Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-05 / 3. szám
1984. január 5. ^NÉPÚJSÁG 5 „Csecsemőknek... állandóan szakképzett személyek áltol történő gondozására létesített intézmény”. (Magyar nyelv értelmező szótára.) A családon alapuló társadalmunkban szép, de igen nehéz feladat a családot kezdettől fogva nélkülöző, vagy a családjukból kiszakított gyermekek intézeti nevelése, személyiségük formálása. Elfelejtett és ottfelejtett gyerekek Kodály Zoltán egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy a gyerek zenei nevelését megszületése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni. Ügy hiszem, hogy ez vonatkozik az érzelmi életre, de ezen belül és kívül még sok másra... Nincsen annál csodálatosabb érzés, mint az újszülött várása, apró jelzéseinek észlelése. S a születés, az első napok, a baba „válaszai” a simoga- tásra, azaz csücsöri szájjal szopó mozgást végez. . . Aztán az első igazi jelzések, a lépegetések, furcsa szavacskák. Hinni is nehéz az olyan eseteket, amikor a kismama fűzővel próbálja eltitkolni kerekedő pocakját, amikor nincs öröm a szívében, s alig várja, hogy valamiképpen megszabaduljon a nem várt jövevénytől. Jó néhány esztendővel ezelőtt dr. Csordás Jenővel, a megyei kórház gyermekosztályának vezető főorvosával az úgymond „ottfelejtett” gyerekekről beszélgettünk. Azokról, akiket az anya hamis igazolványnyal szül meg, vagy csecsemőjét meg sem nézve igyekszik szökni a kórházból. A baba sorsa pedig . . . no, tudjuk ... A formaságok intéződése után a csecsemőotthonba vezet. Oda, ahol gondját viselik, ahol a többi gyermekkel együtt szeretik, ahol mindent megkap. És mégis ... de erről majd később. A minap is beszélgettünk a főorvossal, aki azt mondta, hogy az ottfelejtett gyerekek száma ma már lényegesen kevesebb, mint öt-hat esztendővel ezelőtt volt. Hogy ' mennyi? Évente egy-kettő. Mindössze. Mindössze?! Ezzel szemben növekszik azoknak a száma, akikről néhány hónapos vagy néhány éves korukban mond le édesanyjuk, édesapjuk. Vannak gyerekek, akik csak hónapokat vagy éveket töltenek ilyen otthonokban, de vannak, akik végigjárják az intézeteket, s valójában nem is érzékelik szomorú sorsukat. Hogy is érzékelhetnék igazán? Hiszen összehasonlítási alapjuk aligha van. S ha igen, jórészt csak az otthoni zilált körülményekre, a durvaságra emlékeznek. Ezeken a hasábokon a szekszárdi csecsemőotthont, az ottani életet, a hétköznapokat, s az ünnep óráit igyekszünk bemutatni. De szögezzük le mindjárt, hogy az otthon meghitt, a légkör a lehetőségekhez viszonyítva családias. A gyerekek szép ruhában járnak ... Szép ruha. Egyik ismerősöm kislánya karácsonyra új ruhát kapott. Az „előrelátó” nagymama persze a szükségesnél két számmal nagyobbat vásárolt. Mire az anyuka megtekintve kirity- tyentett kislányát, nyomban meg is jegyezte: „Olyan vagy, mint egy lelenc”. Rossz érzés volt e szavakat hallani, hiszen e szó, a régi értelemben vett fogalom ma már ismeretlen. Megváltozott célok, megváltozott körülmények Az első csecsemőotthonok az egész világon kórházi mintára készülitek. A csecsemők és kisdedek naphosszat ágyban voltak, s csak a legelemibb testi szükségleteikről gondoskodtak. A felszabadulás utáni években a szocializmust építő országokban megváltozott a csecsemőket ellátó bentlakásos intézetek szerepe, helyzete. Államiunk a csecsemőotthoni populációnak is a többi gyermekkel egyforma lehetőséget biztosít. Már nemcsak az a cél, hogy a gyermekek életben maradjanak, hanem, hogy el tudjanak indulni az életbe, hogy épkézláb, boldog emberekké fejlődjenek. Hazánkban 4500 3 éven aluli kisgyermeket tudnak elhelyezni a csecsemőotthonokban. Az ott élők létszáma jelenleg négyezer körül van. Szekszárdion, az 1972-ben épült, és a következő év májusától üzemelő csecsemőotthoniban 250-en lakhatnak, ebből ötvenen a koraszülött utógondozó részlegben. Az utóbbiban jórészt nem állami gondozott csecsemők kapnak helyet, hanem a kórházak koraszülött osztályairól átkerülitek — 'természetesen szociális indok alapján. A szekszárdi csecsemőotthon kihasználtsága lehetővé tette, hogy 1981. szeptembere óta ne csak három-, hanem hatéves korig itt, vagyis ugyanazon intézményben nevelhessék a gyerekeket nagyjából ugyanazok a gondozónők. — Ezzel kiküszöböltük a kor ai intézet váltást, s m egkíméljük a gyerekeket a környezetváltozás megrázó élményétől és negatív következményeitől — magyarázza dr. Futár Rajmundné, aki az indulás óta igazgatója az intézetnek. — A hat-hét esztendős gyerekeknél az elválást trauma tudatos feldolgozására már van lehetőség. Ebben a korban a gyerekek könnyebben, sőt gyakran tudatosan -képesek beilleszkedni az új környezetbe. — Kérem, hogy szóljon a szekszárdi otthon sajátosságáról, melyet a Csecsemőotthonok Országos Módszertani Intézetének igazgatója nagy elismeréssel említett, vagyis a kicsinyek óvodáztatásáról. — Igaz, hogy az itit neve- ilődő gyerekeket rendszeresen visszük sétálni, kirándulni, a gondozónők elmennek velük az üzletekbe, a piacra, mégis szükség van egy olyan módszerre, mellyel majdnem teljesen feloldható az intézeti zártság. Ezért vezettük be 1983. szeptemberétől a középső és a nagycsoportos óvodásoknak a városi óvodákba való kijárást. Ezután az intézeti életről, a gyerekek és a gondozónők kapcsolatáról faggattam az igazgatónőt. Elmondta, hogy egy-egy csoportban 9 gyerek van, valamint három gondozónő, s az utóbbiak három műszakban dolgoznak. Viszont mindegyiküknek van a kilenc közül három-három gyereke, akikkel többet foglalkoznak. — Persze, vi- gyázniok kell arra, hogy a kapcsolat ne alakuljon túl mélyre, hiszen azzal megnehezítik az elválást — teszi hozzá dr. Futár Rajmundné. — Viszont ez pótolja a kicsik számára az anya-gyerek kapcsolatot. — Melyek az otthonba kerülés okai? — A gyerekek közel háromnegyed része a szülők szociális és erkölcsi körülményei miatt lettek állami gondozottak, általában 30—35 gyereket leányanya szült, néhánynak meghalt az édesanyja, s ugyancsak néhány egészségi okok miatt kerül intézetbe. — A gyerekek emlegetik szüleiket? — Azok, akik már két-há- rom esztendősek voltak bekerülésükkor, s azok, akiket Lencse Klára Renátával — azaz a három közül az egyikkel rendszeresen látogatnak. Számtalan megható és szomorú történetet tudnék mondani... De had idézzem a legutóbbit. Az egyik „kijárás” óvodás mesélte az óvó- néninek, hogy „képzeld, iitt volt az apukám... nagy piros csizmában jött...” A szekszárdi csecsemőotthon jelenlegi létszáma 170. A dolgozók száma: 199. Ebből 139 a szakmaii, vagyis az óvónők, védőnők, gondozónők, orvosok, pedagógusok, a többiek, műszaki illetve gazdasági munkakörben dolgoznak. Egy gyerekre évente 81 ezer forintot költhetnek, de igen jelentős a szocialista brigádok támogatása is. Ezenkívül az intézetnek van egy kertje, amit az otthon dolgozóiból alakult szocialista brigádok műveinek, s innen kapják a sok primőrt a gyerekek, vagyis az árváltozások ellenére sincs az étkeztetésben színvonalcsökkenés. Az oldalt V. Horváth Mária írta, a fotókat Cza- kó Sándor készítette. Rendhagyó beszélgetés két felnőttel ESTE „Most emeld föl a fejedet, Sanyika” GYENEI ZSUZSANNA, az intézet vezető főnővére. GALBA MÁRIA, az intézet pedagógusa. A pedagógus: — Már két és fél éves korban kezdjük bevezetni a naposságot. Ez ugyan nem követelmény, de igen hasznos. A gyerekek döntenek, hogy vállalják-e. Van, aki büszke, s figyelemre méltó feladattudattal terít, s nézi, hogy ki látja őt, munkája közben. A főnővéT: — Végiilis az intézet mindennek ellenére ingerszegény környezet. A kis naposok pedig kimehetnek a fblyosóra, a tálalókonyhába, láthatják a lábasokat, s ez elvezeti őket a szerepjátékhoz. A pedagógus: — A legnagyobb igyekezet ellenére sem tudjuk azt nyújtani, mint egy anya. Szerintem a legjobb intézet sincs olyan, mint egy rossz család. Egyszerűen nincs a gyerekek előtt a családmodell. A lányoknak nincs kitől megta- nulniok az anya szerepét, a fiúknak pedig az apáét. A főnővér: — Például nem tudnak a pénzzel bánni. Nem érzik az értékét. Nincs családi megbeszélés, hogy mire gyűjtsenek... A pedagógus: — Megpróbálkoztunk mindennel. És mégis... A nagyoknál gyakoriak a szökések. Az életbe kikerülve csöves bandákhoz csapódnak... A főnővér: — Korábban a kórházban dolgoztam. Pályázat útján kerültem ide. Már az induláskor. Ezt a munkát életcélomnak érzem. De a szomorú sorsokat megszokni nem tudom. A pedagógus: — A látogatások a legrettenetesebbek számomra. Kiváltképpen azoké a szülőké, akik a jövetelt kötelességtudatból iktatják be — minden hónap első vasárnapján. Csöndesen megyünk a folyosón. Érthető, hiszen hét óra felé jár az idő. A gyerekek mintha megéreznek, hogy idegenek is vannak az épületben, rohannak az üvegajtó felé. Elrántják a itairka virágos függönyt. Az ötesztendős Gyuri örömmel kiált: — Már megint itt vagy? Gyere be... — magyarázom, hogy nem tehetem, hiszen késő van, ők pedig pizsamájukra fiirdőköpenyt húznak, s a tévében megnézik az esti mesét. Erire a hasonló korú Éva sértődötten hátat fordít és elrohan. / Igazán szép fürdőszobába lépünk, mely ugyanakkor rendhagyó is. Mindkét oldalán, úgy mellmagasságtól üvegfalak választják el a foglalkoztatáteremtől, illetve a hálótól. Érthető, hiszen a gondozónő, aki füröszti a gyereket, rá tud nézni a többire is. Megható ez a meghitt nyugalom. A gondozónők kettesben vannak a lurkóval — nem sorfürdetés van —, és pontosan úgy, miint otthon az édesanya, testben és lélekben közel a gyermekhez, örül a szép pillanatoknak. A főnővérrel belépünk egy ovis csoportba. Hejre kis legény penderedik elénk. Számomra tényt közöl, kísérőmmel sokkal többet annál: — Zsuzsa, akkor ma van csütörtök! — Bizony, Marcikám. — simogatja meg a kislegény fejét. — Bejössz még? — kérdi, és hunyorít. Szóval Marói nagyon ragaszkodik a főnővérhez. Mindig számolgatja az ügyelet napját. A bájos párbeszéd is a „hármat kell aludni” után következett be. azaz a várvavárt csütörtökön. Melyik ruhát választod? A címbéli kérdés reggelente többször is elhangzik mindegyik csoportban. Pontosan annyiszor, ahány a gyerekek létszáma. A gondozónők két ruhát kínálnak felhúzásra a kicsiknek. Ök pedig választanak. Különösen a hiúaknak jelent kiteljesedést a reggel. A két és fél éves Zsanett — csodaszép Klári csak a főzelékkel törődik kislány — szinte repül a parányi ruhákhoz, s büszkén mutat a kockásra. Mivel már többször megdicsérték kockás Ingét, szoknyáját, biztos benne, hogy abban igazán szép. öltözködés után futva igyekszik a tükör elé. Elégedetten nyugtázza az eredményt. (Egyébként a csecsemőotthon minden termében van tükör!) A totyisoknál ebédhez készülődnek. A nyugalmat, a várakozás csöndes rendjét kissé megbolygatjuk érkezésünkkel. Persze, nem mindenkinél. Elsősorban Tómnál, aki lelkesen igyekszik megszerezni a fotómasinát. Amikor végre sikerült megfognia, büszkén néz a lencsébe. Balogh Gáborné Klárit veszi ki a félszobányi járókából, ölébe ülteti, győzi kanalazni az ételt, mert a jóétvágyú kislány — ha rajta múlna — pillanatok alatt eltüntetné a főzeléket. S érdekes, a többi gyerek nem nyűgös, nyugodtan várnak sorukra, amelyen nem változtathat semmi. Ök ezt még nem tudják. De megszokták. Kiderül, hogy Tónira a Tóni, a büszke a fényképezőgép nem az újszerűség varázsával hatott. . . Ugyanis a csecsemőotthon kis lakóit negyedévente )c- fényképeztetik, illetve a gondozónők gyakran készítenek maguk is felvételeket. A fotókat összegyűjtik, s ha a gyerkőc visszakerül a szüleihez, vagy örökbe fogadják, viszi magával a képeket is. Ha másik intézetbe kell mennie, ugyanígy történik.
