Tolna Megyei Népújság, 1983. július (33. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
a Képújság 1983. július 2. Az öreg juhász a gáton Az Attila mondta, hogy errefele szíveskedjenek engem keresni? Jöttem az erdőben, jöttem a réten, most megyek által a hídon, aztán megint a töltésoldal. Így járkálunk mi errefelé, a birkák meg én, egész estig, míg behajtom őket a hodályba. Ez a mindennapos utam, hacsak szabadságra nem megyek, vaigy a lányok után. Ha tudom, hogy jönnek, átöltöztem volna, pláne, hogy fényképezkednek is. Úgy jártam, mint a doktor úrral, mikor jött a szemle. Az a sok kiválóság, vagy harminc ember, én meg se megborotválva, ráadásul' ebben a kajla kalapban. De az a lényeg, hogy jó kondícióban- találták a nyájat, meg voltak vele elégedve. Születéslleg én nem idevaló vagyok, hanem túloldali, a szakmári Dubai családban kereszteltek Jánosnak. De ide szegődtem juhászbojtárnak Bogyiszlóra még 1924- ben, a községi nyájhoz. Az apám gulyás volt. az anyám családja juhász. Tán még 8 esztendős se-m voltam, mikor vittek, hajtsd a birkát, szólj rájuk, segíts abrakolni. Én ugye vékonyka, gyenge gyerek váltam, a marhával nem bírtam, meg aztán, juhász- bojtárnak vágytam. Jó sorsom volt. A nyájjal késő őszig kinn laktam az erdőben, télen meg benn a faluban albérletben, ahogy most mondják. Minden birka után kaptam 20 kiló búzát, ez 600 jószág mellett nem is kevés. Ami kenyér nekem kelleti, megőrlettem, a többiit eladtam, élelmet vettem, félretettem. A katonaság után nem jöttem vissza, a kalocsai főkáptalan nyáját őriztem. Ott volt az apám, hozzá költöztem, mert nősülési szándékom volt, s ugye, ösz- sze akartuk szedni azt a kis szegénységi edényt, tálat, IáMost akarnék még-aláírni még húsz évet! bast, megegymást. ’35~ június 10-én esküdtem, pünkösd másnapján. Szép volt az ünnep, szép a menyasszony, én meg boldog. Ökördpusztán laktunk 1945-ig, született 3 család, megellett ötven birkám, fejőstehenei tartottunk. Évente 18 mázsa gabonái kaptam, 120 kéve kétgúzsos rozsét, lakásít. Lakást? A cselédsorsot ellenségemnek sem kívánom. Négy család főzött egy konyhán, egy szobában meg két család is szorongott. A háborúban kikerültem a Donyec-partra és csak 48- ban jöttem haza. Várt az asszony, várt a család. Míg én odavol'tam, az asszony épített egy kis házat, az volt a szoba, ami a kamra, meg a konyha. Szerencsénkre 56- ban jött az árvíz, összedőlt a házikó, én meg kaptam egy erősebb házat, ahol csak jobban elfértünk. Szóval amikor visszajöttem 48-ban. mezőE iradok, amíg a tsz-nek szüksége van rám Í A marhával nem bírtam, juhászbojtárnak vágytam , gazdasági munkát vállaltam, mert nem volt irány az én mesterségem felé. Csak majd egy év múlva: elszegődtem egy maszek gazdához, havi ötszáz forintot adott, egy kövér disznót, meg száz darab birkaita-rtá9t. Ha-bvanat írtunk, mikor bejöttem a tsz-be. Huszonhárom évet húztam le itt Bo- gyi'szlón a nyugdíjig. Most akarnék még aláírni húsz évet. De sebaj. így hívják a kutyámat is: Sebaj. Az előzőnek meg az volt a neve, hogy Fröccs. Bár én a bort nem használom, ég tőle a gyomrom, igya aki bírja. Most mór birkanyírás után Vagyunk, a gyapjú a várható mennyiségnek és minőségnek megfelelt. Én már nem tartok szamarat, csak a társam, a Pista. Idős vagyok, nem merek, elkap a betegség, s mit csinálok akkor a szamárral? De hála a jó istennek. nem vagyok beteg, köszönöm kérdését. ■Mondanak a birkáról minI------------------------------------: A cselédsorsot az ellenségemnek sem kívánom. den félét, de olyan jószág ez is, mint a többi: megismeri azt. aki állandóan vele van. Mondom nekik: „ide gyere", „eredj oda", „nem jössz onnan", hát azt hiszi, nem érti? Így aztán elbeszélgetünk. Száma van az állatnak, nem neve. Hatszáz birka, ugyan ki tudná megjegyezni? Én se ismerem őket, csak amelyiknek baja volt, és figyelge- tem. Bár mindegyiknek van valami eltérése, két egyforma állat nincs. Énnekem nyolc családom volt, de csak öt maradt. Három gyerekem halt meg, a leányka egyéves korában, az egyik fiam négy éve kaszáló- géppel lefordult a töltésről, a másik meg két éve leesett a diófáról, gerincét törte. Miklósként Pesten szobatapétás, a Lenin körúton lakik, negyedik emeleten. A többi gyerek itthon van Bogyisz- lón, nősek, házasok, házuk van^ csak a legfiatalabb lakik velem, a Feri. Én már nyolc éve nyugdíjban vagyok. de dolgozom. Ugye hol születésnap, hol névnap, akkor lakodalom, ballagás, s nekem 10 unokám van. Meg azt se akarom, hogy mondják: itthon lebzsel ez a vénember. Maradok, amíg a tsz-nek szüksége van rám. Dolgozom még néhány évet, ha odafenn megengedik. Pedig éjjel-nappal a birkákkal kell lenni, ketten vállaltuk, hogy kinn éjszakázunk. Egy hétre való élelemmel jövök el otthonról, aztán esténként meg főzünk. Krumplis tésztát, bablevest, pörkölt tarhonyát, ha van, birkát, aztán paprikás, zsíros tésztát, meg ha kapunk, hát halat. Esténként zenélünk, ha irbt lenne a klar- nétom, elsípolnék magának is egy szép nótát. Mert eltelt az én életem, és még soha senki nem törődött így az én sorsommal, mint most az egyetlenegyszer. Feljegyezte: D. VARGA MARTA Fotó: Bakó Jenő 0 ogy is csináltam valamikor, állt meg a szoba közepén töprengve. A nadrágot, igen a nadrágot mindenképpen át kell cserélni. Turkált a szekrényben, de nem találta meg a régi, világoskékre kopott farmert. Kffnent az erkélyre, ahol a televízió és a lemezjátszó papírdobozából előhalászta a régi cuccokat. Gondosan összehajtott ingekre, lomokra, semmibe nevető képekre, egy elszakadt füzetre is rálelt keresgélés közben, míg végül előkerült a viseltes, rojtos szárú farmer. Élőször úgy találta, nyirkos egy kicsit, de ahogy fölhúzta, érezte, hogy csak a hideg ita- tódotrt bele, mivel évek óta kint lapult a doboz fenekén. A cipzár még csak felszaladt, de az összegombolás már nehezebben ment. Hány éve is? Tíz? Vagy annál is több? Alsóinget vett, és a meleg pulóverre ráhúzta azt az orkándzsekit, amit a telekre szokott magával vinni. Tegyek el pénzt? — torpant meg az ajtóban. Érezte, hogy nem szabad, mert ez így csalás. Hiszen annak idején egyetlen fillér nélkül nékivágott az útnak, és tudta, hogy el fog jutni. Sokáig viaskodott ezzel a pénzeltevéssel, végül azzal nyugtatta magát, hogy több napig, esetleg egy hétig is távol lehet. Pénz nélkül pedig ez nem megy. De miért ment akkor? Kanizsa kikapcsolta a konvektort, gondosan bezárta az ablakokat, kettőre fordította a zárban a kulcsot, és elindult. Szorongó szívvel ugrott fel a buszra. Mi lesz, ha elkapják? Ha jön az ellenőr, és nincs jegye? Elkérik a személyazonossági igazolványát, és akkor kiderül, hogy hol dolgozik, és értelmetlen kérdések következnek, hogy egy ilyen ember, mint ő, ilyen beosztásban... Nem vett jegyet. Amikor leszállt, megkönnyebbülést érzett, majd valami szívdobogást keltó izgatottság fogta el. Igen, mindig itt szállt le annak idején. Az út íve mit sem változott, csák a kockaköveket fedte el az aszfalt. Elindult, kifelé a városból, az útpadkára húzódva. Integetni kellene — gondolta — Az utolsó autóstop hiszen korán és átmenet nélkül lesz sötét, de csak ment. Hideg volt, zsebre dugta a kezét. Papírszalvéta akadt uj- jai közé. „Bi-bá-bu, te vagy az a nagyszájú.” Még egyszer elolvasta a sebtében felfirkaintott szöveget. Semmi kétség, ez Réka kézírása. De mikor, mikor is írhatta fel ezeket a szavakat. Talán a menzán, amikor először találkoztak? Nem, nem akkor, hiszen ez már azt jelentette, hogy közös nyelvük volt, igen ez már később, jóval később lehetett, talán akkor, amikor Kávás Réka átfogta a nyalkát, homlokát vállának támasztotta, és ezt mondta: — azért mégiscsak rendes ember vagy te, Kanizsa. Elhessegette magától a gondolatot, hogy inni kellene valamit. Bár tudta, hogy a fasor mögött ólálkodó hideg át fogja járni a csontját, amikor lecsap az este, és a lámpák átszúrnak a sötétségen. Régi kocsmák egymáshoz szorító melegét, zsibbasztó mormo- gását érezte. Teherautók hátán megtett fagyos kilométerek, egy kétáknás fekete vaskályha ajtaja jutott eszébe, amin levakarhatatlan folt virított, és esténként Réka ágyából mindig arra esett a tekintete. Képek suhogtak el a felbukkanó és sötétbe vesző autókkal együtt. Egy magyar vizsla értelmen túli, más mezőkön kószáló barna szeme ötlött elő, amely mindig rávillant, amikor belépett Réka szobájába a hosszú út után. Még nem merte magának sem bevallani, hogy mit akar. Pedig már régen tudta. Tudta már hajnalban is, amikor felébredt, és készült az előtte álló napra. Meghallgatta a híreket az ágya mellé készített rádióból. Különös volt, hogy korán ébredt, de betudta az izgalomnak. Sokáig várakozott, amíg megkezdődött az adás. Javarészt még a tegnapi híreket ismételték, de már volt egyikét inára utaló jelentés. Milyen furcsa — szaladt át Kanizsa agyán —, még minden visszafordítható ilenne. Még nem rabolták el azt a gépet, amelyet az esti tévéhíradóban már látni fog, még nem vonultak ki a sztrájkoló munkások, még nincs áldozat, a fegyverkorlátozások ügyében még nem történt visszavonhatatlan nyilatkozat, még minden lehetséges. Nem lehetséges. Tudta, hogy nem lehetséges. Számára a dolgok eldőltek. Hetekig, hónapokig tanulmányozta azt a tervezetet, amelyről véleményt kellett mondania, és tudta, hogy az ő véleménye nagy súllyal esik a latba ... Volt, amikor úgy érezte, most is kompromisszumos megoldást lehet ajánlani, de nem lehetett. Ahogy múlt az idő, és közeledett a nap, egyre világosabban látta, hogy itt igent vagy nemet lehet mondani. A nemnél indokolni kell. És ha nem, ha kimondja a nem szót, azt is tudta — hiszen egyetemista kora óta politikai közegben élt és dolgozott —, hogy annak következményei lesznek. Kiutakat keresett, de a járatok két szóhoz kanyarodtak vissza, az igenhez vagy a nemhez. És egy átvirrasztott, átolvasott, méregerős kávékkal cseppfolyóssá hígított éjszaka után eszébe jutott az utolsó találkozás, amikor Kávás Réka hosszú, karcsú ujjait kutyája okos fején nyugtatva ennyit mondott. — Nem megyek, Kanizsa, Nem. — De miért? Miért nem? Ezt mondd meg! — Mert nem az vagy, aki voltál. Kanizsa elvesztette a türelmét — és ami soha nem fordult elő vele- —, kiabálni kezdett. — Itt akarsz megöregedni, ebben a koszos faluban, a no- vától megbolondult emberek között. Itt akarsz megvénülni, hogy ujjal mutogassanak utánad, ott megy a meghibbant, öreg tanító néni a sántító szenilis kutyájával? Vagy hozzámész valamelyik istál- lószagú agrármérnökhöz, akinek hivatalból be kell rúgni hetenként legalább háromszor, és hazudozni a gyerekeidnek, hogy legyenek csendben, mert apuka beteg, rosz- szul érzi magát. Itt akarod megváltani a világot, vagy mit akarsz tulajdonképpen? Egyáltalán tudod te, hogy mit akarsz ? Réka le sem vette kezét a kutya fejéről, úgy válaszolt. — Menj el, Kanizsa, és ne gyere többet. Igen, akkor határozta el magát. A kérdés ekkor dőlt el, nem ma hajnalban. A nemet tisztán, nyugodtan, jól hallhatóan mondta ki. Szűkszavúan és lényegre- törően indokolt; kettévált az egyéni és a politikai meggyőződése. Ö az egyénit választotta. Intett a közelgő autónak. A Zsiguli fékezett, Kanizsa utánafutott. Kinyitották az ajtót. Fiatal, erősen rúzsozott, szőke nő ült benn. — Hová? — kérdezte. — Perlakra. — Üljön be. Nem megyek addig, de Rásolyig elviszem. Hallgatók. A nő egyenletes, gyors tempóban vezetett. Kanizsa magában elismerte, hogy ő sem csinálná jobban. Előttük lámpák korallfüzé- re jelezte a hosszú kocsisort. Csaknem állandóan az autópálya belső sávján haladtak a folytonos előzések miatt. — Nagyon siet? — kérdezte meggyőződés nélkül Kanizsa. — Igen. Még vissza kell érnem. — Megéri? — Igen. Muszáj. — Baj van? — kérdezte újra a férfi, mert a nő hangja túlságosan is komoly volt. — Ahogy vesszük. Az anyámat látogatom meg. Fűt- sek jobban? — Igen, ha megkérhetném. Átfáztam. — Akar inni? Nyissa le a kesztyűtartót. Van benne gin, rum és konyak, válasszon! — Jól fel van szerelve. — Bárban dolgozom. Marad. En meg nem iszom. És maga? — Nem, köszönöm, Én sem iszom. — Nem úgy értettem. — Ja, hogy hol dolgozom? — Nem kell megmondani, ha nem akarja. De úgy látom, nem valami csöves fajta. Igaz, azoktól valamivel öregebb is. Bár már mindenféle van közöttük. — Igen, van. A kocsiban újra csend lett. — Az anyámhoz megyek. Ö ott maradt a nővéremmel a faluban. Nem akar velem feljönni albérletbe. Pedig jobb lenne neki is. A nővérem soha nincs otthon, és mindig rázárja az ajtót. Egyszer agyvérzése volt anyunak, és azóta nem teljesen rendes. Ilyenkor is csak ül az ablak előtt és néz kifelé. Van, amikor megismer, van, amikor nem. A nővérem nem enged be hozzá, mert azt hiszi, a takarékkönyvéért járok le. Pedig csak azért, hogy lássam az ablakon keresztül. Megint hallgattak egy sort, de a nő újra kezdte. — És maga? — Egy lányhoz... Egy lányhoz megyek. — Aha. És miért? — Azt akarom, hogy legyen a feleségem. — Nincs késő egy kicsit a lány kéréshez? — Nincs. Azt hiszem, nincs — mondta Kanizsa. »- int már teljesen sötét volt, A reflektorok fényében feltűnt az autópálya végét jelző zöld tábla. A kocsi élesen kanyarodott. Kanizsa előredőlt, feje nekikoccant az üvegnek. — Na, mit csinál? — kérdezte inkább bolondozva, mint komolyan a nő. De Kanizsa nem válaszolt. Már percek óta halott volt. SZIGETHY ANDRÁS Bűvös kör Szemipiszcev lakatosnak 1 i bizony kipurcant a tévéje. \ Nem nagy ügy, naponta \ megesik. Szemipiszcev te- i hát hívta a szerelőt. — Tessék várni, menni j ; fog — ígérték a szervizben, j — Mégis mikor? — Még a nap folyamán. ] Persze, hogy várt. Elmúlt j | egy nap, el a másik is. Ek- j kor kiapadt a türelme, pa- I i naszlevelet írt. Persze, j ilyenkor jön a vizsgálóbi- [ \ zottság, jegyzőkönyvez meg I | minden. Kiderült, hogy | ; most épp nem hibás a sze- j ; relő, mert neki meg a hű- tőgépe mondta fel a szol- ! i gálatot. Szólt hát a szerviz- ( fnek. — Várjon, küldjük a sze- j | relőt! — Mégis mikor? — Még ma! » A tévészerelő, persze várt. Elmúlt egy nap, el a másik is. Kiapadt a türelme, panaszlevelet írt. Űj- fent vizsgálóbizottság, vizsgálat, jegyzőkönyv. Kiderült, hogy nem hibás a hűtőgépszerelő sem (csak a tévéje), mert ő meg a hideg lakásban vacog: nem jó a fűtés. Hívná, persze, a központifűtés-szerelő lakatost, deltát — mint tudjuk —, ő a tévéjavítóra vár ... Vjacseszlav Sziszojev I Huszonhárom évet húztam < le itt Bogyiszlón I------------------------------------A bort nem használom, igya, aki szereti
