Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-05 / 157. szám
A NÉPÚJSÁG 1983. július 5. lile sapadj! Moziban Bizony, ránkfért a bíztatás az első szekszárdi előadásra várva. Az izgalmak az előcsarnokban megkezdődtek. A mozi személyzete együtt aggódott a gyéren szállingózó reménybeli nézőkkel, vajon összejön-e a vetítés „jogos” megkezdéséhez szükséges létszám? Végül afféle előőrsnek érzem magam a csaknem üres nézőtéren. Mintha feladatom lenne jelentést küldeni a derékhadnak: érdemes-e követni e területre? Szerencsére ez csak fantáziajáték. Zavarban is lennék, ha egyértelmű ítéletet kellene .mondanom Gulyás János és Gyula „filmszociográfiának” nevezett vállalkozásáról. Medve Alfonz „parasztpolgár” csakugyan színes, érdekes egyéniség. Kitűnő ember, megtiszteltetés bárkinek, ha barátságába fogadja. „Kellene ilyen vagy ötven Domaházának!” (— és ennek arányában sokszorozódva az országnak, — tesszük hozzá). Legalábbis ez a belső reakciója a nézőnek már az első öt percben, látVa őt, mint az ősi hagyományokat jókedvvel őrző néptáncost, majd hallva cifra véleményét azokról, akik a legnagyobb dologidőben tízezer embert összeterelnek folklórfesztivál címén. (A hallással sokszor azért baj van, lehet, hogy az üres nézőtér miatt, de gyakran teljesen érthetetlen a szöveg.) Rokon- szenvünk tovább növekszik, megtudván, hogy mint doma- házi téeszelnök, miként virá- goztatta fel a rossz földekkel küszködő szövetkezetei. Aztán látjuk szeretett jószágai között. (Szerintem túl hosz- szan, mintha a városban felnőtt filmeseket gyermekként nyűgözné le a látvány: né, tehenek!) Medve Alfonz ma is vállalkozna rá, hogy rendbehozza a közben tönkrement szövetkezetei. De egy „illetékes” szavaiból értesülünk, hogy ez lehetetlen, mert Medve Alfonz nem éppen válaszRádió A pop az kutya? A címibéli kérdés kijelentő módiban Frenreísz Károly- tól, az Oj Skorpió együttes vezetőjének szájából hangzott el az elmúlt hét szombatján, a műsorait immáron sztereóban sugárzó Fetőfi- adó Szombat esti randevú című műsorában. A televízió Pénteki randevújának riválisai ezúttal a kerékasztal mellett nem kisebb témáról tárgyaltaik — Illés György műsorvezetésében, Arató András és Riiskó Géza mikrofonja előtt —, mir.it erről, hogy hazánkban mily en a társ mű vészek egymáshoz való viszonya és ebben hol 'a helye a rocknak? Prenreisz Károly ténymegál- lapító kijelentése fedi a pop „elismerésének” hazai helyzetét. Sehol. Jeles művelői közül négyen minősültek kitüntetéssel is művésznek, de az egész műfaj elismerése még nincs ott, ahol magérdemelné. E zenei kiifejezésforma elismert hazai teoretikusa, Bródy János kendőzetlenül beszélt. Nem volt újdonság sem az ő, sem Viktor Máté zeneszerző szájából, hogy ezt a zenét, pontosítsunk: a többrétegűén komoly mondanivalót hordozó igényes rockzenét nem fogadják be hazánkban a „magas művészetek . csarnokába”. Mert nem igaz, hogy ez a zene csak szórakoztatásra jó és művészi értékeket nem tud teremtem ... A Szörényi—nBródy szerzőpáros több mint tíz év alatt készült el egy új történelmi témájú rock-.operával, az István, a királlyal. Az operából Koltay Gábor rendezésében, a hazai rock vezető egyéniségeinek szereplésével film készül. — szűcs — tékosan szokta közölni feletteseivel kívánságait és véleményét. Tulajdonképpen mindig is ez volt a fő kifogás vezetői tevékenysége ellen. Most hát teszi kevés dolgát, amit a téesz fogatosként rábíz, és dolgozik látástól va- kulásig a háztájiban. Ugyanis az az elve, hogy ha ő gazdagodik, az ország is gazdagodik. Ez egybecseng a kisvállalkozásokat bíztató állásponttal. A film alkotói nem ítélnek, csak a tények felvonultatására vállalkoznak, igaz, nem szenvedélymentesen. A vita lefolytatása a filmet befogadók feladata, de a szükséges érveket kívülről kell hozniuk. Ez a műfaj korláta közelebb áll a riporthoz, a híradóhoz, mint a dokumentumfilmhez, a téma viszont ennél is többet: jól szerkesztett játékfilmet igényelne. Ha csakugyan vitatkoznának a nézők, az eldöntendő kérdés Felüdülésnek számít minden olyan találkozás a kortárs képző- és iparművészet képviselőivel, almely mentes tisziteletkörök kötelezőnek tartott megtételétől, a nagy szavak hangoztatásától, s mindattól, ami nem hidat épít mű és közönség, alkotó és befogadó közé, hanem szakadékot támaszt. Akik jelien voltak a — megyénkben már nem ismeretlen — Péred Zsuzsa Munká- csy-díjas golbeldnművésznek a Tamási Galériában látható kiállítása megnyitóján, szerencsésnek nevezhetik magukat, mert nem szavaik és pózok tették emlékezetessé a találkozást a művekkel és azok megalkotójával. Pereli Zsuzsa egyszerűsége, emlberi tisztasága, csők a gyerekekéhez hasonlítható játékossága és nyíltsága véleményem szerint mindenkit meghódított. Azokat is, akik a kiállítás nyitását megelőző napon, a televízióban nem hallhatták rendkívül rokonszenves művészi hitvallását. Azt, hogy munkáival nevettetni, vagy elszomorítani akair, mert elviselhetetlennek tartja érzelmek nélkül a világot. Igaza van? A művek azt igazolják pillantásainkat vi®sza-visszaparancsolv& magukra, hogy igen, hogy ami látómezőnkbe kerül — nagyméretű szőtt kárpitjai, bámulatos miniatűréi révén — derűt kelt, felüdülést nyújt, örömet Okoz. Nem tudunk úgy ilyesféleképpen hangoznék: élesszük, reklámozzuk, támogassuk még jóban a látástól vakulásig törekvő kisvállalkozó eszményét, vagy mégis jobb lenne megkeresni a módját, hogy a Medve Alfonzok kedvüket, energiájukat nagyobb és közös vállalkozások sodrába terelve is megtalálják számításukat, és a siker örömét is. Kérdés azonban, hogy szerencsés fogás-e egy ilyen vitafilmet a klubmozik szűkebb, a társadalmi kérdések iránt elvileg érzékenyebb, ám mégiscsak esetleges nézőkörében forgalmazni. Vagy ha ez meg is történik, a „ne zárjuk ki a széles közvéleményt” jelszóval — uiztosított-e valamilyen más módon, hogy a sor fontos kérdést provokáló és a döntéshez érzelmi és gondolati adalékokat is szolgáltató mű a döntéseket hozók elé kerüljön? CSONTOS KAROLY továbblépni, hogy a látvány ne érintené valami módon a szívünket is. Péreli azonban nemcsak az érzelmeiket akarja művészetével visszaterelni az élötünkbe. Gyakran késztet arra, hogy kinevessük tartalom nélkül nosztalgiázó önmagunkat, a letűnt korokból a lényegtelent, a felszínen mozgót visszakívánó embert. A késztetés nem egyszer keima- szosan nyers, noha finom érzékkel összeszőtt pasztellszínek közvetítik. De semmi sértés, sőt! Még hálásak is vagyunk Péröli Zsuzsának, hogy előcsalja belőlünk gobelinjeivel a kamaszt, korra és nemre való tekintet nélkül, röhögni egy kiadósat. Magunkon. Majd eltűnődni egyebek között azon is, hogy „fonallal festeni” mesterfokon, nem akármilyen teljesítmény. Hátha még olyan biztos rajztu- dással és igénnyel műveli valaki, mint ez, az évei számát nézve tulajdonképpen még fiattal, de már beérett gobe- ldnművész. Stílusa egyéni, témája az ember, a természet, az emberformálita — és a formálójára, használójára mindig visszaható — tárgyak. Kiforrottságból táplálkozó tökéletes biztonság avatja Pé- reli Zsuzsáit a kortárs gobelinművészet immár nem csak hazai viszonylatban kimagasló művészévé, akitől méltán várhatunk sókat egy majdani életmű címén. —óa— Könyv Bél Mátyás emlékezete Baiatonkeresztúron Bél Mátyás 1684 és 1749 között élt, nevéhez fűződik az első magyarországi hírlap, a Nova Posoniensia kiadása, de sokkal fontosabb ennél Noti- tia Hungáriáé novae histori- co-geographica című műve, ami Magyarország első történelmi-földrajzi leírása. Kötetei 1735-től kezdve jelentek meg, de a teljes mű máig kiadatlan. A nagy vállalkozásaiból korán készült egy rövidített kiadás, s a Compe- dium Hungáriáé hosszú időn át kedvelt kézikönyv volt, amit az is mutat, hogy 1792- ben már a negyedik kiadása jelent meg. Bél Mátyás 1731 és 1735 között többször időzött Balaton- keresztúron, s a községi közös tanács, eléggé nem dicsérhető módon úgy határozott, hogy emléktáblával jelöli meg ma is álló egykori lakóházát, sőt ebből az alkalomból emlékünnepséget is rendeztek, amely színvonalát és jelentőségét tekintve fölért egy tudományos tanácskozással. Az emlékülésen, amit az Akadémia rendezett, részt vett Keresztury Dezső, aki az avatóbeszédet tartotta, dr. Somogyi Sándor, dr. Mészáros Vince, Látos Dezső, Lóczy István, dr. Zákonyi Ferenc, dr. V. Kovács Sándor és dr. Tóth István pedig tudományos dolgozatban idézte Bél Mátyás működését. Az emléktábla avatása és az ezt követő tanácskozás 1978 őszén volt, s nyilván nyomdai okok miatt csak most készült el a közös tanács kiadásában megjelent emlékkönyv, amely közli az ünnepség lefolyását, dr. Keresztury Dezső, dr. Marton István, Csala József és Bárdos János beszédét, Galambosi László, Takáts Gyula, Keresztury Dezső versét, majd a tanácskozáson elhangzott előadások után a sajtó- és rádióvisszhangokat is. Bél Mátyás kiterjedt és nagyon jelentős munkásságát ma újra fel kell fedezni. Ennek érdekében a megyében is történt már egy kevés: a Tanulmányok Tolna megye történetéből című levéltári könyvsorozatban jelent meg Tolna megye leírása, ami ugyancsak a kiadatlan művek között van, s az eredeti kéziratból fordította le dr. Kun Lajos. Cs. L. Hírek a Pécsi Nyári Színházról Program szerint folynak a Pécsi Nyári Színház előadásai és a hátralévő bemutatók próbái. Fokozott érdeklődés előzi meg a Bóbita bábszínház ez évi előadásait, amikkel egy-egy kellemes, szórakoztató estét kívánnak nyújtani a felnőttbábjáték közönségének. Évekkel ezelőtt a tv-ben is bemutatott népszerű show- műsorukhoz hasonló, kétrészes önálló esttel lépnek a közönség elé: Tíz kicsi Gershwin és Operasaláta című zenei paródiaműsorukkal. Az előbbiben a dzsessz-művészet jól ismert világnagyságait, az utóbbiban népszerű „operaslágereket”, azaz áriákat parodizálnak alakos bábmozgatással és kesztyűbábozással. Hasonlóképp nagy érdeklődésre számíthat a három kamarabalett est a Barbakán- bástyában. Közülük két felújítás, az Énekek éneke negyedik alkalommal, a tavalyi bemutató, a Lót leányai másodszor vonz telt házakat. A napokban kezdődtek meg a Tettyei romoknál a La Manche lovagja c. musical szabadtéri próbái. Címszerepét Helyey László alakítja, a próbák zenei vezetője Hevesi András, rendező: Bagos- sy László. A programban szereplő Chilei dalest két előadója: Patrizio Mendes és Maria Teresa Vribe. a Magyar Állami Operaház magánénekesei. Jelenet a filmből Kiállítás Vendégkönyvi beírás helyett Tévénapló A dilettáns tragédiája Karéi Capek befejezetlenül maradt regénye, a Foltyn zeneszerző élete és munkássága, a dilettáns tragédiája, ami azonban nem nélkülöz bizonyos ironikus vonásokat sem, Capek muzsikusa a tehetségtelenség megtestesítője, akiben csak a szerep vágya ól, mégpedig kivételes arroganciával. Igaz, a dilettáns rendszerint arrogáns is, éppen azért, mert nem bízik erejében, tehát maga alá kell gyűrnie környezetét, erőszakkal kell kikényszerí- tenie az annyira áhított elismerést. Mert közben maga is tudja, hogy tehetségtelen, valahol mindig elbukik a szándék, igazolva Goethe finom megfigyelését: a dilettáns nagy hévvel fog munkához, de rögtön megtorpan, mert nem bír azzal a természetes akadállyal, amit az anyag jelenít. Azt hiszem, manapság különösen fontos körülnézni ezen a tájon, mert a jelző is mintha devalválódott volna: tehetséges a labdarúgó, a tánod'alén’ekes is, pedig a tehetség mindig valami többletet jelent, eltérést a mindennapi megszokottól,- alkotást, bármilyen formában is jelenjék meg, éppen ezért élesen szét kell választani az ügyestől, aki csak azt csinálja — jó érzékkel — amit mondanak neki. Van tehát aktualitása a Capek-regénynek s a tévé a jó ügyhöz méltó buzgalommal semmit sem sajnált a filmtől. A siker mégis kétséges, hogy egészen finoman fogalmazzunk, s ez elsősorban a forgatókönyvből következik: Felvidéki Judit és Schultze Éva a köny- nyebb megoldást választotta, midőn a folyamatos cselekmény helyett egymáshoz lazán illeszkedő jelenetekből próbálta rekonstruálni Foltyn életét. Ez a mo- ziaik-módszer itt nem válhat be, ugyanis a dilettáns útját kellene ábrázolni, ha úgy tetszik, „fejlődését”, mert a részletekből nem áll s nem is állhat össze egy alapjában véve mégis csiák bonyolult jellem rajza. Foltyn ugyanis nem csak dilettáns, korlátlan vagyona lehetővé teszi, hogy keresztülvigye perverz érvényesülési szándékát, nem riadva vissza az ocsmány lopástól sem. A lélekrajz hiányzik, s nem tudjuk, mitől omlik össze ez a nagyúri kontár: felismeri végre, hogy valóban tehetségtelen, vagy átlát azon, hogy lóvá tették? De ő tette lóvá saját magát, az érvényesülés ördöge tehát nem a siker titkát súgta a fülébe, s vesztegetései, művészi allűrjei egy bomlott lélek megnyilatkozásai. Ezt is lehetett volna ábrázolni, de a film ezzel is adós maradt. A kontár Foltyn sorsa nem kelt részvétet, a klasszikus értelemben vétt katarzisról szó sincs, példának sem jó, mert nem bizonyít semmit. Felvidéki Judit rendezte is a filmet, de nem tudta áthidalni saját forgatókönyve hiányosságait. A tanulság is régi: jó színészek, gazdag kiállítás önmagában kevés a jó alkotáshoz. A Schöffer-szindróma Amíg Nicolas Sohöffer tiltott gyümölcs volt, s a beavatottak is csak néhány utalásból ismerték, a vonzót és a korszerűt jelentette, de amikor végre megismerhettük technikába oltott művészetét, az elismerésbe csalódás is vegyült, mert ha azt nem is mondhatjuk, hogy a király meztelen, azt kevesen állítják, hogy talpig díszben jelent meg előttünk. Akik vették a fáradságot és elzarándokoltak Kalocsára, a kitartóan zörgő szobrok előtt leplezetlen csalódást éreztek, mondván, Michelangelo Dávidja nem bocsát ki kellemetlen hangokat, Schöffer a vasárnap esti tv-ffiknben készen volt a magyarázattal, mondván, a táblaképek és szobrok ideje lejárt, valami egészen másra van szükség. Ez így sommásan nem igaz, függetlenül attól, hogy az avantgarde művészettörténeti fogalom lett, de ez sem ennyire egyszerű. Évtizedek múltán is zavar van az avantgarde körül, Lossonczy Tamás szekszárdi kiállítása is ezt bizonyította. A kérdés messze vezet, nincs terünk hozzá. Mindenesetre megilletődötten néztük Nicolas Schöffert, aki festőművész, szobrász, zeneszerző egy személyben, tagja a Francia Akadémiának, s arról beszélt, hogy fény- mobiljiai a modern nagyváros lüktető életének ritmusát fejezik ki. Ma már Kalocsa is ezek közé számít, miután ott is felállították egyik alkotását. CSANYILÁSZLÓ Vélemények a tolvajról A tévé jegyzetírók gyakran hivatkoznak egy-egy műsor kapcsán a kezdési időpontra. A jobbik és szerencsére gyakoribb eset az, amikor késeinek vélik a kezdést, mivel sók néző nem várja meg az este tíz órát... hanem lekapcsolja készülékét. Csütörtökön este viszont azok jártak jól, akik az utóbbit tették, noha az RTV- újiságban úgymond csábító bevezető marasztalta őket föntmaradásra: „Milyen a lopások társadalmi megítélése? A stúdióba meghívott vendégek erről mondják el véleményüket.” Tehát 21 óra 55 perckor kezdődött A tolvaj című műsor, egy filmmel, amelynek amatőr szereplőit nem kárhoztatom sem a beszédbeli, sem pedig a mozgásbeli hiányosságaik miatt, sőt még azért sem, hogy kellően át sem élték a problémát. (Együtt dolgoznak szocialista brigádban, s kiderül, hogy társuk — aki építkezik — „szarkává” lett. A film után néhányan a szereplők közül Erdélyi Sándor író-műsorvezetővel beültek a stúdióba, hogy megvitassák a film által „feldobni” szándékozott témát... De beszélgetésük vontatott, elkalandozó volt, sőt iszét is hu'llótt, a műsorvezető nem tudta se mederbe terelni, se úgy alakítani, hogy sikeredett volna legalább valamilyen szempontok szerint átfogni a témát. Mindenről szó esett a beszélgetés során, csak a lopás „társadalmi megítélésével” maradtak adósaik a nézőknek, akiknek nem kis csalódást jelentett ez az adás. — hm —
