Tolna Megyei Népújság, 1983. május (33. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-31 / 127. szám

1983. május 31. A “NÉPÚJSÁG Moziban Vérszerződés Érdekes törltiénet — „dobbain- tós" a liaikíamVábol, szökés _ a 'börtönből tehetségesen ját­szó főszereplők — ‘Bubik István és Epres -AttíMa jól 'megren­dezett jelenetek. Veid hogy így ÓH össze Ddbray György új filmje, a Viérszerződés, amely­re, ha egészében imézzük, sem­miképp sem Ihaisrnói'hatjük a fenti pozitív jelzőket. A kiét 'katona, akii addig azt se tudta a mósiikről, hogy a viliágon van, együtt indul Bu­dapestre, ahol éppen akkor megy férjhez Pici menyasszo­nya - máshoz. Botrálny, vere­kedés az esküvői ebéden, a Gundelban, hadbíróság, bör­tön. Közben nemcsak a két fiiű ismeri meg egymást, hanem a néző is őket. Piai vagány, amo­lyan :„bellevató srác", barátja, Hulláik végtelenül naiv, majd­hogynem együgyű faiüsi fiú. Akaratuk ekemére sodródnak 'balhéból balhéba. Végül1 is ki­nek a hibájából? Ezt nehéz fenne egyértelműen eldönteni. A látottak azt sugallják, hogy tolláin nem iis ők a Hibásaik, vagy legalábbis nem csőik ők. A sorsúik végzetszerűen sodorja őket irmiind bonyolultabb, veszé­lyesebb helyzetbe, az ebből Valló kijutás tehetősége - hiúiba C' ké'ts'élgbeesett igyekezett — egyre távolabb kerül tófűk. Pe­dig akarva, akaratlanul itöbben fe segítik őket, régii és alkalmi ismerősök, a .nevelőtiszt a bör­tönben. Mindégyiiket kijátsszák, szinte akartuk ellenére. A mege­teti etásen kisszámú mozinéző között bizonyára akad, aki úgy könyveli el a dolgot, hogy „ez volt számukra' megírva' a sors könyviében". A két fiúnak ter­mészetesen eszébe se jut az ilyen filtozofálgatás. Plidi na­gyon is gyakorlatiasan alkarja* déllját, azt, hogy bárhol és bár- mli áron menő tf-ej legyen, el­érni. Tdlálk pedig csak hagyja, hadd sodorják az események. A mégoll'dáis nagyon is kézen­fekvő, mindkettőjüknek bukniuk kell. Sajnáljuk őket, Miseit dolgaik ellenére, és egy ‘kicsit magun­kat Is, airrtiélrt egy jó fűm he­lyett csak közepeset láttunk. A lehetőségét természetesen nem a nézők, hanem az alkotók szalasztották el, élükön a ren­dezővel. Aki pedig egy-egy képsor erejéig felvillantotta mély emberábrázoló és atmosz­féra teremtő képességét. Hogy ne mondjuk: tehetségét.-a -y Pici, még katonaként Jazz-gála Szekszárdon A Big Bánd együttes Jeles gálalkoncerten, széles nyilvánosság előtt mutatkoztak be Szekszárd jazz-együttesei szombaton este, a Babits Mi­hály Művelődési Központban. A III. országos jazzklub-találkozó­ra idesereglett klubvezetők és a szekszárdi közönség ezúttal az itt pezsgő jazz-élet egészéről kaphatott keresztmetszetet. iGonda János zeneesztéta megnyitójában külön is hang­súlyozta az eltelt mintegy más­fél évtizedben Székszárdon gyö­keret vert értékes jazz-muzsika mai országos kisugárzásának jelentőségét. Elsőként imponáló magabiz­tossággal a ,;B" section együttes latin jazz műsora csendült fel. A tetszetős, vérbő muzsika kivá­ló alaöhangulatot teremtett. Környei Miklós, Imre József, Bé­res János és Soponyai József be­mutatkozása ráadást igénylő, vastapsös sikert aratott. A latin jazz könnyedségét swinggel át­szőtt, érzelmektől duzzadó mu­zsika követte, a Szekszárdi Jazz Trió (Kelemen Endre, Lörinczy Gyufa, Radnai Tibor) műsorá­ban. Az egyiüttjátszás örömén átsütő improvizációk mértéktar­tó egyszerűségükkel is a leg­nagyszerűbb élmény erejével ha­tottak.1 És tulajdonképpen ugyanez folytatódott a kvartett­re bővülő formáció váltásánál is, amelyben Bulin István zon- goraszól'ái mellett külön kieme­lést érdemel Kelemen Endre, mély zenei régiókat érintő vib- raforvjáféfca. iMa Papság a vokális hangzás kuriózumnak számit jazzpódiu- mon. A Szekszárdi Spirituálé Együttes túl e kuriozitáson szé­pen csengő, kulturált énekhang­jával nyerte el tetszésünket. S dhogy a vokális hangzás kuriózum, a Big Bánd (nagy­zenekar) megszólalása egyedül­álló a vidéki jazz-léletben. A Szekszárdi Big Bánd ennek tu­datában és felvállalt felelőssé­gével az alapító karnagy - Pe- cre István — távoliétében Stark Tibor nagyszerű vezényletével adta elő műsorát. A vendég- karmester keze alatt szinte meg­táltosodott nagyzenekar a kez­deti megifletődöttséget feled­tetve, kiváló stifóris, frazeálási és dinamikai hőfokon fejezte be a koncertet. BORNEMISSZA GÉZA Inke László Madách-estje A bevezetőként elhangzott Móra Ferenc- vers után még bármi következhetett volna, Inke László azonban egy éles fordulattal Ma- dáchra terelte a szót, amire éppenséggel al­kalmat is adna, hogy az idén lesz száz éve Az ember tragédiája bemutatójának. A műsor­ban azonban erről esett a legkevesebb szó, helyette Inke László néhány idézettel meg­tűzdelve, elmondta Madách Imre életrajzát. Intelligensen, szépen, helyenként fölös pátosz- szál, de végeredményben egy ismeretterjesztő előadás színvonalán, tisztelőit is zavarba hozva. Madách életrajza nem titok, bármelyik kézi­könyvben megtalálható, az intim részletekkel együtt. Inke László megbízhatóan válogatta egybe az általában jól ismert adatokat, leg­följebb néhány kérdésben lehetne vitatkozni, mert például minden fiatalt ég óvjon olyan kegyetlenül szerető anyától, amilyen Madáché volt, s felesége, Fráter Erzsi tragédiája sem ilyen egyszerű, még akkor sem, ha nem nél­külözi a rikító színeket. Mondom, lehetne vi­tatkozni, de minek, itt ugyanis nem filológiai vita folyt, hanem egy előadóest tanúi vol­tunk, ami Madáchról szólt, pontosabban az életrajz adatairól, szép és a lényeget meg­kerülő idézetekkel. Mert például Fráter Erzsi sorsára semmiképp sem illik Hadrianus csá­szár szellemes versikéje, a „Leikecske, kóbor- ka, dévajka...", vagy az eredetiben: Animula, vagula, blandula... Madách a Tragédia évfordulója nélkül is mindig időszerű, de ehhez jobban megválo­gatott, céltudatosabb műsor kellett volna, ahol az életrajz esetenként elhanyagolható, sőt ilyen esetben el is hanyagolandó részletei helyett a művek szólnak a költőről, néhány vers, drómarészletek, mindenekelőtt a Tragé­dia olyan részletei - százával lehet találni ilyeneket -, amelyek Madách életművét hoz­zák közelebb a hallgatóhoz. Ez elmaradt. Inke László jó színész, meg­győző, még akkor is, ha esetenként pátosza romantikusan túlzó, egy ismeretierjesztő elő­adásból azonban nem lesz, mert nem lehet művészi élmény. Cs. L. Rádió „...aztán , megtanult télni...” Kétlem, hogy csak a mai 30 éves korosztály közelmúltunk iránt oknyomozóan érdeklődő és összefüggésekre fogékony kép­viselőit! számára volt for­rásértékű Lengyelt Nagy Anna páratlanul magas szín­vonalú, Emberségek című ri­portsorozatának legutóbbi da­rabja. Hanem mindenkinek, akit érdekel az 50-es évekbeli magyar társadalomépítés és az akkori politika. A jegyzetiró kétszeresen is elfogult. Elsőként éppen azért, amit a riport főhőse így mon­dott el: „Mi felnőttek azzal vádoljuk a fiatalokat, hogy nem ismerik az 50-es éveket, ugyanakkor éppen mi nem be­szélünk róla." Elfogultságom másik gyökere a szülőföld. A riport főhőse, Rostás Károly, azon a megye- székhelyen lett 49-ben polgár- mester, majd tizenhét év után tanácselnök, ahol a jegyzet­iró élt, amelyik megyéből szár­mazik. Mindezek ellenére sincs szándékomban a „személyes hang vizeire" evezni, azt azon­ban mindenképpen le kell ír­nom, hogy émberíleg nem tud — és ez különösen a riport érdeme! — érzéketlenül hagy­ni az akkor 'hittel harcoló párt­munkás sorsa, megtiprása, megőrzött embersége és érde­me. E jegyzetnek nem az a célja, hogy azoknak, akik nem hal­lották az adást, most lettár- szerűen összegezze Rostás Ká­roly kálváriajárását, pályafu­tását, vagy inkább vesszőfutá­sát. Az azonban mindenkép­pen cél, hogy a riportról és a riport kiváltotta hallgatói rea­gálásokról beszámoljon. Töre­dékes lehet egy „embermese" hatvan percben. Lengyel Nagy Anna fegyel­mezett alkat; ha képes vált úgy szerkeszteni egy ilyen pá­ratlan riportot, hogy a monoló­got széttördelő zene előtt, után vagy közben szinte atig-alig kérdezett. Ugyan minek is kér­dezett volna, amikor Rostás Károly és az országunkban sok­helyütt élő Rostás Károlyok harmincegynéhóny év múltán már akarnak beszélni és be­szélhetnek... Hallgassuk őket! — szűcs — Könyv Dunaföldvártól Angoláig „Közismert, hogy Afrika m!n- dig nyújt valami újdonságot" — mondta Rabelais. A mai napig így igaz. Természetes em­beri kíváncsiságunkat elégíti ki az a nemrégiben megjelent kötet, amely kalandos élietó nagy világjáróink egyikét, Ma­gyar Lászlót mutatja be. örülünk a könyvnek, hiszen Tolna megyei vonatkozása is van, mivel Magyar László a dunaföldvári katolikus iskolá­ban kezdte meg tanulmányait, amelyet akkoriban a helyiek „nemzeti oskolá"-nak hívták. A szerző minden sora mö­gött felsejlik a kutató Magyar LásZló felfedezői hite, lelkiere- je, önbizalma, időnként a „va­lódi tantaluszi kín" is. Mi jel­lemzi Magyar Lászlót? A pél­damutató hazaszeretet, az ön­zetlenség, a mélységes tisztelet az akkoriban emberszámba* sem vett afrikaiak és a tudo­mány iránt. Az örökhagyó ezért válhat példaképpé a mai ifjúság számára is. Életmű­vének sajnos csak csekély tö­redéke maradt fenn, munká­jának gerince halála után el­tűnt. Ritka becsű adatainak tudományos közkinccsé válá­sát nyelvi és politikai okok egyaránt gátolják. Gazdag tapasztalatait, utazásait a fe­kete kontinens földrajzának, történetének, népeségének for­rásértékű leírásaiban kamatoz­tatta. Lukácsi Bál TV-NAPLÓ • • Örkényre emlékezve Végül mégis megkapta a Kossuth-dijat, pontosan húsz év késéssel. Már 1953-ban hivatalosan értesítették a ma­gas kitüntetésről, készült is a Parlamentbe, de a reggeli borotválkozás közben tudta meg, hogy Révai az utolsó pillanatban kihúzta a nevét. 1973-ban már ismert, sőt világszerte elismert író, darab­jainak kirobbanó a sikere, apró groteszkjeivel új műfaji teremt. De nagyon hosszú út vezetett idáig, hisz még az Ezüstpisztráng megjelenése után is tulajdonképpen alig ismerik, s maga Írja: „ötven is elmúltam, de még mindig kísérletező életkoromat élem. Tudom, hogy ez nem egész­séges állapot... Hogy én miért nem találtam magamra, 'arról sejtelmem sincs.” Göröngyös pálya volt az övé. Gameltől a Donig gyalo­golt a 2. magyar hadsereggel, s csak öt év után, 1946-ban került haza. Amit ezekben az években ír, nem kelt nagyobb figyelmet, legföljebb a Lila tinta című novella, ami - ma már meg sem lehet érteni — olyan vihart kavar, hogy Ör­kényen a szigorú önkritika sem segít. Csak a hatvanas évek derekán talál igazán magára, s ettől kezdve mester­művek sorát alkotja, köztük a világsikert jelentő Tótékat, a Macskajátékot, s még mennyi mást! S mennyi mindent vitt magával, amikor 1979 nyarán meghalt! S mégis, alig van Írónk, akinek jelenléte annyira termé­szetes lenne, mint az övé. Könyveinek új kiadásai azonnal elfogynak, a színházakban mindig biztos siker egy örkény- darab felújítása. Valló Pétert is ez a nem lankadó érdek­lődés vezette, amikor Örkény kisebb írásaiból készített egy színházi estére való összeállítást: a lazán összefüggő tör­ténetek, ötletek szokatlan színházzá állnak össze, keserű gondolatok, morbid szituációk váltakoznak virgonc játék­kal, de mindig Örkényre ismerünk, s ebből a látszólagos kuszaságból végül egységes egész lesz a szemünk elptt. A sikeres színházi előadás szerencsésen újult imeg a televízió eszközeivel, s az előadás jó ritmusa mindig új arcát mutatja Örkénynek. Természetesen lehetett volna másként és mást is válogatni, van miből, de Valló Péter és a daramaturg Radnóti Zsuzsa biztosan járt Örkény erde­jében. Az In memóriám ö. I. nem jelenti az életmű kereszt- metszetét - nem is jelentheti -, de tulajdonképpen új színpadi művet alkottak, amidőn megszólaltatták színpa­don azt, amit szerzőjük nem színpadra szánt. Nem lenne kifogása ellene, méltó Örkényhez. Cs. Portré Jancsó Miklósról A Tömegkommunikációs Kutatóközpont adatai szerint a nézők elutasítják Jancsó filmjeit. Talán mégis igazságosabb úgy fogalmazni, hogy megoszlanak a vélemények. Való igaz, hogy filmjei nem szórakoztatóak. Pontosabban nem úgy szórakoztatnak, ahogy sokan elvárják. Alkotásai egyszerűek és szépek. Egyszerűek, mert a tár­sadalmi helyzetek, melyeket bemutat, ugyancsak egysze­rűek. Szépek a szemnek, mert szép tájakat, szép embere­ket és szép állatokat sorakoztat fel. Festőién komponált képein a lovak mozgatása éppen úgy koreogralált, mint a mez nélküli lányoké. Amint a képzőművészetben évszáza­dokkal ezelőtt megjelent a ruhátlan e/nberi test, okként elevenednek meg Jancsó Miklós filmjein a szép lány­alakok. Az elmúlás ellen küzd a szépség ilyetén ábrázolá­sával. A tegnap történeteit néha mai „farmernadrágba", bújtatja. így mond véleményt a múltról. így beszél a ha­talomról, hitről, demokráciáról. Egyszerű történeteiben jel­képek, szimbólumok gondolkodást igénylő sorozatával szól. A láng, a tűz, a víz népmeséi elemeit, az élet, az eleven­ség, az agresszió, az örök mozgás, a tisztaság jeleként használja. A hajnali és alkonyati lényképei szintén tartal­mat hordozók. A Jancsó Miklósról készült portréfilm közelebb hozta egy­máshoz a rendezőt és a nézőket. Természetesen azokat, akikben megvolt a közeledési szándék a késői időpont el­lenére is, amelyben a Hímet vetítették. DECSI KISS JÁNOS Közelkép kérdő- és felkiáltójelekkel Ismét figyelemre méltó riportfilmmel jelentkezeti a tele­vízió pécsi körzeti stúdiója Közelkép a szentlőrinci iskola- kísérletről címmel. A Baranya megyei nagyközség egyik általános iskolájában 1970-ben — mondhatni izgalmas — pedagógiai kísérletet vezettek be, aminek lényege, hogy a gyerekek - akiket nem úgy válogattak ebbe az iskolába — közösen teszik dolgukat a tanárakkal, rengeteg időt töl­tenek a könyvtárban, nincsen osztályozás, csupán százalé­kos értékelés, s a tanulás mellett árutermelő munkát is végeznek. A riportfilm a műfaji sajátosságoknak megfelelően igen jól sikerült, valóban körbejárta a témát, mert elvitte a nézőt tanórára, gyakorlati foglalkozásra, sőt a szóban forgó iskolában végzettek közül megszólaltatott középisko­lást, egyetemi hallgatót egyaránt. Az utóbbiak elmondták, hogy nekik nehezebb volt a hagyományos iskolába be­illeszkedni, a merőben más normarendszert megszokni, s utána abban élni... 5 talán ezt vélem a film egyetlen hi­bájának, hogy az úgynevezett „felsőbb szerveket" nem faggatta arról, ihogy az állítólag kiváló szentlőrinci kísér­letet bevezetik-e egyáltalán másutt, vagy az milyen sorsra ítéltetett... Persze, ez tán nem is a filmkészítők hibáját? Az viszont roppant meggyőző volt, ahogyan bemutatták az önkormányzati tanács munkáját, s azt, hogy a gyereke­ket miként tartja össze a gazdálkodó tevékenység, vala­mint az, hogy a kicsinyek és nagyok milyen felszabadul­tan, otthonosan mozognak a 25 ezer kötetes könyvtárban. Látni, érezni lehetett, sőt, egy tanáruk meg is fogalmazta, hogy a könyv szeretetét, a könyvvel való kapcsolatot is magukkal viszik az iskolából a gyerekek az életbe.-h-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom