Tolna Megyei Népújság, 1983. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

6 rtEPÜJSÁG 1983. október 15. Nagy Sándor pedagógussal, a madártani egyesület dombóvári csoportjának titkárával — Amint lakására jöt­tünk feltűnt, hogy milyen sokan üdvözölték. S ha már itt tartunk, ezt a mondást hallottam nem­régiben: „Nagy Sándor után úgy mennek a gye­rekek, mint kolomp után a tehenek”. Igaz ez? — Igaz. Sokan ismernek. Olyan iskolában tanítok — az újban —, ahová ezer gye­rek jár. A felső tagozat min­den osztályában tanítok, az iskola tizenhat osztálya közül tizenegyben. Gyakorlatilag nincs is a felsősök között olyan gyerek, akivel valami­lyen — akár iskolai, akár pe­dig szakköri — kapcsolatom ne lenne. Amelyik gyerek pe­dig szereti a természetet és a madarakat, azok követnek. — Nézem a könyveit. Egy karnyújtásnyira az íróasztalától, csak madár­tani és természetvédelem­mel kapcsolatos szakköny­veket látok. — Élővilág-földrajz szakos vagyok. Nekem ez mind munkaeszköz. A Veszprém megyei Mihályién, ahol ko­rábban hat évig tanítottam, ott is volt több szakköröm; ásványgyűjtő, rovarász, bota­nikai, földrajz, élővilág és természetjáró. A mihályfai kis iskolában mindent kipró­báltam. — Az új dombóvári iskolában két szakkö­re is van és a mű­velődési központban is van egy. Tanítványai mennyivel tudnak többet madár- és állattanból, mint a hasonló korú szak­körbe nem járó városi társaik? — Tartalmasabb tudásuk mellett a természethez való Viszonyukban van a legna­gyobb különbség. Ha az em­ber elmegy egy országos ver­senyre vagy táborba és a dombóváriak ott a legjobbak között tudnak lenni, akkor el lehet mondani, hogy sokat tanulnak. Tudásukhoz pedig az kell, hogy sokat járjanak a terepen. A madártani tá­borok az igazi helyszínei a tanulásnak. — A természet és az élővilág szeretetét ön a szülői házból hozta ma­gával? A Balaton környé­kéről származik. — Otthonról a mozgalmi érzékenységet és a szervező- képességet hoztam. A sors jó szervezőkészséggel áldott meg, amit anyámtól, apámtól egyaránt örököltem. — Szülei is pedagógusok netán? édesapám postai hiva­talvezető, anyám ugyanott telefonközpontos. Édesapám harminc éve párttag, a ma nehéznek nevezett időkben is igen sokat dolgozott. Anyám nőbizottsági titkár volt. Sokajl tanultam abból, ahogyan ők a mozgalomban dolgoztak. I — Ezek szerint csak a pécsi főiskolán olthatták önbe a természet szerete­tét? — Mindig azon az elven voltam, hogy amit ki tud hozni az ember magából, azt kötelessége is megtenni. A főiskolán nagyon sokat ta­nultam. Nem akartam, hogy kikerülve a pádból olyan helyzet elé állítsanak, hogy azt kelljen mondanom: „hol­napra majd megnézem”. Mint sokunkra, rám is hatot­tak pedagógusok. Fischer Er­nő volt az egyik, ö olyan em­ber, hogy embert és más élő­lényt „egyformán” tisztel, bármilyen pici és bármilyen nagy is. Tihanyi Jenő bácsit ég Olgi nénit becsültem na­gyon. Ök korukhoz „nem il­lő” módon nagyon sokat tet­tek azért, hogy megszerettem a természetet. — Tudom, hogy nem itt Dombóváron kezdődött pedagógusi pályálya. Ké­pesítés nélküli tanító is volt. 1970-től 1974-ig vé­gezte a főiskolát. Dombó­várra 1979-ben került. — A Gárdonyi Géza isko­lában álltam munkába nap­közisként. Talán ez volt a szerencse. — Ügy tudom, a peda­gógusok zöme szidja a napközis állást... — Én a napközinek kö­szönhetem mindazt, ami most körülvesz. A napközis gyere­kekkel kezdődött minden. Harminchatan voltak a cso­portomban. A harminchat­ból most harminc madarász. Én a szabad időt úgy töltöt­tem velük, hogy odúkat ké­szítettünk, és terepre jártunk. Voltunk Zircen, Sopronban, Kőszegen, Jákon, Jeliben, Kámban, Sümegen és Buda­pesten nyolcszor. Nyáron pe­dig a Kiskunságtól a Bükkig az országban mindenütt. A gyerekek szabad ideje azzal telt el — ekkor ötödikesek voltak —, hogy feladatokat adtam nekik. A művelődési házban már féltek tőlem, mert özönlöttek oda a gyere­kek. Erre a napközis nyüzs­gésre figyelt föl egy nyugdí­jas pedagógus, Ternai Jenő bácsi, aki megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy madár­tani csoportot itt helyben létrehozni, ugyanis ők a Szekszárdiba járnak. Fel­mentem Budapestre, beszél­tem a főtitkárral és megala­kultunk. Ma már ott tartunk, hogy az ország első öt cso­portja között jegyeznek ben­nünket. — Az iskolai tantestü­letben hogyan nézték „pluszmunkáját”? — Először ékelődtek. Ma már tisztelnek ezért a mun­káért. — Hadd provokáljam, ön az iskolai pedagógus- pártalapszervezet titkára. Párttitkársága miatt értik meg mániáját a kollégái? — Nem hiszem. Egyébként nem is régóta vagyok párttit­kár. Akkor, amikor a párt­megbízatást elvállaltam, egy dolgot kikötöttem. Az észak­tolnai csoport munkájának a vezetéséről nem vagyok haj­landó lemondani. A madár­tani munka nevelőerejében és hasznosságában nagyon sok lehetőséget látok. Ter­mészetesen a másikéban is, csak ott más fontos dolgok­ról döntünk. — Eltelt már egy kis idő, mindketten feloldód­tunk, hadd érdeklődjem imét annak a „híres” mon­dásnak az igazáról. S ha már a gyerekekről kérde­zem újfent, az önök két gyermekéről is szeretnék hallani. — Saját gyermekeimnél is azt az utat követem, hogy erőszakkal semmilyen isme­retet ne adjak. Ök is jönnek velem kirándulni. Tudnak örülni egy kiskutyának. Már elértem azt, hogy a virágot nem tépik le, hanem azt mondják, hogy de szép. Velük is úgy akarom megszerettetni a természetet, hogy ne ve­gyék észre. — „Irigylem ” az ön gye­rekeit, mert érdeklődésü­ket ki tudja elégíteni. Én pedig — jó néhány kor­társammal egyetemben — bizony néhányszor zavar­ba esek, mert gyermekeim számon kérése ellenére sem tudom megmondani annak valamelyik növény nevét. Az életmódválto­zás következteben meny­nyire szűkült le termé­szettudományos ismere­tünk? — A mi korosztályunké bizony eléggé. A mai har­minc-negyven éves korosz­tály rettentő kevés ismeretet kapott. Ez az oka annak is, hogy a mai gyerek nemigen lát környezetében jó példát. Ezért is indult el Tiszavas- váriból egy új kezdeménye­zés. Minél több gyereket el­juttatni a természetvédelmi táborokba! Amikor én ván­dorgyűléseken vagy találko­zókon vagyok, akkor látom, hogy a hallgatóság zöme hu­szonöt éven alul:. A másik fele ötvenen felüli. — A szakadék éppen „mi” vagyunk. — Nem véletlen, hogy a mai szülők nagy része nem védi a parkokat. Szemetel­nek, rossz értelemben kirán­dulnak, turizmusukkal több kárt okoznak, mint hasznot. A gyerekeiket nem jó szel­lemben nevelik. Hamarabb szól rá a gyerek az ilyen szülőre, mint fordítva. Ezért is csinálunk erőnkön felül tábort. — Néhány napja dísz­madár-kiállítás volt Szek­szárdon. Azt tapasztal­tam, hogy a szülők érde­kességként nézték a ma­darakat. — Az ismeretek egymásra építéséből kiesett egy lánc­szem. Ennek több oka is van. Az egyik az életmódváltozás. A másik: közel húsz évig szinte egyetlen egy tananyag volt ebből a tárgykörből, amely a környezetvédelem­mel és annak értéke megőr­zésével foglalkozott. Az új biológiaoktatást azonban vé­gigkíséri a régi szemléletet- A mostani hatodikos új élő­világ tantárgyaknak szinte nincs olyan leckéje, amikor valamelyik órára ne lehetne valamilyen „szemléltetőesz­közt” bevinni. A ma élővilá­got tanuló gyerekek már másként fognak viszonyulni a természethez, ök tudni fog­ják, melyek a védett mada­rak, növények és hogyan kell óvni azokat. A régi gye­rek nem is tanulta meg jól az ismereteket, ám azt sem, hogyan kell a környezetünket védeni! A régi anítás a termé­szet érdekességeit és a min­dennapi élettel kapcsolatos álattani ismereteket adta át, tartalmazta. Ennél több kell! — Maradjunk az utolsó szónál. Közel sem tekint­hető gazdag egyesületnek az önöké. Kik támogatják a madártani egyesületet? — Elsőként központunk, de mások is. Mondok egy példát: az idei télre 3500 forintot kaptunk magvásárlásra. Eb­ből közel 25—30 zsák magot tudunk venni, amit ingyen szétosztunk tagjainknak. Ezenkívül a pécsi felügyelő­ségtől hatezer forintot kap­tunk a táborunkhoz. Sok pénzünk nincs. Ami van, azt okosan és talpraesetten kel­lett megszerezni. Kaptunk támogatást az úttörőelnök­ségtől, az Ifjúsági Alaptól, a megyei tanács mezőgazdasá­gi osztályától. — Anyagilag rendsze­resen segíti-e a csoportot a megyei tanács mezőgaz­dasági osztálya, valamint a környezetvédelmi tit­kár? — A mezőgazdasági osz­tálytól most először kaptunk ötezer forintot. Ügy volna jó, ha a segítség rendszeressé válna. Mondok ggy példát: a zalaegerszegi környezetvédel­mi titkár révén a zalaeger­szegi csoport százezer forin­tot kapott. És külön a tábor­fejlesztésre húszezret, ök megtehették, hogy a szek­szárdi csoport volt titkárát odavitték függetlenített tit­kárnak. Az egész megye útja­in közlekedő járművekre in­gyen buszjegyet kapott. Ne­kem jó pár levelet kellett írnom, és jó párszor el kel­lett mennem a szervekhez. Mindig mondom: nem sza­bad arról megfeledkeznünk, hogy tanítványaim egy része erdész vagy erdészmérnök lesz. — Rendszeresen publi­kál szakfolyóiratokban, a Magyar Tudományos Aka­démia felkérésére vizs­gálatokat végez. Felesége — aki a helyi gimnázium­ban tanít —, munka mel­lett egyetemre jár. Nagy Sándor Dombóvárra köl­tözése előtt pedig lehetett volna igazgató is. Hogy ér­zi most magát? — Jól. Nem biztos, hogy jó, ha az ember magas pozíció­ba kerül. A gyerekekkel a kapcsolatom, ha az igazgatói beosztást választom, akkor jóval kisebb lett volna, mint most. Én pedig az utóbbit, a mostanit igénylem. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Múltunkból Olykor nehéz megállapíta­ni, hogy meddig volt termé­szetes törekvés a szép magyar nyelv elsajátításáért folyta­tott erőfeszítés, és mikor lép­te át a határt, és lett a na­cionalizmus, az erőszakos .ma­gyarosítás eszköze. Az első világháborút megelőző évti­zedekben az iskolák jelentős szerepet játszottak a magya­rosítás! törekvésekben. A me­gyei sajtó évente — esetleg több alkalommal is — közölte a híreket, hogy a tanítók mi­lyen összegű jutalmakat kap­tak a magyar nyelv eredmé­nyes oktatásáért. Tihanyi Do­mokos királyi tanfelügyelő 1906. január 6-án jelentést írt az alispánnak az 1904—1905-ös oktatási évben végzett munká­ról. A jelentés első részében arról adott számot, hogy 162 iskolában 240 tanító munkáját ellenőrizte, 257 tanórát hall­gatott végig. Arról is beszá­molt, hogy 16 óvodában, 18 menedékházban, 7 iparos- és 1 kereskedőtanone- iskolát lá­togatott meg. Ezt követően tért át a magyar nyelv okta­tására és a ,,magyarosításra”. Idézzük: .......tankerületemben lévő 23 9 elemi népiskola közül 233- nak ma már tisztán magyar a tannyelve, csakis 6 iskoláé más, de azért ezen iskolák­ban minden tantárgyat ma­gyarul is tanítanak, a tan­nyelv tiszta magyarsága te­hát 81 iskolánál emelkedett.” Ezt követően szólt az 1905. évi jutalmazásról: „A magyar nyelv sikeres elsajátításában az előrehala­dás szépen mutatkozik — ösz- szegezi az erőfeszítések ered­ményét a tanfelügyelő —, ha­zafias tanítóink buzgalommal, kitartással és lelkesedéssel teljesítik hivatásukat, a lég- többlét) fektették a magyar nyelvre, mely buzgó fárado­zásból kifolyólag a várme­gyei kultúr-alapból 35 taní­tót, illetve tanítónőt és óvó­nőt egyenként 150,— koroná­val jutalmaztunk meg.” A jutalmazás ösztönzőleg hatott a tanítók szorgalmának fokozására „és a magyar nyelv nagyobb fokú tanítására igen jó hatással van, sőt e téren a versenyzést is előidézi” — je­lenti Tihanyi tanfelügyelő az alispánnak. Azt, hogy mennyire torz volt a századforduló tájékán a nemzetiségi politika, jól mu­tatja, hogy Tolna megyében, ahol tízezrével élték német ajkúak, színtiszta német nyel­vű iskola egy sem működött. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a jelentés adatai szerint Bátán, Tevelen, Györ- könyben, Keszőhidegkúton, Kölesden, Pálién és Mözsön gyarapodott az iskolai tanter­mek száma, továbbá Hőgyé- szen magánelemi, Bonyhá- don pedig magán polgári leányiskola létesült 1905-ben. A megyei közigazgatási bi­zottságnak címezte meg a 4 oldalas jelentését—javaslatát a tanfelügyelő 1918. augusztus 31-én. Ez a jelentés azért is megérdemli a figyelmet, mert számos oktatási reformjavas­lattal állt elő, különösen az iskola létesítésével, fenntar­tásával, és a kisközségek fe­lekezeti iskoláinak sorsával kapcsolatban. A javaslat egyike-masika megkérdője­lezte a vallási felekezetek is­kolafenntartási jogát is. Főbb javaslatai a következők vol­tak: 1. Jöjjön létre az egész or­szág területén Olyan egységes, oktatási szervezet, amely kö­telező legyen mindenki ré­szére. 2. „A polgári községék szer­vezetén belül létező bármely erkölcsi testület, vagy jogi személy a köznevelés munká­jában csak azzal a föltétellel nyerhesse el a részesedés jo­gát, ha a köznevelés céljaira egységesen szervezett intéze­tek minden fokozatát létesíti és fenntartásukra kötelezett­séget vállal.” 3. Kimondja a pedagógusok közvetlen felelősségét a nép­oktatás ellenőrzésére hivatott közhatóság előtt. 4. Elvileg rögzíteni kell, hogy minden község legyen köteles gondoskodni a népne­velés céljait szolgáló intéze­tek létesítéséről. Körzetesítést — azaz két vagy több község csatlakozását egy-egy intéz­mény közös fenntartására, esetleg fúzióját — csak kor­mányhatóság engedélyezhes­se. 5. Az. iskolák fokozott sze­repet töltsenek be a gyermek- nevelésben. Ezt így indokolta a tanfelügyelő: „A háború csapásai és terhei folytán megváltozott társadalmi hely­zet a jövőben még inkább megkívánja a gyermeknevelő család tehermentesítését, s a jövő nemzedék teherbíró egyéni képességeinek, mun­kaerejének a fokozását.” 6. Az 1868. évi, közoktatás­ról szóló törvényt a megvál­tozott viszonyokhoz kellene igazítani. A fél évszázados törvénynek számos olyan ta­pasztalata van, amelyet hasz­nosítani lehetne. Túl sok a mulasztás, s ennek egyik oka, hogy a szülőkkel szemben nem lehet kellő hatékonyság­gal érvényesíteni a törvényt. A tanfelügyelő a jelentésében megemlíti, hogy a megyében egyetlen esztendő alatt mint­egy 300 000 félnapot mulasz­tottak az iskolaköteles gyer­mekek. 7. Vállaljanak nagyobb sze­repet az iskolafenntartók a terhek viseléséből, mert csak így lehet elkerülni „azt a tart­hatatlan állapotot, hogy külö­nösen a vegyes vallású, köze­pes népességű községekben 2—3, sőt 4 féle jellegű népis­kola legyen egymás fejlődő­képességének rovására.” 8. Minden olyan szervezet, amely vállalkozik iskolafenn­tartásra, vállaljon kötelezett­séget arra is, hogy tartson fenn óvodát, elemi iskolát, kisebb fokú gazdasági ismét­lő iskolát és ifjúsági tovább­képző tanfolyamat is, mert — a javaslatot tevő tanfelügyelő szerint — ezen népoktatási tagozatok egymástól szétvá- laszthatatlanok, egységes tör­zset képeznek, s jól illeszked­nének a 3—18 éves tankötele­zettség keretébe. Talán mondani sem kell, hogy a tanfelügyelő jól át­gondolt javaslataiból semmi sem valósult meg, annak el­lenére, hogy ezekről a minisz­terelnök is tudomást szerzett. A megyei törvényhatósági bi­zottság ugyanis féléves jelen­tésében részletesen szerepel­tette az ismertetett javaslato­kat, s a jelentés a miniszter­elnök részére készült. * A miniszterelnök részére készített jelentés 1903-ban részletesen foglalkozott a ki­vándorlással. A megyei jelen­tés a többi között a követke­zőket tartalmazza: „A kivándorlás mind na­gyobb méreteket ölt, s irányá­ra és jelentőségére nézve két­féle, amennyiben a kivándor­lók egy része, bár hosszabb ideig, mégis csak ideiglenesen tartózkodik külföldön, na- gyöbbára Németországba, munkakeresés czéljából, míg a másik rész, mely nem ke­vésbé jelentékeny, összes va­gyonának értékesítése után, állandó letelepedés szándéká­val Amerikába költözik. A kivándorlás eme neme ellenében nincs sikerrel ke­csegtető preventív intézkedés, mert a kivándorlók állítása szerint elhatározásuk megér - lelődésében azonos szerep jut a hazai mezőgazdasági viszo­nyok mostohaságának és a közterhek nagyságának, amely súlyát a legalsóbb néposztály viszonyai között a legjobban érezteti — s másfelől a .már korábban kivándoriottaktól érkező bíztató híreknek és ér­tesítéseknek, melyek szerint az ott szinte hihetetlen köny- nyelműséggel megszerezhető és ez idő szerint még minden közterhektol mentes jelenté­keny földbirtok a kivándorló megélhetésének és vagyono- sodásnak saját munkásságá­val és takarékosságával egye­nes arányban álló — teljes biztonságot nyújtja.” A torabe'li statisztikák sze­rint a dunántúli megyék sor­rendjében a századfordulón még az 5—6. helyet foglalta el Tolna, egy évtizeddel később már az elsők között szerepelt a kivándorlási veszteségek listáján. K. BALOG JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom