Tolna Megyei Népújság, 1983. június (33. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
10 tíÉPÜJSÁG 1983. június 25. A labda Hány milliószor láttam, hogy futnak utána, belerúgnak, aztán hatalmas ívben repül, repül? ... Hány milliószor láttam már ezt? — és csak most éreztem meg benne valami örök emberit... Pedig nagyon egyszerűen történt minden, a körülmények sem voltak különlegesek. Amikor az egyik mellékutcából kiléptem erre a félreeső, néptelen terecskére, amolyan tízéves-forma legénykék ádáz labdarúgócsatája dúlt itt éppen. Négy földre rakott iskolatáska jelölte a két kaput, s az egyik felé nagy lendülettel vitte a labdát egy kis kék- trikós. De nyomában az üldözője. „Vedd el, Pista, szereld!” — biztatják többen is. Aztán a kéktrikós, már nem sokkal a kapu előtt, rosszul számít ki egy húzást, és máris Pistánál a labda, villámgyorsan meg is fordul vele, és szemmel szinte nyomon követhetetlenül lövi még abban a századmásodpercben a másik kapu felé. Bombája átvágja az egész „pályát”, hozzáérni többet nem lehet, csak bámulni a gyönyörű ívet, amelyet leír, s azt a kiszámított- ságot, amint szinte mértani pontossággal a két táska között célba ér. És itt nincs bíró, aki a gól után megállítsa a mérkőzést, az egyik fiúcska onnan, a kapu mögül hozza azonnal játékba a labdát, már ismét valahol középen pattog, önfeledten erednek a nyomába, és újra Pistánál van, most messzire vágta, s ezúttal a kéktrikós szeretné elérni, kergeti, kergeti, igyekszik inaszakadtáig, most nem lesz ő az ügyetlenebb ... Nem érdekel a futball. Profi labdarúgó-mérkőzésen gimnazista koromban voltam utoljára, de ezt a pompás iramú játékot most önfeledten nézem, feszülten figyelem az egész lényét lábizmaiba sűrítő, minden idegszálával a guruló labdára koncentráló kéktrikóst. Örök emberi törekvés: kergetni, utolérni, elérni valamit. Egész életünkben így futunk valamennyien a labda után, és de ritka az a pillanat, amikor végre a miénk, és úgy sikerül minden, mint az előbb Pistának. Gurul a labda, gurul... Az egyik legcsodálatosabb emberi találmány. önfeledt, könnyed játék, és olykor elkeseredetten komoly vetélkedések eszköze. BÁLLÁ A titokzatos költő Weöres Sándor dedikál Hát mért nem mérhető? A szellemi teljesítmény miért nem mérhető?! Mért nem lehet egyszer Balczó Bandiban lefutni, gólnak berúgni, döntőben megnyerni, miért nem lehet egyszer látva láthatni, miért lehet és kell mindig mondani csak?! Néha ordítani már, tényleg oda, a világnak: vannak nagyjaink, voltak, fölégtek nagyjaink, s nekünk, a magyar nyelv közösségében élve tudásunk, kik jártak közöttünk, ki volt Zrínyi Miklós, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és Madách, Szabó Lőrinc, József Attila, Babits Mihály, s vajon a névsor velük, eddig is teljes-e, jogos-e, igaz-e? Ó, ha egyszer együtt lehetnének, együtt játszhatnának, vajon a döntőig eljuthatnának-e? Vajon van-e, volt-e tényleg olyan ez a líracsapat, mint az igazolt, a világverő, az aranycsapat?! Van, volt, és lesz, igenis ugyanolyan, tudjuk mind, ki kell mondjuk mind, ebben a nyelvben élve! Mert nyilván nem a mi „érdemünk”, ha így van, de igenis nyelvünk teljesítménye, melyet élünk-tudunk, mi-magunk, és mégis kérezkedni, szabadkozni kell, ha mondjuk a más nyelvűeknek, egyet- egyet hozni elő csak, aprókat lépegetni velük, hátha az egyiknek legalább elismerőd- hetni, így sikerül... És akkor nem mondtam, nem említettem nevét még Weöres Sándornak, a sejtelmes-nagynak, a titokzatosnak, a tündérszavú gyermeki bűvölőnek, megszállottjának, a nyelv-misztériumnak, nyelvünk legteljesebb élő képzetének, a magyar nyelv legelrendeltebbjének, akinek szellemében ez a nyelv és a nemzet élve él, élve egy! Nem szóltam még bűvös bűvölő lényéről, s vajon teremtett benső hitvesének, élő költőasz- szonyunknak, Psychének a nevét említettem-e? Nem szóltam, nem szólhattam én WEÖRES SÁNDOR: Hűs Megül a csend a fán a lomb közén. Alig súrolja egy-két madár. Az árny, az éj beléje vágva áll. A lomb közén megül a csend a fán. Kút Forrás csobog itt, vízililiom terjeszti szárnyait. . Itt a szikla régen megrepedt, azóta önti a vizet. Érinti szellő fűzfa-ággal, futó árnnyal a felhő. még róluk-őróla, mert a varázs örve fog, a titok, nem! — a titkok titka igáz: hatalma udvaráig ahol értem, benső, messze tájba, mintha látásomat veszítettem volna, fényétől fényvakon, szememnek világát! „Vajon mi van ott, hol nincs ember egy se?” Ö, de akartam, szerettem volna őt végre meglátni, szeretve megmérni vagy kérni csak, fogja meg kezem, emeljen vele elrejtett szíve vér-verő közelébe, hagyja legalább, hogy értsem, engedje, eressze, hogy gondolatommal körülfoghassam, de el- és eltűnt, rej tekezve újra el, s nem fáraszthatta lankadatlan követésem, belepusztultak rohamosztagaim a tomboló támadásba — íme, Nála jártam, íme a követségem! És mégis, újra és megint, Mátyás király és Bonaparte Napóleon vagy Nagy. Lajos király gyönyörű arcával kértem számon vitézeimen a veszteseket, a veszteséget őbennük, mely miattuk enyém, egy velem. Miért újra és újra Waterloo, miért veszítik a végső percben mindig el, s ha dühömben mentem velük én is, magam, egyedül maradtam végül a dölyfös térben, sehol senki, s gúnyossá vált a mondat: „Vajon mi van ott, hol nincs ember egy se?” Kisfiú vagy mágus? — költő-fenegyerek vagy kisbölcs, sztoikus mindentudó? — nagysága az, hogy mindent halálos komolysággal él ót vagy éppen az, hogy semmit se vesz komolyan, még a versírást sem, igen, semmi életet, semmi szerepet, ezért másokat se, de akkor saját magát se, az embert se, de akkor az istent se, az életet se, de vele a halált se, a hiányt se, és a tudást se, vagyis egyedül a semmit magát veszi komolyan, és a semmit ezért a semmin át látja mindújra semminek, de hogy ez a semmiszer semmi láthatóvá váljék, ahhoz kell a szavak teljes mindensége, ahhoz kell épp annyi szó, mint amennyi a semmi, vagyis végtelen, de akkor a költő feladatáról örökkön lemarad, mert amennyivel a semmi mindig több, mint a versszavak végessége, azzal a semmi már ott a versben is benne van, ám akkor a vers valami abszurd, mert teremti azt magával, aminek ellenében születik, amit megszüntetni akar: a semmiből nem lehet kibújni, mert a semmiben semmi van, az ember az meg csak locsog, beszél, fecseg, vagyis az ember csak akkor ember, ha legalább versbe szedi, amit fölöslegesen elmondani akar, az ember csak akkor ember, ha költő legalább! Hát nem édes?! Nem forrongóan gyermeki?! Nem „panyigai”?! És nem „ü”?! De elég az énekből! Vonóját vesztett hegedű. Heged a húron az ü. Az ország és áz ember szelleme köszönti Weöres Sándort. BELOHORSZKY PÁL Adalékok az életrajzhoz Török Sophie írásai Babitsról Az elmúlt években a Ba- bits-kutatás egyik központjává lett az 54. sz. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet, ahol Téglás János tanár, igazgatóhelyettes vezetésével forrásértékű Babits-ki- adványok sora jelent meg. Téglás János dolgozta fel Babits tanári működését, az ő munkája az iskola története is, illetve ennek az a szakasza, amikor ebben az épületben tanított Babits. Az interjúk, a különböző időkben keletkezett önéletrajzok ma már nehezen hozzáférhető újságokban jelentek meg, vagy kéziratban találhatók a Széchényi Könyvtárban, éppúgy, mint a Dienes-házaspár levelei. Jelentős esemény volt a Halálfiai első fogalmazványának kiadása, ami annak idején a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban, de könyv- alakban soha nem adták ki. Az újabb kötet Török Sophie Babitsról szóló írásait tartalmazza, s mint a szerkesztő és szöveget válogató Téglás János írja, „egyes darabjai a negyvenes években újságokban, folyóiratokban lentek meg, nagyobb hányaduk azonban csak a Babits- hagyatékban található meg, s ezek az írások most először látnak napvilágot”. A terjedelemre is jelentős kötet számos meglepetést tar-, talmaz. Itt olvashatjuk Török Sophie mindmáig kiadatlan naplóját, ami házasságuk első időszakában keletkezett, rövidebb-hosszabb följegyzéseket „Mihály álmairól és élete apró epizódjairól”, közös olvasmányaikról, s ugyanígy eddig kiadatlanok voltak a Babits-művekről, az Oedipus-fordításról készített feljegyzések is. Nagyon jelentős válogatás, s bár a Babitsról kialakult képet alapjaiban nem változtatja meg, olyan új hiteles adalékokkal szolgál, amelyek teljesebbé teszik ismereteinket. Vonatkozik ez magára Török Sophie-ra is, akiről tulajdonképpen megfeledkezett az irodalomtörténet. Mint író nem volt jelentős, annyira bizonyára semmiképp, ahogy a szeretet hitette el Babitsosai, de mégiscsak ő diadalmas és tragikus életének koronatanúja, s most azt is láthatjuk, hogy nemcsak úgy, ahogyan a Beszélgető füzetek lapjain jelenik meg. Élete és alapjában véve szerény irodalmi munkássága Babits fényében kap jelentőséget, ahogy erre tapintatosan utal is Téglás János a kötethez csatolt életrajzában, ö volt a szerető és hűséges élettárs, aki — szerencsénkre — mindent feljegyzett, ami férjére vonatkozott, s elsősorban leplezetlen naplójából tárul ki egy eddig alig ismert világ. Szerénységét is erényei közé kell sorolnunk, hisz volt ereje ezt is leírni: „Munkáira aligha teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a foga- rasi kis cukrászlány, akihez legszebb verseit írta.” Téglás János nagy felkészültséggel válogatott a rendelkezésére álló anyagból, a nyomdaipari szakközépiskola diákjai pedig olyan szép vizsgamunkát alkottak, hogy eséllyel indulhatnának a szép magyar könyv szokásos versenyén is. CSANYILÁSZLÓ GYŐRI LÁSZLÓ: Anya Árutermelő kispolgár, ez leszögezhető, mivel aprócska és szolgál mint árutermelő. Rab és egyszemélyben foglár, fogoly és őriző, hisz a kispolgár minti osztály így összegezhető. Magát zsákmányolja, aztán hiába piacol, mutatja mérlege tisztán, hogy más vele kitol. Nem az emészti, kispolgár: a jó, a rossz idő. Csak a ház körül piszmog már, a gondja szűkülő. Borisz Kudrjavcev: UJ munkaerő Egyetem után egy tervező- irodába kerültem. — Tennivaló az van nyakig — fogadtak örömmel —, szakemberre szükség van. — Ülj asztalhoz! Vedd elő a ceruzád! Hegyezd! Rajzolj! Asztalhoz ültem, elővettem a ceruzám. — Ne erőltesd magad! — mondta valaki. — Gyerünk! Kimentünk. — Ne légy hülye, mit stra- pálod magad!? Bólintottam, visszatértem, elővettem a ceruzám. — Rágyújtunk? — kérdezte valaki a hátamat lapogat- va. — Hát ha nem sokáig tart... — Mit mondott neked az előbb Vilkin? — Hogy ne törjem annyira magam. — A szemét! Este kérj szót az értekezleten ... Bólintottam, visszatértem a helyemre, elővettem a ceruzám. — Menjünk ki egy kicsit — szólt Vilkin. — Miket mondott neked az előbb Kolis- kin? — Hogy este kérjek szót ellened az értekezleten. — Nyugalom! — kiáltotta Vilkin — és beszaladt a mosdóba. Visszatértem az asztalomhoz, elkezdtem rajzolni. — Elég az ücsörgésből — szólt Koliskin —, gyerünk ki! De gyorsan!... Bólintottam. Az ajtó előtt egy kis susmus, majd Koliskin és Vilkin ordibál. Aztán engem hívatnak. Az igazgatóhoz. — le figyelj — szól a diri —, te itt új fiú vagy, nem árt tudnod: ne keverd a kártyáidat! — Méghogy én keverem?! De hiszen ők ... Visszamentem, leültem a helyemre, rajzolni kezdtem. — Na, ebből aztán elég! — kiáltott Vilkin. — Velünk jössz! — parancsolta Koliskin. Kimentünk. — Miről beszélt Veled a diri? — kérdezték szinte egyszerre. — Hogy ne avatkozzam semmibe. — Micsoda balfácán ez a góré! Tökfej! — méltatlako- dott Koliskin. — És karrierista! — toldotta meg Vilkin. Visszamentem a helyemre. — Hé, maga új fiú, az igazgatóhoz! — szólt be a titkárnő. — Mit mondott neked Vilkin és Koliskin? — kérdezte a főnököm. — Hogy maga egy tökfilkó, egy... — Elég! — ordított a főnök. — És ezt elhiszed? Nos, nem akartam erről szólni, de jobb, ha előre tudod: Vilkin egy lógós, Koliskin intrikus, de olyan, amilyet a föld még nem hordott a hátán. Szerinted mit csináljak velük? Mondjak fel nekik? Bólintottam, visszatértem a helyemre. — Rád várunk! — szólt Koliskin, miközben Vilkin kidobta a ceruzáimat az ablakon. Kimentünk. — Miről beszélt veled a diri? — Arról, hogy maguknak fölmondjon-e. — Hát ezt sejthettük volna — kiáltottak egyszerre —, és rohanták az igazgatóhoz, engem is magukkal vonszolva. — Ezek szerint mégiscsak? — kérdezte az igazgató. — Űjfent kevered a lapjaid? Ezért jöttél ide? Intrikálni? — Dolgozni! — kiáltottam. — Természetesen dolgozni! — Nem úgy nézel ki — jegyezték meg Vilkinék. — Mindenesetre, még adok egy kis próbaidőt — enyhült meg az igazgató. — Aztán majd meglátjuk ... Visszamentem a helyemre, leültem, megmarkoltam a ceruzát. — Ne izgulj — szólt halkan Vilkin. — Gyere, mondok valamit. Nem mentem. — Hová hívott Vilkin, mit akart mondani? — érdeklődött suttogva Koliskin. — Gyere, elmondhatod ... Nem mentem. Ám ők mindketten rohantak az igazgatóhoz. — Helló, új fiú! — szólt be a titkárnő. — Gyerünk az igazgatóhoz! Nem mertem. Sehová se mentem. Ültem és dolgoztam. — Hagyjanak! — kiabáltam. — Hagyjanak békén! Estére elbocsájtottak: öszszeférhetetlenségért, utasításmegtagadásért, elégtelen munkateljesítményért. (Fordította: Baraté Rozália) BÉNYEI JÓZSEF: Tiszta időben Jó így tiszta tavaszban futni a friss füveken. Hajnali harmat reszket, könnyez a szemüvegem. Elbújt mögé a bánat, kétség és ijedelem: szólok lendülő szélnek, üljön meg tenyeremen. Ráfújok. Ütszéli fű rejti a szárnya alá. Őrzi a Hold az időt, árnyékot takarva rá.
