Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
10 ’nÉPÜJSÁG 1983. július 30. IRODALOM Gulay István: Villámcsapás Az ég borús, viiihiaros. Vadul zuhog az eső, dörög, villámuk. ösélmény ez, lenyűgöző, sok beteg áll a csukott ablak mögé, hogy átérezze az elemek itomibolását. A város fölött húz el a Prágába vagy ónban Budapestre igyekvő repülőgép. Napsütéses időben azt ugyanígy szokták bámulná. Megszokhatatlan csoda a vihar is, a gépmadár iis, amiben emberek ülnék. Idegeink még hallatlanul merevek — az elménk sokkalta fürgébb. Az idegrendszer sok ósdi és örök élményt őrizhet. Utóbbiak közül a vihar rettenetét. Lassan elvonul a vihar. A felhők mögött megcsillan a nap. Elül a szél, eső utáni friss levegő tódul be a termekbe a gyorsan kinyitott ablakokon. Szirénázás hiallik, mentőautó fordul be a kórház kapuján. Egy férfit emelnek ki belőle hordágyon. Pokolian néz ki. Családtagjai kísérik. A főorvos már a folyosón megnézi. — Mi történt a beteggel? Egyszerre hárman válaszolnák. — A közelében csapott le a villám! Megégett! Földhöz csapta. Mi szedtük fel. — Hol? — A réten! — Miért ilyen sáros? Csupa sár! Sáros az a rét? — Nem, doktor úr, leföldeltük. — Hogy-hogy? — Hát a villám is áram, nem? Lehet, hogy már meg is halt volna, ha nem földeljük le. — Földet szórtak rá? Mivel? — Lapát'tál, meg (kézzel, mindennel! —• hadarják. — Aimlivel tudtük! Az orvos döbbenten hallgatja őket. A beteget elküldi, mosdassák meg a földtől. Másik két orvossal együtt bemosakszik, megy a műtőbe. Otthagyja a rokonokat a folyosón. Dühös. Dühös? Nem düh ez. Fel- imdultság. Villámcsapás, ami belevágott — őt érte. A leg- • fiatallább orvos mulat az eseten. Csakugyan hihetetlenül -nevetséges. — Le van földelve a készülék? — mutatja a műtősnőnek az egyik műszert. — Holnap hozzon egy zacSkó viirágföldét, biztos, ami biztos, legyen ... A főorvos csak azt mondja, a nagyanyja a haláláig nem vetkőzött le a tévébe- rnondók szeme láttára! Aztán hozzák a beteget. Áléit, de él. Megkezdik a műtét előtti vizsgálatokat. Odakint a folyosói pádon a rokonok kétségek közt vergődnek. Emberséges emberek ők — most rettegnek: lehet, hogy ártottak a földeléssel? Déhát úgy tudták ... Szeretnék, ha valaki megnyugtatná őket. De csak felfeltűnik egy-egy fej egyikmásik ajtóban, folyosói sarkon, megnézik őket, néha kuncognak is ... Ez a három ember: szenzáció. Lesik őket, mint az imént a vihart, s a következő pillanatban majd a magasban elhúzó repülőgépet. Értik s mégsem-értik őkét! Mezey Katalin: Véres szúnyogirtás Németh Ágnes illusztrációja Nyilvánvaló volt, hogy valami dombháton vannak. A vaksötétben nagy döndüléssel kénsárga fények gyulladtak, vakítón, mintha villámlana. Távolodó sárga fénycsíkok vonalazták be az eget. Távol, körül, ott lent, mintha minden üres lett volna. Csak ez a nagy, sárga parkettás terem volt a sötétség tetején, a dombon. A felvillanó fényekben látszott, hogy oldalai csak mellmagasságig érnek. Ablakszerű bevágások voltak rajtuk, ezekre támaszkodtak az egymás mellett sorakozó nagy fekete gépek. Csöveiket a magasba tartották, és bár hozzájuk hasonlókat még sosem látott, "biztosan tudta, hogy rakéta-elhárító ágyúk. A fények, dübörgések, a kilőtt lövedékeket kísérték. — Csak ezek mellett lehet biztonságban az ember — gondolta, miközben egy sötét pillanatban, előrehajolva igyekezett a hatalmas cséplőgéphez hasonló óriások között átfutni az egyik sarokból a másikba, keresztül a termen. Honnan, hova és miért futott, azt nem tudta, de biztos, hogy ő maga nem volt katona, mert’ a karjába kapaszkodott a felesége. Elengedte a karját, és a kezét fogta meg jó erősen, úgy szaladtak. Észrevétlenek akartak maradni, holott senki sem figyelt rájuk. Talán, ha két-három fekete katona-figurát rajzoltak ki a teremben a torkolattüzek. De ezek sem törődtek egyébbel, csak az ágyúikkal. Az ellenség a föld túlsó felén lehetett, onnan küldözgette azokat a láthatatlan lövedékeket, amiket a sárga fénycsíkokkal száguldó rakétáknak kellett megsemmisíteniük, valahol az elgörbült térben, valahol messze a világ fölött. A szaladás szívdobogtató pillanataira ébredt föl. De a szoba sötétje mintha még az álombéli színhelyhez tartozott volna. — Hol lehetnek a gyerekek? — riadt fel benne a kérdés, mikor, még mindig az álom tényeiben gondolkodva, megnyugodva észlelte volna, hogy ők ketten együtt vanna, hiszen mintha még mindig fogná a kezét, ahogy előbb, futás közben is. Keresztültört az álom utolsó hártyáján is, és erővel fölébresztette magát, hogy megkönnyebbüljön. Hogy tudja, hogy itt fekszik, megszokott helyén, az ágyában, és a szomszéd szobában alszik az asszony és a kicsik. (Mióta a második gyerek megszületett, a felesége ismét átköltözött a gyerekszobába, hogy ne kelljen minden moccanásra kiugrania az ágyból és átszaladnia.) Felkattintotta a villanyt, és hunyorogva látta, hogy még csak fél három van. — Még legalább három órát alhatok — sóhajtott mosolyogva. Három órára még érdemes újra elaludni. Mert amilyen éberré tették az előbbi izgalmak, ha közelebb volna a reggel, már vissza se feküdne, mára megkímélné magát a vekker otromba hangjától, a vattás, nehéz ébredéstől. A sötétben ismét az álom kiváltotta szorongás hatása alá került, az idegeiben még jelen voltak a nyomasztó események. Milyen valóságos volt minden, milyen kézzelfogható, és közeli. Igen, csak az ilyen atomokádó szörnyek tövében érezhetné magát valamennyire is biztonságban az ember. Azt mondják, a következő háborút csak a katonák élnék túl. — Meg kéne építeni legalább azt a nyomorult pincét — hárította el magától a baljós gondolatokat. Eszébe jutott, amit egy ismeretterjesztő füzetben a bunkerekről olva- soat. Négy méter mélyen kell lennie, és vízréteg kell, hogy körülvegye, ahhoz, hogy a neutronbombától is védjen. Ilyet úgyse tudna építeni. Vízréteg. Ki a fene tudja a pincéjét vízfallal körülvenni? Maszekba ezt nem lehet megcsinálni. De aztán eszébe jutott, hogy meg lehetne tölteni vízzel nagy meszeszsákokat, megkötni a szájukat, és falat építeni belőlük. Náluk ugyanis csak földbe ásott pince jöhet szóba, mivel a ház alatt nincsen. Akkor meg nem is olyan lehetetlen. Csak a felszín felőli részét kellene ilyen zsákokkal megrakni, arra négy méter föld és kész is. Meg persze, ólomlemezek. Végső soron azt is be lehetne szerezni, ha az ember komolyan gondolná a dolgot. De- hát mikor? Mikor is kéne? Ha most lenne egyáltalán ideje a meló mellett ilyesmivel foglalkozni, akkor is mindenki hülyének nézné. Később meg, ha már sürget a helyzet, biztos, nem lehet majd, nem is lesz rá idő. Ha szükség lesz rá, ha nem, most kellene megépíteni azt a rohadt pincét. Egyik nyáron, a szabadsága alatt kiássa, és beszerez minden szükséges kelléket. Akkor legalább elmondhatja, hogy megtette, ami tőle tellett. — Megcsinálom — gondolta, miközben elhelyezte fejét a kispárnán, és nyakig húzta a paplant. Puha, meleg és jó- szagú volt, ettől egészen megnyugodott. Lehunyta a szemét és igyekezett az ágy kényelméből feltörő jó érzéssel az álom felé közelíteni. Abban a percben, amikor már csaknem elaludt, halk, zökögő zümmögést hallott a füle mellett. — Szúnyog — kelletlenül rántotta elő kezét a paplan alól. Csapott egyet a hang irányába. Jól fültövön vágta magát. Belehallgatott a sötétbe. Csönd volt. — Nem jelent semmit. Lehet, hogy csak felült a falra és vár. Ha újra elhelyezkedem, újra jön. — Elrendezte ismét a kispárnáját, és lehúzta a szemét. — Talán sikerült agyonütni. Alighogy ez átfutott az agyán, a szoba feketeségéből ismét közelített hozzá a finom, zizegő hang. Megfeszülve figyelte, mint a zsákmányra leső vad. Megint belecsapott a sötétbe, de most óvatosabb volt, és így eleve eltévesztette az irányt. Ahogy leeresztette a karját, újrakezdődött a szúnyogzene. — Na, várjatok csak! Mindjárt adok a pofátokra! — kiugrott az ágyból, fölkapcsolta a villanyt, és gyorsan becsukta az ablakot. — Az a nyavalyás szúnyogháló! Föl kéne szerelni végre. Ötödik éve, mióta ideköltöztek, minden nyáron megismétlődik a szúnyogcsata. Megállt a szoba közepén, hunyorogva nézett föl a meny- nyezetre, amelyen volt már néhány árulkodó folt. — Agyonütöm őket — mormogta, de még mindig nem látott a hirtelen világosságtól. Fölvette az ágyról a kispárnát, és várta, hogy ’ a szeme megszokja a fényt. Aztán támadásba lendült. Guggolásból fölugorva, nagy erővel csapta a mennyezethez a kispárnát, ahol csak szúnyoghoz hasonló árnyékot látott. Volt, hogy elnézte a dolgot, de a találatok száma is egész szép volt. Három véres maszat jelezte a sikeres vadászatot a fehér mennyezeten. — Na, most nézzük a falakat! — Rögtön az ágya fölött, a fejénél ült egy. Telibe találta. Aztán az ablak mellett még kettő. Mindegyik alaposan megszívta már magát. Végül a szemközti falon is megpillantott egv jellegzetes, vonalnyi fekete rajzot, de az már a közeledtére felrebbent, és szemtévesztő, cikcakkos röpüléssel eltűnt. Hátrafeszített nyakkal pásztázta újra végig a falakat, a mennyezetet, de nem sikerült felfedeznie. Türelmesen rótta az újabb és újabb köröket a kis szobában, de a szúnyog nem volt sehol. Becsapkodott az asztal alá, az ágy alá is. Felemelgette a székeket. Figyelmesen végignézte az ablaküveget, de nem találta sehol. — Rafinált vén dög. Már az ember árnyékát is ismeri. Túlélhetett egy-két ilyen vadászatot. Megfájdult a nyaka. Leeresztette a fejét, egy-két fej- körzést végzett. Szinte kattogtak a nyakcsigolyái. — Legalább nekik jót tesz. — Erősen meszesedett a gerincoszlopa. — Csak a rendszeres torna segít, mondta az orvos. Most alaposan megtornáztatta a nyakát. Szerény vigasz volt. Egyre ingerültebbé tetté a hetedik szúnyog eltűnése. Milyen jókedve lett az első gyors sikerektől. Akkor kellett volna abbahagyni. Mérgében — és persze, a tapasztalt szúnyogvadász ösztönével — felvágta a kispárnát a lámpa mellé. Két-három dög is kirepült a mennyezetre szerelt, kerek foglalat alól! De épp, mert többen voltak, képtelen volt követni az útjukat. Egyet elkísért tekintetével egész a sarokig, de ott a barnás tapéta és a fehér meszelés találkozásánál szem elől vesztette azt is. Néhány újabb eredménytelen körjárat után kedvetlenül dobta le a párnát az ágyra. Elment a drága alvás-idő, szúnyog meg épp elég maradt. Mintha egyet se ütött volna agyon. A lényeg semmit se változott. Leoltotta a villanyt, és feje- búbjáig felhúzta a paplant. Tudta, hogy nem sokáig bírja így, a fülledt melegben, de remélte, hogy elalszik, mielőtt még kitakarózna, és meghallaná a szúnyogzenét. Meleg víz A szomszédomban levő nagyvállalat, még a tavasz- szal kicserélt valami csövet a föld alatt, és azóta nincs meleg vizem. A gázbojler, ugyanis, amit nemrégen vásároltam, közalkalmazott értelmiségi fizetésemhez képest horribilis összegért, nem hajlandó begyúlni. Neki az a víznyomás, ami a kicserélt csövön egyáltalán elképzelhető, meg se koty- tyan. No — gondoltam — oda se neki. Megírom. Csípősen, szellemesen, (ahogy általában írni szoktam), s a gázrezsón való mindennapi vízmelegítés bosszúságát enyhíti majd valamelyest a megjelent glossza fölött érzett sikerélmény. Meg is írtam úgy, hogy: ,,A szomszédomban lévő nagyvállalat stb.” Szigorú szerkesztőm, miután elolvasta a kéziratot, megkérdezte: — Csak neked nincs melegvized? — Csak nekem — mondtam. — Miért? Kinek nem kéne még, hogy legyen? — Na látod, ez így a te magánügyed. Nem gondolhatod komolyan, hogy kihasználod helyzeti előnyödet azokkal szemben, akik tán éppen most is, ki tudja milyen fontos beruházáson szerelik a csövet. Különben is ,,Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed...” — „Nincs rád szüksége a világnak” — vágtam rá olyan gyorsan és pontosan, ami a televízió Kapcsoltam című műsorában évek óta nem fordult elő, ha magyar irodalomról szól a kérdés. Ezután ismét meggyőződtem arról, hogy rajtam kívül mindenkinek van meleg vize a házban, s így az én háborgásom közösségi gondolkodásmódunktól idegen, individualista, értelmiségi nyavalygás csupán. Abbahagytam ezt a cikket, s feltettem a tízliteres mosófazekat a gázrezsóra. Már éppen emelgetni kezdte a gőz a födőt, amikor eszembe jutott a régi újságírói trükk. Ha valami bosszúság ér, írd meg úgy, mintha a barátoddal történt volna, s mindjárt nem mondják, hogy magánügyben sündörögsz. (Sőt, szót emelsz egy olvasó jogos panasza ügyében.) Vissza is ültem íróasztalomhoz — miután eloltottam a gázt, a pöfögő fazék alatt (kinek van erre energiája?) — s aztán írni kezdtem emígy: „Egy barátom szomszédjában lévő naay- vállalat kicserélt valami csövet... stb., stb." Egy hét múlva kivonultak a vizesek — természetesen a barátom lakására —, s ásni kezdtek. Azóta neki sincs meleg vize. MESTER ATTILA PÁKOLITZ ISTVÁN: Találkozás A takarón kérges, szárnyaszegett kéz mozdul fojtott sóhajként, s tétován. Megreszket félúton, jaj, iszonyúan hosszú az álomtalan, vaksüket éj; és lehet, hogy holnap már nem találja G. Nagy llián: Hétköznap Felszállt a vonatra. A peronon ült le, mert olvasás közben oigarettázni akart. Elővette könyvet, rágyújtott. Az ajtók nyliltVa maradtak. Nem állt föl, hogy becsukja. Egyediül volt. Nem hallotta a zialkatolást, nem érezte a sebességet, nem nézte a tájlat. A WlC-lböl kicsapó bűz tompán áramlott át az orrán. Olvasott. Nem keresett, és nem talált tiltokira a könyvben, csak futott saem>e a sorokon, hogy teljen az idő. (Egy férfi jatt át a másik kocsiból. Rövid ideiig nézte a fiúit, majd a távolabb eső ajtóhoz lépett. Lesiétált a Legalsó lépcsőfokra, megkapaszkodott a fogódzóban, és mereven nézett kilfielé. A fiú szeme sárkából figyelte, de meg se mozdult. Szólni kellene neki, jöjjön föl, s csukja be az ajtót. A kalauz, ha itt lenne1, biztosan felhívná. Pláne egy rendőr; meg is büntetné. Újra a könyvet nézte, folytatta az olvasást. Még kiesük ez a hülye! Mit csinálnék akkor? Miiért nam hagy békéin? Mii a fenének jött éppen iide, és miért áll ott? ,,S erre, arra, egészen mindegy, merre tartunk, kit csönd, kit nagy zaj vár a parton, 3 elsüllyedünk, ha nincsen partunk” — olvasta. Hát igen, tanultunk egyet, s mást, illetve tanítottak. Add át a buszon a helyed az idősebbnek! Ha elrepedt sínre találsz, s^ jön a vonat, jelezz a nyakkendőddel! Aki elesett, segítsd fel! Ez itt Biztos öngyilkos aibair lenni. Vagy osialk szellőzik? Még három megálló. S azután? Azután sémim! J'ötitek-imenteik a peronon, észre sem vették őket. Miért nem szól már Valaki? Az úristenlit, miért? Olvasott. Mit zavartatom itt magám? Teljesen bedilizitem. Jövünk- megyünik, eszünk-liszunfc, böfögünk — és kész. A madár röpüli, amíg le nem lövik. Vannak madlarak, és vannak vadászok... Óriási koppanást hallott. Vagy csak képzelte? Nem' tudta eldönteni. Az ajtóra pillantott. Nem állt ott senkii. Niem ugrott fel, nem rohant az ajtóhoz, nem nézett ki, nem húzta meg a vészféket, nem ordítozott. Lapozott egyet. a másik kezet.
