Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-16 / 270. szám

1983. november 16. ^ÉPÜJSÁG 5 Traktorok, traktorvezetők. *eiög°ida' ság fejlődése pontosan lemérhető azokkal az egyszerű és bonyolult gépekkel, géprendszerekkel, amelyekkel a földet művelték, a magot elvetették, és a termést betakarították. A kezdetleges gépektől igen hosszú az az út, ami a mai bonyolult műszerekig vezetett. A traktor nem más, mint belső égésű motorral vagy villannyal működő közúti vagy szántóföldi gépjármű, amely pótkocsik és mezőgazdasági gépek vontatására, illetve helyben álló munkagépek hajtására használatos. A traktor vezetője pedig az a szakember, akinek a dolga a gép veze­tése, szerelése és állandó kezelése. Traktorista lányok Az ötvenes évek társadal­mának példaképei, számunk­ra egy élmúlt korszak jelen­ségei a traktorista lányok. Sorsukban, csontjaikban és idegeikben tetten érhetők a hatalmas gazdasági és tár­sadalmi változás megindulá­sának és megvalósításának fordulatai, jellemző vonásai, a nagyüzemi mezőgazdaság szervezésének és a nők tö­meges munkába lépésének sajátosságai, ellentmondásai és túlzásai. Közülük az egyik: Tekker Katalin 1949 júliusától 1950 júniusáig volt segéd-traktor­vezető a dailmandi gépállo­máson, majd traktorosbri- gád-vezető, szerelő a sásdi gépállomáson 1954 áprilisáig. Utána gépkezelőként dolgo­zott a MÁV Fatelítő Üzemé­ben, innen ment nyugdíjba 1982-ben. Dombóváron él. Vele beszélgettünk. — Mondja el, hogyan je­lentkezett a gépállomásra traktorosnak ? — iHát, én úgy képzeltem, hogy ha valamikor adódik egy olyan lehetőség, hogy menni tudok, akkor én ment­hetetlenül „belekapaszko- dok”. 48-ban jött a felhívás, hogy lehet jelentkezni trak­torosnak. Jövök haza a tég­lagyárból, mondom anyám­nak. Szegény anyám azt mondja: Hová akarsz te el­menni, mit akarsz te, hogy gondoltad ezt? Ebben a kör­zetben itt lehetett jelentkez­ni, Sütvényben. Elmentünk, s akkor mondták, hogy mik a föltételek, hogy iskolára kell menni, el kell végezni a trak­torvezető-iskolát. Elvégeztük az iskolát, aztán visszajöt­tünk ide, Sütvénybe. — Milyen gépek voltak ak­kor a gépállomáson? — Régi típusú kurblis trak­torok, aztán a Fordson trak­torok, az R 22-esek, a MÁV 20-asok, és utána kaptuk eze­ket a kicsit modernebb ma­sinákat a minisztériumtól. Az első gépeket régi cséplő- tulajdonosoktól szedték ösz- sze, akiket kóláknak minő­sítettek. — Várongtól Döbröközig, aztán föl Dúzsig, ez mind a dalmandi gépállomáshoz tar­tozott. Amikor kimentek a területre, ott voltak egy hé­tig, hói aludtak, hogy étkez­tek? — lakókocsink volt, ab­ban aludtunk, aztán egy kályhánk, azon főztünk va­lamit, vittünk egy kis hazait és sütöttünk sonkát, vagy szalonnát, kis tojást, ilyesmit. Mindig volt ennivaló, vala­melyik mindig hozott, úgy él­tünk, mint egy kis család. Amikor itt Dombóvár kör­nyékén dolgoztam, anyám mindig hozott ebédet. — Jó közösség volt? — Nagyon jó, sokkal jobb, mint otthon. Jó volt ott is, nem mondom, de tudja, min­denhol akad egy ólyan, aki igyekszik kicsit nagyobb len­ni a másiknál. Itt nem volt ilyen, mind csórók voltunk, mind cselédgyerekek. Egyet­len jómódú ember nem volt közöttünk, nem is emlékszem egyre se. És annyira össze­tartottunk, mindegyik azon volt, hogy jó legyen. — Hogyan történt a „nép- nevelés”, az agitálás? — Hát ahogy mentünk ki, ugye, munka közben minden­kivel próbálkoztunk, beszél­gettünk. Begyűjtés volt, bé­kekölcsönjegyzés, aztán ha úgy menet közben elbeszél­gettünk valakivel, akkor ész­re se vette, hogy mit akar az ember. — Ilyenkor agitálták a gazdákat, hogy a szántás mellett az aratásra, cséplés- re, vetésre is szerződjenek a gépállomással ? — Persze, aztán, amikor látták, hogy mit csinálunk, hogyan dolgozunk, mehet­tünk máskor is. Először fél­tek a géptől, mert azt hitték, hogy a traktornak a nagy nyomában nem terem sem­mi. Arra nem gondoltak, hogy a traktor a saját nyo­mát beveti. Annyira véde­keztek a gépállomás ellen, hogy az ne szántson, aztán a végén rájöttek, hogy jól járnak. — 'Nehéz volt az akkori gé­peken dolgozni? — SchisZler György volt a főnököm, a Gyurka bácsi. Rám bízott az öreg mindent, szeretett engem. Akartak en­gem átkérni másik csoport­ba, hát az öreg azt mondta: nem, ez a lány itt marad én­nálam. Nyugodtan hazament Döbröközre, és én éjjel, éjje­leken át szántottam, mire ki­jött reggel, kész volt a mun­ka. Sokszor olyan hideg volt, hogy azt hittem beledöglök Éjjel sehol a világon senki, bezártam én az ajtót, leáll­tam a géppel, de azért egy olyan jött .belém, te atyaúris­ten, valaki hátha... És vé­gül annyira megszoktam, hogy utána már nem féltem, csak először volt rossz. Azt mondta az öreg, hogy meg kell próbálnom, nem szabad félni. És így lett, igaza volt az öregnek. — (Nőknek való munka volt a traktorosság? — Nézze, abban az időben úgy gondolták az asszonyok, hogy nehéz munka, de én ezt nem éreztem. Az ember ab­ban a fiatal kodban úgy gon­dolta, hogy miénk a világ. Nincs fáradtság, nincs olyan, hogy ezt nem lehet. De volt olyan, aki nem sokáig csi­nálta, sokan férjhezmentek, s aztán nem dolgoztak to­vább, elmentek. Én pedig maradtam, és az utolsók kö­zött szálltam le a gépről. A kéztörő, a lelket kirázó... Hát, volt ilyen traktorunk is. Volt. Sok. Kormos, gumis, kéményes, mind HSCS, azaz Hofíher, azaz olyan gép, amelyet évtizedeken át Kis­pesten gyártottak, és népsze­rű neve az volt, hogy isten­tagadó. Mert ha kettő egy­más mellett dübörgőit, még A kormos így elásta magát, « gyakorta hanyattvágó­dott. Nem járt szerencsét­lenül a traktoros... (Ar­chív felvétel.) az isten sem maradt meg mellettük, körülöttük. Ezek az egyhengeres dízelüzemű traktorok a harmincas évek­ben jelentek meg, s uralták a mezőt a hatvanas évek ele­jéig. Közben persze volt kor­szerűsítés, igazítása a trak­tornak az új mezőgazdasági gépekhez, ám a dübörgő is- tentagadó-gyalázó azonban kimúlt. Néhány még fellelhe­tő belőlük. Két hónapja egy mutatványos bódésorát von-., tatta egy kiszolgált R—35- ös, a szekszárdi Agroker, meg a varsádi termelőszö­vetkezet kapujában ott áll a kormos, emlékeztetve a múlt­ra ... S történetek, legendák jár­nak szájról szájra. Stier Ist­ván nyugdíjas gépállomási- igazgató könyvet tudna írni a körmös világról. S él-e még az a traktoros, aki a bátai határban a körmös alá ke­rült, és tíz körmével ásta ki magát a gép alól — amint erről annak idején egyik kol­légám megrendítő riportban számolt be ... A traktor nehezen indult. Lumával kellett az izzófejet hevíteni, hogy a befecsken­dezett olaj robbanjon, s em­ber kellett a nagy lendkerék megforgatásához — sebész­orvosok, munkavédelmi fel­ügyelők a megmondhatói an­nak, hogy hány ember kar­ját törte el évente a lend­kerék ... És hány emberből rázta ki a lelket, tette gyo­morbajossá a traktorost... „Vezettem már Horváth János hosszú szempillájú, széles váliú, ti­zenhat éves kajdacsi fiú. A Lengyeli Mezőgazdasá­gi Szakmunkásképző és Szak- középiskola másodéves szak­munkástanulója. Növényter­mesztő-gépész lesz belőle jö­vőre. Az általános iskolában — saját bevallása szerint — nem tündökölt tanulmányi eredményeivel. „Kevesebbet kellett volna talán motoroz­nom” — mondja szégyenlő­sen. így aztán matematiká­ból „elvérzett” a felvételi vizsgán, szakmunkásnak vet­ték fel. Érthetetlen dolog ez ma már, annál is inkább, mert azóta az iskola kiváló­ságai közé tartozik, két éve kitűnő tanuló — matemati­kából is. Szakoktatója szerint jövőre nevezni fogják őt a szakmun­kástanulók országos verse­nyére, ahol komoly esélye le­het a győzelemre. S talán — az intézet történetében elő­ször — lehetőség nyílhat ar­ra hogy átiratkozzon a szak- középiskolába. Ez Jancsi ter­veinek is megfelelne, hiszen érettségizni szeretne, és to­vábbtanulni. Társai azt mondják róla — csendes le­gény. Egymás szavába vág­va „jellemzik” őt, s ő néha nevetve rábólint: — Így igaz. Szó esik a tizenéves srácok örömeiről, csalódásairól, a délutáni nagy focimeccsek­ről, esti beszélgetésekről, cél nélküli csavargásokról, a kis Simsonnal — hiszen mindegy az, hová-merre, csak moto­ron ülhessen. — Miért nem mondod el. Nem veszélytelen Nem akarok riogatni sen­kit, nem arról van szó mint­ha a traktor, vagy bármely, a mezőgazdaságban haszná­latos erőgép önmagában ve­szélyes lenne. Azért írom és a későbbiékben azért ismer­tetek néhány adatot is, hogy ezzel is érzékeltessem a trak­torosok nehéz és felelősség- teljes munkáját. A mi megyénkben igen kü­lönbözőek a talaj adottságok és a domborzati viszonyok. Nem ritka az olyan meredek szántóföld, hogy megművelé­se ugyancsak egész embert kíván. Az állami gazdaságok közül Alsótengelic és Hőgyész ilyen, a termelőszövetkezetek közül pedig nagyon soknak vannak igen nehezen művel­hető földjeik. Mesélik, arra is volt példa, hogy az Alföldről kisegítőbe érkezett kombájnosok ami­kor meglátták a területet, ahol dolgozniuk kell, hátat fordítottak és inkább elmen­tek haza. Nagyon fontos az emberek figyelmessége, felkészültsége. Általában jó a helyzet, mégis előfordulnak balesetek. A MEDOSZ ágazati szakszer­vezethez tartozó területről állnak rendelkezésünkre ada­tok, a balesetvédelmi szak­emberek véleménye szerint a termelőszövetkezeteknél nagyjából hasonló a helyzet. Az idei év első felében — a MEDOSZ-hoz tartozókról van szó — 863 üzemi baleset történt, ebből 96 volt a konk­rétan mezőgazdasági. Traktor plusz vontató nyolc esetben okozott ibalesetet, kifejezet­ten traktor, illetve traktoros pedig hat ízben. A szám tulajdonképpen nem nagy, de az lenne a jó, ha még ennyi se történt vol­na. John Deert is!” ! Ez „csak” MTZ—58-es. hogy KISZ-vezetőségi tag vagy? — kérdezi tőle egyi­kük. — Tavaly még az NDK- ban is volt, jó munkájának elismeréseként küldte el az iskola nyaralni. És nagyon jó barát. Segít mindenkinek, kérni sem kell. Horváth János — mint minden fiatal — tele van ter­vekkel. Tizenkét éves alig volt, mikor először ült a szomszéd traktorján. Volt benne egy kis félsze, de ha­mar megszokta a dohogó monstrumot, s ma már biz­tonsággal bánik velük. Veze­tett azóta mindenféle mező- gazdasági erőgépet, motor­kerékpárt, gépkocsit. Akkor érzi jól magát, ha a gép kö­zelében lehet. Életét és ter­veit ez határozza meg. Sze­retne továbbtanulni, majd a városban, egy nagy üzemben, gépek méllett dolgozni. Búcsúzóul azt mondja: — Azért a John Deere az iga­zi! Képzelje, 150 lóerős! Az­zal öröm dolgozni... Miklós Menyhért húsz évvel ezelőtt a „kismotoros” nyer­gében Három évtized a traktoron Fekete kis tacskó jelzi a kapu alatt, hogy idegen ér­kezett. A gazda szeneslapát­tal a kezében éppen a ka­zánt salakozza, begyújtani készül. Nagymányokon vagyunk, Miklós Menyhért traktorost találjuk így ebédidőben, ház­körüli teendőinek ellátása közben. Az ajtó nélküli ga­rázsból Skoda személygépko­csi orra látszik, az udvarban a góré előtt utánfutó áll, a fészerben kukoricadaráló morog. Végigvezet a kis gaz­daságán. A lekerített udvar­ban tyúkok szemezik a ku­koricát, lomha kocák ballag­nak a kifutóba. A hízók kö­vetelőzőén ordítoznak, a harminc malac riadtan sza­lad egy kupacba. A házigaz­da kezet mos, a lakásba in­vitál. Már langyosak a radi­átorok. Leülünk. Beszélge­tünk. — Alig voltam 8 éves, ami­kor eljöttünk Bukovinából. Kétyen telepedtünk le. Itt jártam ki a nyolc osztályt. Heten voltunk testvérek és mint középső gyerekhez is illik, dolgozni kezdtem, mert kellett a családnak a pénz. ötvenkettőben volt ez, a te- veli gépállomás adott mun­kát. Zsírzóként kezdtem se­gédvezető mellett. Akkoriban a Hoffherok voltak a legjobb gépek. Látták, hogy erős az akaratom, hát felelős veze­tő mellé kerültem a gépre, még mindig zsírzóként, de mert megbecsültem a mun­kámat, közönként engedtek vezetni is. Észre sem vettem, és traktoros lett belőlem. Feljebb léptem a létrán és nekem is lett zsírzóm. Erre nagyon büszke voltam! Ne­hézkes, lassú, de erős gépek voltak a körmösök, kevés is volt belőlük, így tizenkét- óráztunk. Fülke nélkül, me­leg csizmában és pufajkában szántottunk. Volt ebben is jó, mert hozták a védőitalt. Hol forralt bort, hol meg for­ró teát két deci likőrrel. Öt­vennégyben megalakult Ké­tyen a tsz, és jött az első si­kerem. Megnyertem a szán­tóversenyt. Kaptam is érte prémiumot, szüleimnek jól jött, haladt a család. Egé­szen ötvenkilenc végéig kör- mössel dolgoztam. Jöttek az új gépek, engem Pápára küldtek szerelőtanfolyamra. Na itt hibáztam, mert nem lettem szerelő, de megint- csak kellett a pénz, hát traktoron maradtam. — Saját talpon kellett áll- nőm. 1960-ban megnősültem, kezdtük a magunk életét él­ni. Két évig még Kétyen maradtunk, de én olvastam az újságban, hogy traktorost keresnek. Így jutottam Kis* mányokra. Vettünk egy kis házat, aztán rágtuk a napo­kat. Jöttek a tsz-összevoná- sok és Nagymányok lett a központ. A feleségem mon­dogatta: építeni kellene. Az apósomtól kaptuk a telket, így nekifogtunk, kölcsönt vettünk és megépítettük ezt a házat. Most már bánnám, ha nem hallgatok az asz- szonyra. Gazdagodott a tsz, kaptuk az első fülkés, kismo­toros MTZ-ket, hát én bol­dog voltam, amikor ilyenre ülhettem. Mondogattuk is egymás között: „ez már olyan mint a taxi”. Kombájnostan- folyamot végeztem, 1964-ben pedig Fácánkerten vegysze- restanfolyamot. Itt az egye­sített tsz-ben jöttek az én nagy sikereim. Végeztük a munkánkat legjobb tudásunk szerint, és mint kiváló kom- bájnos jútalomutakat is kap­tam. Eljutottunk Jugoszlá­viába, sétáltam Moszkvában. Kijevben, láttam a Lenin mauzóleumot. Voltam én ju- talomúton még az NSZK-ban is! Ha jöttek az új gépek, én sosem maradtam le róluk, mindig kaptam egyet, hát meg is becsültem. Ez a hu­szonegy év a tsz-ben min­dent megért nekem. Most is vezetőségi tag vagyok. — A jelen és a jövő? — A ház rendben. Az ud­varban autó áll, szépek a gyerekeim. Két nagy fiam van meg egy lányom. A Zo­li gyerek itt dolgozik a tmk- műhelyben. Esztergályos. Öt is én „hoztam” ide. A Tibi mechanikus műszerész a bri­kettgyárban. Angéla első* szakmunkástanuló, ö éppen akkor született, mikorra el­készült az új ház. A2t szok­ták mondani: „Az új há2 vagy visz, vagy hoz”. Nekünk hozta ennek a kislánynak aZ örömét. A feleségem is a tsZ- ben dolgozik. Na meg itthon. A hajnali öt óra minket mát az állatok mellett talál, és ott vagyunk este nyolc-kilencig. Jó is, hogy van este! Hogy minek dolgozunk ennyit? A gyerekekért. Eddig a2ért, hogy legyen, most azért, hogy könnyebben indulhassanak. Lehetőség van, hát dolgoz­zunk meg a pénzért. Én bol­dog ember vagyok. Mindig víg voltam, nem mutattam soha a bajomat. Nincs is ba­jom.,. Az oldalt írta Klie Ágnes, Letenyei György, Pálfcovács Jenő, Szabó Sándor, valamint Széli Erzsébet, a dombóvári művelődési központ munkatársa.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom