Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-09 / 83. szám

6 NÉPÚJSÁG

1983. április 9.

dr. Kelemen Margit főorvossal

I- Főorvos asszony, mi már beszélgettünk így egyszer. Igaz, akkor sem lelkesedett a sajtónyilvánosságért....

— Ezt nem veheti senki rossz néven. Az orvos, a gyógyítás munkája sohase volt nyilvános, ezért fogalmam sincs mi az, amit érdekességként mondhatok el rövidesen záruló pályafutásomról. Semmi olyan nincs benne, amit dobra kellene verni. Megtettem, ami tőlem tellett, ami egy orvostól elvárható.- De jóval többet a kötelezőnél! S már nyolc évvel ezelőtt is ezért laggattam a pályakezdéséről, mely egybeesett a szocialista egészségügy születésével.- Látja, én elfelejtettem már miről beszélgettünk akkor, de most, hogy említi, valami dereng. A béke első éveit idéztük föl együtt, mert a fiatalok még csak elképzelni sem tudják milyen kegyetlenül nehéz feltételek mellett indult a megyei kórház élete. Az ország újjászületése.

I- Ha ez igaz volt akkor, a fölszabadulás 30. évfordulójának évében, most hatványozottan igaz.- Belátom, de tartok attól, hogy nem én vagyok a legalkalmasabb arra, amit tőlem most elvár. Diplomám megszerzése óta dolgozom a megyei kórházban és ha tudja, hogy 36 év szolgálat után megyek nyugdíjba 1984. január 1 -el, könnyű kiszámítani mikor kerültem Szekszárdra. Lévén akkor még az önálló fertőzőosztály — aminek 1956-ban lettem osztályvezető főorvosa - a jövő zenéje, a belgyógyászati osztályon dolgoztam és szereztem szakképesítést. A fertőzőosztály ezt megelőzően a belgyógyászat függvényében működött jelenlegi helyén 24 felnőtt és 24 gyermek ellátását biztosítva. Akkoriban az osztály a dombóvári járás kivételével a megye egész beteganyagát ellátta.

I

— Egyszóval, az önállósodás után nehéz évek következtek.

— így van. De lám milyen az ember! Utólag szinte semmire sem tudok keserű szívvel gondolni. Sokszor vagyunk mi úgy egészségügyiek, hogy azt mondjuk, „ez nem igaz, ezt nem lehet már kibírni." Aztán kiderül, hogy semmi okunk se volt a kishitűségre. A betegek gyógyulása új, meg új erőt ad. - Olvastam a kórház 175. éves fennállására kiadott évkönyvben, hogy a fertőzőosztály számára az 1956-os jegesár jelentette az első nagy próbatételt.

— Az mind igaz, ami az évkönyvben le van írva! Az osztálynak ebben az évben, 1956- ban minden addigit felülmúló betegforgalma volt. A 48 ágyon kevés híján 900 beteget gyógyított tízfős kollektívánk, amely állt hét szakkéozett nővérből, két takarítónőből. Alorvosi státusunk volt, de sokáig üresen. Meg se próbálom ecsetelni mit jelentett akkor helytállni. Tifu- szos betegeinken kívül 14 teta- nuszost is elláttunk akkor.

I- Most is ide kerülnek a tetanuszosok?

— Nem. 1957-től sebészeti, majd a baleseti sebészeti osztály látja el az ilyen eseteket. A döntés, mondhatni a legjobbkor történt, mert 1957 nyara új meglepetéssel szolgált, megsüllyedt az 1929-ben épített pavilonunk egy része. Agylétszámunkat a szükség parancsára csökkenteni kellett, így csak 24 ágyunk volt a helyre- állítás időszaka alatt.

I- Es hogyan birkóztak meg az 1958-as skarlátjárI

vánnyal, amire oly sokan emlékeznek?

— Pótágyakkal. Jött aztán a kárpótlás, mert 1959. január 1- vel az ágyszámunk 60-ra emelkedett. Rá két évre további öttel 65-re. Ekkor már teljes volt a kollektívánk. Tíz szakképzett nővér, egy adminisztrátor, három takarítónő, és az egy főorvoson kívül két másodorvos dolgozott az osztályon.- Itt álljunk meg egy pillanatra. A fertőzőosztály arról is nevezetes, hogy nőgárdája stabil, van aki 30 évet töltött itt, s van 25, 20, 15, 10 éves törzsgárdatag is, aki itt kezdte a pályafutását, fiatalon.- És remélhető, hogy itt is fejezi be, pedig az, amit a munka itt megkövetel a nővérektől, de nemcsak tőlük, hanem a takarítónőktől is, semelyik másik osztályunkon folyó munkához nem hasonlítható.

Í- Itt több kell a hivatás- tudatból?

— Nemcsak abból, a helytállásból is. Aki innen megy nyugdíjba, minden elismerést megérdemel. Én nagyon szeretem ezt a kollektívát, mert közösség a szó legnemesebb értelmében.- Valaki azt mondta nekem, hogy mélységes ember- szeretete akkor vált nyilvánvalóvá, amikor 1963-ban megválasztották megyei tanácstagnak és a vb tagjának.

— Föltehetően kívülállóktól hallhatott ilyet. Az én embertiszteletem és szeretetem hazulról való, az orvosi pályát is ennek az útravalónak a birtokában választottam, bár édesapám pedagógusnak szánt.

I- Megköveteli a precíz munkát', szereti a megbízhatóságot, nem állhatja a lin- keskedést, hazugságot. Kemény embernek tartják.

— Ennek örülök, de annak tudatában, hogy soha senkitől nem követeltem olyasmit, amire én képtelennek éreztem magamat. Lehetetlen dolgokra senkit se köteleztem főnöki minőségemben és ez jó érzéssel tölthet el.

I- Pályatársaira - elnézést, ha tévedek - nem túl jellemző a közéleti érdeklődés...

— Javítom, amit mondott. Az érdeklődés jellemző. Az aktivitás lehetne nagyobb, bár ha nem az, kínálkozik rá magyarázat. Gondoljon csak arra, mi vár a fiatal orvosra, amikor megkapta a diplomáját. Nemcsak bizonyítani kezd a gyakorlatban, hanem hozzálát, hogy szakképesítést szerezzen. Véleményem szerint kell némi meg- állapodottság ahhoz, hogy a tágabb értelemben vett közösség ügyeivel, gondjaival, bajaival kezdjen foglalkozni ilyen, vagy olyan minőségben valaki.

I

— Tizenhét évig volt Szek- szárd város megyei tanácstagja és a megyei tanács vb-tagja. Nehéz volt?

— Szép volt ez is, pedig úgynevezett nagy eredményeket nem könyvelhettem el. Ismeretes, hogy a megye fejlődésében, vagy a kórház-rendelőintézetében mit jelentett a két elmúlt évtized. Elég csak Szek- szárdon körülnézni. örülök,

hogy ebben is volt parányi részem. Mert hiszen parányi volt. Fogalmazhatok úgy is, hogy átlagos.- Tisztelni kell végtelen szerénységét, de 1958-tól

1983. április 4-ig keltezetten öt rangos kitüntetése nem az átlagost ismerte el, hanem az átlagon felülit. A kötelezőnél jóval többet.- Ha ilyeneket mond, nem tudunk tovább beszélgetni. És nem azért, mert nem esett jól az elismerés mindenkor, hanem azért, mert közel és távol sok hasonlóra érdemes embert volt módom 36 év alatt megismerni. Hangsúlyozom, én soha se tettem mást, mint amire drága jó apám tanított. Ö mondta „leánykám, mindig csak olyat tégy és úgy, hogy nyugodtan hajthasd álomra a fejedet." Én csak szót fogadtam. Könnyű volt, mert ritka szerencsés ember vagyok, mindig azt csinálhattam az életben, amit szeretek.

I

— Sohase fáradt el? Állandó készenlét, két gyerek, majd beteg férj és elveszítése nyolc évvel ezelőtt...- Úgy, hogy a sorból ki akartam állni, talán csak egyszer volt. Az alkalom? Nevezhetném az élet iróniájának, ami történt, ötvennyolc éves voltam, amikor egy hónapot töltöttem Görögországban, ahova egy kis Trabant utasaként jutottam el. Csoda-e, ha mindent látni akartam? Hát ennek elég nagy ára volt, mert a költőpénzünknek csak egy töredékét használtuk élelmezésre. Úgy lefogytam, hogy majd elfújt a szél. De megérte.

I- Ügy tudom sárbogárdi születésű. Hogyan került Szekszárdra?

— Az én szüleim erdélyiek voltak, 1921-ben települtek Magyarországra. Apám vasutas volt, Sárbogárdon szolgált, ahol 1922-ben születtem. Szekszárd? Itt érettségiztem 1941-ben a gimnáziumban, ami akkor fiúiskola volt. Mi lányok - kilencen - magántanulókként érettségiztünk. Nemrég volt a 40. éves találkozónk. Mit mondjak, a létszámunk a II. világháború miatt már a 10. éves évfordulón se volt teljes, öröm volt viszont találkozni Miklós Péter tanár úrral, aki latin-német szakos tanárunk volt, s akitől én emberileg a legtöbbet kaptam...

I

— A negyvenes évek elején senki sem sejtette még, hogy az orvosi pálya is elnőiesedett. Mi motiválta a választását?- Ma se tudok erre felelni. Amikor hazavittem az érettségi bizonyítványt, s édesapám megkérdezte most mit akarok, bejelentettem, hogy orvos szeretnék lenni és ha ezt nem helyeslik, akkor inkább nem tanulok tovább. Megkaptam a szabadutat, de mint később, az avatásomon kiderült, édesapám számított arra, hogy egyszeresek én lépek le az érkező gyorsról, hogy megfutamodom. Hát ez nem következett be. Épp ellenkezőleg, végig tandíjmentese voltam a szegedi orvostudományi egyetemnek. Itt, a legnagyobb szakmai és emberi élményt Purjesz Béla belgyógyász professzornak köszönhettem.

I

— Szeaed gyönyörű város, nem hiszem azonban, hogy a háborús években egyetemi polgárait sok kellemes élménnyel ajándékozta meg.

— így van, ennyi idő távolából azonban szépnek látom az egyetemi éveket, eltekintve egy epizódtól. A front közeledtén Budapestre menekült az orvosi kar, s ennek irodáján kötelező volt jelentkeznünk. Ez meg is történt. Szüleim is Pesten voltak, megnyugtató volt, hogy együtt a csalód. Furcsa, egyáltalán nem féltem, úgy éreztem semmi bajunk se lehet. Pedig lehetett volna, mert érkezésem után néhány nappal két kiska- tona csöngetett be hozzánk, SAS-behívóval. Az állt benne,

hogy 3 napi'élelemmel kell jelentkeznem a Keleti pályaudvaron másnap reggel. Mit csináljak? - kérdeztem édesapámtól, aki rámbízta a választást, figyelmeztetve, hogy Budapest ostromváros lesz. Nem mentem Nyugatra.

1

— Ezeket az élményeket, majd a pályakezdés éveinek emlékeit akár meg is lehetne irni egyszer.

— Lehetne, de biztosan van aki nálam ezt jobban meg tudja csinálni. Azt gondolom érdemes, mert tapasztalom, hogy érdekli a fiatalokat. Nagyon szeretem és tisztelem őket, mert higgye el nekem — és én most csak a pályatársaimról beszélek — rengetek érték van bennük, s rendkívül hálásak minden szóért, ami a kötelezőn túl hangzik el.- Van aki azt állítja, hogy ha kihal az idősebb orvosnemzedék, ridegebbé válik az orvos-beteg kapcsolat és kevesebb lesz az emberileg is kivételes egyéniség.

— Ez ellen tiltakozom. Minden nemzedék magával hozza azokat a személyiségeket, akik több tiszteletet váltanak ki működésükkel, mint az átlag, mert többre törnek az átlagnál. Semmiben sem vagyok olyan biztos, mint abban, hogy a jövőnek is meg lesznek a Purjesz Bélái, vagy Lukovits Istvánjai, Váradi Jánosai, hogy ismertebb megyei példákat is említsek. De mondok én valamit. Többet kellene nekünk foglalkozni a fiatalokkal és kevesebbet panaszkodnunk arra, hogy a szorosan vett munkán kívül semmire se jut elég idő.- Hát jut? Főorvos asz- szony én elég régóta ismerem és elsősorban a megyei tanács vb-tagjaként, de sohasem láttam andalogni. Szerintem, ha egyszer sétálni fog, a madarak is megállnak a levegőben.- Mit csináljak, ez az én tempóm. A titok nyitja az, hogy ahova az ember el akar érni, oda elér, amit el akar, vagy el kell végeznie, elvégzi. Hát persze kényelmeskedni, azt nem lehet.

I- Nem haragszik, ha azt mondom, hogy nehéz nyugdíjasként elképzelnem?

— Dehogy! Ma még nekem is hihetetlennek tűnik, hogy rövidesen mindenre ráérek majd. Lehet, hogy kicsit ki kell bújni eleinte a bőrömből? Előfordulhat. Akkor se csinálok hótra- arcot és nem vállalok munkát a nyugdíj mellett,

I- És most beszéljünk még kicsit a gyerekekről.- Két lányunk van, egyik 31, a másik 30 éves. Férjnél vannak mindketten és van három unokám. Két fiú, egy kislány. Budapesten élnek, megelégedett, hasznos emberek. És ennél nagyobb öröme szülőnek aligha lehet. Most az ünnepekre hazajöttek és elárulom, büszkébbek voltak a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésre, amit most kaptam meg, mint én.

I- Melyik kitüntetésének örült a legjobban?

— Nehéz erre válaszolni. Mind váratlanul ért, mert én soha sem voltam magammal olyan nagyon megelégedve. Talán az Érdemes Orvos kitüntetés igazolta vissza először, 1965-ben, hogy a legnekem- valóbb pályára léptem.

I

— Szép nyugdíjas éveket kívánok, engedelmével, egykor volt betegei nevében is! LÁSZLÓ IBOLYA

Múltunkból

1920-ban választotta meg Tolna megye egyik választókerülete országgyűlési képviselőnek dr. Örffy Imrét. A megyében gyakran járt, rendszeres körutat téve választókerületében. Különösen sokat járt a Sárközben, igen gyakran mondott beszédet a megyeszékhelyen is. De nem okozott gondot számára, ha éppen egy községháza ablakából kellett szónokolnia. A maga módján jó politikus volt amint mondani szokás, értett az emberek nyelvén. Hol a magas boradóról beszélt, máskor adóreformot sürgetett, szószólója volt a Nagyatádi-féle földreformnak is.

ŐRFFY IMRE „ÖNKRITIKÁJA” 1935 januárjában nem tudott eljönni a megyébe, ezért hát „Tizenöt év" címmel közzétette képviselői pályafutásának történetét, felvázolta, mit tűzött maga elé, amikor megkapta a mandátumot. S mint az a cikkből kiderül, szinte mindent ő csinált, ami a Horthy-rendszer stabilitásához vezetett. Úgymond, ő hozta tető alá a Bethlen—Nagyatádi-féle „kézfogást", (a keresztény és a kisgazdapárt egyesítésérőil van szó), ő allkotta meg az új eljárási rendet, amely szerint tanácskozott a nemzetgyűlés stb.

Ennek a beszámolónak mégis van egy érdekessége. Mégpedig az, hogy beszél a tévedéseiről is. Igaz, nem megy a dolgok mélyére, de azért az is valami, hogy bevallja: „Tévedtünk, amikor az agrárproletá- riátus nehéz kérdését a földreformmal megoldani véltük: a probléma ma is súlyosan nehezedik ránk. Tévedtünk, amikor gazdasági életünk fejlődésében a kelleténél jobban bíztunk, s hittünk a magyar polgári elemek anyagi helyzetének mielőbbi megjavulásában. Ma látjuk, hogy súlyos krízisbe jutottunk, s hogy mindenkit irgalom nélkül feleletre kell vonnunk, aki a közháztartások vezetésében a konokul keresztülvitt takarékosságot nem tartja szem előtt". Hát ennyi. Mondhatná valaki, hogy mégiscsak önkritikát gyakorolt az egykori képviselő. Valóban — de hogyan tette ezt? Egyetlen szót sem szólt arról, hogy a földreform becsapása volt a szegényparasztoknak, hogy a Nagyatádiféle akció a parasztokat csak lekötötte a magyar nagybirtok mellé, hogy Európa-szerte hírhedt alacsony bérért lehessen munkaerőt biztosítani a tőkés nagybirtok számára. Miért nem mondotta el, hogy a juttatott egy-két hold föld helyett radikális földreformot kell végrehajtani, amely megélhetést adhatna a parasztságnak? — mert az már a tőkés magántulajdont sértette volna.

S hogy ezeket ne kelljen elmondania arról írt, hogy a miniszterekkel négy-, hat- és nyolcszemközt éles csatákat ví. vött a parasztság érdekeiért — mindenesetre ez parasztfogásnak nem volt rossz, sőt egészen hatásos is lehetett, merít örffy Imrét, legalábbis a birtokos parasztság kedvelte. Tőlük kapta a legtöbb szavazatot.

„...MAR AKKOR KEZDŐDIK, AMIKOR NÉGYESZTENDŐS”

A Tolnamegyei Újság 1935. január 23-án vezércikket szentelt a gazdasági cselédeknek abból az alkalomból, hogy a felsőház elfogadta a gazdasági cselédek szolgálati idejéről szóló tövényjavas'latot. „A gazdatársadalom leghűségesebb munkatársai, a mezőgazdasági cselédek nyerik vissza ebben a törvényben azt a szabad költözködés! jogot, melyet eddig Szentgyögy naptól Szentgyörgy napig kezében tartott a gazda”.

A cselédsorsról így emlékezik:

„Nehéz hivatás ez, amely voltaképpen már akkor kezdődik, amikor négyesztendős korában először hajtja ki gazda- asszonyának sárgapelyhes libáit a libalegelőre. Ettől az időtől kezdve egész életén keresztül gyönyörű példáját adják ezek az emberek az önzetlenségnek, a hűségnek s az egyszerű evangéliumi életnek. S van-e gazda ebben az országban aki előmenetelét és gyarapodását elsősorban nem a cselédjeinek köszönheti?” Marx nem tette fel

ily költőien a kérdést, éllenben megtalálta az egyetlen igaz, helyes feleletet, mégpedig úgy, hogy a földbirtokos mérhetetlenül kizsákmányolja a munkását, a kizsákmányolásból gyarapítja vagyonát. A gazdasági cseléd a legsúlyosabban kizsákmányolt réteg volt hazánkban. Nekik nem váltak ligazán érdekvédelmi szerveik, nem tudták soraikat úgy rendezni, hogy egységesen léphettek volna fel kizsákmányolóikkal szemben. Egyedül az illegális kommunista párt fogalmazta meg követelésként a parasztság helyzetének radikális megváltoztatását.

De mit ért a törvény? Maga a vezércikk sem tulajdonított neki olyan jelentőséget, amely lényegesen megváltoztatta volna a cselédek helyzetét. így írt:

„Ha egyéb nem is, az mégis biztosított ennek a törvénynek keretében, hogy a mezők szorgalmas munkásai ne legyenek kénytelenek télvíz idején hur- colkodni a sáros, fagyos országutakon. Mert mikor az emberiség jórésze az év utolsó napján, reménnyel telve várja az új esztendőt és iparkodik minden búját, gondját elfelejteni: annak a szegény mező- gazdasági cselédnek éppen ezen a napon kellett elhagynia a meleg lakást és apró gyermekeivel együtt nekivágni a végtelen országútoknak. S ha a jövőben nem is 'lesz minden nap Szentgyörgy nap, de hogy az évi szerződéses cselédség általános költözködésének napja március elsejére tétetett, bizonyos, hogy sok oktalan szenvedéstől szabadultak meg ezek a derék emberek”.

A cikk szerzője nem kívánja felfedni, hogy milyen lakásokat voltak kénytelen elhagyni az éves szerződéses cselédek. Olyanokat, melyekben gyakran két-három család — tíz-tizen- két ember — élt egyetlen szobában, olyan lakást kellett elhagyni, amelyek közös konylháli hírhedtek voltak. S hogy milyen volt a cselédség tényleges sorsa, feltárta azt Illyés Gyula a Puszták népében.

AZ ALFÖLDI NINCSTELENEK TELEPfTÉSE

Jó eszköze volt a demagógiának a telepítés is. A harmincas évek közepén minden korábbinál élesebben vetődött fel, hogy az alföldi nincsteleneknek ott kell letelepedni, ahol a nagybirtokot parcellázni lehet és ki lehet alakítani egy új községet. A Tolnamegyei Újság 1935. augusztus 21-i száma: „A magyar föld él” című cikkében a többi között a következőket írta:

„ Három millió magyar testvér lesi szorongó szívvel azt a pillanatot, amely meghozza számára boldog vágyainak netovábbját: a helyet a hazában. Hogy ne földönfutóként étje He itt rongyok közt, nyomorban napjait, hanem elmondhassa e hazában neki is van egy kis hajléka, annyi földecskéje, amely megtermi számára a mindennapi kenyeret. Megértjük ugye, hogy a magyar népnek óriási utat kell megtennie, hogy kiemelkedjék abból a sötét szellemből, amelybe évszázados elnyomatása belenevelte” — Ez utóbbi mondatot akár marxista író is leírhatta volna, legfeljebb annyi pontosítással, hogy nem évszázados, hanem sok évszázados elnyomatás volt a magyar paraszt sorsa.

De ezekben a napokban, hetekben célszerű volt ilyen hangon szólni a parasztokhoz a parasztokról, mert 1935 nyara forró nyár volt Magyarországon. Ekkor vívta a magyar épí. tőmunkásság — más szakmák munkásainak támogatásával — történelmi jelentőségű harcát Gömbös totális fasiszta törekvéseivel szemben. Ez a harc juttatta zátonyra a fasiszta miniszterelnök politikai elképzeléseit. S mi történik, ha a munkásosztály harcához csatlakozik a parasztság is, mint az történt 1905-ben, 1906-ban? Meg kellett tehát akadályozni a munkásság és a parasztság egymásra találását — a demagógia eszközeivel is. Ezt szolgálta a Tolnamegyei Újság, a keresztényszocializmus eszméit hirdető cikkeivel :is.

K. BALOG JÁNOS

& Jfcögt öhí®

í I« i73^fl3 i^nr*^ gf^X^