Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
1983. november 6. Képújság 11 Magyar művészek a Szovjetunióról Az az épület, ahová egy kiállítás ünnepélyes megnyitójára tértünk be, egyszerre bensőséges és reprezentatív. A burkolat, a bútorok, a berendezés, a helyiségek harmóniája, szépsége a magyar belsőépítészek alkotó fantáziáját dicséri. Az épület: a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza, amelyet száz- és százezrek ismernek országszerte. A kiállítás: Magyar művészek a Szovjetunióról. A megnyitón Iván Ivano- vics Bagyul, a szovjet nagy- követség tanácsosa mondta el, hogy a ház belső terének kialakítása magyar alkotók munkája, vagyis a ház kezdettől fogva közös tevékenységet folytat velünk, magyarokkal. A kiállítás a Szovjet Tudomány és Kultúra Házának tízéves évfordulója alkalmából nyílt meg a két ország képzőművészeti szövetségének és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság közös rendezésében. Ez a kiállítás, amelyen ötven magyar képzőművész kétszáz alkotása szerepel, sorban a százhetvenhetedik. Kiss István, a Magyar Képzőművészek Szövetségének főtitkára a kiállítás lényegét úgy fogalmazta meg nyitó szavaiban, hogy az a Szovjetunió iránti tisztelgés, vallomás a két nép emberi, érzelmi kapcsolatairól. Nem hivalkodó, ám reprezentatív, intim és bensőséges. A kiállítás rendezője, Sós László, olyan alkotásokat gyűjtött össze, amelyek rejtetten sugallják a két nép barátságát, sőt azon túl azt a hitet is, hogy az emberiség legnagyobb értéke a humánum; az ember képes a létét megvédeni, ha barátságban, egyetértésben él társaival. GY. L. Pusztai Ágoston és Kelemen Kristóf plasztikái Bortnyik Sándor: Vörös május Varga Imre állandó gyűjteménye Új arculatot adott a szobrászatnak Minden bizonnyal a művész számára is érdekes és tanulságos találkozás lehet, ha saját múzeumában látja viszont műveit. Az utóbbi években jó néhány alkotót ért az a kitüntetés és most, hatvanadik születésnapján sorukba lép Varga Imre is. A XX. századi magyar szobrászat legnagyobb formátumú tehetségének állandó gyűjteménye Óbudán, a Laktanya' utcában nyílt meg. Varga az elmúlt másfél évtizedben új fogantatású, a legkülönbözőbb modern plasztikai szemléletet és megoldásokat egyesítő munkáival új arculatot adott a magyar köztéri szobrászatnak. 1965-ben komponált, vihart kavart Prométheusz című szobra óta nagy utat járt be. A csőinú, krómacél lemezekből hegesztett, összeégetett testű, feje fölött szeszélyes lobogó lángot tartó Prométheusz szokatlan volt. Szokatlan volt az egymáshoz feszülő csodarabok látványa, szokatlanok voltak a plasztikát formáló eszközök és szokatlan a mű megjelenése. Ez a Prométheusz ugyanis nem szimbólum akart lenni, hanem közvetlenül a lángot az égből ellopó mitológiai hős. De mégsem egészen az. S talán a szobor „elrettentő” megjelenése mellett erre érezhetett rá a megrendelő. Ez a Prométheusz nemcsak tettet, hanem szerepet is vállaló alak. Nem cselekedetével azonosuló, gondolatilag lezárt, nyugalomba jutott eszménykép, hanem a tettet a szerepben továbbélő — játszó ember. A lopott és a magából csiholt lángot úgy adja át, hogy részeseivé válunk az átadás szerep játszó gesztusának, s. ezzel közelebb jutunk a tett megértéséhez és a mű értelméhez. A csak meghalni tudó hősöknek ugyanis ma már nem hiszünk. A hős esendő mai ember, aki retteg az ellopandó, égető tűztől, és viszolyog a tett pátoszától. Cselekvésre az élnivágyás és a kénysze- ríő körülmények szorítják. A Prométheuszban nem a hősi tettel, hanem a hőstettet megvalósító mai emberrel, vagyis önmagunkkal szembesülünk. Prométheusz A művész nem egymásután próbál ki különböző stílusokat, irányzatokat, technológiákat, anyagokat, hanem egymás mellett, együtt és egyszerre. Nincsenek korszakai, csak alkotói folyamata, amely hol ezt, hol azt a megoldást igényli. Varga a tartalomból indul el, és a szobrok maguk találják meg formájukat, anyagukat. Radnóti Miklósról készített szobrát sokan pop-art alkotásnak látták, fontosabbnak vélve a figura mögötti fakorlátot, mint az ábrázolt költő alakját. Varga legtöbb köztéri alkotása kompozíci- ós egész. A mesterségesen kialakított tér a plasztika részévé válik, fokozva annak hatását. A Radnóti-kompo- zícióba valóságos tárgyak lépnek be, a fakorlát és a bazaltkő a maga mindenna- pisága miatt válik a harmonikusan megformált, átszellemült bronzfigura ellentétévé, befogadó közegévé. A lehajtott fej különösen szép formájú. Az arc nyugalma, át- szellemültsége némiképp ellentétben van a pihenésben is megfeszülő testtel. Varga nem a menetelő, a szenvedő, társaiba kapaszkodó, erőltetett menet költőjét mutatja, hanem az egy pillanatra megpihenőt, az elgyötörtén is emberarányait őrző, az összegző verseiben magát és minden humánus értéket mentő költőt és embert. Varga Imrének jószerivel nincs egyetlen olyan köztéri szobra sem, ahol az ábrázolt figura magasra állítva, nézőjétől elszakadva létezne. Mohácson felállított Lenin- kompozíciója és Budapesten a Parlament északi oldalánál látható, Károlyi Mihályt ábrázoló alkotása is e törekvésnek megfelelően készült. A művész két forradalmárt mutat be, de két alapvetően más indíttatású és küldeté- sű forradalmárt. Károlyi gróf pedáns, kimért, okos. Alakja szertatásosan merev, s egész megjelenésében hangsúlyozottan „grófi”. Ez a jólnevelt úr hosszú utat tett meg, amíg a vesztes forradalom után, a harmincas években eljutott a kommunistákkal való politikai morális együttműködésig. A Mohácson fölállított Lenin-emlékmű az eszmét és a létező, cselekvő embert fogja össze egyetlen hatalmas kompozícióba. A szobor szokatlan, mert Varga nem az eszménnyé nemesedett, idealizált Lenint mutatja, hanem az élő, töprengő, gondoktól gyötört forradalmár egy pillanatát. A lépcsőn lefelé tartó Leninhez bárki odaléphet, találkozhat vele, átélheti azt a különös helyzetet, hogy itt van egy ember, aki immár eszme, lobogó is. Találkozást kínál a művész Bartók-szobra is, amely Budapesten a zeneszerző egykori otthonának kertjében és Párizsban az Eiffel- torony szomszédságában lévő parkban „sétál”. A törékeny testű figurát hihetetlenül egyszerű eszközökkel formálta meg az alkotó. Ez a finoman, az impresszionista klasszika titkait is fölidéző arc — maga a zene. Különleges a Budai Várban fölállított Kodály-emlékmű is. Az arcban pontosan felismerhetők Kodály Zoltán vonásai. A szobrász mégsem valamiféle realista hűségre törekedett. Nagyvonalúbban, a részletek elhagyásával je- lenítette meg az arc karakterét, arra törekedvén, hogy a zeneszerző saját szellemét mutassa fel, mintsem vonásainak fotószerű ábrázolását. Varga ironikus szemléletének tanúbizonysága a Pécsett, a püspöki palota kertjében felállított, fennségesen groteszk Liszt Ferenc kompozíció, és nemrégiben a Boráros téri aluljáróban elhelyezett szoboregyüttes, középpontjában a csöppet nosztalgikus érzéseket is ébresztő korcsmárossal, a mulatságosan kedves Dionüzosszal. Varga Imre eddigi művészi pályájának legjelentősebb vállakózása és összefoglaló értékű alkotása a római Szent Péter Bazilika altemplomában fölálított kompozíció. A Magyar Kápolna oltár mögötti főifalát beborító hatalmas arany dombormű — a nomádvilág szarvasaival és a pogányság szimbólumával: az életfával — a magyarság ázsiai eredetét, történelem előtti létezését idézi fel. E fal előtt áll, szinte lebeg a kunarcú, gyermekét tartó Madonna. A kompozíció harmadik része a kápolnába lépő István király. A koronáját a Madonnának, a magyarok nagyasszonyának fölajánló István a múltat nem suhanó aranyszarvasok és szimbolikus életfák képében, vonzásában, hanem té- rítő-teremtő harcosként élte át. E múlt előtt fényként és biztatásként jelenik meg a Madonna, vagyis az eszme, az Európában megtalált hazában a megmaradás lehetősége, a már tovább élhetetlen múlt túlélésének ígérete. Varga Imre életműve eleven, folyamatos és folyamatosan változó. Gazdag teremtő képzelete, plasztikai ötletessége, önmagát kihívó munkakedve kimeríthetetlen- nek tűnik. Munkássága alapvetően meghatározza a XX. századi magyar plasztika arculatát és — hódító útját látva — minden bizonnyal hozzájárul az izmusok útjain és útvesztőjén értelmét és feladatát kereső modern szobrászat önmagára találáic HARANGOZÓ MÁRTA (MTI-fotó — KS) A Budapesti Történeti Múzeum kiscelli részlegében új állandó kiálítás nyílt abból a gazdag várostörténeti és képzőművészeti anyagból, amely ezen intézmény gyűj tőkörébe tartozik, s mely éppen választékossága miatt is feltűnést keltett. Most a rendezők, Földes Emília és Mattyasovszky Péter művészettörténészek jó érzékkel és megfontoltan válogattak az 1686-tól mindmáig terjedő művelődéstörténeti kollekcióból. A mintegy ötszáz tárgy méltón reprezentálja a fennmaradó emlékeket és a gyűjtött részt — festményeket, szobrokat, tervrajzokat, barokk patikát, a Pest-Budai Nyomda régi gépeit, a Nemzeti Dalt és a tizenkét pontot kiadó Lande- rer Nyomda bizonyos egységeit. Értékes keresztmetszet tárul fel a barokk, rokokó, klasszicista, empire, biedermeier bútorok, metszetek, képző- és iparművészeti alkotások sorában, a Duna mentén élt emberek életmódját és a külföldi minták hatóerejét érzékeltetve. Külön teremben helyezték el a budai Mátyás templom melletti Szentháromság-szobor- együttes mellékalakjait, de komoly érdeklődésre tarthat számot több barokk cserépkályha és egy érdekes Utolsó-vacsora ábrázolás. A rendezés jó ritmusban használta ki a termek öblös tereit és hosszú folyosóit, úgy állította ki a tárgyakat, Az újjáalakított Kiscelli Múzeum kiállításáról hogy a néző kellemes sétával áttekinthesse. Több régi metszetet, látképet vizsgálhat a szemlélő, így például az „első csikósiló futtatást 1827 június 6- ról”, mely az akkori Budapest nagy eseménye volt. Sok kép villantja fel az 1838-as pesti árvizet, a mentés munkálatait. Kitűnik az anyagból, hogy Mátyás király alakja milyen erővel foglalkoztatta a művészeket. Zrínyi tanulmányt, Petőfi, Arany János, Vörösmarty verset írt Mátyásról. Fe- renczy István a magyar klasszicizmus nagy szobrásza emlékművet készített, melynek rajzi vázlatát a Kiscelli Múzeum most mutatja be, ugyanúgy mint Barabás Miklós, Madarász Viktor több alkotását. Érdekes az is, hogy milyen egyező, rokon formákkal mintázta meg Izsó Miklós, Almássy Balogh Pál és Arany János a királyt. Ez a bemutató jól egészíti ki a Magyar Nemzeti Galéria képzőművészeti anyagát mely a román és gótikus stílustól napjainkig mutatja be festészetünk, szobrászatunk törekvéseit. E kiegészítés egyrészt egyes életművek feltáratlan részleteit tartalmazza, másrészt jelzi a mai magyar képzőművészet fő irányait és teljesítményeit. Ezen vonulatban jelent értékes felfedezést két régebbi faszobor, Szűz Mária és Szent János alakjáról, továbbá Ligeti Miklós Ano- nymus-változata, Ferenczy Károly Hegyi beszéd vázlata, Nagy István két világháborús bakája, Medgyessy Ferenc ló-rajzai, Nemes Lam- pért József, Uitz, Kernstock több, eddig háttérben maradt műve kelti fel figyelmünket. Akad itt más meglepetés is. Egy-két Nagy Balogh János festmény; rajzváltozat jellegzetes csendéletei és kubikusai világából, de a reveláció erejével hat sok Egry-, Szőnyi-, Derko- vits- és Bernáth-kép is. Farkas István rejtve maradt műveiről nem is szólva. Külön fejezet foglalkozik Barcsay, Kondor Béla, Lakner László, Országh Lili művészetével, a kiváló Kokas Ignác, Deim Pál — Hencze Tamás — képek zárják a sort, s ezen összegezés keretében újra láthatjuk Somogyi József Krisztusát, és a Martinász kisebb méretű változatát. Olyan korszakalkotó festmények kerülnek előtérbe, mint Csernus Tibor Nádasa. Amennyire örülhetünk Borsos Miklós, Bálint Endre, Keserű Ilona, Kéri Ádám szereplésének, ugyanúgy jogos hiány, hogy egyetlen Hincz-mű sem látható, — e máskülönben jó keresztmetszetet biztosító tárlaton, és a kiállított Tóth Menylhért-kép sem érzékelteti alkotójának tényleges jelentőségét. LOSONCI MIKLÓS Patay László: A vihar szele
