Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
IO NÉPÚJSÁG 1983. december 31. KERESZTURY DEZSŐ: Szeresd a szelet! Szeresd a szelet, ha süvít, ha nevet; vele mozdul a levegő óceánja; ha esőbe, hóba forgat, ha zúgja, mit szóba nem foghat, ha ruhád, lelked cibálja. Szeresd, ha mint kóbor posta a messzeség híreit hozza, úttalan utakon járva: szava lombcsevegés, füst, illat, mennydörgés, kigyúló csillag, villámok cikázása. Szeresd a vihart, a hámjukból kitört sárkányok tombolását, ha az égzengés elül, tudod, a csöndben, belül valami üzenet vár rád. Szeresd, ha az űrbe kilépve mennyboltot emel az égre, ahol, bár senki se látja, mindenütt ott van a szívekben, parázs agyakban testesülő Ige. Szeresd, mert sehol se lett fojtogató szerkezet, megszáll, mint a maró vágy, elhamvadván kigyúl benned és körödön túl a zúgva sodródó-sodró szabadság. Valentyin Mihajlov: Befejezetlen dialógus Ha nem vesznek fel az egyetemre, akkor majd meglátod — mondta az apa érettségiző lányának —, hogy hova jutsz! — Manapság a szülők — szakította félbe a kosarastermetű tizennyolc éves lány az apját — gyakran mondogatják: „Ha nem vesznek fel az egyetemre, akkor majd meglátod, hogy hova jutsz!” — És ezt a szülők nemcsak ijesztgetésnek szánják. — Ráadásul ezek a gyerekek nem is tanulnak rosszul, a jegyeik csupa ötösből, meg négyesből állnak. — És ezek a szülők magukat sem, meg a gyereket sem gyötrik a tanulással. — Ezeket a gyerekeket nem is kell nógatni a szorgalmas tanulásra. Némely gyerek egyszerűen tud viselkedni. — És ráadásul ezek a szülők beszélnek a gyerekükkel mindeféléről, nemcsak a tanulásról, de a szórakozásról és minden egyébről is. — Ezek a gyerekek tisztelik a szüleiket! — A szülők ezt meg is hálálják ! — No rendben! Az ötös bizonyítványért megvesszük neked az óhajtott bőrruhát... — Vannak szülők, akik előzetes kikötések nélkül vásárolnak meg a gyerekeiknek értékes holmikat. — Vannak gyerekek, akik nem követelnek ki maguknak drága holmikat. — Vannak szülők, akik tudják, hogy rosszul öltözött lányoknak nincs semmiféle esélye. — A gyerekek között vannak olyanok is, akiknek a lelki gazdagság a fontos, a világi materiális az csak másodlagos. — A szülők között vannak, akik megértik a gyerek szexuális problémáit. — Ezeket a gyerekek meg is hálálják a maguk módján. — Vanak szülők, akik... — Vannak gyerekek, akik... FORDÍTOTTA: SIGER IMRE) haj-csuhaj, megint öregedtünk egy esztendővel! — De mi van ezen eny- nyi mókázni-, mulatni-, ne- vetnivaló, hogy öregszünk? Vagy éppen arra szolgál ilyenkor az egész országot betöltő móka, humor, kabaré, hogy ne igen gondoljunk bele az idő múlásába? — biFekete Gyula Nevetni - jó zony, szinte ünneprontás volna születésének éjszakáján idézni Petőfit: .. Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... Csak annyi az élet, mint a futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet. Akármint van, az év utolsó köznapja — pontosabban: köznap estéje — észrevétlenül ünneppé változott: méghozzá az utóbbi évtizedekben az egykori úri-polgári mulatságból valóságos népünneppé: annyi magánjellegű és intézményes jókedv, az egész társadalmat és minden korosztályt átfogó vidámság egyetlen ünnepünkön sem torlódik, mint az esztendő halotti torán. Hogy miért éppen a múlandóság eme figyelmeztető állomásait cövekeljük ki bohócsapkával, a vidámságok népünnepével? — Nevetni jó, és ami jólesik, abban ne keressünk egyéb logikát; bőven elég az logikának, hogy jólesik. „Ihaj-tyuhaj, sose halunk meg” — akárhogyan nézem, még eben a kurjantás- ban is ott ficánkol valami logika. Igaz, a jókedv, a valóság könnyen gyanúba is keveredik — mint minden egyéb, ami jólesik az embernek: szerelem, bor, töltött káposzta. Egyszer talán okkal, másszor ok nélkül. Annak idején pár évig egy szerkesztőségben dolgoztam Darvas Szilárddal, s emlékszem, mennyit gyötörte a főszerkesztőnk a kitűnő humoristát éppen a humora miatt, mondván: ez a humor nem elég előremutató, nem elég „konkrét”, túlzottan öncélú. — De nem akarok itt műfaji elemzésbe mélyülni a humorról, megteszik ezt ezekben a napokban a szilveszteri műsorok kritikusai. Engem ez a kivételes szerep késztet erre a tűnődésre, amelyet a jókedv, a jó kedély az életünkben betölt. Hihetetlenül erős vonzása van: ellenállhatatlan vonzása. Erre a magam életéből is meggyőző példát mondhatok. Valamikor mi hárman osztálytársak, diákköri jóbarátok, egyszerre udvaroltunk ugyanannak a kislánynak a sárospataki Űjtelepen, és — bármilyen hihetetlen — ez a közös udvarol- gatás semmiben sem zavarta barátságunkat. Igaz, nem az a hagyományos — rámenős, célratörő — udvarlás volt ez; még az is lehetséges, hogy nem udvarlás volt — csak épp jól éreztük magunkat együtt. Pedig nagydiákok voltunk már akkor, túl a kamaszkoron; párna alatt vasaltuk a hosszúnadrágot, újságpapírt dugtunk a nyakkendőbe, hogy jobb legyen a tartása, és kezdtük önként — hovatovább rendszeresen — kipucolni a cipőnket. Nos, mi hárman jó barátok, ha kellemesen akartuk eltölteni a vasárnap délutánt, összeszervezkedtünk, kisétáltunk az Üjtelepre, és biztos, hogy kellemesen töltöttük el. Senki úgy nem tudott kacagni, mint az a kislány. Ügy áradt belőle a napsugaras derű, a romolhatatlan jó kedély, hogy mindig és ellenállhatatlanul magával ragadta a társaságot; fölpezsgett volna a vér az ő közelében még az életuntakban is. Fáradhatatlanul repkedett közöttünk, kacagott, csivogott, senki az ő áramköréből nem szakadhatott ki, érzékelni is elfelejtettük az idő múlását. Sokszor eltűnődtem én ezen a varázslaton már akkor is. Mert úgy van, igaz: nevetni jó. Vonzza az embert a jó kedély, taszítja a rosszkedv. Igaz, igaz, de azért ez csak a felszín igaza idáig. Ha a szülőfalumra, a családi környezetemre visszagondolok, nem állíthatnám, hogy ott valami nagy becsülete volt volna az önfeledt nevetésnek, a nevettetésnek, a tréfacsiná- lásnak. Gyakrabban mint nem, éppen azt a megrovó minősítést kapta: „helytelenkedés”. És nemcsak a nji családunkban, és nemcsak a falumban. Azt mondhatom: általános volt ez az Ítélet; gyakrabban mint nem — elmarasztaló. Figyeljük csak, már a szavak is milyen éles különbséget tesznek jókedv és jókedv közt, s ugyanazt a fogalmat olyan eltérő értékjelzéssel, értékítélettel, olyan ellentétes hangulati hatásokkal fejezik ki, hogy már-már nem is azonosítható önmagával a fogalom. Azt mondjuk például: mosolyog, nevet. De milyen más az ítélet ebben: vigyorog, acsarít. Mondhatom valakire: kuncog, de mondhatom azt is: vihog, nyihog, vihorász. Mondhatom: jóízűen kacag, s ugyanarra a kacagásra: vi- háncol, nyerít, röhög. köznyelv, a szállóigék, a közmondások érték- télete a nevetőkről és a nevettetőkről — meglepően szigorú. Még abban is árnyalatnyi ítéletet érzek, amikor azt mondják a kedélyes emberre: „jó természete van”, „könnyen veszi az életet az ilyen”. De lássunk egy csokorral a megrögzött tréfa- csinálókat, a könnyen nevetőket és folyton nevetőket elmarasztaló népi ítéletekből: „Ki sokat nevet, nem sok esze van annak”. „Vincsorog, mint a pap kutyája”. „Vigyorog, mint fakutya az oltáron”. „Sok nevetés okosból is bolondot csinál”. „Szapora tréfa — ritka okosság”. „Ki sokat nevet, keveset elmélkedik”. És így tovább. Vajon mi lehet az oka. hogy a közmondásokban kifejezett népi értékítélet ilyen mostoha a jó kedélyhez? Vagy csupán a mértéktartásra int, mondván: „Jó a tréfa, de nem mindétig...”? Eszerint a népi értékítélet a kellemességek közé sorolja a tréfát, a jó kedélyt, de éppen ezért alkalmazza rá a „jóból is megárt a sok” intelmeit — mint mindenre, ami jólesik az embernek: szerelemre, borra, töltött káposztára... Vagy csupán a felszínes kedélyeskedést ítélik el a közmondások, az erőszakolt tré- facsinálást? Netán az is lehetséges, hogy napjainkban ezek a népi bölcsességek már elvesztették érvényüket, minthogy a nehéz élet, a nélkülözések, a létbizonytalanság talaján fakadtak valamikor? Emlékszem Veres Péternek egy régebbi írására: Szilveszter esti tudósítás Balmazújvárosról. 1936 Szilveszterén, nyolc óra tájban járja a csendes, sötét utcákat: az ablakok sötétek; tíz-húsz házat is elhagy, míg egy világos ablakot lát; ott sem mulatnak, legfeljebb kártyáznak, esetleg fekvőbeteg vagy gyermekágyas asszony mellett pislog a lámpa. A szegénysoron még ez sincs, csak végig a vaksötét; járda sincs, a fagyos rögökben bukdácsol az író; itt még a kutyák sem ugatnak, nincsenek már kutyák; nem fizettek adót értük, s elvitte őket a sintér. Vajon ez a társadalmi háttér magyarázza, elődeink ítéletében mitől vált a jókedv olyan könnyen helytelenkedéssé? Csakhogy van nekem másfajta emlékem is ugyanerről a társadalmi háttérről. Gyermekkorom Sándor bácsija, a szentistváni Ináncsi Sándor, aki első kaszás volt és bandagazda az aratóknál, tekintélyes embernek számított a maga körében a munkában is meg abban is, hogy a kis arató közösség érdekeit munkáltatóval, hatósággal szemben ő képviselte. Nos, vacsora után meg hoszabb pihenőkön nem volt nála mókásabb ember: tréfált, utánozta a' többieket, maskarának öltözött be, magára szedte a matyó lányok sokráncú szoknyáit, a másik legidősebb aratóval, a szintén hatvan felé tartó Koncz Antal bácsival együtt kis jeleneteket rögtönzött, s mindez nem ártott a tekintélyének. Sőt: átragadt a jókedve a többiekre — tanú vagyok rá — kemény munkában megfáradt, nehéz életű, sokat nélkülöző társaira Lám, jólesett a nevetés nekik is. De vajon anak a nyugdíjas csepeli munkásnak nem esett jól, aki az Olvasó Munkás Klubban azt mondta egy kabaréműsorra: Jókat röhögtünk, s épp azon a legjobbakat, amin inkább sírnunk kellene. .. Nem szaporítom tovább az ellentmondásokat, hiszen csak jelezni akartam, mifajta ítéletekre, nézetkülönbségekre is okot adnak jóízű nevetéseink. Szó sincs arról, hogy ezt a — nyelvi emlékek bizonysága szerint: évezredes — vitát, megítélésbeli különbségeket itt és most döntésre-akarnám vinni, befejezve a befe- jezhetetlent. , Maradok én csak a magam receptjénél: nevetni jó. eledtetni a szárnyas idő múlását az egymást érő Szilveszter-estéken. Pihenésnek is jó — az olyanok számára tudniilik, akiknek mindig van miben elfáradniuk. Kikapcsolódásnak is jó, nehéz, emésztő gondok áramköréből — azok számára tudniillik, akik ilyen áramkörökbe be vannak kapcsolódva. Irodalom hanglemezen A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadványai között az utóbbi hat-nyolc esztendőben jelentős mértékben megnövekedett a prózai lemezek száma. Ez alighanem annak az örvendetes közönségigénynek köszönhető, amely már kezdetben is megmutatkozott az eleinte szórványosan megjelenő prózai felvételek iránt, s amely később egyre fokozódott. A kereslet növekedését jól tükrözik Tóth Attilának, a vállalat osztályvezetőjének erre vonatkozó szavai: — Kiadványaink között, mint ismeretes, a Hungaroton márkanévviel jelzettek komolyzenei és irodalmi felvételeket tartalmaznak. Az utóbbiak nagyobb része vers, elsősorban a magyar költészet legjelesebb alkotóinak műveiből készült válogatás, másrészt dráma, drámarészlet, mese, illetve irodalmi igényű prózai lemez. Hangsúlyozni szeretném, hogy irodalmi, vagyis művészi igényű kiadványokról van iitt szó, tehát nem sorolom ezek közé a kevésbé igényes prózafelvételeket. (Ezért használom szívesebben az irodalmi lemezek kifejezést a prózai felvételek helyett.) Ha tehát a Hungarotan-kiadvá- nyokat tekintjük, érdemes felfigyelni az utóbbi időben eladott példányszámok gyors változására, öt-hat esztendővel ezelőtt ugyanis az eladott irodaimii lemezék száma még megközelítően a itizedrésze volt az összes eladott Hun- ganoton-felvételnek. Tavaly ez az arány már egyharmad- részre növekedett, 1983-ban megvásárolt lemezek’ felét az irodalmi kiadványok képezték. — Hány ilyen kiadvány jelenik meg évente? — Megközelítően tíz irodalmi és nyolc-tíz meselemez. De megjelennek még egyéb, szintén ebbe a kategóriába tartozó, úgynevezett közművelődésá kiadványok is, például nyelvleckék, valamint olyan érdekességek, mint az egyik nemrég megjelent lemezünk, amelyen a régi magyar gőzmozdanyok hangját rögzítettük. (Közülük egyik-másik masina olyan öreg volt már, hogy kizárólag csak a felvétel kedvéért, erre az egyetlen, utolsó alkalomra fűtöttek be.) Az ötlet sikerétől felbátorodva elhatároztuk, hogy jövőre a régi magyar harangok hangját vesszük fel. — Az eddigi sikeres irodalmi lemezek felsorolása helyett italán hasznosabb volna a közelmúltban, a karácsonyi vásárra megjelent és sikerre számító kiadványok közül megemlíteni néhányat. — Ügy hiszem, nagy sikele lesz Haumann Péter lemezének, amelyen a művész Karinthy Frigyes népszerű így írtok iti című kötetéből ad elő egy válogatást. Nagy vállalkozásunk a Madách- évfordulóra megjelentetett háromlemezes kiadványunk, amelyen Az ember tragédiájának 1938-ban készült rádió- felvétele lát napvilágot Németh Antal rendezésében, a főszerepben Abonyi Gézával, N. Tasnády Ilonával és Uray Tivadarral. Az annak idején 30 kislemezre készült felvétel egyébként a magyar hanglemezgyártás történe'té- ben az első teljes dráma- felvétel, amelynek egyik apró érdekessége, hogy például a londoni színben az akkor 78 esztendős Márkus Emília alakítja a cigány- asszonyt. Különlegesség a Színészmúzeum sorozatban megjelenő Csontos-lemez... De talán a legérdekesebbek ezúttal is a meselemezek, amelyek közül kiemelném Márkus László újabb, már a felépülés után készült felvételét, amelyen Szabó Magda verses meséjét, a Bárány Boldizsárt mondja el a népszerű művész. És megjelent még egyebek közt a gyerekek álltai annyira szeretett Bors néni, Dayka Margit lemeze is. Sz. Gy. Henrykte Henrik: Reggeli szerenád Már elfelejtettem a nevét ennek a kis városnak Fyn sziget partján. Csak arra emlékszem, hogy tipikus vidéki dán városka volt, ahol néhány évvel ezelőtt kétheti szabadságomat töltöttem. Egyszer, verőfényes kora reggelen, amikor szokásom szerint sétálni - indultam a tengerpartra, hirtelen zenekar hangjai ütötték meg a fülemet. Arrafelé tartottam, ahonnan hallatszott, és hamarosan egy takaros ház közelébe értem — előtte a városi fúvószenekar játszott. Odamentem a karmesterhez, és megkérdeztem, kinek vagy milyen alkalomból játszanak itt ilyen korán. — Tudja, kérem — válaszolt némi büszkeséggel a karmester —, az ünnepi szerenád előadásával nyitjuk meg díszhangversenyünket, amelyet polgármesterünk születésnapja alkalmából rendezünk — ő itt lakik ebben a házban. Még egyszer gyönyörködve néztem a csinos kis házra, ameVf) olyan volt, mintha egy színpompás képecskéről került volna le, és megint a karmesterhez fordultam: — De nem gondolja, hogy helyénvaló volna, ha az önök polgármestere kijönne a gyönyörű házacskájából, és köszönetét mondana a muzsikusoknak ezért a megtiszteltetésért, vagy legalább kinézne az ablakon? A karmester, miért, miért nem, összeszorította a száját, savanyú pillantást vetett rám, és odasúgta: — Igen, önnek talán igaza van, dehát nem lehetek egyszerre két helyen.. FORDÍTOTTA: GELLERT GYÖRGY Prózai lemezborítók
