Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
io^épCjjság 1983. július 16. Az ismerős ismeretien jevgenyij Jevtusenko ötvenedik születésnapjára Hol vagy, Heimész ? IRODALOM Carlo Manzoni; Firenzei képeslap Signor Veneranda az utcán megállított egy járókelőt. — Bocsánatot kérek — mondta —. nem kapott ön egy képeslapot Firenzéből? — Nem, nem kaptam! — felelte csodálkozva a járókelő. — De tulajdonképpen miért kellene képeslapot kapnom Firenzéből? — Azt nem tudom — szakította télibe signor Veneranda. — Talán vannak ott ismerősei, esetleg rokonai. — Nincs arra semmiféle ismerősöm, rokonom meg még kevésbé — válaszolta az idegen úr. — Akkor világos, hogy miért nem kapott képeslapot Firenzéből — szélit Veneranda. — Furcsa, is lenne, ha kapott volna, mikor se rokona, se ismerőse nincs ott! — Magyarázza meg végre, az ördög vigye el, hogy mit óhajt tulajdonképpen? —kiáltott fel az idegen úr. — Én? Semmit! — felelte signor Veneranda. — Egyszerűen érdekel ez a história.'— No jó. de... — Az ismeretlen úr n.em találta a sza.- vakat. — Egyik kérdés olyan, mint a másik — válaszolta signor Veneranda —, és nincs bennük semmi ostoba. Tehát ön nem ka.p képeslapot Firenzéből. Kitűnő! Akkor minek ebből tragédiát csinálni1? Ha már annyira akár képeslapot kapni Firenzéből, nosza, küldjön oda valakit! — De mégis... — Na ebből elég! — kezdett ekkor kiabálni signor Veneranda. — Foglalkozzék a saját dolgával, és ne rongálja az idegeimet! És méltóságtelejsen eltávozott, miközben mormogott valamit az orra alatt, és csóválta a fejét. A hatvanas évek elejen. nagyjából egy időben egy újfajta költői szó jelentkezésének lehettünk tanúi. A magyar költők közül ekkor váltak ismertté Váci Mihály, ■Garai Gábor. Ladányi Mihály s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszinte emberséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra visszaadták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinoku- rov, Rozsgyesztvenszkij, Allén Gimsberg alkotásai is, s Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei: Váci Mihály fordításában a „Tartsatok kommunistának 1", Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áiprily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko akkor harmincas éveinek elején járt. S az idén — július 18-án — ötvenedik esztendejét tölti be. A mai szovjet költészet egyik meghatározó alakjának jubileumáról emlékezünk meg. Szibériában, Zimában, egy kis falusi állomáson született parasztgyerekként. Tizennyolc éves korában bekerült a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolára, s mire 1955-iben elvégezte, már két veseskötete látott napvilágot. A legkeményebb hidegháborús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más ■társa, ő is Majakovszkijhoz nyúlt vissza, Majakovszkij költészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a surf tő publicitáshoz, a szikrázó vitakedvhez, a rímek, a Iképek virtuozitásához. Amikor amerikai körútra indult, előtte — éppen a Majakovszkijról elnevezett téren — a följegyzések szerint vagy tízezer ember hallgatta meg .Majakovszkij-módon dekla- imált verseit. A deklamációt azonban jó értelemben kell vennünk: a moszkvaiak, s -- Moszkvába zarándoklók legbensőbb érzelmeiket hallották tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jevtusenko titka az, hogy pontosan és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami a legégétőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, ha- inem az emberiséget is. Olykor azonban túlságosan is ■magára vállalta azt, amit ő Jevgenyij Jevtusenko portréja a költészet dolgának vélt, ám igazából a politika gondja. Mindjárt hozzá kell tennünk: mindig a hozzátartozó, a családtag aggodalmával. Sokat járt külföldön, Franciaországban, Spanyolországban, az NSZK-ban, az Egyesült Államokban. Nagy vitaesteket tartott. Ha provokálták, szikrázó élceel verte vissza; mert más az, h'a a költő szatírát ír otthon a visszássá- gbkról, s megint más, ha ugyanazokat a visszásságokat hazája ellen akarják fordítani. Több versében is megemlékezik arról, hogy milyen volt, amikor igencsak fiatalosan ágált — nem Párizsban, otthon: kötekedő, het- venkedő, szájhős, bolondos, hírhedt szibériai Villon, igazi lényege azonban a mély hazafiság (egyik versében azt írja például, hogyha nem volna orosz, iákkor is szíven ütné az orosz népdalok fájdalma), az érzelmek, a család, a szerelem, az emberiesség el nem múló tisztelete. Amikor El’bert János Az új szovjet irodalom című tanulmánykötetben értekezést írt róla, az volt az első (mondata: „Lehet-e még újat mondani Jevtusenkóról?” Utolsó mondata pedig: „Ismerjük-e Jevtusenkót?” Első verseskönyve 19.51- ben. harminckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve jutottunk hozzá, akkor adták ki Rakéták és szekerek címen válogatott költeményeit. Azóta még kettő volt, de a harmadik, a Ballada a nekifutásról is csak Válogatás, alig van benne új fordítás. Jevtusenkót még most sem ismerjük igazán. Tudniillik mi, magyarok, hiszen otthon változatlanul az együk legnépszerűbb, legismertebb költő; évenként-kétévenként újabb és újabb könyvvel jelentkezik. A legutóbbi híradás: Óvoda címmel filmet ír és rendez a Nagy Honvédő Háború idejéből. („A forgatókönyv egyes részeit egyszerűen lemásolom abból a filmből, amely bennem él. Himnusz lesz azokhoz a gyerekekhez, akik a Nagy Honvédő Háború idején a hátországban éltek.") Jevtusenko ma, ötvenévesen ugyanazt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legnagyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gondjai is éppen úgy izgatják, mint ahogy azt 1978- ban irta egy szófiái pályaudvari képkiállítás után, és amely most is emberi-költői gond, vállalni való: „Nem látszólagos fegyverszünetre, tartós, elvi békére van szükségünk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs magasztosabb vallás, nincs magasztosabb politikai meggyőződés, nincs magasztosabb állam, mint az ember. Miniden ember — szuperhatalom." S azt, amit ezután ír, vallásra, politikái meggyőződésre, államra való tekintet nélkül — hogy megismételjük Jevtusenko felsorolását —, valamennyi ötvenéves és mindenéves költő, író elfogadhatja: „S mi, földkerekségünk írói e szuperhatalom, az emberiség követei vagyunk." GYŐRI LÁSZLÓ — Venni kellene egy kupakot — lepett meg végtelen naivitásával feleségem a minap. — Mit kellene venni? — Egy kupakot, ide a gáztűzhelyre, mert már teljesen elégett, és pukkadozik. — Hát akkor pukkadozni is fog az idők végezetéig — mondtam, annak az embernek a derűs nyugalmával, aki már rég túl van lázongó ifjú korán, és olyannak fogadja el a világot, amilyen. — De ez így életveszélyes is lehet. — „Az élet mellett ott van a halál” — idéztem meg- nyugtatólag Madách szavait, és áttettem a kávémelegítő ibriket a másik égőfejre, amelyik még nem pukkadozik. — Gondolod, hogy nem lehet kupakot kapni? — Nem gondolom, tudom. Kis hazánkban sok mindent lehet kapni. Nagyon sok mindent. De kupakot, riglit, kal- lantyút és görbölőt, azt nem. Valamint szinte semmilyen úgynevezett tartós fogyasztási cikkhez apró alkatrészt. Csak komplett nagyot, azt is kiszámíthatatlanul. S hogy miért van ez így, kedves? Nem tudom. Hajdan, zsenge ifjú koromban én is merész álmokat szőttem. Azt hittem, kellő szorgalommal, logikus gondolkodókészségem tervszerű csiszolásával egyszer majd megfejtem a kereskedelem titkát. Majd rájövök, hogy valami nagy, a gyarló emberek által átláthatatlan összefüggés, valami megkerülhetetlen természeti törvény miatt nincs nyáron pólóing, télen pedig füles sapka. Később erről le kellett mondanom. Rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas a nagy összefüggések felismerésére. Te is jól tudod, hogy első generációs értelmiségi vagyok, és iskoláim is jórészt levelezőn végeztem. — De talán majd a gyerekeink. * Harmadszor cseng a telefon, rövid félórán belül. — Halló, járműbolt? — Nem, magánlakás. (Egyébként semmi bajom a telefonnal. Mint már említettem, a világ olyan, amilyen, és benne a telefon is.) Aztán amikor negyedszer vagyok kénytelen felállni az írás mellől, egy ingerült hang szóhoz se hagy jutni. — Halló! Jött már végre hátsó lökésgátló? (Ilyen, olyan, típus, szám, űrméret, kaliber, púd, verszta, stb.) A hétre ígérték, és ma péntek van. — Jött — mondom teljesen váratlanul, de már bánom is. — Mennyit kaptak? — enyhül meg a hang. — Lesz még hétfőn is? (Nincs mese, ezt most már végig kell csinálni. A szituáció beindult, és menthetetlenül halad a végkifejlet felé.) — Nem lesz — mondom kereskedőül. — Most jöjjön, ami? van. Ez volt az utolsó szállítmány. A cég, amelyik gyártja, átállt repülőgéputánfutókra. Ügy látszik, teljesen hihető, amit mondok, mert a vonal végéről csak egy „azon- nal indulok" a válasz, és kattan a telefon. Azóta behúzott nyakkal megyek el a járműbolt előtt. * Hermész, a római Merku- rius „jogelődje", a kereskedők istene volt a régi görögöknél. A legenda szerint járni sem tudott még, amikor első nagyszabású üzleti akcióját lebonyolította. Elhajtotta, és eladta Zeusz ökreit, egy kivételével, aminek a hátán ülve hazaballagott a pénzzel, mert — mint említettem — járni még nem tudott. Hermész, ha ma élne, nem- igen adná el az ökröket. Először is, mert ahova hajtani kéne, nem tartozik a „Hermész és Vidéke" hatókörébe. Másodszor, mire eljutna hoz- zá kézen-közön, hogy valahol kereslet van ökrökre, ott már régen Rába-Steiger traktorokra van kereslet, s ökrök csak rezervátumban láthatók. Végül harmadszor: meggondolandó ökrökkel kereskedni valakinek, aki még járni sem tud. És egyben az egyben nem lenne igaza. Ha köztünk élne, tudna járni. — Sőt, már beszélni is. MESTER ATTILA lllapozok Amerigo Tót rajza Győrffy László: Hol van az a régi nyár? Keszthely szerelmetes emlékű városom. Tizenikilenc- húsz éves koromban — 1959—60-iban — az akkor irhég korántsem oly híres Bargéndy-együttessel töl t öt- ifcem nyaraimat a Hullám és Hungária Szállóban zenél- .getve. Mondanom sem kell, hogy ablérletben laktunk, kissé szűkösen, mint . valamely bekvántélyozott, Keszthelyen állomásozó katona- bandérium díszhuszárai. A Hullám Szálló teraszán játszott a zenekar, csillag okkal te lefröcskölt égbolt alatt, pár száz méterre a strand napozószigeteitöl, ahol délelőttönként a még hínártól mentes, tiszta vízben, és a fapallókon heverészve szövögettük szerelmi pókhálóin- kaít egy-tegy helybeli vagy Pestről érkezett nyaraló lánnyal. Most pedig a Hullám Szálló kivert atolakú épület, már hosszú-hosszú évek óta rogyadozik, mint a balatoni táj egy-egy téli fagyban, nyári füvet sárgító napfény tüzében ágaskodó útszöli pléh Krisztusa, ahová a tó köriül védőpajzsként magasodó hegyek között lapuló falvak szerelemre lobbant leánykái olykor elsompolyogtak némi fohászt dadogva; hátha sikerül szereli- metes életük. Alig negyed- százada még sok helyütt saját szabadságuktól megré- szegülten, boldogan futottak partra a Balaton hullámai, és nem betonbörltönbe zártan fordultak vissza önmagukba, mint manapság. Hogy ezáltal is fulldoklik a nem- zetes Balaton-asszony, ahogy magamban nevezni szoktam, már közhely. De ez jut eszembe a téglákat repesztő téli fagyokkal és nyári forrósé gokkal dacoló pléh Kirí sz tus okra emlék ezt ető, egykori Hullám Szállodáról. És az is eszembe ju!t,ihogy Hemingway-nék, az írónak, vadásznak, halásznak ott van a tenger kardhalaiiVal, óriás mariinjáival és cápáival, nekünk, magyaroknak, itt a Balaton. A nádasok pontyozásra alkalmas rejtett zugai, az emberi szemnek, léleknek befogadható táj; kardhal helyett ponty, dévér- keszeg, süllő és végtelennek tűnő, csónakot dobáló víz helyett strandok padjai, vízben ágaskodó stéggk, ahol a csöndesen horgaszgatók Hemingway öreg halászának izgalmával kísérletezgetnek. A Balaton, azt hliszem, az ország egyik legdemokratikusabb — és most dadogva fogalmazok, hiszen nehezen tudnám meghatározni — intézményrendszere, szórakoz.- tató skanzenje, sarjadozó, nyiladozó, rangot, protekciót mellőző szerelmi emlékeink bölcsője. Talán ez utóbbi lehet sokunk számára: szerelmi emlékeink bölcsője. De vigyázzunk, mert akármilyen régi, szerelmetes ez a bölcső, bizony reped, korhad, s egyszer csak... Köztudott, hogy hajóosavarok okozta oxiigén- dús vízben, szinte a bajákat követve úsznak a halak. Fölöttük pedig a sirályok követik a hajókat, nemcsak a kenyér darabkák reményében, hanem a mélyben olykor a felszínre vetődő halak miatt is. Valahogy így lehetünk sokan: Balatonparti szerelmeink Után hosz- szú éveken át küszködünk, és egyszer csak jön a nagy Sirály és lecsap ránk. Ez az élet rendje. De az életre vigyázni kell, hiszen míg nem kerülnek egy éles sirály csőire közé, addig is élnek a ha>O.aik. Csakhogy, ha nincs Balaton, nincs szerelem, akkor mi lesz velük? És mi hol ringatjuk kicsi, magyar tengerélményeinket? A magamfajta középkorú már inkább siimogatásokra és csókokra emlékezik, de a táj, a nappali hegyek övezte tó, és az éjszakai csillag- és lámpa- füzérek vibrálásai változatlan. De meddig? Vajon húsz év múlva, ötven év múl.va Is ezt láthatja egy kamasz- szer elmespár ?
