Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-03 / 285. szám

1983. december 3.

TOLNA .

6 rtÉPÜJSAG

Szegedi György nyugdíjas nyomdai

gépmesterrel

• - .*••••

— Hadd kezdjem egy nagyon személyes jellegű kérdéssel, megengedi, hogy Gyuri bácsinak szólítsam?

— Gyurikám, hogy kérdezhet ilyet. Gyuri 'bácsi voltam magának, az is vagyok és remélem még nagyon sokáig az is ileszök.

| —( Ügy legyen.

— Ha már így együtt vagyunk, hiszen Bakó Jenő is magával jött, aki szintén nyomdászgyerek volt valamikor, hadd mondjam: majd 2000-ben ugyanitt megtárgyaljuk ezt a kérdést.

— Itt leszünk. (Ezt mindketten mondjuk, Bakó Jenő és én.)

(Szabadjon zárójelben néhány dologgal megismertetni az olvasót. Tudom, ilyetén beszélgetésekben ez szokatlan, de úgy vélem, a jobb megértést szolgálja. Szegedi Györggyel több minit egy évtizedet töltöttem el — munkatársként — a Szekszárdi Nyomdában, ö volt a gépmester azon a rotációs gépen, amelyen nyomták a Tolna megyei Népújságot, én pedig előbb korrektor voltam a laprészlegnél, majd pedig újságíró, akinek szövegét Gyuri bácsiék öntötték végleges formába. Bakó Jenő kollégám eredeti szakmája nyomdász.)

a Szekszárdi Nyomdában töltött el negyven évet. Ma már ő is nyugdíjas. Az emlékezésben sokat segített Gyuri bácsinak, amint a mindennapi életben is hűséges segítőtársa.)

— Mondjon valamit a régi nyomdászéletről!

— Ajaj, arról nagyon is sokat lehet mondani. Kezdjük azzal, hogyan lehetett nyomdásznak lenni. Nem ám úgy, hogy kopogtatott valaki az ajtón, nyomdász szeretnék lenni. Á, szó se róla. Leinformálták az embert.

— Hogyan lehet egy tizennégy éves gyereket leinformálni?

— Hát nem a gyerekeit, hanem a szüleit. Rendes emberek-e, meg ilyesmi. Különben nem az volt a fontos, hogy a gyerek milyen ruhában jön az üzembe, hanem, hogy milyen ember.

— Kikre emlékszik immáron hatvan év távlatából.

— Hát, előttem volt a Jakab. Ismeri ugye, a Haász Jakab ?

— Persze, hogy ismerem és nagy tisztelettel emlékszem rá azokból az időkből, amikor még én is a nyomda dolgozója voltam.

— Milyen érzés nyugdíjasnak lenni?

— Várjunk még azzal. Előbb hadd mondjam, ha újra kezdeném, megint nyomdász lennék.

■ — Miért?

— Ez állt hozzám legközelebb. Ezt tartattam az én egyéniségemnek a legmegfelelőbbnek. A betűt már gyerekkorom óta szerettem, nagyon szerettem olvasni. Itt aztán volt alkalmam találkozni a betűvel. Azzal dolgoztam egész életemben.

— Gyuri bátyám, mikor lett nyomdász?

— Álljunk meg egy szóra. Még a Jenő is itt vian, mit gondolnak mind a fcebten, mikor?

— Lehet is. Aztán volt a Portás Gábor, a Honordts Béla, többre hirtelenjében nem emlékezem. Én egyedül voltam.

| — Egyedül?

— Egyedül. Mondom, hogy nem minden gyereket vettek föl. Az apám cipész volt, de ez nem számít, szóval egyedül szabadultam, 1924. augusztus elsején. Aztán jöttek a fiatalabbak, a Soós Sanyi például, emlékezik még rá biztosan.

— Emlékszem, tiszteletreméltó ember volt. De beszéljünk csak arról, milyen volt a munkarend azokban a régi időkben. Hitemre, nem bosszantani akarom a maiakat, de a közvetlen szemtanútól is halljanak róla.

— Hát biztos, hogy nem mostanában volt.

— Nem ám, 1920. augusztus elsején. Akkor lettem inas.

| - Hol?

— Hol, hát itt a Molnár Móricéknál. Aztán a Molnárék elmentek Pestre, de azért ez .csak Molnár-nyomda maradt.

| — Mikor szabadult?

— 1924. augusztus elsején. Miért csodálkoznak, akkor bizony négyéves volt a nyomdászképzés. Bizony akkor még négyéves. Tehát itt kezdtem a szakmát, ahol ma a Szekszárdi Nyomda áll. Persze akkor még nem így nézett ki. Igaz, Mariska?

(Megint, de utoljára még egy közbevetés: Mariska néni, aki szintén beszélgető partnerünk volt, ugyancsak

— Nyáron fél nyolcra, máskor nyolcra jártunk dolgozni. Az időpontot tessék komolyan venni. Egy műszak volt. A szabadulásommal 'kapcsolatban elmondok egy érdekes példát. Pénteki napra esett és én azt hittem, hogy mindjárt kapok is fizetést. Tudja ugye ... Hát nem kaptam, mert a fizetés az akkor nem járt. Hanem a napján járt.

— Gyuri bácsi, még tegnap, amikor megbeszéltük a mai találkozót, mesélt valami kalaphistóriát.

— Kérem, a szedőbe kalapban belépni nem lehetett. Az olyan volt, mint a templom. Meg hangosan beszélni sem lehetett. Cigizni? Ugyan kérem. A munka, az munka volt.

— Hallottam regélni öreg nyomdászoktól arról, hogy egyszer a főrészvényes néhány barátja kíséretében — Schneider volt, ha jól emlékszem — meglátogatta a nyomdát és elfelejtették levenni a kalapot. Megindult a félhangos, ámde kórusban szavalt szöveg: „Kalap,

kalap, kalap...” Végül is a főrészvényes rádöbbent mi is a helyzet, levette kalapját és levetette barátaival is az övékét.

— Meglehet, sőit biztos, hogy így volt.

— Térjünk kissé visz- sza az iskolaévekre, ' kellett a négy év, hogy egy nyomdászjelölt elsajátíthassa a szakmát?

— Feltétlenül. Akkor mindenki szedőként kezdte a szakmát. Miért, hát azért, hogy megismerje, honnan indul a nyomdai munka. Én is így kezdtem. Mindent meg kellett tanulni, aztán kerültem a gépmesterek mellé, végül lettem gépmester.

— Gyuri bácsi, mikor került újsághoz, mikor kezdett először újságot nyomni?

— Mindjárt. A kezdet kezdetén. Sőt, volt itt több újság is.

— Igen, a sajtótörténetből tudom, meg kissé a magam emlékeiből is, hogy volt a Tolnavármegye, a Tolnavármegye és a Közérdek, hogy többet ne is említsek.

— Igen, így volt. Aztán 1926 tavaszán Debrecenbe mentem. Ott is volt több újság is. Hogy el ne felejtsem, ott is leinformáltak ám.

I

— Mikor került Szekszárdra?

vissza

— 1952-ben.

— Addig Debrecenben volt?

— Dehogy. Voltam közben Mohácson, meg még számos helyen. Mohácson például 1929-ftől 38-ig. Mohácson, mikor jött az a zsidózó disznóság, megszűnt a Dunavidék című újság, átkerültem a Mohácsi Hírlaphoz. Szóval ott is újságnál dolgoztam a bevonulásig. Kikerültem a frontra.

— Ott nem került a sajtó közelébe?

— A fenéket. A golyó közelébe kerültem. Meg is sebesültem Kőrösmezőnél. Visszakerültem Mohácsra, de a nyomdának nem kellettem ilyen sebesülten, a dobozgyárban helyezkedtem el. Aztán visszajöttem Szekszárdra, de ez már jóval később történt.

— Térjünk még egy kicsit vissza a régi időkre, már csak azért is, hogy bemutassuk — noha igen jól kerestek a nyomdászok —, nem volt ám fenékig tejföl az élet. Munkanélküliség?

— Volt bizony. Akkor kaptunk munkanélküli segélyt. Tizenhárom hétig egészet, ugyancsak tizenhárom hétig felet, aztán még tizenháromig jótékonysági segélyt. Hallja, Mariska mondja, hogy beszéljek csak a

vastag meg a vékony borítékról. Hát az úgy volt, hogy amikor hét végén kaptunk fizetést, megtapogattuk a borítékot. így ni. Ha ezt mutatja, minden öreg nyomdász érti miről van szó. Ugyanis, ha vékony volt a boríték, azt jelentette, hogy van még három hetünk, ha vastag, akkor csak kettő, mert benne volt a munkakönyv is. Ugyanis kijelentett bennünket a tulajdonos, hogy ne kelljen társadalombiztosítást fizetni. Hát ilyen is volt. De azért...

— De azért újra a nyomdász szakmát választaná?

— Isten bizony azt. Nincs annál szebb.

— Hány igazgatót szolgált ki, Gyuri bácsi?

— Azt nem tudnám felsorolni. Várjon csak, Szekszár- don volt először a Molnár Móric, aztán a Vass Albert, utána meg egy Krikova nevű, akkor én elmentem. Amikor visszakerültem Szekszárdra, az Odepka volt az igazgató, ő hívott engem vissza, majd a Széli Pista, akivel nagyon sok szép évet töltöttünk együtt.

— Érzem a szavaiból, hogy akármennyi volt a gond, a baj, mégis szívesen emlékszik vissza.

— Dolgozni kellett, nem volt mese, nem volt alku. Akkor megvolt a tisztesség, megvolt a bér, meg az elismerés is.

* — Erkölcsi elismerés?

— Nézze, itt vannak a kitüntetéseim. Kiváló dolgozó, Könnyűipar kiváló dolgozója, Szekszárd várostól kitüntetés társadalmi munkáért. És a legnagyobb, amit 1964- ben kaptam a Parlamentben, a Munka Érdemrend ezüst fokozata. Látja, itt van a fénykép is, Dobi elvtárs adta át. Mondhatom, Gyurikám, igazán stramm ember volt az öreg. Ügy beszélgettünk vele a szünetben, mint most itt magával.

— Mit üzen a mai nyomdászoknak?

— Hát, üzenhetek. Először is jó egészséget nekik. Aztán meg, szeressék a munkájukat, mert szerintem ennél szebb nincs. Ha szeretik, jól is fogják csinálni. És ha jól csinálják, az elismerés sem marad el. Egyet sajnálok, hogy nem lehetek még egyszer harmincéves.

I — Újra kezdené?

— Mondtam már, hogy újra én.

— Hát akkor állapodjunk meg, hogy kétezerben ugyanitt találkozunk és megismételjük ezt az eszmecserét.

— És megállapodunk, hogy miről fogunk kétezerhúszban társalogni.

— Köszönjük a beszélgetést.

LETENYEI GYÖRGY Fotó: BAKÓ JENŐ

Múltunkból

Ma már — legalábbis ismereteim szerint — nem gond, ha az egybekelő fiatalok nem azonos vallás követői, ha például a fiú katoLikus, a leány református. A szülők és a közvélemény a legtöbb esetben erre fel sem figyel. Egykoron azonban a különböző vallás követése nem kis akadályt jelentett a fiatalok boldogsága előtt. Ha csak lehetett, megakadályozták az ilyen frigyet. Igaz, állami vonalon nem volt akadálya az ilyen házasságnak. Az állam érvényesnek tekintette a házasságot, ha azt a törvények szerint kötötték, függetlenül attól, hogy ki milyen valláshoz tartozott.

Tolna megye példát mutatott a vegyes házasságok megítélésében. Ugyanis a Tekintetes és Nemes vármegye 1845. január 27-i közgyűlésének jegyzőkönyve arról tanúskodik, hogy fenntartás nélkül állást foglalt a különböző vallásúak házasságának elismerése és anyakönyveze- tése mellett. A maga részéről megtette a szükséges intézkedéseket. Idézzük a jegyzőkönyvet:

„A vallás dolgában alkotott 3-ik törvényczikk 4. szakaszának foganatosításának járásbéli főszotlgabíráikat bízván meg, azoknak kötelességül tették: hogy azon vegyes házasságokat, mellyek Római Catholicus és az evangelica vallás bármellyikéhez tartozó felek között az 1839-ik március 15-ik napjától kezdve, azon törvényczikk 3-ik szakaszában kitett időig köttettek és -nem Római Catholicus, hanem az evangelica vallás bármelyikének lelkipásztora által adattak összve — ugyan-e törvényben kiszabott idő alatt hitelessen összve- írják — ebbéli összveírásokat a levéltárba leendő tétel végett tiszti jelentéseik mellett felhozzák, s mennyiben a házasságok az illető egyházi anyakönyvbe béírva nem lennének, ezen anyakönyvbe bé- irattassák”.

A főszolgabírák eleget tettek a megyei közgyűlés határozatának.

A HIVATALI NYELV IS SOKAT VÁLTOZOTT

A nyelvészek számos esetben hívták fel már a figyelmünket arra, hogy a magyar nyelv állandóan változik. Igaz, ezt napról napra nehezen érzékeljük, de ha hosz- szabb időszakot tekintünk át, úgy a változás azonnal tetten érhető. A fent hivatkozott 1845. januári jegyzőkönyv érdekes bizonyságul szolgálhat. A közgyűlés a közmunkákkal is foglalkozott, s rögzítette a kialakított véleményt. Ami azonnal feltűnik, hogy nem használták az egyszerű tőmondatot, annál gyakoribb volt a bonyolult, sokszorosan összetett mondat. Gyakran előfordul, hogy mire a mondat végére érünk, nem tudjuk, mit olvastunk az elején. Idézzük a jegyzőkönyvet:

„A közmunkák szabályozásáról szóló 9-ik törvényczikk- re nézve — ámbár a Karok és Rendek, a most említett törvény által meghatározott közmunkák miképpi viselése, s illetőképp ezen törvénynek miképp leendő életbe léptetésére nézve javallat előterjesztésével — a múlt évi december 17-én tartott közgyűlésből 4747 szám alatt hozott határozatuknál fogva már egy számosabb tagokbul álló választmányt bíztak vala meg, mégis, mivel egyrészt az adózók által tétetni szokott közmunkák bészámítása iránt eddig divatozott rendszer — a jelen törvényczikk által megváltoztatva lenne — részint pedig a már az ezen törvény értelmében tétetni kellő közmunkák tellyesítésé- re alkalmatos időszak már- már beközeledne — az említett törvényczikk 27-ik és 28- ik szakaszai által elhatározott azon adózóknak, kik a közmunkák arányos végbevitelére köteleztetnek — járásonként összveírását hová hamarébb tellyesedésbe vétetni szükségesnek tartották, s annak az idézett törvény értelmében leendő eszközlésével, jelesen a völgységi járásban Perczel Miklós, a si- montornyaiban Eperjessy István, a földváriban Gaál Edu- . árd, a dombóváriban Magya- ry József táblabíró, minden járásban pedig azon törvény értelmében még az illető főszolgabíró urakat is esküdt társaikkal együtt bízták meg, tőlük ezen összveírásokat a jövő április hóban tartandó közgyűlésre felvárván”.

Hát ez egy mondat. Mindenki megkísérelheti rövidebben, s számunkra közérthetőbben megfogalmazni a közmunkával kapcsolatos egykori intézkedést. Az igazság azonban az, hogy a fenti szöveg hivatalos nyelvezeten készült. A mindennapi beszédben távolról sem volt ily szövevényes a mondat. Ez azokból az iratokból derül ki, amelyekben például egy jobbágy tanúvallomását rögzítették. Megállapíthatjuk azt is, hogy sokat változott a hivatali nyelvhasználat az elmúlt 130—140 esztendő alatt — de esetenként még kísért a múlt...

BEZERÉDJ VISSZAVONTA JAVASLATÁT

Bezerédj István táblabíró a nemesi közgyűlésen felállt és javasolta a főispánnak: a nem nemes sorsúak közül is nevezzenek ki táblabírákat a megyében. Tette ezt a javaslatot abból az alkalomból, hogy a közgyűlésen kihirdették az ezzel a témával foglalkozó 5. törvényt. A közgyűlés politikai hangulata azonban nem volt alkalmas a javaslat elfogadtatására. Ezért Bezerédj István a szavazás előtt azt visszavonta. A vita során a felszólalók arra hivatkoztak, hogy a megye már korábban is példát mutatott a nem nemesek beválasztásában, kinevezésében, már több táblabírát választottak a nem nemesek közül is. Ezért a javaslatnak — a vitázók véleménye szerint — nincs semmi értelme. Érvként hozták fel a javaslat ellen azt is, hogy hamarosan tisztújításra kerül sor, lehetőség lesz újabb személyek megválasztására.

I

AZ ELADÓSODOTT JÁRÁS

I

Elődeink sém szerettek adót fizetni. Ez derül ki a dombóvári főszolgabíró által készített kimutatásból. A 26 községet tartalmazó jegyzék szerint Döbrököz 12 696, Gyu- 'la-Jováncza 13 444, Pincehely 13 749, Szakcs 15 906, Nagyszokoly 11 387, Tamási 17 709 pengő adóval volt hátralékban. Minden községnek volt hátraléka. Legkevesebb volt Várongnak (301), Tóth- kérnek (689) és Dombóvárnak (1346). A jelentés szerint a hátralék felszámolására az önként fizetés alig járt eredménnyel — de mint a statisztikából kiderül „a zaklatással” történt behajtás sem járt eredménnyel: a járás 164 046 pengő adósságából a végrehajtók is csupán 2 932 pengőt tudtak behajtani. A „zaklatás” teljesen eredménytelen maradt Bedegen, Dombóvárait, Kurdon, Lápafőn, Páriban, Pincehelyen, (Kop- pány)szántón, Nagyszokoly- ban, Tengődön és Várongon. Ezekben a községekben egyetlen pengővel sem csökkent az adósság.

Az 1845. júliusában készített kimutatás szerint a leginkább eladósodott községek közül Döbröközön mindössze 220, Gyula-Jovánczán 100, Szakcson 485, Tamásiban 304 pengő gyűlt össze. A járás adóssága az önként fizetett és „zaklatásai” behajtott összeggel is mindössze 15 440 pengővel csökkent, fennmaradt 148 606 pengőhátralék. Ki tudja, mikor fizették ezt ki a dombóvári járásiak? (Csak megjegyezzük: a dombóvári járás egykor magába foglalta a későbbi tamási járás számos községét is).

K. BALOG JÁNOS