Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-03 / 285. szám

1983. december 3. I TOLNA ^ KÉPÚJSÁG 11 A „Bölcskei szikla” titka {Római kori romok a Dunában) Vendéglátóinkkal a sikeres felderítés után A mérőpózna a falak jelenlétét jelzi Országos intézmény vidéken A XX'. századi magyar képzőművészet új otthona Kecskeméten Kevés olyan kiapadhatat­lan forrás van a régészeti le­leteknek hazánkban, mint ősi vízi országútunk, a Duna. Kavicsrétegeiből a jégkor­szakban itt élt ősállatok csontjai, pattintott és csiszolt kőeszközök csakúgy felszínre kerültek már, mint míves bronzkori kardok és sarlók, római agyagedények vagy —, hogy csak a múzeumban je­lenleg is kiállított kardlele­tekre utaljunk —, teljes ép­ségben megmaradt középkori és hódoltságkori fegyverek. E leletek — melyek száma a század első évtizedeiben fel­lendült sóderkitermeléssel nőtt meg szinte ugrásszerűen —, általában véletlenszerűen kerülnek napvilágra, s azt sem tagadhatjuk le, hogy je­lentős részük nem az őket megillető helyre, a magyar nép tulajdonát képező köz­gyűjteményekbe ikerül, ha­nem a zúgkereskedők nehe­zen ellenőrizhető csatornáin keresztül magángyűjtemé­nyek polcaira, vagy ami még ennél is rosszabb; — nem egyszer külföldi régiségke­reskedésekbe. A közelmúlt hetek .rendkí­vülien alacsony vízállása most Olyan Duna-medri ré­gészeti emlékek kutatását tette lehetővé a bajai és a szekszárdi múzeum szakem­berei számára, melyeket ter­jedelmüknél fogva szeren­csére nem kell féltenünk a lelkiismeretlen ügyeskedők kártételétől, ám a tudomány számára igen nagy jelentő­séggél bírnak. De nézzük az előzményeket! A Bölcske magasságában az 1551-es folyamkilométer közelében a Duna medrében húzódó zátonyt már régtől fogva ismerik a hajósok és jelzik a hajózási térképek is. Eredetéről biztosat sokáig senki sem tudott. Volt aki természetes képződménynek (összecentálódott sóderpad- latnak) tartva a címben is szereplő „bölcskei szikla” né­ven ismerte, míg mások a mesterségesí eredetre utaló „régi templom” elnevezéssel illették. 1973-ban az átlagosnál jó­val alacsonyabb őszi vízál­lás idején — noha a hajózá­si térkép és a bólyarendszer a zátonyveszélyt jelezte —, léket kapott a „sziklán” egy román uszály, sőt kormány- szerkezete is teljesen tönkre­ment. A vizsgálati eljárás során a Bajai Vízügyi Igaz­gatóság könnyűbúvára, Pal­lós György két társával több merülést is végrehajtott az akadály területén, hogy tisz­tázza annak kiterjedését és anyagát, de a vizsgálat ide­jére már ismét megnöveke­dett vízállás .pontosabb mé­réseket nem tett lehetővé. Előkerült azonban egy szá­munkra igen becses lelet, egy felirattal ellátott római tég­la, melyet a búvárok a víz alatt kitapogatott igen széles, dőlt helyzetű falakról fesze­gettek te. (Erről hírt adott a Népújság 1973. november 2-i száma is.) A tégla a bajai múzeum­ba, majd onnan illetékességi alapon a szekszárdi múze­umba került, ahol alaposabb vizsgálatnak vetették alá. Ekkor derült ki, hogy az OEARN MAXENTIAP felira­tú tégla szinte pontos megfe­lelője egy másik, még 1874- ben a paksi, imsósi Duna-ág- ból előkerült téglának, melyet a neves paksi műgyűjtő, No­vak Sándor orvos ajándéko­zott a Magyar Nemzeti Mú­zeumnak. A romok, melyekből ez utóbbi tégla származik, már annak idején is felkeltették a régészek — elsősorban az európai hírű kutató, Rómer Flóris —, érdeklődését. Vé­leményük szerint a kőből és téglából épített falak egy, a Duna balpantján épült ellen- oldali erődhöz tartoztak, me­lyek a folyó mederváltozása során kerültek víz alá a fő­ág jobb partján. (G. A. — Adalékok a Tolna megyei ré­gészet kezdeteihez. Dunatáj. 1979. III. évf. 3. sz.) Rómer Flóris azonban már hiába buzdította Novák Sán­dort újabb tégláik gyűjtésé­re, mert a Duna megnöveke­dett vízszintje hosszú évti­zedekre ismét élzár.ta a ro­mokat az emberi szem elől, s azok emléke (csakúgy, mint a sokat emlegetett tolnai ro­moké) csak a helyi lakosság elbeszéléseiben élt tovább. A román uszály balesete és az előkerült újabb tégla ismét felkeltette a rejtélyes romok iránti érdeklődést, s végre — dr. Lőnincz Barna­bás munkásságának köszön­hetően —, a téglalelet pon­tos meghatározására is sor kerülhetett. E szerint téglánk — minden bizonnyal a „bölcskei szikla” ,i.s — a IV. században, I. Valentinian uralkodása idején készült. A sokat vitatott feliratban pe­dig a római hadosztályok egyike (Légió X gemina) ke­rámia műhely felügyelőjének, Mexantiusnak nevére ismer­hetünk: Mindez természetesen egy­re Sürgetőbbé tette az isme­retlen kiterjedésű romok ré­gészeti vizsgálatát és felmé­rését. Szerencsére a vízügyi hatóságok — megértve az emlékek igen nagy kulturá­lis jelentőségét —, eredeti szándékúktól eltérve, nem robbantották fél azokat, ha­nem fokozott gondossággal jelezték a hajózóúton köz­lekedők számára a veszélyt. így vált lehetővé hogy az említett 1874. évi alasony vízállás óta idén először ta­pasztalt rendkívüli apadás idején — ismét az Alsóduna- völgyi Vízügyi Igazgatóság segítségével —, most felmér­hessük a rommező területét. A hajózóutat Dunaföldvártól lefelé ellenőrző, Kitűző IV. nevű motoroshiajó a földvári hídnál várt bennünket ok­tóber 14-én reggel. Innen ereszkedtünk alá a Bölcske magasságában lévő Csolnofci szigetig, ahol is a Duna egy jobb oldali mellék- és egy bal oldali főágra szakad. A jelenlegi főág helyén hajdan már az alföldi, azaz bal parti részek feküdtek. Itt a sziget déli csücskénél a hajó elekt­ronikus mélységmérője hir­telen a folyófenék emelkedé­sét jelezte, noha legalább kétszáz méternyire voltunk a parttól. A műszerek jelzését a hagyományos módon, mé­rőpóznával is ellenőriztük, melynek vasalt vége élesen kopogott az egyre magasodó falakon. Ezek legmagasabb pontja olyan közel volt a víz felszínéhez, hogy még alig fél méteres merülésű hajónk is megfeneklett, s csak hosz- szas manőverezéssel sikerült fogságából megszabadulnunk. A meder hosszában és szél­télben többször is megmért romok mintegy 60 m hassz,an és 30—40 méter szélességben fekszenek a meder aljáin, egyenlőtlen magasságot tart­va, hol álló, hol pedig ki­dőlt helyzetben. Még ha fel­tételezzük iis, hogy a falak kidőltével az eredetinél na­gyobb területen észleltük őket, nem sok kétségünk le­het az iránt, hogy — hála az alacsony vízállásnak és Nagy Miklós kapitány és legénysé­ge segítségének —, egy újább, eddig ismeretlen IV. századi, római ellenerőd pon­tos helyét és kiterjedését si­került a tudomány számára rögzítenünk. DR. GAÁL ATTILA Ismét gyarapodtunk. Nem­régen avatta fel Somogyi József Kossuth-díjas szob­rászművész, a Képzőművé­szeti Főiskola rektora a Kecskeméti Galériát, mely a város nevezetes, Márkus Gé­za tervezte, szecessziós Cif­rapalotájában kapott helyet. Rendkívül gazdag anyagot láthatunk, hibátlan rende­zésben. Különös a maga ne­mében az is, hogy az új mú­zeumi intézmény egyrészt jelentős kérész.fametszetet ad századunk magyar képzőmű­vészetének értékeiből, mely mindenképpen kiegészíti a Nemzeti Galéria anyagát, nem utánmondása annak, nem raktári anyag feltá­masztása, hanem kiegészíté­se a ritkábban látott, vagy most felfedezésre váró mes­terműveknek. Az elmúlt idő­szak múzeológiai munkája vezetett eredményre Kecske­méten. Szigorúan és jól vá­logattak, így van mit kiállí­tani az állandó gyűjtemény igényével. Igazán pompás ciklust láthatunk Med- nyánszky, Nagy István, Ne­mes Lampérth, Czigány De­zső, Tornyai János, Koszta József műveiből, és igazi al­kotásokat, nem mellékter­mékeket Egry életművéből. Az már külön karaktert igazol, hogy az általános századidézet mellett külön ciklus mutatja be a kecske­méti zománctelep legújabb évtizedének hazai és nem­zetközi törekvéseit olyan központozással, melyet Kátai Mihály „Ágasegyházi Ma- donná”-ja jelöl. Természe­tesen ez a rész a város pat­ronáló jellegét igazolja, azt, hogy a tűzzománc műfajá­nak nemzetközi műhelye lett. Idők során ebből is időtálló kiállítási anyag kerekedhet. örvendetes tényező, hogy megfelelő teret szentelnek annak a Muraközy János­nak, aki 1824-ben Kecske­méten született, 1892-ig élt és alkotott, korának egyik jeles portréfestője volt, 48- as ' szellemű mentalitással festette meg „A gerilla kapi­tány búcsú”-j át. Tisztelte Jókai Mórt, pompás képet festett róla tardoni tartózko­dása alkalmából. Ugyancsak az ő műve Jókai regényhő­sének, A tengerszemű hölgy-nek festői életrekelté- se. Országos fontosságú tett, hogy a Kecskeméti Galéria nagyszámú Farkas Isitván- képpel jelez egy eddig ke­véssé méltatott, de európai fontosságú életművet, ö min­denképpen Csontváry örökö­sének számít, rendkívül kul­túrált a témaválasztása, ösz- szetetten érlelt és így végle­ges képeinek fogalmazása. Iskolázott és mély, növekvő érték, amelyet Kecskeméten tudhatunk meg, ezen az ál­landó tárlaton. Nagy esemény Tóth Meny­hért életművének külön kol­lekciója. Ezzel a Galéria nemcsak egy vonulatot mu­tat be a magyar képzőmű­vészet történetéből, hanem rendkívül fontos életművet. Szintén Bács-Kisikun szü­lötte, műveit ismerik hazánk határain kívül is, de aki a klasszicizálódó festői érték minden állomását vizsgálni akarja, az ezt az analízist csak a kecskeméti Cifrapalo­tában tudja elvégezni. Márkus Géza, aki egyéb­ként Zsolnay-kerámiák dí­szítőelemeivel harminc nap alatt tervezte meg az egy esztendő alatt befejezett és felépített épületet, díszter­met is szerkesztett. Ezt is felújították és a továbbiak­ban időszakos kiállításokat fogad. Elsőként a száz év­vel ezelőtt született Koós MŰVÉSZET A tengerszemű hölgy — Muraközy János festmé­nye a Kecskeméti Galériá­ban Károly sokrétű munkásságá­nak bemutatását. A vendégkönyv tanúsága szerint az alig egy hónap­ja megnyílt művelődési in­tézményt birtokba vette szel­lemi értelemben az ország lakossága, ezt igazolják a Pápáról, Nyírpazonyról, Sze­gedről, Pécsről, Ceglédről, Tatabányáról, Nagykanizsá­ról, Kisvárdáról, Hajdúbö­szörményről érkezők bejegy­zései, elismerő sorai. Való­ban nem túlzás az általános megállapítás: Kecskemét ez új nagyszabású gyűjtemé­nyével kultúránk egyik új központja lett. Az 1973-ban előkerült feliratos tégla LOSONCI MIKLÓS Termelőszövetkezetek a művészetért Állandó gyűjteményes kiállítás Kiskunmajsán Nemes gyakorlat, hogy a termelőszövetkezetek fontos gazdasági tevékenységük mellett egyre többet áldoz­nak a kultúra támogatására, s ezzel a közművelődés mo­torjaivá is válnak. Termé­szetesen ez nemcsak helyes szándékból fakad, hanem az anyagi megerősödés követ­kezménye is. Ez a jótékony áramlás visszahat a “falvak és a nagyközségek árnyalódó, gyarapodó műveltségére. Novemberben nyílt meg a budapesti Fáklya Klubban Litkey György Székely Ber- talan-díjas festőművész am­ié kiki állítása, amihez érde­mes megemlítenünk azt, hogy a dánszemtmiklósi Mi­csurin Tsz irodaépületében már régóta számtalan Lit- key-mű látható a folyosó­kon és a tanácskozóterem­ben. Immár tíz esztendeje. Ami régen még csak példa volt, az napjainkban egyre inkább általánossá válik, és örvendetes, hogy rendkívül változatos a termelőszövet­kezetek mecénásszerepe. Így Kölesden a kinti munkahe­lyeken rendeznek tárlatokat, aminek következtében több tsz-tag, fizikai munkás vált műgyűjtővé szerzett nem­csak új, hanem szép otthont is magának a képek, szobrok segítségével. Ugyanígy im­már folyamat és-hagyomány, hogy minden vásárhelyi őszi tárlat alkalmával egy-egy tsz-tanyaközpontban kamara- kiállítás is nyílik. Bő leleménnyel fokozódik a művészet figyelmes támo­gatása és szellemi birtokba­vétele. A ráckevei Aranyka­lász Tsz ösztöndíjakkal segíti a helyi diákfestőket, s a kis- kunlacházi Petőfi, a dömsö- di Dózsa Tsz társaságában Patronálta Patay László, Ve- csési Sándor, Bazsonyi Arany művészetéiről szóló kiad­ványt. Az más kérdés, hogy a kölcsönösség7 jegyében — de nem feltételként — mind­három gazdasági egység a művezetőktől komoly értékű festményeket kapott aján­dékba. Ezek belső térbe ke­rülitek, s így naponta sokan láthatják, a közösség javára szolgált elhelyezésük. Azt, hogy Perbál községben fel­lendült a képzőművészeti élet, a többi tsz rendszeres segítségének is lehet köszön­ni. Hajdúböszörményben a környező tsz-ek a nemzetkö­zi művésztelep munkáját se­gítik, Hatvanban a pontré- és tájképhiennálék legjobb műveire tűznek ki díjakat a város termelőszövetkezetei, s ezzel a művészet előreha­ladását is serkentik. .Kere­pestarosán rendszeresen szerveznek tárlatokat a Szi- lasmenti Tsz-ben. Igaz, ott a személyzeti vezető, Szekeres Erzsébet egy személyben ag­rármérnök és festőművész. Kiemelkedő ikülturális sze­repet vállalt a kiskunmajsai Jonathán Tsz: anyaigi erők­kel segítette Konecsni György állandó kiállításá­nak, a itájháznak és most legújabban Járitz Józsa fes­tőművész gyűjteményének megvalósulását. Mindez a termő kölcsönösség jegyé­ben született. Járitz Józsa harminc esz­tendeje alkot Kiskunmajsán, franciás iskolázotfságú alföl­di festő, aki egyszerre volt és maradt Glatz Oszkár és Mondrían tanítványa, olyan realista, aki ia francia poin- tillizmus és kubizmus egyik független folytatója. Külföl­di sikere jelentős, számtalan alkotását őrzik híres európai, amerikai iköz- és magángyűj­temények, többek között a londoni Taté Galéria. Subás parasztja, tölgyfa köré sereg­lő tehenei, az Alföld felröp­penő madárserege tartozik vizsgálata tárgyába, melyet figyelmes és választékos sze­me érzékel, friss festői szem­lélete rögzít. Eredményei rendszeres élményszerzésen alapulnak, azok hitelesítik eszközeit. Színrendje harmo­nikus, rajzi felkészültsége hiánytalan. Meglelte az al­földi táj enciklopédikus tel­jességű epikáját a ház elé ülő csizmás férfiakban, az ökörszekérben, a nyugalmat megtestesítő bivalyokban és mindenekelőtt a oséplésben, mely életművének egyik fő motívuma. Epizódként tár­sul a kiskunmajsai táj festői feldolgozásához Nizzáé, Pá­rizsé és Algériáé, mely Já- ritz Józsa művészetének igé­nyes mellékága. A főszín­hely azonban az Alföld, me­lyet négy évtizede csodál. Festészetünk egyik nesztora ő, aki kilencéves korában is jó egészségnek örvend, na­ponta megújuló erővel alkot. Nagy kollekciót adományo­zott Kiskunmajsának. A he­lyet, a művek méltó fogadá­sát a Jonathán Tsz biztosí­totta annak példájaként, hogy termelőszövetkezeteink milyen sokat tehetnek és tesznek a közművelődésért; a kultúra embert boldogító szolgálatáért. ' L. M. * r ✓

Next

/
Oldalképek
Tartalom