Tolna Megyei Népújság, 1983. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
\ lO KÉPÚJSÁG 1983. augusztus 27. Szegfű A képtár vezetője mindenkit végigkérdezgetett: ki tette oda. Nem akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, -levenni a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen magától értetődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő pompájának teljében lévő virágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett a keret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vette magára. És amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslőit az öregasz- szony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd szürkeszemű ráncos arcot. * Erről a kiállításról — a művész retrospektív tárlatáról — kritikát kellett írnom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte gondolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hogyan került ide az a szegfű és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a model a képen úgy hetven egynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre visssza-visz- szatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett. S ahelyett hogy cikkem megállapításait-monda- tait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicsoda a model, de ő azt felelte, fogalma sincs róla. Főiskolás kori képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? Így aztán semmi támpontom nem volt és én mindenféle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfeszítéseibe került, hogy ő megtehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak odapillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Vajon valóban ő volna az? Igen, igen, semmi késég: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor módéit ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltünögetett néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelkiisme- retfurdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, a kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Persze: lehetségesek mág magyarázatok is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, felvette és odatűzte az első, keze ügyébe eső kép keretére. Bevallom ez a megoldág látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni.. Történetesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre kérőit a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó vidd! — és még örült is, hogy nem kell neki levennie a keretről. Amikor otthon kis, keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. így a szegfű még sokáig nem hervad el. És amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószo- bámbán annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is. Bállá László ZELK ZOLTÁN: Töredék 1. Hol alszanak a fekete rigók? röptűktől csattog a kamasz-liget, s úgy ring a napfény szárnyaik nyomán, mint ringnak órjás, megzavart vizek. De lombtalan még kora-április s rügyet harap az éji vad-hideg — Hol alszanak a fekete rigók, rozsdás kis mellük éjjel hol piheg? 2. Jó őrizőm, kendős anyám: magány, hiába hív már ringató öled s hiába hívlak, óvj, vigyázz reám, mint régen — én már nem pihenhetek. Egyedül vagyok, újból egyedül, de tekintete vádként itt maradt, utána szűköl minden, mint ebek, üvöltenek érte bútorok, falak. Éj-naphosszat koppannak léptei, s felém hajol egy régi mozdulat — Hiába óvsz már, nyugtot nem lelek pamutkendőd bolyhos ege alatt. *A költő hagyatékából. KATONA JUDIT: *• Aratók dicsérete Nap ragyog. Ékes borona, fénylő és réamívű csoda, alatta áradó sereg. A tanyák mögül jönnek, milyen víg, mily csodaünnep. Hozzák az új kenyeret a pirosló földmeleget, izzadság gyöngye rajtuk. Illés lovai gyorsak, szügyükön esők folynak — fáradtság porát mossák. A földek mögül jönnek, telt csűrök közül jönnek elébed, Magyarország. Vaszil Conev: Mese Élt egyszer egy legény és egy leány. A legény csak olyan legényforma volt, a leány vi- szint messze földön híres szépség. Haja arany, szeme gyémánt, ajka rubin. Oly csodálatos volt aranyhaja, gyémántszeme, rubinajka, hogy ha valaki megpillantotta, csak sóhajtozott: ilyen szépséges szép leánnyal csak a mesében lehet találkozni. A leány szerette a fiút, a fiú azonban ingadozott. „Jól van — gondolta —, de hátha van a világon olyan leány, akinek még aranyabb a haja, még gyé- mántabb a szeme, még ru- binabb a rubin ajka? Megyek, és utánanézek a dolognak.” Fölvette vascsizmáját, megtömött kilenc zsákot kenyérrel, és útnak indult. Átkelt hegyeken és völgyeken, átúszott folyókat és tengereket, és amikor elszaggatta vascsizmáját, megette kilenc tarisznya kenyerét, visszatért szépséges szép mátkájához, térdre hullott előtte, és ezt mondta: — Átkeltem hegyeken és völgyeken, átúsztam folyókat és tengereket, de nem találtam hozzád hasonlót. — De én igén — válaszolta a leány. (Adamecz Kálmán fordítása) KAROLYI iAMY: Termés Miire bogyóivá sűrűsödik :s allalkjia Végleges, miég vitézen veresük, de holinlap Vége lesz, épp moist, amikor jóízű s legetalé szem s a száj, iáikkor várjla égy fülenimcs, ormótilian nlaigy kosár. Mester Attila: — Halló irányítótorony! Itt a Jégmadár! Sürgős közleményt adok. Hallanak engem? — Halljuk Jégmadár. Sőt látjuk is a képernyőn. Milyen az idő odafönt? — Kitűnő. Csak az a probléma, hogy egy színész repül szárny magasságban mellettem. Értik amit mondok? Jobb oldalt, néhány méterre a szárnytól egy színész repül. — Jégmadár, maga megőrült. Világos? És egyáltalán, honnan tudja, hogy színész? — Kopasz paróka van rajta, és műraffiából horgolt barátcsuha. Valószínűleg Lőrinc barát a Rómeó és Júliából. — Hogy maga milyen járatos ezekben a színházi ügyekben! — Színésznek felvételiztem, csak nem találták elég teherbírónak a testalkatomat. így lettem vadászpilóta. Segítség! Mi van, Jégmadár? Még mindig tart a magassági víziója? — Tart. És ha ráül a csűrőlapomra, addig mehetek egy irányba', amíg az üzemanyagom el nem fogy. — Száljon lie azonnal, Jégmadár! Vigye a gépet jobb odali bukó-fordulóba, és szálljon le! Vége! Rómeó már megölte magát a színpadon, amikor Os Egon segédszínész belépett a K.-i kultúrház öltözőjébe, es töltött magának egy csésze kávét a tapsrend előtt. Merre jártál? — kérdezte tőle a már rég halott Tybalt. — Repültem — illetve járam egyet. — így, jelmezben? — Nla és! IA (köziség teliesien kihalt. Mindenki itt van az előadáson. Csak a repülők. Valahol repülőtér lehet a közelben... Na menjünk. Meg kell hajolni. * * * — ös Egon? — Igen. — Tudja miért hivattuk be? — Fogalmam sincs. — A K-i repülőtér egyik vadászpilótája — aki egyébként azóta szigorú megfigyelés alatt áll, — elmondta, hogy tegnap délután öt óra négy perckor egy barátcsu- hálba löllitöizöitt színész közelítette meg lkiifen."ezer méter magasságban a jobb szárnyát, közvetlenül a csűrőlap fölött. Ez természetesen őrültség, és úgy hívják, hogy magassági vízió, vagy magassági mámor. Mégis van itt egy furcsa dolog: a személyleírás pontosan magára illik, és ebben az időpontban ön Lőrinc barátot játszotta a Tanyaszínház társulatával K. községben. — Igen. Valóban azt játszottam, és repülni is tudok. — Jó, jó, értjük mi. Nem kell komolyan venni. Csak azt szeretnénk tisztázni, hol és mikor láthatta önt ez a pilóta Lőrinc barát jelmezében. — Ott, a szárny mellett — mondta ös Egon segéd- színész, és székestül együtt felemelkedett ötven centire a padló fölé. — Nem mondtam, hogy felállhat! Még nem fejeztük be. Még feljebb emelkedett, és- — most már szék nélkül — elkezdett körözni a lámpa körül. * * * A levegő itt fent a magasban hűvös volt, és szinte simogató. A városban 35—40 fokos melegben fulladoztak az emberek, a strandok zsúfolásig megteltek, és nem lehetett se sört, se fagylaltot kapni, ös Egon segédszínész könnyű szabadidős ruhájában, csuklóján bőr karpereccel, és a legújabb divat szerinti klumpában lebegett a táj felett mintegy hatezerötszáz méter magasan. Távolabb egy TU—134-es — a burgaszi járat — leszálláshoz készülődött, gázt adott, éá kiengedte a féklapokat. Szerencsére nem vették észre. A pilóták ilyenkor mással vannak elfoglalva, az utasok meg nem mernek kinézni az ablakon, ös Egon kedvelve csodálta az alatta elterülő világot. * * * Hogy mikor vált köztudottá, amit ös Egon segédszínész megpróbált sokáig titokban tartani, senki sem tudja. Túlzott feltűnést persze ezzel sem keltett, mint ahogy Lőrinc baráttal, vagy a Hamlet második sírásójával sem. Egy korsó sör mellett futottunk össze a múíMcoir la Jerevánban. — Honnan repültél ide? — kérdeztem, hogy jópofának tűnjek. — A filmgyárból rúgtak ki éppen, illetve én jöttem el, mert szemétkedtek velem. Szikszai Károly illusztrációja — Mi törtépt? — Filmsorozatot csináltak a Beljajev könyvből. Tudod, A repülő ember. Nagyon jó könyv. Jelentkeztem. Azzal kezdték, hogy mit keresek itt. Mondom én vagyok ös Egon, a repülő segédszínész. — Na és? Én valóban tudok repülni — mondtam —, és a gázsim se túl magas. — Férő! Van itt egy jelentkező a főszerepre. Az a segédszínész, aki tud repülni, és a gázsija se túl magas. — Meg van véve. Állítsátok ki a szerződést. Gondolhatod, hogy örültem. Végre egy nekem való szerep. Amikor K. fölött ráijesztettem arra az ideges vadászpilótára, már azt a jelenetet gyakoroltam, amikor a repülő ember leül, megpihenni egy utasszállító gép szárnyára. — Azután? — Azután a pilóta trimmelőlappal kiegyensúlyozta a másik szárnyat, és nyugodtan haladt tovább. — A filmgyárban mi történt azután — kérdeztem, mert már kezdett érdekelni a dolog. — Ja, három forgatási nap után elvették tőlem a szerepet, és odaadták a Hazay Kontnak, aki valóban tehetséges színész, de ahogy repül, az kész röhej. Képzelj el ’ egy kissé már pocakosodó negyvenes színészt, aki ötszázas damilhuzalokra függesztve, teljes átéléssel kalimpál a repülőgépmakett szárnya mellett. — Nem értem. Te miért nem voltál jó nekik? — Megmagyarázták, hogyi nem tudok repülni. Hogy repülni nem úgy kell, ahogy én csinálom. Széttárt karokkal kell, bedőlve a fordulókba, lábfejek egymás mellett, és spiccben leszorítva. — Látta maga a Szupermant, hogy repül? — kérdezték. — Nem láttam — mondtam nekik. — Nem vetítették nálunk még a filmet. — De a Fülesben csak látta a képregényt? — Persze. Meg is fejtettem a hátoldalát. — Na látja. Ügy kell repülni, ahogy az a színész csinálja. — Könyörgök, az az amerikai színész fölemelkedett már öt centire a padló fölé, életében egyszer is? — Nem, de el tudja játszani. Mint ahogy a Hazay művész úr is eljátsza a repülő embert. — Ne haragudj — mondtam ott a Jerevánban a második korsó sör mellett —, ebben azért van valami. Vannak bizonyos konvenciók. .Ha az operaszínész a szívére teszi a kezét, az nem azt jelenti, hogy az infarktus kerülgeti, hanem szerelmes. Ha meg nem a szívére teszi, az megint mást jelent. A repülést én is úgy képzelem el, hogy az ember széttárja a karját, és bedől a fordulókban. — Ügy nem lehet repülni. Próbáltam már. Egyszerűen képtelenség. — Ide figyelj, Egon! Te repülni mentél abba a stúdióba, vagy egy főszerepet eljátszani? — Nem érted. Sajnos te sem érted — mondta ekkor szomorúan a repülő segédszínész, és elhúzott magasan a virágzó platánfák fölött. Senki sem nézett utána, csak én. I
