Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
1983. november 19. | TOLNA \ 10 "píÉPÜJSÁG IRODALOM TAKÁTSGYULA: Partunkig hozva Az árnyék áll... A víz szalad... Itt vagy velem a fák alatt, e víz színét alig csak érve ragyogsz, mint nyárfák tükörképe. Fut a folyó-idő, de rajta átdől az odaát e partra s az állandó, ami a lényed, közénk köti a zöld mélységet. A túlról így, egész e partig reszketve kezemig hanyatlik s nyárfákkal, őszi messzi éggel oly súlytalan, hogy nincs mi mérje. Tükör síkjában él mélysége, más távlatot ragyogva széjjel. Eduard J. Delaney: Etikett - felsőfokon Nemrégiben jelent meg Dublinban Henrietté Bergse „Hogyan viselkedjünk kulturált társaságban?” című könyve, s azóta nem múlik el nap, hogy kézbe ne venném. Mivel meggyőződésem, hogy olvasóim túlnyomó többségének modora alig jobb az enyémnél, teljes szívemből ajánlom nekik az élet tengerének zord hullámai közepette ezt az útmutató világítótornyot. Jómagam például egyszerűen képtelen vagyok megválni tőle. Ha netán megpillantanának engem egy kávéházi asztal mellett, amint épp e könyvecskét lapozgatom, az azt jelenti, hogy útmutatást keresek: hogyan szólítsam asztalomhoz a pincért, és mit tegyek az ehetetlen ételdarabkával. Azelőtt hétköznapi egyszerűséggel kiabáltam az eltűnt pincér után, a lenyelhetetlen falatot pedig a tányérra köptem. A könyv a legalapvetőbb intelmekkel kezdődik: hogyon viselkedjünk, ha egy királynővel, trónörökössel, herceggel vagy — jobb híján — egy báróval találkozunk. Az illemtan ezekben az esetekben meglehetősen bonyolult. Ám gondoljanak csak bele, mennyivel egyszerűbb az élet, ha tudjuk: bármikor és bárhol, a golfpályától a Buckingham-palotáig készek vagyunk egy királynővel találkozni. Mostanában világosodott meg előttem a „gyengébb nem képviselőivel” való találkozás szertartása is. Mint kiderült, ilyen „képviselővel” találkozván egy udvarias fejbólintás a helyénvaló, „ha pedig egy jól ismert személyt kell üdvözölnünk, a ka- lapemelés”. Természetesen bonyolultabb változatok is elképzelhetők. Például amikor az ismeretség a fejbólintásnál közelebbi, a kalapemeléshez azonban még nem elég szoros. Mi a teendő? Pontos választ nem sikerült találnom, de hajlok arra az álláspontra, hogy előbb kalapot kell emelni, majd bólintani. Vagy lehet, hogy ebben az esetben ildomosabb az ölelés meg a csók? Visszagondolok eddigi életemre. Minden másképp alakulhatott volna, különösen a szebbik nem képviselőivel való kapcsolatomban, ha harminc évvel korábban kerül a kezembe egy ilyen könyvecske. Hiszen én — óh, szent egyszerűség! — sokszor csak bólintottam, mikor bizonyára kalapos műveletekre lett volna szükség! És még a házaséletem is boldogabb lett volna, ha ismerem Miss Bregse könyvének „Hogyan csókoljuk meg feleségünket” című fejezetét. Ebből megtudhatjuk, hogy „a reggel munkába induló férjnek jelentőségteljesen kell megcsókolnia nejét”. Azon olvasók számára, akiket felkészületlenül ért a „jelentőségteljesen” szó, közérthetőbben is megmagyaráztatik: „Emlékezzen első találkozásaikra, a titkos vallomásokra, s éppoly remegőn csókoljon, mint akkor először!” Az utcán „visszafogott léptekkel” illik járni, nem lassan, mintha félnénk a kanárira lépni, de nem is olyan sebesen, mintha meg akarnánk őt fogni. „A cipő orra járás közben nem fordulhat befelé; csakis kifelé, a saroktól számított hatvan fokos szögben állhat. Ellenkező esetben járása „közönséges lesz.” Micsoda szerencse, hogy ezt megtudtam! Most néhány lépés után kihúzom zsebemből a gondosan előkészített spárgát, és megmérem az orrok által bezárt szöget. Természetesen a cipőorrokra gondolok, hiszen félő, hogy egy szál orrban járni meglehetősen közönséges volna. Szerezzék meg ezt a könyvet! Ha nincs pénzük, kész vagyok kölcsön adni a saját példányomat. A fő, hogy Önök is tudni fogják, hogyan kell állnia a cipő orrának, és mit kell mondoniuk a királynőnek, ha találkoznak vele a metrón. Fordította: Grabócz Gábor Babits Mihály és vendégei Babits Bibály és vendégei címmel korabeli amatőr fotók tárlata nyílt meg a budapesti Nyugat Irodalmi Emlékmúzeumban. A 85 fénykép fele eredeti amatőr kép, a másik felét Török Sophienak, Babits feleségének negatívjai alapján most erre az alk alomra hívták elő. —háború véget ért, de még mindenki a háborúval élt, A gondolkodott, várták haza azokat, akik már soha nem térnek meg. Újra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szégyellnivalót. Nagyravágyó álmok nem feszítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint sokan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai tanulmányaim elvégzését bizonyító igazolásra, de arra se emlékeztem, hol, mikor veszett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam — otthoni fényképek, bátyám két utolsó levele Moszkva alól, negyvenötből — eltűnt, amikor megsebesültem. Lehet, hogy az Uralon túl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a városokat, ott megmaradtak a' frontlevelek, gyászjelentések és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek életünkben, bi- •zonyítva, hogy mi — éppen mi és nem mások — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról az oldalról lőtték, robbantották, bombázták — mi maradhatott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben tanultam, sem a házunk, lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát, és a maga idejében megkaptad a bizonyítványt róla, kiadhatják a másolatát. Három — ez nem is olyan kevés, ha figyelembe vesz- szük, hogy egyesek a fronton haltak meg, mások — a hátországban, betegségben, éhezéstől, megint másoknak az eva- kuációban veszett nyomuk ... írtam osztálytársamnak, Ná- gyának — így fogom nevezni őt —, aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők, köztük szigorú igazgatónkat, kémiatanárunkat, Jekatyerina Nyikolájevna Popovot, akiről nem annyira magunk írtunk, mint inkább a puskini szavakat formáltuk át: „Hidd el: megjön Jekatyerina — álmosan dőlünk szerteszét — s az ellenőrzőbe beírja, mindegyikünknek a nevét...” Akkoriban ez nagyon szellemesnek tetszett nekünk. Reggel érkezett a vonat a lerombolt N-i pályaudvarra. A legszükségesebb úti holmikat tartalmazó német oldaltáskámmal a karomon, korábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pillantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya. Gyapjúkendőben, hócsizmában, lábait tanácstalanul váltogatva, úgy tetszett, zavarban van. Vagonok, ablakok, arcok villantak fel előtte, fejét gyors mozdulattal kapkodta utánuk. Leugorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, köny- nyekig meghatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karonfogva kóboroltunk N-ben, felkerestük tanárainkat, és mindenhol örültek nekünk. Az igazat megvallva számítottam rá, hogy örömmel fogadnak, különösen engem — visszatértem a frontról. A Forradalom sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bristol étteremben. A háború előtti években lakásunk ablakából vagy erkélyről láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait — pontosan szemben laktunk. Krémszínű redőnyei mögött esténként zene szólt, élte saját, ismeretlen életét, késői órákban az admirálisra hasonlító portás kitárta az ajtót, kituszkolta a részegeket, akik azonnal visszaigyekeztek. Az étterem alatt üzletek voltak, az udvarban boltívek választatták el őket, és ott, az udvarban lakott Nágya. Hányszor álltunk sorba az üzletek előtt: vajért, heringért, cukor helyett olcsó cukorkáért. Vajért már reggel ötkor összeállt a sor, négyszáz grammot adtak fejenként, a sorszámot tintaceruzával a tenyerekre írták. Egyszer hetvenöt gramm kandiscukorra váltottam blokkot, száz grammra nem futotta. Az elárusítónő mindenki előtt rám pirított: „Mi az, fiú, így kiszámítottad?” A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsimított a haján, helyre rángatta ruhájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?” Előre mentem, úgy követett, mint egy iskoláslány. És most itt ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalt keményítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túloldalon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyon- mosott padlózatok. Hull az erkély fém csontvázán keresztül, amely megmaradt az üresség fölött. Faládákban egykor virágok illatoztak rajta. A most törmelékkel, hóval borított Grigorij Baklanov: Nágya Vig István illusztrációja kőfeljárón — jól emlékszem — futott ki az erkélyre nővérem: „Tányával megyünk a frontra!...” És most, íme a Bristolból bámulom, hogy zuhog házunk belsejébe a hó, és az egész élet, amely nincs és mintha soha nem is lett volna a szemem előtt. Odajött a pincérnő, letéve az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő tekintetével pillantott Nágyára, majd kis mosollyal rám. Pillanatra én is az ő szemével láttam Nágyát, a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett pattanásokkal a haja tövénél, magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matematika-dolgozatát az egész nyolcadik—kilencedik osztály számára, míg át nem mentem tanulni a repülőtechnikumba. — Emlékszel, nálunk jöttünk össze, a nyolcadik osztályban? — kapott Nágya a múlt után, amelyben magabiztosabb volt. — És emlékszel, itt állt azelőtt a Mihajlovszkij-óra? Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt, nem sokan emlékeznek a Forradalom sugárúton állt zöld fabódéra. Odanéztem, ahol az óra állt, és láttam, hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevnánál. Folyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszercsak híre járt, hogy először azokat veszik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülőtechnikumba. Iskolai barátommal, Gyimka Manszurowal arra jutottunk, hogy magántanulóként azonnal le kell vizsgáznom a tizedik osztályos anyagból — együtt akartunk a frontra menni. Kémiából a kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült, súgott, aztán mellé ült egy részeg, és jó hangosan vigadni kezdtek. „Megnézheted magad! — háborgott Jekatyerina Nyikolajev- na. — Magad és Manszurovot! Manszurov elmegy, megértem, hasznos ember lesz. De te hova mégy?” És most él Jekatyerina Nyikolajevna, élek én, ideutaztam N-be a bizonyítványomért, Gyimka Manszurov pedig nincs többé! Egyszer télen, fürdőbő jövet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem akaródzott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, hogyan élünk tovább; én befejezem a repülőtechnikumot, elmegyek dolgozni, és segítek neki, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én megyek egyetemre, ő segít nekem. Ez volt az utolsó, háború előtti tél, következő télen vagy tavasszal — nem tudom pontosan — Gyimka Manszurov bennégett a harckocsiba. Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmolenszkig — ott, Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám löveg- parancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták, de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Mennyire hittünk akkor a szóbeszédben, mennyire akartunk hinni! Az állomásügyeletes bevitt magához, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szmolenszk megint a mienk, honnan tudjuk? Jegyet természetesen, nem kaptunk. A pályaudvaron át pedig mentek, mentek a szerelvények, a tehervagonok nyitott ajtajában álltak, ültek az egyenruhás, fiatal fiúk: nekik sikerült, egy-két évvel idősebbek voltak nálunk. A szerelvények elvágtattak, vitték azokat a gyerekeket, most is látom őket, amint kinéztek a vagonokból. Gyakran gondolok a sorsukra. Késő estig sétáltunk Nágyával N-ben, egyszer egymás mellett, máskor egymást követve a hóban taposott ösvényeken. Néha villamos csörgött el, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát, és elvitte magával a fényt. Gépkocsi alig járt, a színháztér oszlopain lámpák pislogtak, köztük kecskét vezettek. öregember húzta szarvára kötött kötélen, öregasszony nógatta egyujjas kesztyűben, a kecske a tér közepén megmakacsolta magát. Telihold függött a város fölött, megvilágította az apácazárda romjait. Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímezték a lepedőket, batiszt-zsebkendőkbe, párnahuzatokba a nagy, idegen monogramokat. A havas téglatörmelék távolból görbe hátú, bottal járó szerzetes fekete sziluettjére emlékeztetett. Mentünk, a hold világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is mozdult volna a rézsút szakadó hóban. Nágya elmesélte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a városból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasa®, hosszú körmökkel... Ott rejtőzött a pincékben... Sok hasonló legenda járt akkoriban N-ben. Nágya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítésnél sokáig álldogáltunk. Kigomboltam a köpenyem, szárnyaival átfogtam Nágyát, magamhoz húztam. — De hiszen nem szeretsz — mondta, készen rá, hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya húga újra és újra kitalált valamit, hogy benézzen: kiváncsi volt, miért ülünk kettesben, a konyhában teázva. Félálomban még sokáig hallottam a suttogást a vékony válaszfalon át, az anyja súgott valamit Nágyának. ásnap Nágya kikísért. Üjra ott álltam a vagon előteréM ben, elindult a vonat, integettem, a peron is, a hócsiz- : más Nágya is — egyre távolodott a ferdén szállongó----- hóban. És ebben a pillanatban semmire se gondoltam, s emmit sem éreztem, csak homályos bűntudatot Nágyával szemben. Hiszen két nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból, valamennyi fiú közül egyedül én tértem vissza a frontról. (Havas Ervin fordítása)