Tolna Megyei Népújság, 1983. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
1983. augusztus 6. Való dl Készséggel elhiszem, hogy a Traubisoda a természet ajándéka. Nemkülönben azt, hogy a tiszta, élő gyapjút egyetlen más anyag sem pótolhatja. Engem azonban reklámjaink arra is figyelmeztetnek, hogy lassan föl- ébredünk a műanyagnarkózisból: a nyloning alulmarad a puplinnal szemben, a szintetikus szálak pamuttal keverednek. Néhány évvel ezelőtt még csepnpyi büszkeség is keveredett abba a szenzációba, melyet a tengerentúlról kattogtak le a telexgépek: az egyik amerikai városban a kipusztult fák helyébe díszletfákat „ültettek”, s ezek a robogó autókból nézve összecserélhetök az eredetiekkel. Lám, a találékony ember mi mindenre képes! Igaz ugyan, hogy kipusztítja maga körül a növényzetet, de közben le is kopírozza — a „műtárs" strapabíróbb, elviseli a szennyezett földet, levegőt, ráadásul örökzöld. Akkoriban dívott idehaza a műanyag karácsonyfa, tűlevelei nem hullottak, használat után az egész elfért a szekrény aljúban. Persze, a fenyőillatról a tulajdonosnak szintén le kellett mondania, de a megannyi giccses dísz és szaloncukor ugyanolyan szép volt, mint máskor. Visz- szagondolok: mivel is csaptuk be magunkat? Azt hiszem, a holmik megítélésekor egyedül a praktikusság kritériumát tartottuk szem előtt, el voltunk telve attól, amit nem kell velük csinálni; fölösleges a vasalás, a takarítás, a kezelés, egyszóval semmivel sem kell törődni, csak használatukkal. Ráadásul a technika vívmányai növelték függetlenségérzetünket, úgy lettünk úrrá a természeten, ahogyan nem lett volna szabad: gazda helyett rablóként viselkedtünk. „Megsebzett bolygónk” könnyeit felitattuk a parkerdőkkel, a rezervátumokkal és megnyugtattuk magunkat azzal, hogy a védettnek minősített területek földjébe táblákat szúrtunk: óvd a természetet! Ismerősöm most úgy mutatja lakásában a műanyag kilincsek helyére felszerelt patinás rezet, mint annak idején a külföldről hozott műbőr zakót, amelyet előállítója — gondosan — még a rendes bőr illatával is ellátott. Fröccsöntött korunkban ismét megnőtt az ázsiója a valódinak, a természetesének. Olyannyira, hogy manapság már inkább a nosztalgia túlkapásai ellen kell védekeznünk. Rájöttünk — éppen a használat közben —, hogy a nylon elszigeteli pórusainkat a levegőtől, hogy a műszálat érdemes házasítani a pamuttal, hiszen így a kedvező tulajdonságok összegezödnek; a Coca-Colával versenyre kelt a gyümölcslé, sőt hovatovább a répa- és sütőtökital is. Az olajárrobbanás szerényebbé tett bennünket, s aki közülünk kerékpárra ült, talán tapasztalat híján is elhiszi, hogy az utak mentén elhelyezett valósághű díszletfák mégsem nyújtják egészen azt, amit az igaziak. A természettel való kapcsolatunk azonban változatlanul Janus-arcú. Egyfelől elfogadjuk, s ami ennél is több, becsülni kezdjük ajándékait, másfelől — kincseivel mit sem törődve — libikókázunk azon a bizonyos biológiai egyensúlyon. Nincs a világnak olyan kormányzata, amelyik még ne mondta volna ki: a természetet elsősorban mitőlünk, az emberektől kell megvédeni. A minap éppen egy tanácskozáson hallottam: a tisztítóművek, a porleválasztók és egyéb környezetvédelmi berendezések hiánya sokszor nem okoz annyi kárt, mint a köztudat foghíjai. Miközben milliárdokat emészt fel a talajjavítás, a gazdaságok egyike-másika a műtrágyát kint hagyja a fagyos mezőn, a földek szélén. Akad olyan vállalat, amelyik kín-keservvel megépítette szennyvíz- tisztítóját, de nem működteti, mert az üzemelés költségeit drágának találja. Másutt a masinákat úgynevezett gőzborotvával mosták, s külön olajzsírleválasztó szolgált a szennyezés ellen, ám az ott dolgozó munkás úgy vélte: egyszerűbb, ha a tartály helyett a csatornába önti a vegyi anyagokkal terhelt vizet — ezzel pedig nagyobb bajt okozott, mintha nem lett volna se gőzborotva, se zsírleválasztó. Rendezhetünk mi vitát, szimpozionokat, költhetünk milliárdokat a környezetvédelemre, ha szemléletünk rövidlátó marad. Fenyegethetünk, bírságolhatunk, ha az elrettentő erő csak a papír és a ceruza marad, és nem a természet roncsainak látványa. A szilvásváradi erdészeti skanzennél kevés szebbet láttam életemben, a szabadtéri kiállítást áthatja az erdő tisztelete és szere- tete. Már azok részéről, akik rendezték. Mert akik látogatják ... Figyelmeztetnem kell magam, ne húzzak túlontúl nagy átmérőjű kört a vétkesek bekerítésére, mert a vandalizmus itt talán megbocsáthatatlanabb, mint a sivár lakótelepeken. Törnek, zúznak, lopnak né- hányan, a többiek bűne pedig a közömbösség — azt bizonyítván, hogy a sokat csepült sivárság nem is annyira a panelban, mint inkább bennünk fészkel. Hajdanán körülölelt minket a föld, a víz, a levegő, a fa, a fű, a virág. Maga a kapcsolat nevelt természetszerető embereket. Torz optikánkkal odáig jutottunk, hogy a sudár fát akkor tekintjük értéknek, amikor bútor lesz belőle; a virágot selyempapírba csomagolva becsüljük igazán; a földet, a levegőt külföldön az élelmes kereskedők már dobozolva árulják. Közben a természet is kezd visszafeleselni nekünk. Rádöbbenünk: fegyvere van. Ügy viselkedik, ahogy a vele foglalkozó tantárgyak állítják. Ismeri a természetrajz törvényeit és fittyet hány szabályozókra, határozatokra, intézkedési tervekre és cselekvési programokrá — bár a papír is „belőle" készül, tetteket sürget. A televízió reklámbárányait fülbemászó zene kíséri, és a szépen csengő női hang tulajdonképpen őket dicséri, hiszen a gyapjú — Woolmark-védjegy ide vagy oda — a jószágok műve. Ahogy a képek a Traubisoda esetében sem a technológiai láncot, a sokat tudó gépeket és az automatikus palackozót mutatják, hanem azt igyekeznek velünk elhitetni, hogy az ital a természet ajándéka. Visszatérnek mindennapjainkba a nem is oly rég sutba dobott anyagok, kelmék, fűszerek, újra követeljük a fából készült játékokat — unjuk a kék műanyag lovakat, a fröccsöntött szánkónál jobban szeretjük a hagyományos ródlit. Remélhető hát, hogy mihamarabb megtaláljuk a természetes és a mesterséges úton előállított tárgyak ideális helyét, szerepét, kiaknázzuk harmonikus együttélésük lehetőségeit. Hiszen azt már tudjuk, hogy a technika száműzetése és a környezetvédelem két különböző dolog — az egyiket nem lehet kijátszani a másik ellen. Ideje viszont észrevennünk, hogy nemcsak az olaj fáradt. A természet is. TAMÁS ERVIN MÉPÜJSÁG 5 Zárgyár A gyár alapítási évét 1901-ben jelölték meg, bár az épületek már korábban készültek, de más volt a rendeltetésük. Formájukat mind a mai napig megőrizték. A ima Sopronban járónak is ugyanazt a képet mutatják, mint a századelőn. A belső kép viszont alaposan megváltozott: modern gépek, gépsorok váltották fel a régieket és azokon készülnek a mai kor igényeinek megfelelő zárak. Évente 4,5 millió darab. A nosztalgiahullám ide is ..begyűrűzött”: nyugati exportra olyan zárakat is készítenek. mint amilyeneket 1901-ben. Egyébként a zárgyár termelési értékének 38 százaléka tőkés ___________ m egy. CZAKÖ SÁNDOR Préselik a fedőlapokat Zárak minden mennyiségben Régi és új. A század eleji típus ma is kelendő a nyugati piacon. Az emeltyűberugózó gépet a gyári kollektíva készítette Speciális célgép Egykori kép a gyárról. Az épület ma is ilyen. Ősi, díszes zár A fedőlapok induln ak a zománcozóba Lassan összeáll a zár
