornya. 3. Nyitra, Léva. 4. Tata, Pápa, Veszprém. 5. Kanizsa. Zalavár, Körmend, Tihany, Szig- liget, Rezi, Hegyesd, Ságvár. 6. Kapuvár, Dombóvár. Eger szétrombolásához 6 aknamester, 12 kőfejtő és 2 kovács kellett 3—3 hónapra. A segédmunkát 3000 job­bággyal végeztették. Fehérvár lebontásához 80 kőművest, 24 kőfejtőt, 12 aknamestert, 6 ácsot, 24 hajóst, valamint 2000 jobbágyot alkalmaztak. És még nem számoltuk ide az anyagkölt­séget. Az egri Szép-bástyát és a falakat 70 aknával tud­ták csak szétrobbantani. A várak lerontását II. Rákóczi Ferenc 1703-ban ki­robbant szabadságharca akasztotta meg, bár még a sza­badságharc leverése után is történtek rombolások. Sü­meg püspöki várát 1712-ben Heister császári generális gyújtatta föl. Kapuvár várát tulajdonosa, gróf Esterhá­zy Antal, egyébként a kurucok dunántúli főkapitánya robbantotta föl 1709-ben, hogy ne lehessen a labancok fészke. Gesztes várát — amely a XVII. század közepé­től már erősen omladozott, hiszen régi lovagvár lévén katonai értéke kicsi volt —, az Esterházyak 1733-ban kezdték lebontani. Bár Székesfehérvár is szerepelt a lebontandó várak listáján, és el is kezdték a védőművek széthordását, a Rákóczi-szabadságharc alatt megakadt munkát többé nem folytatták. Nagyszabású erődítményeit csak 1780—1800 között bontották le, mert akadályozták a város terjeszkedését, barokk ízlésű kialakítását, bár a várfalak egy része még ma is áll. Hogy ki mindenki működött közre fényes múltunk tanúinak eltüntetésében, arra csupán Győr várát említ­jük. A vár ugyanis 1809-ig még teljes épségben óvta a várost. Napóleon előtt azonban nem nyitotta meg ka­puit, mire az nyolcnapi heves ágyúzás után bevette, majd személyes parancsára a falakat hét helyen fölrob­bantották, s 1820-tól megkezdték a bástyák tervszerű lebontását, az elővárrendszer széthányását az árkok betemetését. DR. CSONKARÉTI KÁROLY A szívnek és léleknek nemesbítésére Hetvenöt éves a Savaria Múzeum A múzeum épülete Szimmetria, nyugalom, mértéktartás — kellő elegan­ciával zárja le parkját a Sa­varia Múzeum. Hetvenöt éves, de történelmi és idő­járási viharok nyomai nem mutatkoznak rajta. Három éve kívül szépítették, belül korszerűsítették a házat, amely az ország első vidéki múzeumaként épült 1905— 1908 között. 1908 október 11- én avatták a múzeumot, kő­be vésték az alapításért fá­radozó kultúregyesület esz­méjét: „A tudomány és a nemzeti közművelődés cél­jaira, a múlt idők iránt tar­tozó kegyelet ápolására. Yas- vármegye mai életének meg­örökítésére, a szívnek és lé­leknek általános és magyar nemzeti érdekű nemesbíté­sére”. Szombathelyen úgy kezdő­dik minden, hogy „már a ré­I gi rómaiak is . . .”. A múze­um, a közművelődés gyöke­rei is Savaria emlékeihez kapcsolódnak. Háromezer lakosú, mai szemmel viskók­ból álló falu volt Szombat­hely, amikor 1777-ben önál­ló egyházi központtá, püs­pökséggé tette Mária Teré­zia. Első püspöke Szily Já­nos olyan barokk templo­mot, püspöki palotát, szemi­náriumot építtetett, amely­hez csak a 19—20. század fordulóján nőtt fel a város, épületeivel, lakossága szá­mával és szellemi igényeivel. Az építtető püspök gyűjtötte először a római régiségeket, az ókor és a középkor köve­it, pénzeit, cserepeit, mozaik­töredékeit. Lelkes tanárok, egy-egy megszállott gyűjtő követte pédáját, de csak a kiegyezés után alakult régé­szeti egylet, kezdődtek ása­tások, és fordult a figyelem a néprajz felé. Az 1880-as évek gazdasági válsága el­apasztotta a polgárok ada­kozó kedvét, az egyletek sor­vadtak, a gyűjtemények nem gyarapodtak. 1895-ben a li­berális Éhen Gyula polgár- mestersége idején kapott új lendületet a város. Már 24 ezren lakják, csatornát, víz­vezetéket, villanytelepet, hi­dakat építenek, gyárakat ala­pítanak. A polgári öntudat művelődési igényben is je­lentkezett: 1899 nyarán Vas megyei Kultúr Égyesületet alakítottak, amelynek célja egy kultúrpalota felépítése a régiségek, a néprajzi gyűj­temény és a közkönyvtár el­helyezésére. A gyarapodás nagy korsza­ka volt az 1914-ig tartó né­hány év. A két világháború között az áldozatos tudomá­nyos munkát nem övezte sem megbecsülés, sem anya­gi támogatás. Pável Ágoston és tudós társai azonban meg­alapozták a mai gyűjtemé­nyeket. A velemi őstörténeti lelőhelyeket Miske Kálmán tette kincskeresők rablóterü­letéből a tudományos feltá­rás, értékmentés helyszínévé. Kárpáti Kelemennek és Pá­vel Ágostonnak köszönhető a néprajzi gyűjtemény gaz­dagítása. Chernél István és Gayer Gyula a természetraj­zi tárba juttatta a jellegzetes növényeket, állatokat, ásvá­nyokat, kőzeteket. MŰVÉSZET A Savaria Múzeum nagy­korúsága 1963-ban kezdődött. Valamennyi vidéki múzeum ekkor került a megyei taná­csok irányítása alá. A de­centralizálás anyagi és szel­lemi erőket szabadított fel. Ismét a rómaiakhoz nyúl­tak vissza, a nagy szenzáció az Iseum megtalálása, re­konstruálása volt. A régé­szek mellett a nemzetközi, Alpokalja kutatásba bekap­csolódtak a természettudósok is. A felújított múzeumban tavaly állandó kiállítás nyílt. Szakítottak a helytörténeti kiállítások sablonjaival, mely szerint az első vitrinben kő^ balta, az utolsóban mai ter­mék látható. Kiszabadították a tárgyakat a vitrinekből, nem ragaszkodtak a teljes történeti úthoz, a mindent megmutatás vágyán is ural­kodni tudtak. A táj, a kor és az ember kapcsolatának lát­ványos képei fogadják a lá­togatót az ősidőktől a római­akig. Adósa a múzeum Szom­bathelynek egy igazi város­történeti bemutatóval. Ma a Savaria Múzeum a legtöbb külföldi meghívást textilgyűjteménye miatt kap­ja. A tizenöt éve befogadott fal- és tértextilművészet ma is az európai élvonal köze­lében van. A szocialista or­szágokon kívül több francia, NSZK-beli, svájci, finn és dán kiállítás után most Ang­lia egyik múzeuma érdeklő­dik a modern magyar textil- művészet iránt. A néprajzi anyaggal is ki lehet lépni a nemzetközi porondra. Az NSZK után ma finn kiállí­tásra készülnek. A Derko- vits- és Dési Huber-gyűjte- mény javával Moszkvában mutatkoznak be. Szentléleky Tihamér után is régész szakember, Bándi Gábor a Savaria Múzeum igazgatója. De nincs régésze­ti elsőbbség, a vezetői kon­cepció a tudományok ará­nyos, folyamatos fejlesztése. BUDAI RÓZSA Üveg nincsen fény nélkül Bohus Zoltán üvegművészete Az utóbbi idők szokatlan fejlődést hoztak a képzőmű­vészet műfajai körében: a festészeti kiállításokon meg­jelentek a textilek, a textilki­állításokon a papír mint ön­álló kifejezőeszköz kért he­lyet. A kisplasztika vagy akár a köztéri plasztika is új anyagokkal gazdagodott. Pél­dául az üveggel. Bohus Zoltán egyike sike­res üvegművészeinknek. Élet­útja mégis szokatlan, az üveggel való kapcsolata sem mindennapi. Pontosan talán üvegszobrászatnak lehetne nevezni munkásságát. Az Iparművészeti Főisko­lán végzett, díszítőfestő sza­kon. Ez a szak annak idején Z. Gács György vezetésével többnyire olyan nagyméretű murális munkák tervezésére alakult, amelyek az épület belső vagy külső terében je­lennek meg. A tanárt, Z. Gács Györgyöt már akkor foglal­koztatni kezdte az üveg — ez a hatvanas évek első felében volt —, s Bohus Zoltánt kivá­lasztotta tanítványai közül, hogy szakosodjék üvegre. Így is történt: Bohus tervezett poharakat és üvegedényeket, tanult üvegtechnológiát, és amikor 1966-ban végzett, rög­tön meghívták a főiskola ugyanakkor induló üvegsza­kára, először a műhelybe ok­tatónak, majd tanársegédnek. Most is ugyanott tanít. Köz­ben sokat kísérletezett, szíve­sen próbálgatta az üveg lehe­tőségeit. Az üvegművesség a huszadik században jutott el a nagyipari üveggyártáshoz. Addig — évszázadok, évezre­dek óta — a kézigyártás ezer­nyi módszerével hozták létre az üvegtárgyakat. A nagyipar új lehetőséget adott, de mint minden ilyen iparivá váló technikánál, utánozni kezdte a kézigyártású üvegek alak­ját, díszítését. Megtalálni a nagyipari gyártású üvegek sajátos, egyéni nyelvét, kiala­kítási módját — ez már Bo­hus tanítványainak a felada­ta. — Az üveg nincsen fény nélkül. Fontos szerepe van az üvegnek az építészetben, az épület külsején, meghatározó belső terénél, hogy hogyan, mennyi fényt ereszt át. Az üveglámpáknál sem a forma az elsődleges, hanem hogy milyen fénytani tulajdonsá­gai vannak, arra a szerepre alkalmas-e, amelyre készítet­ték. Más fényforrás szüksé­ges a tükör mellé, mint az ol­vasólámpába, más üveg kell a szobaablakba, mint a für­dőszobába. — Azonkívül, hogy tanít­ványaival együtt dolgozik, tervezett már világítóteste­ket? — Igen. Néhány nagy csil­lárt készítettem különböző szállodákba: a fontos ezek­ben a munkákban az volt, hogy néhány fénnyel kapcso­latos gondolatot kontrollál­jak. Egyébként sokat foglal­koztam fémmel is. Jó néhány murális munkám, kisplaszti­kám készült fémből. Sőt. Há­mori Béla építésszel elkészí­tettük a földalatti villamos Mexikói úti Végállomásához azt a szökőkutat, amely a kü­lönböző anyagok összhanjá- ra épült. — Melyek voltak ezek az anyagok? — Fém, üveg és víz. Az volt a szándékunk, hogy a víz ne csak egy csapból csordo­gáló sugár legyen, hanem le­gyen térbeli játéka, plaszti­kai hatása. A szökőkút fém­csövekből, lapokból illeszté- kekből, üveghengerekből áll, és a víz mintegy harang for­mában ömlik elő a tetején, illetve legyező-formában az oldalán. Ugyanakkor terje­delmes plasztika akkor is, ha éppen nem pustolja a vizet. — Uvegplasztikái sokkal egyszerűbbek, szolidabb for­mában jelennek meg, erejük éppen egyszerűségükben van, hiszen az üveg természetes zöld fénye, s barnás tükröző­dései oldják csak sejtelmessé a szigorú formát. — 1978-79-ben végeztem az első kísérleteket a 8-10 mm vastag ablaküveg fémgőzölé­sével (foncsorozásával) és egymásra ragasztásával. A pontos méretre vágott üveg mindig valamilyen mértani sornak felelt meg, az eltoló­dásokkal való összeragasztás átlátszatlanná, szinte titokza­tossá tette a vastagabb része­ket, tükrössé a vékonyabba­kat. — Mi izgatta ezekben a munkákban? — Az üvegplasztika az üveg alapvető tulajdonsága­ira épül: átlátszódására, tük- röződési lehetőségeire, ugyan­akkor mindig magába építi a fényt, s a külső tényező sze­rint változékony. Statikus formája így lesz a fény hatá­sára dinamikussá. Ezt a munkát semmilyen más anyagból nem lehetne meg­csinálni, sem kőből, sem tex­tilből. Uvegszobraival Bohus Zol­tán vett részt a New York-i „üvegvilágbajnokságon”: a New Glass kiállításra több ezer jelentkezőből négyszá­zat választottak ki. A négy­százban négy magyar volt — köztük Bohus. Meghívták Kasselbe is, a Glaskenut ’81 kiállításon II. díjat nyert. A fotó alig tudja visszaad­ni e üvegszobrok tökéletes harmóniáját, nyugalmát, ter­mészeti képződményekkel ro­kon ritmusát. A huszadik szá­zad embere “Számára lépten- nyomon új meglepetésekkel jelentkező művészeti pro­duktumok mellett Bohus mű­vészete az önmaga mellett érvelő arányos szépség meg­jelenítését jelenti. TORDAY ALIZ A kiállítás részlete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom