Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
1983. július 16. Önkritika Mi sam természetesebb, mint az, hogy vannak dolgok, szokások, melyek kimennek a divatból. A zsirardi kalap, a ferencjóska, a cugos cipő, a felleghajtó körgallér, melyek felett eljárt az idő. Az már más kérdés, hogy sokaknál az idő múlása azt a szokást is magával vitte, ami például a tömeg- közlekedési eszközökön az idősebbeknek történő helyadás formájában tükröződött, vagy mindközönségesen a mindennapi udvariasságban. Nem ezekről lesz szó, annál kevésbé, mert a nosztalgiából valószínűleg mindenkinek elege van. Nem ezekről, hanem a kritikáról és főleg az önkritikáról. Előbbit nem féltem túlságosan, mások bírálata dolgában soha nem voltunk szűkmarkúak. Amennyire visszaemlékeznem sikerül, a felszabadulást követő években az, hogy a kritikát és az önkritkiát mindenkitől elvárták, egyik első jele volt az ősi magyar fákat nyögető új szeleknek. Gyerek- és ifjúkoromban a „felsőbbséget” bírálni se szokás nem volt, se tanácsos. Az új kor ezt egyenesen elvárta, sőt, azt is elvárta, hogy senki ne legyen rest, ha kell, önbírálatot gyakorolni. Nem akárkinek az útmutatásai alapján, hiszen a kritikára és önkritikára nem kisebb ember, mint Lenin hívta fel a figyelmet. Az más kérdés, hogy mint annyi mindent, sok esetben ezt is túlzásba vittük, nemegyszer pedig eltorzítottuk, formálissá változtattuk. Ami persze nem jelentheti azt, hogy mert egy alapjaiban jó szokást átmenetileg, hellyel-közzel rosszul űztünk, arról végérvényesen is le kell mondani. Ennek ellenére az a tapasztalatom (természetesen tévedhetek), hogy mintha az önkritikára való hajlandóságunk hanyatlóban lenne. „Mondd meg őszintén, ha úgy érzed, hogy nincs igazam!” — halljuk nem ritkán, de ezt nem szabad komolyan venni. Ugyanis ha az ember véletlenül csakugyan megmondja, akkor az illető Sandokannak is becsületére váló pillantásokat lövell vissza, melyek félreérthetetlenül kifejezik véleményét: „Honnan veszi a bátorságot e z, hogy hozzám mérje magát?” Az az érzésem, hogy az önkritika hiánya egyenes úton vezet az önkritikátlansághoz, ez pedig már az önmagunk túlbecsülésének küszöbén van. Ami veszélyesen egészségtelen, közösségi és egyéni szempontból egyaránt. Egy percig se állítom, hogy az önkritika kellemes. Azt se, hogy úton-útfélen a mellünket verve valljuk be hibáinkat. De a legbizalmasabb társaságban, szigorúan négyszemközt önmagunkkal azért megtehetjük. Megéri. (ordas) Nyári olvasótáborok 'Az olvasás, a könyvismeret igénye, a könyvtárhasználatra való nevelés nem cél, hanem eszköz — vallják az olvasótáborok lelkes szervezői, vezetői,, akik között az idén i,s talál hatunk könyvtárosokat, népművelőiket, pedagógusokat, fiatal írókat, t érmé s z et t u dósokat, orvosokat, o 1 viasá s szociológusokat egyaránt. 1983-ban Immár tizenkettedik esztendeje helyet1 kér és követel a fiatalok ezreit indulásra késztető építő-, üdülő- és művészeti táborok ■mellett az olvasótábor, az Olvasó népért mozgalom egyik legreménytsljesebb és legkíisérletezőbb kedvű vállalkozása is. Az ország kisebb -nagyobb tel épül é sei n könyvtárak, iskolák, vállalatok, művelődési házak pat- ron'álásával idén 133 olvasótáborban mintegy tízezer — többségében 10—16 éves — fiatal vesz részt. 'Az olvasótáborok résztvevői határozottan állítják, hogy a tanév befejezése utáni közös táborozás semmiképpen nem az iskolai napok meghosszabbítása. Az olvasótábor ugyanis formáját, módszereit, sőt tartalmát tekintve sem hasonlítható az iskolához-. A 10—12 résztvevőből álló kiscsoportok tagjai közös alkotómunkára vállalkoznak azért, hogy a közösségben történő gondolkodássál fejlesszék személyiségüket, s újabb ismereteket szerezhessenek azért, hogy (tisztán lássák helyüket, feladataikat, demokratikus jogaikat a szocialista társadalomiban. Aiz olvasótáborok munkájuk során természetesen építenek az iskolákban szerzett ismeretekre, de egyúttal am nak hiányosságait is érzékelik. A nemzetben, az emberisé gben való gondolkodás rendhagyó „órái” közben felfedezhető, hogy egyes alapvető fogalmak értelmezése — n emzet, haza, intern adomái izmus — körül mily sok a biz orty tállá n s ág. Az olvasótáborok rövid két hét alatt tevékeny életmódot felvillantó, az ismeretek iránti kíváncsiságot felkeltő kellemes napokat nyújthatnak, de azi ott felfedezett gondolkodási forma nem maradhat röpke pillanat. MARÓTI ISTVÁN Apróságok...? A véletlen néhány napja úgy hozta, hogy egy szekszárdi intézmény mikrobuszával utazhattam Lengyelbe. Tevelen és Zárodon keresztül, ami egy olyan irányt jelent, amit soha nem jutott volna eszembe követni. Csakhogy a mikrobusz vezetője, mintegy mellékesen, közölte velem azt az apróságot, miszerint ő az idei évben öt százalékot kíván megtakarítani a járművére kirótt, illetve hivatalból engedélyezett költségekből, öt százalék nem a világ és ez az irány se az, csak éppen rövidebb, mintha Bonyhád felé mentünk volna. Amellett az út kevésbé forgalmas, nem kell olyan sűrűn előzni, kapcsolgatni, gyorsítani, lassítani. Ugye, megértem? KRESZ-oktatópéldába kívánkozó analfabéta vagyok közlekedési ügyekben, de azért persze, megértettem. Tikkasztó meleg volt, megálltunk Závodon. Nem a templomnál, ami egyébként is dombon van, hanem a helyi italboltnál, ami az út mentén. IV. osztályú „egység”, három terme van, patyolattiszta, ital (üdítő italt is ide értve) választéka egy balatoni hoteléval vetekszik. Jéghideg sört ittunk felüdülésül és a termetes boltvezetőn, akit lehet, hogy a helybeliek szentségtörő módon korcsmárosnak neveznek, látszott a vendégfogadás öröme. Nemcsak bennünket látva, hanem bárkit, aki ottjártunk idején betette a lábát. Vendéget látott bennünk, bennük, ami a „vendéglátó ipar” kifejezésben ugyan tagadhatatlanul benne van, de mintha ezt sokfelé felednék ... Apróság? Lengyelben kiderült, hogy a régésztábor gimnazistáit “ Hőgyészi A. G. egyik munkásszállító járműve viszi á működésük színhelyére. Ingyen. Majdnem biztos, hogy a neolitikumban lezajlott agrárforradalom tárgyi dokumentumai a Hőgyészi A. G. jövedelmezőségében semmilyen szerepet nem játszanak. De az a pár száz méter többlet út sem, amit a munkásszállítók megtesznek. Apróság? O. I. Sok település van a megyében, melynek lakói az alapítás időpontjával is büszkélkedhetnek Tolna nem annyira régi. A rómaiak Alta Ripa-jának emlékét szó szerinti fordításban a mai Magaspart utca őrzi. A múltról azonban egyre kevésbé érdemes beszélni megyénk legnagyobb — és egykor várispánság lévén, névadó — falujában. A jövőről annál inkább. A múlt századi bajoknak, amikor a vízrendezés „elvitte a Dunát” a községtől, jószerivel csak az emléke él. Tolna városiasodig ami nem kell, hogy okvetlenül közigazgatási rangot jelentsen, hanem lakó- és életformát. Itt van a hazai selyemipar egyik fellegvára, fejlett a szövetkezeti ipar, igy bár Tolna kétségtelenül a megyeszékhely vonzáskörzetébe tartozik, a saját vonzóereje is nagy, sokan ingáznak ide. A tanács az infrastruktúra fejlesztésével, a város, azaz pontosabban a település képének tudatos alakításával igyekszik vonzóbbá, otthonosabbá tenni ittlakóknak és ide látogatóknak az ősiből modernné változott, változó Tolnát. Foto: Gottvald Károly ■ i ........ .............. E urópai színvonalú festőüze m a selyemgy árban A Fonógalériában rendszeresek a kiállítások Kertészkedési igényeket is kielégítő új lakótelep TOLNA '83 A Tolnai Vörös Lobogó a pia gyár asztaliteniszsport egyik fellegvára A valamikori nagy vizi élet mai „öröksége” Űj otthon Társadalmi munka a crossbarvezeték fektetéséhez