Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

IO KÉPÚJSÁG

''Wi

IRODALOM

m A ■ •

— Apu, te most ideülsz a ládára!

— Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!

— De amikor játszunk!

— Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miént kellene nekem a ládára ülnöm?

— Mert te leszel a szegényember.

Na persze — gondolom —, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, minthogy a ládán ülnek.

— És te mii leszel ?

— Én a Télapó.

Ez nagyszerű! Igazán rámférne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.

Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Ügy látszik ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.

— Remélem, Télapó, jó nehéz a pottonyod — mondom bizakodva.

Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.

— Milyen puttonyom?

— Amiben az ajándékodat hozod.

— Ááá — nevet a tudatlan szegényiembernek kijáró fölénnyel —, én nem az a Télapó vagyok. A másik!

— A másik? Melyik?

— Újra búgni kezd, a keLAZAR ERVIN írása a Központi Sajtószolgálat 1983. évi novella- és tárcapályázatán első díjat nyert, novella kategóriában.

Lázár Ervin:

Egy kis játék a másik

ze fönn. Búgás közben mondja... mit mondja?!... sziszegi:

— Ebben a zsebemben — a jobb zsebére üt — van a jég meg a hó, — a bal zsebére üt — ebben a hideg, téli szelek, — egyik mellényzseb — ebben van a dér, — másik mellényzseb — ebben meg a zúzmara néni.

Én októndi! Méghogy búgócsiga?! Nyilván a hideg .téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmara néni. Egy zúzmara nénitől minden kitelik.

A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőitartón egy piros födő fázósan megrezzen, összébb húzom magamon az ingem.

— Még szerencse, hogy nincs töhb zsebed — mondom, és vacogok egy kicsit.

— Ne 'beszélj annyit, szegényember — süvíti Télapó —, mert kieresztem a jégt és a hót.

Nem Is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Di- dergek.

• — Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.

Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből elűzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá — megannyi tűszúrás — hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérük a hajam, a bajszom, és ajaj, jön már zúzmara néni is, rámtelepszik, olyan a testem, mintha ezüttel volna

bevonva — már amennyi kilátszik belőle a hóból.

— Látom, szegényember, súlyosan fázol — mondja elégedetten Télapó.

— De még milyen súlyosan

— motyogom elkékült szájjal —, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.

Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom

— gondolom — és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:

— Akármennyire is a Másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, de- rezed és zúzmara nénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!

Tényleg, kezem-lábam miind egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.

— Na várj — mondja Télapó —, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegény- embernek valót. — Az inge zsébébe nyúl.

— Mi az?

— Téli csillagok.

Felszikráznák fölöttünk a

téli csillagok, csupa sziporka, csupa iragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, a szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen együltt nézte Télapó és a szegényember a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegekben csillagos eget bámulni? Télapó meg a

Télapóval

szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Ügy köny- nyű!

— Ez nagyon szép tőled. Télapó — vacogom maradék erőmmel —, de csak any- nyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg. .

Lép felém egyet.

— Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken, amikor gyerek voltál Ráepácegresen ?

— Rőzséből — nyögöm, és a idobhártyám'on már dörömbölnek a fagyhalál bim-bam- jai.

— Azt is hoztam! — kiált Télapó.

— Mit?

— Rőzsetüzet,

— Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed.

— Dede! — mondja büszkén és megfordul.

Tényleg! A farzseb!

Kedves szülők, csak far- zsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!

Előveszi a farzsebéböl a rőzsetüzet, elém rakja.

Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárái- lanak róla a havak, jegek. derek és zúzmara nénik, az Észáki-sarki konyha vöröslő fényben dereng.

— Te nem fázol, Télapó?

— De, egy kicsit én is.

— Akkor gyere közelebb.

Közelebb jön, leguggol a

tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.

— Jó meleg — mondja.

— Üibürn — bóliint a szegényember.

Melegszenek.

... .... szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban hajlado- Jt zik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegedik nek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn,... és emlékezni serkent engemet is.

T

izenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk.

Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kán- tálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szivünkből az ének. Szállott az ének, és zen- gedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől-.

Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása. A falu is megbolydult egészen.

Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj, vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vízéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobáikban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.

Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bevonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosán egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

örülj és örvendezz nemes házigazda:

Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja, örülj és örvendezz, kedves háznak népe,

Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában nem volt egy másik nyáj, amelyik

belülről valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányon: Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran.

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bé- vonultunk az ünnepi szobába. Nekem, mint belső beTamási Áron:

Karácsonyi pásztorocskák

köszöntőnek, a sor fejénél kellett állnom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, úgyannyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, aki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel, és egyetlen villanó mozdulattal levettük a fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosán megszólaltam, mondván:

Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,

Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk,

Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben,

Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.

Napkelet országból így el is indultunk,

S ezen kedves házba hozott el az utunk. Dicséretét zengjük Júda nemzetének,

Mert kinyílt virága Dávid vesszejének. Származásunk felől sem hagyunk kétségben, Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben;

S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,

Fjfii vagyunk mi csordapásztoroknak.

Dehát ez voltunkat az Ür nem tekinté,

Hanem angyalával nékünk megjelenté.

Hogy földre lejőve világ megváltója,

Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.

Ámen.

S erre az „ámen”-re, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:

— Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok Szíves szóval a gazda is bíztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Kö- szöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még sercegett a forró zsírban, s Totyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.

Aztán enni kezdtünk.

S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a

Anyai szeretet

Bognár Árpád rajza

betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:

— Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.

— Kinek? — kérdezte a kislány.

— Aki ma született, annak — feleltem.

Tudván, hogy a kisdedről beszelek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színrelépett, s így szólt:

— Hát én megelőztem az időt, hallják-e!

— No, s az hogy történt? — kérdezte a gazda.

A mókamester helyzetet vett, s kanyaríntani kezdte a történetet, mondván:

— Hol van az a harcsafűrész, te legény? — Kérdi apám tegnapelőtt reggel. A helyin van, mondom neki, mire apám szól ismét: Hát ha a helyin van, akkor kon- dorítsd össze, mert megyünk, s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:

— Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjelpallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának, s oly lelkűnkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegő zuhatag, földre dön- dült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarnám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzskörére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.

— Jaj, igazán?! — mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:

— A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.

Éppen tettük voflna, hogy tűnedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:

— Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőttt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja, s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasa- dékből két vadmalac szökött elő.

— Jaj, csakugyan?! — mondta ismét a kislány.

— Bizony — fűzte tovább a nagymondó. — De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a füleit mindjárt béhasí- totta mind a kettőnek, s aztán elcsapta őket az erdőbe, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat, s jogos tulajdonait.

— Aj, beh okos volt! — ámul a kislány.

— Okos, okos — nézett a kislányra a mókamester. — De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga füleit.

' egrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével

M letakarta mindjárt a két fülét, s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske ma- *—— dár.

Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.

S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre, s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.