Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-09 / 264. szám
a^Uépüjság 1983. november 9. Nemzetiségi könyvtárak Moziban Délibábok országa Proszit! Mi újabb rosszat írhatnék még Mészáros Márta filmjéről? Hiszen amíg Szekszárd- ra is eljutott, már számos kritikus elverte rajta a port. Tévedés ne essék: az alkotók nem az eredeti mű leporolá- sa során lettek porosak, (pontosabban sárosak, hiszen a külső felvételek során szüntelenül működik az esőgép.) Merthogy Gogol Revizorát nem is borítja a feledés pora. Szívesen játsszák, mert nincs az a gyenge társulat, amely elronthatná a remek színpadi csattanókat, ha mást nem is tesz, csak hűen követi az eredeti utasításokat. Legfeljebb .valami teljesen elhibázott rendezői koncepció, nos ez az egyetlen, ami veszélybe sodorhatja a produkciót. Más a helyzet a filmre alkalmazás esetén, amikor ismert és népszerű műről van szó. Vagy igazán „filmszerűsíteni” kell, de eredeti és nem agyoncsépelt eszközökkel, vagy valami egészen nagyszerű színházat játszani a kamera előtt, afféle „ilyen minden száz évben csak egyszer lehetséges” előadást produkálni. Tehát nem elég, ha néha kimegyünk külsőbe, áttesz- szük a történetet 1883-ba és Magyarországra, de még az sem, ha elképzeljük és utánozni próbáljuk, hogyan csinálta volna ezt Keleti Márton az ötvenes években? Hiányzik az ötletek áradata, hasonló mondjuk ahhoz a jelenethez, amikor a tűzoltózenekar hangszereit elhagyva rohan a kéziszivattyúhoz és feltalálva ti tüntetésoszlató vízágyú ősét, a zuhogó esőben, gyenge vízsugárral öntözi a panasztevőket. De- hát az ötletek még véko- nyöbban csordogálnak, az eredeti szöveg hamisan és erőtlenül cseng ebben a filmkörnyezetben, egyszóval a variáció színtelenebbre sikerült, mint a téma. És az ember megborzong a gondolatra: röviddel az Elveszett illúziók után a Délibábok országa — nem született-e (halva) valami új divat- irányzat ezzel a „magyar viszonyokra alkalmazással”? Különben a címválasztás sem szerencsés. Itt éppen nem délitoábkergetésről van szó, hanem nagyon is reális — és undorító — pénzhajszáról. Mészáros Márta társadalomelemző művei a maguk merész hangvételével magyar viszonylatban már-már közönségsikernek számító nézőtábort vonzottak. Persze, mindenkinek joga van hangot váltani, időnként „mást” csinálni, játszani egyet — neki ez most nem sikerült. Weöres Sándor verssorai érvényesek: „Ki oda se ballagott,-Még jutalmat is kapott...” Ha mást nem: másfél óra időt, amit mindenfélére felhasználhatott, például ismét kezébe vehette A revizort Gogoltól. CSONTOS KAROLY Három megyében, Borsodban, Szabolcsban és Hevesben huszonhárom szlovák nemzetiségi községben segítik az anyanyelvi kultúra ápolását a nemzetiségi könyvtárak, amelyeket a miskolci II. -Rákóczi Ferenc megyei könyvtár, mint báziskönyvtár lót el olvasnivalóval, a könyvállományt átlagosan félévenként cserélik. A tíz éve működő szlovák nyelvi könyvtári hálózat működését most a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének kongresszusára készülve mérték fel. Jelenleg több mint tizenháromezer kötet közül válogathatnak az olvasók. A könyvtárat látogatók nagyobb része a fiatalok közül kerül ki. -A szlovák nyelvű irodalmi alkotások iránti érdeklődést fokozta, hogy az idén már hatodik alkalommal szervezett nyelvi tábort a báziskönyvtár a három megye fiataljainak. A helyi könyvtárak a közművelődési csoportok, énekkarok, öntevékeny művészeti csoportok tevékenységét is segítik énekkották, színművek, verseskötetek kölcsönzésével. A miskolci központban nyelvi instruktor működik közre a könyvtárak állományának összeválogatósában, támogatást nyújt e munkához a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem szláv tanszékének szlovák csoportja. A tervek szerint a jövőben nyelvtanfolyamokat is szerveznek a könyvtárak. Kiállítás Rádió Kenderből varázsolt szépség Lapunk munkatársának, Decsi Kiss Jánosnak népművészet-ihlette műveiből nyílt kiállítás a hőgyészi művelődési ház emeleti galériájában, november 4-én. A kiállító amatőr művész ez 'évben nyerte el harmadik alkalommal a KISZ Tolna megyei Bizottságának ösztöndíját és méltán. Keze alól egyre érettebben kerül ki az a szépség, amit a magát legnehezebben megadó — mert hétköznapra termett — anyagból — kendervászonból és -kötélből — lehet elővarázsolni. Már régóta nem ösztönösen és mégis megőrizve azt az alkotó játékosságot, amelynek végeredménye, a mű az életszeretet derűjével ajándékozza meg a nézőt azon túl, hogy tűnődésre serkent. Tolsztoj írja valahol, hogy a nevető ember emberszerető ember. Decsi Kiss Jánosnak is ebben áll a titka, munkásságának ez a felTáncospár hajtóereje. Ezért érdemes számon tartani jelentkezéseit. Fogadják jó szívvel, amit a hőgyészi kiállítás anyagából jó szívvel itt közreadunk. A három betyárok az embersilobol? A napilapok apróhirdetéseit böngészve meglehetősen szép számmal akadunk olyan közlésekre, amelyek feladói az iránt érdeklődnek, hogy eladó-e egy, kettő, vagy huszonhárom tanya. Teljesen mindegy, hogy országos vagy megyei napilapban fogunk-e ilyen kutatásba, mert az elmenekülés vágva nem a fővárosiak kiváltsága. Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt hét péntekén a Kossuth adón este fél tíztől sugárzott Házról házra című riport alkotói — Szente László és Visy László — felkészülésként nem nagyon forgattak ilyen apróhirdetéseket. Ez már a félórás riport első pergő perceiben nyilvánvaló volt. Lassan közhelyszámba megy az az állítás, hogy az utóbbi évtizedben nehezen azonosítható okok alapján megindult az értelmiségiek vándorlása az Alföld vagy országunk más tájainak infrastruktúrával igen — vagy nem rendelkező tanyáiba. Seregnyi írás jelent meg arról, hogy egy festőművész a tanyán nyerte vissza lelki békéjét, egy zeneszerző a hajnali kakasszóval egy időben ott volt képes lekottáz- ni éppen vajúdott zeneművének aktuális akkordjait, vagy a sorból kilépett népművelők a betonrengetegből menekülve birkatartásba kezdtek a tanyán. Ezek a történetek első olvasásukkor még elmentek, mert érdekesek voltak. Csak érdekesek, semmi több. Szente László és Visy László riportjának több érdeme is van. A legeslegna- gyobb éppen az, hogy a szerzőket a kuriózum egyáltalán nem érdekelte. Ök arra voltak kíváncsiak, amire minden egyszerű magyar ember, akár rádióhallgató, akár nem, valóban kíváncsi. Miért fogja magát, pereputy- tyát és tartós használati cikT keit egy városban született ember és miért költözik ki a világ végére. Nem feladatom, hogy jegyzőkönyvmásoló módjára e jegyzetben leírjam, hogy miért. De azt bátran leírom, lassan kezdem érteni azokat az embereket, akik a tanyákba vezető földes útra önszántukból cserélték fel a kis- vagy nagyvárosi flasztert. Ez a riport nem csak azokról szólt, akik divatnak, mániának, sznobizmusnak hódolva vagy azokról, akik természetes emberi szükségből váltanak életformát. A riport utolsó felvonásában olyan emberek beszéltek, olyan emberek életkörülményeiről hallottunk kutyaugatással aláfestett mondatokat, akik világéletükben tanyán éltek. Azok az emberek dörmög- tek. sikoltottak a mikrofonba, akik nem tartoznak éppen abba a zónába, ahol már van villany, körzeti orvos, vegyesbolt. Akiknek életük az embertől távoli, de némely állami gazdaság rablópermetezése érintette — kis világukban zajlik. A riportban Zám Tibor író, szocioaráfus is megszólalt. (Egyébként ő is tanyán él, ha jól értettem, vagy tizenöt éve.) Három mondatát meg kellett jegyezni. Az első: sok ember az embersilóból menekül a tanyákba. Kettő: Azok a tanácsi vezetők, akiken a tanyák fejlesztése múlik, egész véletlenül nem a tanyákon élnek. Három: Tanyarendszerünkről ma nem illik beszélni, mert mostanság nem tudjuk, hogy mi lesz belőle. Ilyen remek riportokkal kivárjuk. szűcs Tévénapló Az ünnephez méltóan Aki a kétnapos ünnep előtt gondosan átböngészte a televízió műsorát, láthatta, hogy azt jórészt az ünnep jegyében állították össze. S mivel gyakorta megesik, hogy egy-egy évforduló kapcsán hajlamos a tömegkommunikáció átesni a ló másik oldalára, bizonyos, hogy sokakban — a címek és műsorismertetők láttán — a gyanakvás kellemetlen érzése támadt, azaz a dolog valamiféle „túllihegését” vélték felfedezni. De szerencsére minden másként történt. A televízió munkatársai úgy állították össze a programokat, hogy azok szinte kivétel nélkül méltóak voltak az ünnephez, sorra láthattunk olyan összeállításokat, filmeket, melyek örömünkre szolgáltak. A válogatáson meglátszott a gondosság, a tisztelet, és az alapos átgondoltság. .November 7-e tiszteletére vasárnap este gálaműsort sugárzott az egyes program, melynek közreműködői rangos együttesek, neves színművészek voltak. Szimpatikus volt, hogy műsorközlő nélkül oldották meg az estet, vagyis a rossz szokásoktól eltérően, előzetesen nem „rágták” szájba a láthatót, hallhatót. Magyarán: nagykorúnak, önállónak és hozzáértőnek tartották a nézőt. Nehéz dolga van a jegyzet írójának — szerencsére! — amikor néhány, valóban kiemelkedő műsorszámról szeretne külön is szólni, mert valamennyi minden szempontból igazán jó választás, kitűnő előadás, mondhatni telitalálat volt. A két Glinka operarészlet keretbe fogta a műsort Ragyogó és meghitt előadásban hallhattuk Béres Ilonától Ady Endre Csillagok csillagát; maradandó élményt •nyújtott a részlet Csajkovszkij IV. szimfóniájából, de sorolhatnánk Igor áriáját, a Majakovszkij és a Jevtusenko- verset, avagy a felvételről sugárzott Kalinka című orosz népdalt és az ukrán táncot is. Egyetlen dolgot nem értettem, s ezt meg is jegyzem. A gálaműsor befejezési időpontjaként 21 óra 20 percet jeleztek, viszont tizenhét perccel korábban a képernyőn „végigfutott” a műsor közreműködőinek neve. Meglepetésem akkor hágott tetőfokára, amikor ezután — mintegy a gála részeként — bekonferálták, majd Szabó Csilla előadásában ráadásként adták Liszt: Esz-dúr szimfóniáját. Megjegyzem, az ilyen „ráadásoknak” valóban örülni lehet, de a Pesti Vigadóval egyeztetve a műsor időtartamát, mégcsak tévés-lelemény sem szükségeltetett volna ahhoz, hogy a rangos mű kitűnő előadását az ünnepi műsor részeként láthattuk-hallhattuk volna, sőt, a közismert zongoraművésznő neve is felkerülhetett volna a közreműködők listájára. — hm — Iskola a front mögött A televízió gazdag hétvégi programjából kiemelésre érdemes a szombaton 17 óra 10 perckor Iskola a front mögött címmel vetített dokumentumfilm. Kiemelésre érdemes, mondottam, hisz hiányt pótolt azzal, hogy új ismereteket közölt a nézővel. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége találkozóján és közreműködésével készített film negyven évvel ezelőtti „front mögötti” eseményeket idézett. A valamikori hallgatók visszaemlékezései révén megismerhettük a Krasznogorszkban és a Juzsán létrehozott antifasiszta iskolák életét, bepillanthattunk az ott végzett felkészítő, nevelő munkába. Az eredeti, írásos dokumentumok, képek bemutatásával, és az egykori „tanulók” emlékeiből állt össze az a kép, amelynek kronológiai hitelessége mellett az is pozitívuma, hogy bemutatja azt — éppen a vissza- emlékezök jóvoltából —, hogyan jutottak el a háborúval nem szimpatizáló sztálingrádi magyar hadifoglyok a nemzetközi antifasiszta táborba, vagy ahogy ők mondták: az „antifasiszta családba” és hogyan lettek az ott folyó képzés eredményeként aztán már tudatos marxista elveket valló antifasiszták. „Nagyon sok álmatlan éjszakámba került, hogy megértsem az új tartalmat" — vallja minderről egyikük. A kitűnő előadások Lukács György, Rudas László, és Andics Erzsébet, Vass Zoltán szavai, érvei, a szemináriumok, viták,' egyéni beszélgetések, mely utóbbiak során sok esetben a „szervezett munkás” magyarázta meg az egyetemet végzett bajtársának a marxista filozófia egyes részleteit, végül is eredményhez vezettek. Hallhattunk a kissé „későn szervezett” Kossuth-ezredről is, amely csak azért nem vehetett részt a magyarországi felszabadító harcokban, mert nem hamarabb szervezték. Emlékek, őszinte szavak, mondatok, valós kép egy antifasiszta iskoláról. Egy olyan iskoláról, ami tanulásban, hitben sokat adott, amely egy élet harcaira is felkészített. Ezt próbálta bemutatni a szombati dokumentumfilm, és ezzel pótolta a már említett hiányt... és mi, akik láttuk, ennyivel lettünk gazdagabbak. —él— Stílustalan Hevenyészett, komponálatlan dokumentumfilm volt, amit az Operaház felújításáról láthattunk: mindenképpen többet és mást érdemelt volna ez a nagyszabású vállakózás. Ennél is zavaróbb volt egy olyan zenei félreértés, amit a stílustalanságtól kezdve bárminek nevezhetünk. A film bevezető és befejező képsorait Beethoven zenéje festette alá, az ötödik szimfónia első tételének közismert része, pontosabban annak dzsesszesített, amerikanizált változata. Beethovenre már nem vonatkozik a szerzői jog idevágó rendelkezése, de az, hogy az emberiség közös kincsévé lett, •mégse jelentse a stílustalan, szabad feldolgozást. Aki nem éri be az eredetivel, lelke rajta. De ezt, az eredetihez méltatlan, rockosított változatot, amit kegyeletsértőnek is tarthatnak egyesek, legalább a tévé ne használja fel, ne egy olyan dokumentumfilmhez, amelyik azt akarja bemutatni, milyen erőfeszítések alapján jogos a remény, hogy ta jövő szezontól ismét lesz Magyar Állami Operaház. Cs.
