Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
to NÉPÚJSÁG 1983. november 12. Tóth-Máté Miklós: Barackok A két üdülőtelek szomszédos volt. Az egyik egy kétgyermekes orvosházaspár tulajdonában, a másikon meg egy nyugalmazott mérnök lakott a feleségével. Az orvosék csak a szabadságukat töltötték lent, az öregek viszont ott éltek tavasztól őszig. Fűthető kőház volt az övék, a másik pedig egy fa- ház, éppen csak a szükséges bútorokkal berendezve, hiszen alkalmilag jó ez is. Az öreg mérnök kertészkedett, és különösen büszke volt a barackfáira. „A barackosom” — így emlegette, és rügyfakadástól kísérte figyelemmel azt a szüntelen megismétlődő csodás folyamatot, amíg a termés végleg beérik. Az idén jó termésnek örülhetett. A három kajszi és a négy őszibarackfa roskadozott a gyümölcsöktől. Éppen akkortájt, amikor a szomszédos telekre megérkeztek a tulajdonosok. Hozták magukkal a gyerekeket is, öt és hét év körülieket. Egy fiút meg egy kislányt. — Figyeld csak — mondta a mérnök a feleségének —, ezek a kölykök rájárnak majd a barackosomra ... Résen kell lennem. És attól kezdve hajnaltól késő estig lesben állt, várta, mikor érheti tetten valamelyiket. Kerítés ugyanis még nem volt, csak egy sövény szolgált annak. Nem sokáig kellett várakoznia. A nagyobbik gyerek, a kislány hamar észrevette a barackfákat, és egy óvatlan pillanatban odaszaladt, hogy a lehullott gyümölcsökből vegyen. Ment volna utána a fiú is, de egy kemény hang megtorpantotta, sírásra görbítve a száját. — Teszed le rögtön! — Az öreg a botjával hadonászott. — Erre tanítanak a szüleid, hogy a máséból lopj?! Vegyenek neked! A kislány ijedten dobta el a barackot. Kézen fogta az öccsét, és visszaszaladtak a másik telekre. — Nem megmondtam? — Az öreg diadalmasan mutatta a visszaszerzett barackot a feleségének. — Az orvosék- nak még a bőrük alatt is pénz van, de azt elnéznék, hogy a kölykeik a nyugdíjasoktól lopjanak. Micsoda erkölcs! Fuj! — Hiszen mi nem is szeretjük a barackot — mondta csendesen az öregasszony. — Miért nem engeded, hogy szedjenek belőle? — Mert ha engedném, akkor előbb-utóbb a környék összes kölyke ide járna, aztán csak tépnék, szaggatnák a fákat... A végén meg egész biztosan kitörnék. Vandálok! Az ilyesmit csírájában kell elfojtani. A gyerekek többet nem próbálkoztak baracklopással. Két hét múlva, a szüleikkel együtt elutaztak. Űjabb két hét múlva a fákról minden gyümölcs lehullott, ott rohadt halomban a földön. Az öreg ásott egy hatalmas gödröt, és szépen, takarosén belegereblyézte az egészet. Beföldelte, ledöngölte. — Jön az ősz — mondta a feleségének —, rövidülnek a napok ... Reggel már alig tudtam felkelni, megint has- gatott a derekamban. Az öregasszony nem szólt, hallgatott. Vajon mennyi van még hátra? — gondolta és a kopasz, gyümölcstelen fákat nézte. A teljes szellemi élet szolgálatában A Jelenkor című, Pécsett megjelenő irodalmi és művészeti folyóirat októberi számában szerény hír tudatja: 25 évvel ezelőtt jelent meg a folyóirat első száma. A negyed- százados évforduló alkalmával a folyóirat főszerkesztőjével, Szederkényi Ervinnel beszélgetünk, aki huszadik éve vezeti a szerkesztőséget, s így az irodalmi lapszerkesztők közül a legrégebben van funkciójában. — A folyóirat értékének, színvonalának nem az a mércéje, hogy meddig ugyanaz a főszerkesztője — mondja erről. — Ezért a személyes rekord nagyon csalóka. A szerkesztés nem futóverseny, de ha mégis: jobb eredményt érhet el egy váltócsapat, mint egyetlen magányos hosszú- távfutó! Mégsem érzem magam hosszútávfutónak. Ellenkezőleg : két évtized a személyes életben számottevő lehet, de a feladat felől nézve összezsugorodnak az évek. A csalóka rekord végül is talán annak köszönhető, hogy kivételesen jó csapatba kerültem Pécsett. Kiváló elődök után, kitűnő társak közé. Várkonyi Nándor, Szántó Tibor, Tüskés Tibor, Bertha Bulcsu, Csorba Győző, Martyn Ferenc, Weöres Sándor — s még hosszan sorolhatnám a neveket — a szerkesztésben is olyan magas igényt és minőséget hoztak létre, hogy ennek megfelelni — húsz év is kevés. — Milyen előzményei voltak Pécsett, Baranyában, a Dunántúlon a Jelenkornak? — A Sorsunk (1941—1948), majd a Dunántúl (1952— 1956) annyira közvetlen előzményei a Jelenkornak — alapító munkatársaik, felfedezettjeik, nagyra nőtt íróik ma is legfőbb erősségeink, hogy a pécsi folyóirat kultúrát — a kényszerű megszakítások ellenére — nyugodtan számíthatjuk 1941-től. A folyamatos és színvonalas irodalmi életet pedig 1931- től, a Jannus Pannonius Társaság indulásától. A jelenkor negyedszázada — egyre világosabb — elválaszthatatlan az előző negyedszázadtól. A „pécsi kultúra” Jannus Pannonius szellemét is ébren tartó humanisztikus alapszi- nezete, európai nyitottsága és tágassága, történelmi távlatossága, társadalmi érzékenysége, részérdekek fölé tekintő szintézis-igénye régebbre nyúlik vissza, de különösen félszázada áramlik nemzeti kultúránk egészébe. Mélyről és messziről indult a staféta ... — Melyek voltak a lap indulásakor az alapvető törekvések, változott-e ez' a célkitűzés a negyedszázad alatt? — A folyóirat indulásakor ezeknek a pécsi hagyományoknak és értékeknek az országos megújulásba kapcsolása és integrálása, az országos kultúrpolitikai célkitűzések szolgálata egy adott régió sajátos színezetével — ez volt a legfőbb törekvésünk. Lényegében később sem változott, csak módosult: annak megfelelően, ahogy a változó évtizedek új kérdéseket vetettek föl. A hatvanas évek eleje fényes időszak volt a Jelenkor történetében. Nagyon tehetséges új nemzedék jelentkezett. Kiváltképp prózaiak. Ekkor indult Bertha Bulcsu, Hallama Erzsébet, Lázár Ervin, Thiery Árpád, s a pécsiek mellé az egész országból jó erők gyülekeztek. A folyóirat országos vitákat szervezett, közölt, s a helyi dilettantizmus visszaszorult. Hagyomány és avantgárd. Jól megalapozott megújulás jegyében indult a folyóirat, s ezt a jellemzőjét talán mindmáig sikerült megőriznie. 1963 jelentős esztendő volt a folyóirat történetében. A korábban kéthavon- ként jelentkező lap ekkor vált havi folyóirattá. Példányszáma is lényegében állandósult, azóta is háromezer körül mozog. — S az utóbbi évtized? — A vidéki folyóiratok — köztük a Jelenkor — országos feladatvállalása, tekintélye, de felelőssége is megnövekedett a hetvenes évektől. A központi folyóiratokkal egyenrangú alakítójává váltak irodalmi-művészeti életünknek. Anyagi és szerkesztési feltételeink viszont egyre jobban elmaradtak a fővárosi társakétól, mostanára puszta fenntartásuk is megnehezedett. Ugyanakkor az országos folyóirat-struktúra hallatlanul kiszélesedett, új lapok indultak, a régebbiek bővültek a fővárosban és vidéken egyaránt. A nyolcvanas évekre ez a struktúra, úgy tetszik, elérte a növekedés határait. Gazdagabbá, sokszínűbbé, de bonyolultabbá, ellentmondásosabbá vált az összkép, szép új eredményekkel, ugyanakkor itt-ott működési zavarokkal. — Milyen a szerkesztőség kapcsolata az ország szellemi életével? — Évente 160—180 munkatársa van a folyóiratnak. Munkatársaink fele pécsi, dél-dunántúli és innen elszármazott, a másik fele túlnyomórészt fővárosi, de az egész országból vannak szerzőink. írók, tudósok, kritikusok, irodalmárok mellett képzőművészek alkotják a teljes csapatot. A munkatársi gárda természetesen nem zárt, van magja és szűkebb köre, de évről évre cserélődik, frissül és megújul. A folyamatos megújulás, az új generációk bekapcsolása állandó törekvésünk. A Jelenkor tevékenységének egésze, úgy érzem, a magyar szellemi élet fősodrában van, nem a periférián helyezkedik el. — Hogyan látja a Jelenkor a vidéken szerkesztett hasonló folyóiratok jövőjét, további feladatait, esetleg gondjait? — El kell érni a jövőben, hogy a fővárosi folyóiratok és néhány vidéki társuk azonos feltételekkel és egyenlő esélyekkel versenyezhessenek az irodalmi és művészeti élet szolgálatában. Hogy együtt érzékeljék, kifejezzék, orientálják, foghassák át a teljes szellemi életet. FŰNK MIKLÓS Az anyag Egy hivatalban jártam a mina-p. Gyakran járok hiva- tolakba, mert annyi van belőlük, hogy bármerről indul el az ember, mindenféleképpen hivatalba ütközik. Mint a golyó a rexasztalon. Gurul, gurul, de nem tudja sokáig elkerülni, hogy a sok lyuk közül valamelyikbe bele ne essék. A hivatalban, ahol a minap jártam, a gépíró lánnyal beszélgettem éppen, amikor belépett a szobába valaki, egy kötet teleírt papírral a kezében. — Elkészítettem az anyagot — mondta. — Hová tegyem? — Egyelőre sehova, Kovács szaktárs — válaszolta a gépíró. — Most egy másik anyagot csinálok — és a gépe mellett fekvő papírhalomra mutatott. Aha, gondoltam — így készül az anyag. De hiszen ez akkor maga a teremtés. Micsoda nagy misztériumba csöppentem én bele. Kovács szaktárs anyagot csinál, és Mancika is. De lehet, hogy amit Mancika teremt most éppen, antianyag. És ha ez az anyag, meg az antianyag találkozik, rendkívüli energiák szabadulnak fel. Átfutottak agyamon a képletek, amiket a hajdani fizikaórákon tanultam. A Kovács szaktárs kezében levő papírköteg legalább másfél kiló. Ami a gép mellett van, az is majdnem annyi. Ha ezek találkoznak, itt akkora robbanás lesz, hogy ahhoz képest egy közönséges hidrogénbomba dugás gyerekpuska. Kivert a hideg veríték. Szerencsére Kovács szaktárs nem tette le a papírjait, hanem ahogy jött, távozott. — Ezúttal a robbanás elmaradt — töröltem meg a homlokomat, és megjelent előttem az Ur, Lucifer az angyalok kíséretében. Az ember tragédiája legutóbb látott előadásából. — „Te anyagot szültél, én tért nyerék” — zengte Lucifer öblös megafon hangon. — Mit fecsegsz te itt össze, Lucifer? Nem csináltam én semmiféle anyagot. Avagy látsz egyetlen egy gépírót is az angyalok között? — Dörgött, ha lehet még öblösebben az Ür hangja. — Én világot teremtettem. Azon persze majd lesznek hivatalok, és bennök fog készülni az anyag. —„El isten színétől, megátkozott! Hozsánna az Ürnak, ki törvényt hozott” — szavalta lelkesen az angyalok kara. MESTER ATTILA SUHAl PÁL: Anyám a föld Anyám a föld. Szívós, konok Hallom szívét, füveivel — dobog, dobog — — anyám a föld — értem szavát, nevel, nevel. — susog, susog — Fűnek, fának s tudom, ha gyom ő szült ide. feszíti szét Mikor csontom csukott fogát: fogadja be, hozzám beszél. akkor is szül: Arcomba vág: visszafele. vessző-szavát, Olyan anya: ne feledjem két világra néz kapuja: erdőinek azon járok mondattanát. ki-be, ki-be. Goethe türingiai rajzai Goethe rajzai a kiállításról A klasszikus német irodalom emlékeinek ápolásával foglalkozó weimari kutató- intézet (NFG) gyűjteményei Goethe mintegy háromezer fennmaradt rajzából kétezerötszázat őriznek: többségüket a Goethe Múzeumban. Ezeket a rajzokat még századunk első évtizedeiben sem méltányolták kellőképpen. Amióta azonban a „Cor- pus dér Goethezeichnun- gen” című tízkötetes katalógus napvilágot látott, (Lipcse, 1958—1973) a kutatók és rajongók egyre növekvő érdeklődéssel fordulnak a rajzművész Goethe felé is. A weimari kutatóintézet, hogy ezt a növekvő érdeklődést kielégítse — részben eredeti, részben fakszimile lapok fel- használásával — több kiállítást rendezett külföldön: Velencében, Rómában, Nápolyban és legutóbb Weimarban. A most Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatott kiállítás Goethe 1776 és 1810 között készített 50 lapjából áll. E rajzok ih- letője a költő életében nagy szerepet játszó türingiai táj. Amikor Goethe 1775-ben eleget tett a 18 esztendős Kari August herceg meghívásának, csupán időszakos weimari tartózkodásra gondolt. Ám már 1776 első hónapjaiban megérett benne az elhatározás, hogy hosz- szabban időzzék Weimarban. Amikor részvételi és szavazati joggal járó titkos tanácsosi kinevezést kapott a herceg titkos tanácsában, — amely a hercegség legfelső hatóságának és az uralkodó tanácsadó testületének a szerepét töltötte be — Goethe kapcsolata Weimarral és Türingiával véglegesen megpecsételődött. A következő években további felelősségteljes állami feladatokkal bízták meg. 1777-ben beválasztották az újonan alapított ilmenaui bányafelügyelőségbe, 1779-ben átvette az útépítési és hadügyi bizottság, 1782-ben' a pénzügyigazgatás, végül 1784-ben az ilmenaui adóhivatal vezetését. Miközben ezek a gondokkal és feszültségekkel terhes állami feladatok Goethe irodalmi tevékenységét — a lírai alkotásoktól eltekintve — egy időre megakasztották, rajzművészete rendkívüli módon fellendült. 1776 nyári hónapjai alatt kezdte Goethe ceruzája segítségével környezete szépségét birtokba venni és a következő években úgy rajzolta le Türin- gia hegyeit, völgyeit, rétjeit és vizeit, mint ahogyan előtte még senki: a változó évszakokban, időjárásban, nappal és éjszaka, a nap sugaraiban vagy sápadt holdfényben, reggeli párában, a nyár hevében és a tél dermedt hidegében érzékelt benyomásai alapján. A rajzok többsége a pillanat hatása alatt készült azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a megpillantott látvány élményét örökítse meg. Goethe a rajzművész különös szenvedélyével fordult az ilmenaui táj felé. A türingiai erdő motívumai mellett már 1776-ban megjelent egy másik téma is: az Ilm partján álló kerti ház és a,z akkoriban kialakuló weiihari park. Kari August ugyanis az év áprilisában telket és kerti házat vásárolt az Ilm mellett, majd Goethének ajándékozta, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy új barátját még szorosabb szálakkal fűzze Wei- marhoz. Terve sikerült. Hat évig, 1776 májusától 1872 május végéig lakott Goethe az Ilm-parti kerti házban, szinte megszakítás nélkül, még télen is. Sok más mellett itt írta „A holdhoz” című versét, itt dolgozott „Wilhelm Meister színészi küldetése” című regényén, az „Iphigenia” prózai változatán, és itt kezdte el a „Tor- quato Tasso”-t is. Goethe saját kertjének rendezésével és ápolásával vetette meg a weimari park alapjait. Azt az^ elgondolást, hogy az Ilm folyócska völgyét, amelyet a város polgárai abban az időben még kertészkedésre és földművelésre használtak, bevonja kertépítési terveibe, Goethe igencsak vonzónak találta. 1776 és 1782 között többször is lerajzolta a kerti ház körül elterülő folyópartot, ily módon közvetlenül azelőtt, hogy parkká alakították volna át, még megörökítette a táj eredeti légkörét. Sokféle irodalmi bizonyíték: levél, naplójegyzet és kortársi nyilatkozat tanúsítja, hogy Goethe szenvedélyesen rajzolt portrékat is. Weimari tartózkodásának első 10 évében számos barátját és ismerősét örökítette meg: többek között 1788/89-ben néhány rajzot készített az 1788-ban megismert Chris- tine Vulpiusról, aki előbb élettársa, majd felesége lett. Goethe késő öregkoráig rajzolta a türingiai tájat. Rajzainak egyedülálló szellemi értéke van. Goethe sehol másutt nem fejezte ki ilyen személyes és nyilvánvaló módon szeretetét választott otthona, Türingia iránt.
