Tolna Megyei Népújság, 1983. május (33. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-28 / 125. szám

10 NÉPÚJSÁG

1983. május 28.

gy egészen hétköznapi

E kedden Emil állított be hozzáim váratlanul, szo- *> bám ajtaját tág ra nyitva, s csak áTilt ott.

'Nem számítottam rá, hisz nem vártam senkit, őt aztán végképp nem.

'Akkoriban már egyedül éltem, egy bútorozott szobában Újpalotán, hol esténként ■ halotti maszkjukat viselő öregek arca tapad az ablaküvegre.

iA frissen tapétázott szobában csi'rizsz'ag terjengett, ragasztó gyanánt használta föl a tulaj, hogy olcsó papírtapétával takarja el a pecséteket. Néhány helyien így is átütöttek furcsa országok térképrajzaiként, melyekről a viliág egynéhány újrafelosztásakor elfeledkezter a hadvezérek, s mára mint birtokot magaménak tudhatom vaja mennyit.

iTiúl voltam a váláson. Az utolsó, véglegesnek hitt szerelmi histórián. Elzártam magam a világ elől. Szobám ablakába a közeli áramműtelepről vörös szikrák csapódtak föl, azokban gyönyörködtem, ha a magány végképp rámtört.

I Fa lakat, ajtókat, zárakat növesztettem magam köré. Nem kerestem a barátokat, örültem, hogy engem sem keres senki.

'Emilt néhány éve láttam utoljára-. Futó találkozás volt, kéz- fogá'snyi idő, hogyvagyra és jól- vagyokra tellett csupán. Sebtiben el hada rt egy telefonszámot, melyet azonnyomban elfelejtettem. öltönyben volt, sose láttam ilyen va-Saltna-k, csak az arca volt más, ráncokká meredt rajta a kaimosz-derű, de a mosolya, ahogyan visszanézett, az még mindig a régi volt, amivel annyi lányt magába háborított, és mindig a legjobbakat. Sose tudtam, hogy csinálja. Egyik sem érdekelte igazán, mint ahogyan valójában semmi. Mindig ^talált valamit, amiért rajongott, és hajlandó volt érle mindent elhagyni, hogy aztán c következő percben megunva elhajítsa.

így tűnt el közülünk is eay napon. Friss diplomával a zsebében feleségül vett valami gazdag, szép lányt, hogy hónapok múlva rádöbbenjen, semmi értelme nem volt. Tudom, menekülni akart, de a felesége akkor már terhes volt, s újra elfogta a mámor, hogy apa lesz, s ez a lehetőség újra lázba hozta, hogy aztán a szülést követő heteik egyikén ebbe is beleunjon.

‘Búcsúzaikor, távoltól még valamit utánam kiáltott, de nem értettem, felbúgott kocsija moPeto Sándor:

Hétköznapi álom

torja, s maga mögé köpve a füstöt belerohant a forgalomba. A szürke, végtelen aszfaltfolyam úgy nyelte el, mint kávéautomata a kétforintost.

'Most az ajtóban gyűrött férfi állt, mint egy kiejtett, agyonhasznált zsebkendő, melyet idejében elfelejtett valaki fölkapni.

Tétován körülnézett.

— Még mindig Fitzgeraldot olvasol? - lapozott bele az asztalon heverő könyvbe, mintha életem titkait jött volna kikutatni.

— No nézd csak, a Zabhegyező — emelt föl egy másikat. - Te semmit nem változtál.

F átforgatta az asztalomon tornyosuló könyvhailmot, s igyekezett mindegyikhez valami megjegyzést fűzni.

— így vezér gyermekkora. — Legszívesebben reggelig rágta volna ezeket a szavakat.

Lerántotta, magáról kabátját, o székre dobta, s minden átme'-, net néCkül' sírni kezdett.

Bosszantott, ha egy nő sírva fakadt, de a férfisírás mindig meghatott. Nem tudtam, hogyan viselkedjem. Nem jutott eszembe semmi biztató. Hagytam, hadd sírjon.

Csönd nőtte be a szobát. Ital nem volt itthon, nem tartottam, féltem, bai előttem van, végképp rákapok, s maradék erőmet is felszívja,

Fölkönyököí-t. Tudtam, ez az arc már nem .az ö-vé.

Tétova* ág ómban a. könyveket kezdtem rendezni. Halomba tornyozni, igazgatni. Furcsa lett volna bármit is mondani. Megkérdezni, namivan, hogyvagy, rámondani aligváltoztál, jószined- arégi. Minek. Én se vártam, hogy ezt kérdezze. Elég volt ■hallgatni.

Emilt még hatvank-ilencben ismertem meg. Nagy házuk volt Palotán, hol esténként csapatba gyűlve álmodoztunk. Engem a gazdagság-álma vonzott, s Vitt esténként hozzájuk, hol jó- szogú, nemtörődöm nők hevertek a pamlagon. Zene szólt, mindig o legújabb számok. Sokszor a cigarettafüstbe fuldokló hajnal még ott talált, ahogyan a földön kuporogva- ittuk ai vizet pálinka gyanánt, ha az éjszakai adag már élfogyott.

. Mindig szerette, ha furcsa emberek vették körül, annyi haver, mit már szinte el sem lehet viselni.

Mikor hozzájuk mentem, nem tudtam, ki vagyok, s úgy távoztam, mint nagy tettek birtokosa, gőzös aggyal, tele lehetetlen- tervekkel, mélyek többsége nem valósult meg ugyan, de mint az álom, belénk, ivódott, melyet sem pozícióért, sem biztosnak látszó jövőért el nem cseréltünk volna.

■Arca szétfolyt öklein, szemében még ott csillogtak az utolsó könnycseppek.

Fejbólintássál jeleztem, nem -számít, van ezígy.

Nevetni kezdett.

— Te hülye - mondta- - Még mindig hiszel az álmokban. Elhagyhatnád már. Tisztességes munka- kéne néked, valami jó állás - csettintett.

iFölsz'ik'rá'Ztak az áramműtelep vörös fényei. Mint az éj füg- gö-nym-intái ragyogtak be az -ablakon.

— Itt élsz, hogyan lehet itt élni? - nézett rám. — Költözz hozzám. Együtt még t-ailán kezdhetünk valamit.

Évek óta- kiépített magányomra gondoltam, s tudtam, semmiért nem adnám már föl.

— Haza-mentem — mondta. — Ott ha-gytam mindent. Állást, gazdag feleséget — húzta- el ai száját. - Gyerekeket . . . Mindent elhagytam, mindent. Szeretném, ha újra eljönne a- régi idő.

Most láttam csak, hogy részeg.

— Tudod — -hadarta' —, akkor rriég verseket is írtam, és festettem -is, zenét is szereztem, színész voltam és rendező, filozófus és szobrász, minden, ami akartam -lenni. És hova lett mára mindez? Hát ez voltam én? Nézz rám.

Nevetséges volt látni.

— Tudod, mit tudok? — vette halkabbra a hangját, s egészen közel hajolt. — Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldozni a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Érted ezt? Pénzt keresni, sok-sok pénzt, ame-nnyit te sose láttál. De ezt te úgysem érted, ezt nem, és nem is fogod megérteni soha. Te mindig is hülye voltál — legyintett —, s én csak fólhülye, félíró, félfestő, félszínész, félni,ittudoménmicsoda... de mégis, idehallgas, te egészen hülye... a legszebb kor volt, melyet ember álmodhat. Mert álom volt — hangja egészen sejtelmessé változott —, ami- oly gyakran megesett velünk, hogy valóságnak hittük. Létezett egyáltalán? Voltunk, éltünk mi akkor, nemcsak kitaláltuk/ hegy te meg én és még sokan, akartunk valami nagyot? Hol az az idő, mondd, hol van?

— Az már nincs meg — válaszolta tettetett tárgyilagossággal. — És nem is jön visz- sza soha többé.

Fejét ingatta.

— Ez őrület, érted, őrület. Miért nem -lőjük fejbe magunkat, mondd? Rólad is azt hittem, már rég nem élsz.

Hallgattam.

— Hülye vagy — söpörte le maga elől a könyvhalmot. — Hót mire vársz itt ebben a lyukban, ahol megporosodsz, ahol belep a penész, mondd?

Eszelősen nézett, mint akinek szándékában áll, hogyha kell erőszakkal kényszerítsen, hogy fogadjam el akaratát.

—- Most fölrúgtam mindent — hadarta. — Most még volt erőm hozzá, de neked mikor lesz. Mi vagy te egyáltalán? Egy barom, akit álba zártak, kötőféket hurkoltak rá, s azt várják, mikor bődül el, hogy letaglózzák.

A könyvek úgy hevertek a fölkdön, mint halott katonák a kartácstűz után. Szétnyitva, félrebítlent fedéllel. Kezdtem fölszedegetni.

— Mit akarsz? — néztem föl rá. — Hogy versenyt siránkozzam veled, mert megutáltad a jólétét? Te mindig mindent megkaptál. Házhoz jött, ami csak kellett. Egy nap elfordultál mindentől, ami akkor jelentett valamit nekünk, neked, s mindünket elfelejtettél. Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt elmentem hozzád?

Csodálkozva nézett.

— Akkoriban váltam, s szerettem volna együtt lenni valakivel. Beszélgetni, inni, vagy csak ülni egymásai szemben. Csöngettem, megmozdult a függöny, még az arcodat is láttam, amint mögötte megjelent, ^ aztán semmi. Nem jött ki senki, hogy beengedjen, hiába nyomtam meg újra és újra a csengőt. Álltái a sötét ablak mögött... Mindegy, elfelejtettem.

Elfordult.

— Most mit akarsz — szólalt meg halkan —, hogy bocsánatért esdekeüjek?

— Nem akarok én tőled semmit — jegyeztem meg, s újra föltornyoztam a könyveket.

— De az istenért! — ragadott meg. — Az nem én voltam !

Dühösen kirántottam magam a markából.

— Az volt, aki sohasem akartam lenni, , úgy lettem azzá, hogy észre sem vettem. Hát nem érted, az más volt!

Ahogy jött, úgy rdhant el. Bevágódott utána az ajtó.

üres -lett tőle a szoba, csak itt maradt hangja görgött tovább a bútorokon, hogy aztán mint egy léggömb, végképp szétpukkanjon.

Folttérkép falamon kiválasztottam egy országot, neve sem volt, múltja sem, s megjelöltem rajta egy helyet, aholl, úgy gondoltam, boldogan élhetnék.

Emilt hetekkel később újra viszontláttam. Öltönyben volt, szőke nő vezette, karja akár a póráz fogta körbe, melytől szabadulni nem tudott.

Tudtam, soha többé nem -látom.

Dísztárgy lett egy nagy- nagy házban, mit úgy hívok, lemondás, s kik benne laknak, úgy nevezik: a biztos jövő.

Dráma és tér címmel színházi és televíziós díszletkiállítás nyílt a Műcsarnokban, ahol az elmúlt évek legjobban (Sikerült díszleteit mutatják !be.

Witold Gombrowicz: Operett. A jelmezek tervezője Jánoskuti Márta.

Részlet a kiállításról

TAKÁTS GYULA:

Ahogy a pillanatból odaát

Onnan, hogy mit s hogyan . . . Hiába szólnál... A létezés iszonyába elvész, mert minden oly esendő, mint az időben az esztendő.

Kitárt tájak között csak változó jelek sora pereg, akár a szó s testet nem ölt, de mégis abba, mintha állna egy tükör lapja.

Enyém Így vagy s maradsz! ... Az irgalom épp abban, hogy mégis láthatom e rettentő szép változást,

ahogy a pillanatból odaát,- kegyetlen bár, — de lényegülve, suhogsz egy méretlen tükörbe.

A magyar múlt mosolya

A középkor humorából

Teimtesiváini Péllbárt flere-noes szerzetes 1503-bam hallt meg. Vi- lógnézelti indíttatása* merőiben más, mülnlt a-z anekdotái ró hu- manfotáké.

Temesvári Pelbárt a laéső középkori kolostori művelődés legnagyobb magyar allaikjjla, nagyszerű prédikátor 'és író. Az i-tt közölt két írása* példa', aiz't a célt 'szolgálja-, hogy híveit elriassza a földi bűnöktől, a-z erkölesteiemségtekltől, a- harácsol ástál, a* kapzsiságtól, s a® erősen világias odó humanizmus szelleme ellenében megőrizze őket a puritán erlk'öHcsők számára. A legszélesebb ihalllg-altáságrö akart haltai. Szenltbeszád-eit színes görög, l'altüm, -aralb, héber irodalmi elemekkel, történ etekkel tűzdelte tele, de sok magyar népmeséi, mondabeli elemeit is föiíhaszinúilt. A préd-i- kádilás kereteknek megfelelően hangvétele más, mliinit az aaekdo- tá-klé, maró szarkazmussal sújt le a vallási előírásokat megszegőkre, a'klík jobbára gazdagok, una'llkodák; az egyszerű emberek sanyargató'.

A magyar szellemi élet kiemelkedő alakja, műveltsége szinte párdtliaimu! gazdag, birtokában a-z akkioni középkori tudományosságnak, nemcsak a- teológiáinak, 'hanem a filozófiának és az orvostudo-rtiámyintak, sőt a csOíagászatnak, a fizikának is. A magyar edkölícs-^ztatíra együk, úttörője, megalapozója.

Sz. K.

•

Temesvári Pelbárt:

A KEVÉLY, A KAPZSI ÉS AZ IRIGY

Élt egy városban három polgár: az egyik roppant kévéiy, a másik szörnyen kapzsi, a harmadik meg rettenetesen irigy természetű volt. Ezekről hallván a király, maga elé idézteti őket és így szól hozzájuk: halljátok, én nektek megadom, amit kívántok, mégpedig úgy, hogy amit az első közületek kér, annak a második a kétszeresét, a harmadik háromszorosát kapja. Nagy vita támadt most a három között, mert egyikük sem akart első lenni a kívánásban. A kevély vonakodott, mert megalázónak tartotta magára nézve, hogy a másik kettőnél

kevesebb jusson neki; a kapzsi meg azért nem akart első lenni, nehogy más többet kapjon; ugyanezt az irigy sem tudta elszenvedni. Végre mégis az irigy szánta rá magát a kívánásra, de olyan módon, hogy a másik kettőt legalább megronthassa vele. Azt kívánta tehát, tolják ki neki az egyik szemét, aminek következtében a kapzsi, aki második sorba jutott, mind a két szemét elvesztette, a legutoljára maradt kevélynek pedig ezenfelül még a kezeit is levágták, hogy amaz kétszeresét, emez háromszorosát kapja annak, amit az első kért.

AKI MÁSNAK VERMET ÁS...

Valamely nemes embernek volt egy fia, kit megtanított három dolog szentül-tartására. Az egyik, hogy a rossz társaságot kerülje; a másik, hogy minden megengedett és tisztes dologban az emberekhez alkalmazkodjék; a harmadik, hogy amikor csak teheti, mindennap szentmisét hallgasson. Apja halála után a fiú a király szolgálatába lép, s az uralkodónak és nejének kegyét csakhamar megnyeri. A király egy udvari tisztje írigye lesz a jámbor apródnak, s bevádolja a királynál, Tiogy az ifjú és a királyné szerelmesek egymásba. Bizonyítékot is ígér. Csak vigyázza meg a király, mint követi majd az apród mindenben a királyné kedvének változását. A király hajt a besúgó szavára, s próbaképpen másnap egy remek drágaköves gyűrűt ajándékoz a feleségének, mikor az ebédnél ülnek, s a bevádolt apród szolgál fel. A királyné nagyon megörül az ajándéknak, s nevetve hálálkodik. Vele nevet az apród is. A rákövetkező napon meg hirtelen arcul üti a király az asztalnál nejét, mire az sirvalakad, s utána az apród is, ki ebben, valamint a tegnapi viselkedésében is, csupán az apja második tanácsát követte. A király már most beigazoltnak véli a kaján udvari ember vádját, s valahogyan el is szeretné titokban láb alól tenni az apródat. Az irigy besúgó tanácsára elküldi másnap az erdőre a mészégetők kemencéihez, hol már előre azt az utasítást kapták a munkások, hogy aki aznap legelőször kimegy, s e kérdést intézi hozzájuk: Meg- tettétek-e a király parancsát? — azt szó nélkül kapják és lökjék a lángoló kemencébe. Másnap reggel, amint az ifjú az erdő leié ballag, útközben egy kápolna előtt halad el, amelynek harangocskája éppen misére hív. Megemlékezvén apja harmadik tanácsáról, betér az isten házába, s végighallgatja a misét. Ezalatt a kaján udvari ember, nem tudván magát tovább türtőztetni, hogy gálád terve kiviteíéről értesüljön, kisiet a mészégetőkhöz, s megelőzi az apródot, de abban a hitben, hogy az már előtte ott járt, megkérdi a munkásoktól, megtették-e a király parancsát? Amire ezek, utasításukhoz hiven, megragadják, és minden kapálózása és kiabálása ellenére a kemencébe dobják. (Fordítás latinból.)

(1480-1500 között)

Dráma és tér