Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-19 / 91. szám

Moziban Bombanö Bizonyos mértékben nézőpont kérdése az, hogy szigorú bírá­lattal szóljunk-e a Bombanő cí­mű színes amerikai filmről, avagy mértéktartó dicséretet mondjunk róla: nők és férfiak ugyanis nyilvánvalóan másként vélekednek egy férfi lelki (és szexuális) válságáról, midőn ez már 42 éves korában eléri őí, kiindulópontot adva az egész estét betöltő film cselekményé­nek... S egyáltalán: megértő­én fogadjuk-e a főhős kataszt­rofális lelki (és testi) állapotát, amelyet milliónyi hasonló korú „sorstársával” szemben ő meg­engedhet magának, lévén jó ne­vű — s ebből kifolyólag nyil­vánvalóan jó pénzű — zeneszer­ző? És vajon helyeseljük-e azt, hogy lelki (és testi) problémái­nak megszüntetése érdekében egy utcán megpillantott fiatal, csinos menyasszony, később asszony, a bombanő meghódí­tását tűzi ki célul, ily módon óhajtva „gyógyulni", bizonyíté­kot szolgáltatni önmagának a még el nem illant fiatalságá­ról. A kérdések megválaszolásá­hoz sok segítséget adnak a víg­játéki elemek — mivel szeren­csére nem drámai alkotásról van szó —, a jellem- és helyzet- komikumok sora, amelyek némi­képp feledtetik a nézővel a ki­indulópontul szolgáló lélektani problémát, s moralizálás helyett igen kellemes szórakozást nyúj­tanák. No, meg .látványosságot is, amin ezúttal nemcsak a me­xikói tengerpartnak a színes technika adta lehetőségekkel való bemutatását értjük . .. S ha a Bombanő című filmet megnézve csak a vígjátékra, s nem a történet kereksége miatt talán indokoltnak vélt eszmei Napfürdő a mexikói tengerparton. Előtérben a címszereplő, Bo Derek. mondanivaló lényegére emlék­szünk vissza, elmondhatjuk, hogy jól szórakoztunk az ügye- fogyott zeneszerző kalandjain, az öregedéstől félő férfi pech- sorozatán. A lényegében szex­film bombanője, Bo Derek már csak küllemével sem okoz csa­lódást, s a tényleges főszerep­lő, Dudley Moore jól formálja meg a vígjátéki figurát, akár­csak a 38 éves kedvese szere­pét játszó Julie Andrews. összességében elmondhatjuk, hogy a film készítői elérték cél­jukat: alkotásukkal könnyű, de jó szórakozást nyújtanak a né­zőknek. V. Z. Hangverseny Mensáros László Évadzárás Szekszárdon Méltóan zárult az 1982— 83-as hangversenyévad Szek­szárdon. A Budapesti Madri­gálkórusról már sok jeleset hal­lottunk és most élőben győ­ződhettünk meg arról, hogy érdeme szerint. Ez annyit je­lent, hogy a tizenvalahány fős kórus tagjai szólista kvalitások­kal rendelkeznek, egyenként - mégis az együttes összmunká­ja a páratlanul érzékeny, ho­mogén hangzás volt az igazán megkapó. Szekeres Ferenc Kodály- tanítvány: e momentumnak a legnemesebb ismérvei mutat­koztak meg a Rossini-mise meg szó la Itató sá ba n. Rossini: Petite Messe So­lennelle c. alkotása, vagyis ün­nepi kis miséje „töményen” hordozza azokat a különleges­ségeket, érdekességeket, fur­csaságokat, amelyek az egész Rossini-életművet (még inkább személyes életét) körülveszik. Akit a dolog bővebben érde­kelne, üsse fel az 1972-es ki­adású Oratóriumok könyvének 225. oldalát: pompásan fog mulatni, hümmögni, csodálkoz­ni, fejet csóválni... Ezúttal csak a miséről be­szélhetünk: mindjárt jelző nél­kül, mert valójában minden mondható rá, csak az nem, hogy „kis". Értjük ezt monu­mentális hatására, de másfél- órányi időtartamára egyaránt. A következő probléma az elő­adói felállás: nagy orgánumú, hatalmas kórus helyett mad­rigál méretű együttes; a szo­kott zenekart pedig zongora és orgona „váltja le" (ezek utób­biját a mostani alkalommal a budapesti Bazilika harmóniu- ma pótolta, a Sebestyén János­sal való őszinte együttérzésünk jegyében...). No és a műfaj! A különlegességek sorának foly­tatása: tudniillik, hogy mise. Időnként csaknem pironkod­tunk a szerelmetes olasz bel­euntétól, s ha a latin szöveg időről időre nem figyelmeztet, csaknem operában érezzük magunkat! Ismételjük: páratlan élmé- nyű megkoronázása volt a kon­cert a megelőzőeknek, és sorol­juk ide a közreműködő szólis­tákat is. Szőkefalvi Nagy Ka­talin (szoprán), Takács Klára (alt), Gulyás Dénes (tenor), Kovács Sándor (basszus). Bi­zonyos egyenetlenséget e fel­állás kapcsán éreztünk legin­kább, de sok mindent feledte­tett Takács Klára kimagasló művészete, s a közös akarat. Sebestyén János, kiváló in- terpretátorunk nem tehet ar­ról, hogy a harmónium ez eset­ben inkább zavart - sugal­mazzuk a bizonyára többektől igeneit óhajt, hogy találkoz­hassunk vele szólóest alkalmá­val, mondjuk csembalón. Szentpéteri Gabriella (zon­gora) produkcióját - nehéz, teljesítményértékű - csak az elismerés hagjai illethetik.- Dobai ­Színházi esték Rigoletto A dalszínházak kötelező műsordarabja, viszont Breitner Ta­más azt is tudja, hogy éppen ezért csak jól szabad előadni, következésképp a pécsi Rigoletto minden részletében ponto­san kidolgozott, emlékezetesen szép előadás. Az eredeti, Victor Hugo válószinűtlen története, régen elve­szítette romantikus újdonságát és hatását, Verdi adta át a hal­hatatlanságnak. Marad tehát a zene, s Molnár Antal épp a Rigolettóval kapcsolatban írta az operáról: „Minden személye, minden helyzete, minden drámai mozzanata abban hat, hogy jelent valami általánost, ami a látható és hallható mögött rej­tőzik." A Rigoletto a kiélezett helyzetek és jellemek drámája s már a rövid nyitány előrevetíti a komor végzetet, amit az első jele­net vidám báli kavargása követ. Ellentétekre épül a zene, az átok, a szeretet, a balsors motívuma váltja egymást, s Breitner Tamás Verdi-értelmezése a jellemek konfliktusára épül: kivé­teles atmoszférát tud teremteni s az előadásnak vannak pilla­natai, amikor a felfedezés örömét érezzük. Rigoletto és Spara- fucile találkozása, majd a kerti jelenet, o harmadik felvonás viharjelenete emlékezetesen szép s a nagy Rigoletto-élménye- inket idézi. Az előadás igazi eseménye és nagy meglepetése Vághelyi Gábor Rigolettója: nagyon szép bariton, tiszta szövegmondás­sal és ideális színészi játékkal. Nyilván sokat hallunk még róla. A pécsi opera mindig biztos pontja Marczis Demeter, aki ez­úttal Sparafucilét énekelte és Albert Miklós a mantuai herceg szerepében. Geötz ludit a nagy ígéretek közé tartozik, Kővári Anikó nemcsak szépen énekel, hanem igézetes Maddalena is, s nagyon hatásos volt. Deák Mihály Monterone drámai szere­pében. Az előadást Breitner Tamás vezényelte, s az ő nevéhez fűző­dik ennek a minden részletében kidolgozott előadásnak szín­padra vitele. Kertész Gyula rendezése a hagyományt követi — szerencsére, tehetjük hozzá, s"éppen ezzel éri el, hogy a klasz- szikus keretek között szabadon érvényesül Verdi zenéje. Cs. L. és a félkarú század Bizonyára megvan a maga haszna a magyar nyelv évről évre megrendezett hetének, hi­szen mindig akadnak az erre az alkalomra kiírt beszéd- és írás­versenyeknek győztesei. Ez azonban meglehetősen szűk kö­rű. A néhány nap, amíg a ma­gyar nyelv fókuszban van, csak keveseket érint. Azok az intéz­mények mozdulnak, lépnek kény­szerültén akicóba, amelyeknek eredendően is feladata az em­beri elme legalapvetőbb, leg­nagyszerűbb alkotásával, a nyelvvel foglalkozni. Valószínű, a rendezőket is e szűk kör szélesítésének szándé­ka vezérelte, amikor az idén a magyar nyelv hetének kiemelt rendezvényeként, Mensáros Lászlót kérték fel irodalmi est­jének előadására. Kettőt egy csapásra, mond­hatnák, hiszen a költészet nap­jára is aktualizálni lehetett a műsort. Mensáros László művészeté­nek eszközei, amelyekkel kap­csolatot teremt a közönség és a költők között, egyszerűek és évek óta változatlanok. Versmondása nem rendhagyó, nem lenyűgö­zően eredeti. Mozgás és gesz­tusrendszere sem túlzott. Ilyen az egyénisége. Az értelemre apellál. Tehetséggel és sajátos orgánummal, kiváló művész­ként. A vers a legtöményebb mű­vészi megnyilvánulás. Minden egyéniség szűrőközegén más­képp szólal meg. Ez sokszínű­séget és gazdagságot is jelent egyben. Az előadó ezen az esten arra vállalkozott, hogy Írók, költők nyelvén kalauzoljon vé­gig a huszadik századon. Ez részben sikerült is. A színházi gongütést követően Alfréd No­bel végrendeletét hallottuk. E bevezető után feszülten vártuk Karinthy 11 éves kori napló­jegyzetével együtt a századfor­dulót. Gorkijtól, Illyés Gyuláig érzékelhettük az új század, az „új idők, új dalainak” évről év­re történő változásait, így eljut­va 1945-ig. A nagy változás, ami ez utón az éyszám után a világban bekövetkezett és nap­jainkig jutott, már nyolc-tíz éves ugrásokkal került a közönség elé. Szerkesztői hiányosság? Előadói fáradtság? Ki tudja, mi lehetett az oka, de így csonká­nak, félkarúnak éreztük a husza­dik századot, mert azért napja­ink lírájából is hangzott el íze­lítő. A magyar nyelv hetére, a költészet napjára kitűzött ren­dezvény csúcsát láthattuk ugyan, de oda nem jutottunk fel. decsi­Rádió A hódmezővásárhelyi ügyvéd mecénás Isten bizony nagyon szeret­ném, ha ehhez hasonló szek­szárdi - vagy megyebeli - ese­ményről egyszer én tudósíthat­nám lapunkat. Még ha tapasz­taltabb kollégáimat tüntetné ki ezzel hivatásunk, akkor is, egyszerű szekszárdiként, szeret­nék ott lenni a jeles esemé­nyen. Most már igencsak jogos a kérdés, hogy mire utal a jegy­zetíró? Aki rendszeres barátja vagy hellyel-közzel hallgatója a Petőfi adón tíz órától sugár­zott Szombat délelőtt című rendkívül jól szerkesztett ma­gazinműsornak, az már tudja. Az elmúlt szombati műsorban elhangzott Juhász Judit-riport­ra gondolok, melynek már a címe is érdeklődést keltett: Köz­szobor magánpénzen. Dr. Sarkadi Ferenc Hódme­zővásárhelyen élő ügyvéd egy Petőfi-szobrot készíttetett és ajándékozott szülővárosának. Tette ezt feleségével egyetem­ben azért, hogy városának méa egy maradandó értéket, szob­rot állítson és neve is fenn- ma radjon. Juhász Judit már több műsor­ban bizonyította riporteri kva­litásait. Sohasem a szenzációk­ra kíváncsi, hanem a köznapi, nagyon is értékes történésekre. Ebben a rövidke riportban sem a szenzációt kereste, ha­nem néhány mondattal reme­kül mutatta be nekünk azt az embert, aki ilyenre „adta fe­jét", és nem utolsósorban 400 ezer forintját. Nemrégiben még azt mond­tuk, hogy a magánmecénások kora letűnt. Dr. Sarkadi Ferenc és mások példája bizonyítja, hogy át kell gondolnunk ezt a tézist. Amíg élnek közöttünk a közösségért önzetlenül áldó-'' zó emberek, addig a hivatalok­nak azonnal úgy kell tenniük, ahogy a hódmezővásárhelyi Vá­rosi Tanács tett. Nyomban és gyanakvás nélkül támogatni, aki egyszerű ügyfélként jön és nem kér, hanem sokat ad! A köznek' 1983. április 19. TV-NAPLÓ Továbbképzés riportereknek Megyery Sári lilmszinésznőként kezdte, valamikor nagyon ré­gen, még a némafilm korában, aztán lölcsapott újságírónak, közben irt néhány regényt, verseket is, de neve a két háború között a napilapokból nem került át az irodalomba. Hálátlan lenne az irodalomtörténet? Még Várkonyi Nándor mindenre kiterjedő könyvében sem találom, persze ettől még lehet nem­zetközi hírű Írónő, s az is, több könyve jelent meg franciául, s más nyelvekre is lefordították. Magyarul néhány éve a Mag­vető a „Tények és tanúk" című sorozatban adta ki visszaem­lékezéseit Én is voltam jávorfácska címen, ami érdekes kortör­téneti adalék. Most Keresztury Dezső látta vendégül a tv-kamerák előtt, egyszerre vállalva a házigazda és a riporter szerepét. Kicsit zavarban vagyunk, filmjeit nem láttuk, irodalmi munkásságát nem ismerjük, leszámítva emlékezéseinek kötetét, s a beszél­getés során többször is említett Pour tói című regényét való­színűleg sose fogom elolvasni. Megyery Sári frissen beszél, hajdani szépsége sem múlt el nyomtalanul, emlékei is érdeke­sek, főleg amikor a film őskoráról beszél, de egyszer csak azt veszem észre, nem is őrá figyelek, hanem Keresztury Dezsőre. Az is tetszik, hogy akadémikus, irodalomtudós és költő, még­pedig jó költő, s egyszerre fölcsap riporternek, s milyen jó ri­porter! Figyelmes házigazda, elegáns mozdulattal tölti ki a teát, s közben úgy irányítja a beszélgetést, hogy az egész ri­port értelmet kapjon, hisz jól tudja, hogy a legtöbb néző nem látta, nem olvasta Megyery Sárit. S milyen tapintatos. A vendég egyszer csak Szemrehányóan azt mondja, „de maga nem szereti az én verseimet!" s a há­zigazda riporter nem tér ki a válasz elől, bár az udvarias hódo­lattal is adós marad: „Csak azt mondtam, nem érzem befe­jezetteknek őket." Az irodalomban érdekes folyamatnak vagyunk tanúi. Akik ilyen vagy olyan okokból külföldön telepedtek le, sorra vissza­térnek, a hírnév és dicsőség mellett elsősorban a magyar iro­dalomban akarják megtalálni helyüket, mert - és ezt nem kell ironikusan érteni - egy itthoni kézikönyvben a lábjegyzetnyi néhány sor is több, mint a határon túl a zajos és legtöbbször alkalmi siker. Megyery Sári is visszatért, fiatalosan, jókedvűen, emlékek­kel és legendákkal maga mögött, s ha irodalmi munkásságá­nak nagyobbik része szétszóródott a hosszú úton, a sok átszál­lás közben, emlékezései, anélkül, hogy túl kellene értékelnünk könyvét, mindenképp több mint egy adat a könyvtári kataló­gusban. S örömmel hallgattuk szavait, melyek a több évtizedes négy­nyelvűség ellenére is tisztán és biztosan csengenek magyarul. De milyen jó volt Keresztury! Csupa friss okosság, bölcs tapin­tat s olyan riporteri könnyedség, amit tanítani kellene. Persze, a tehetséges ember minden műfajban otthonos, de ezzel együtt is sokan tanulhatnak tőle, mert ez a beszélgetés természetes műfaján túl valami más is voTt, amit így nevezhetünk: tovább­képzés riportereknek. CSANYI LÁSZLÓ Bűnpártoló lettem? Ha igen, az vesse rám az első követ ezért a morális megbi­csaklásért, akit hidegen hagyott annak a nem tudom ponto­san hol élő kolhozelnöknek, Szagagyevnek a sorsa, akit több rendbeli súlyos törvénysértések vádlottjaként a televízió szerda esti adásában ismerhettünk meg a múlt héten. Gyanítva nyom­ban, hogy sokan lehettek, vannak a Szagagyevek, az olyan önzetlenül, önleláldozóan dolgozó, a közösség erejére támasz­kodó vezető emberek, akiktől egy idő után eszközökben nem válogatva irigyelik, orozzák el - nem a szakadatlan munkát — az eredmények dicsőségét a kisszerűek, a szolgalelkűek, az önjelöltként helyükre pályázók, szélkakas karakterűek. Teszik pediglen ezt úgy, hogy a törvényességre hivatkoznak. Akkor, azután is, amikor feltárul előttük, hogy a vádlott — aki minta­gazdasággá fejlesztette tizenharmadik elnökként a lerongyo­lódott kolhozt - sohase önkényeskedett, nem sértette meg a demokratizmus alapelveit, nem tévesztette szem elől a csoport, az egyén, az állam érdekeit. De... de nagyon szem előtt tar­totta az embert is, aiu}ől azt vallja, hogy „az embert sohase az a pénz rontja meg amit munkával keres meg, hanem az, amihez munka nélkül jut.. A tévéjáték a másodfokú bíróság tárgyalásának keretei kö­zött pergett, drámaian és úgy, hogy a főhős a történet utolsó negyedében kapott szót. Előtte a tanúk védőbeszédnek beillő vallomásai hangzottak el, noha úgy kellett kierőszakolniuk, hogy elmondhassák falujuk, kolhozuk életének gondjait és si­kereit. A másodfokú eljárás ítéletét a szerző - Azat Abdullin - ránk bízta, a nézőkre. Mi pedig az író szándékával azonosulva felmentettük Szagagyevet új barátaink, Halida - Berek Kata­lin, Kadrija - Csomós Mari, Szánban anyó - Patkós Irma, Hariszova - Szemes Mari, Zakirov — Vajda László és a többiek által elmondottak alapján. Egyébként régen láttunk olyan tévéjátékot, amelynek vala­hány szereplője képességei javát adhatta az általa megformált karakter ábrázolásába. Most láthattunk, és ebben nem kevés Mihályfy Sándor rendezői érdeme sem! - óa ­Daloló gyerekek Nem kétséges vetélkedő nemzet lettünk. Vetélkednek a gye­rekek, a tinik, a középkorúak, az öregek, összemérik tudásukat falun és városban, hétköznap és vasárnap, délelőtt és délu\án, művelődési házakban, presszókban, rádióban és tévében. Az utóbbi képernyőjén is láthattunk az elmúlt héten jó néhányat: a Kapcsoltamat, a Vitray Tamás vezette péntek esti új társas­játékot, no és a vasárnap délutáni „Dallal élni jó" címet vi­selőt. Bevallom, hogy lelkes híve vagyok a vetélkedőknek, he­lyesebben közülük azoknak, amelyeket gondosan állítanak ösz- sze, és színvonaluk csöppet sincs alatta a játékosok leikészült­ségének. Tehát: a közönség is tanulhat, okulhat belőlük. Ilyen volt a vasárnap délutáni ének-zenei vetélkedő, mely­ben öt város öt általános iskolájának 10-14 éves tanulói mér­ték össze tudásukat és ügyességüket. Énekeltek, régi népi hangszereket ismertek fel, Petőfi verseinek egy-egy versszakát énekelték el rögtönözve, vagyis pillanatok alatt - közvetlenül a vers elhangzása után - pentaton dallamot találtak ki rájuk Szőnyi Erzsébet zeneszerzőnek - a zsűri elnökének - és a képernyők előtt ülőknek nagy-nagy örömére, megelégedésére. Minden elismerés a fegyelmezett, nagy tudású gyerekeké, akik a zene szeretetén kívül megcsillantották tehetségüket is, s ugyancsak dicséret illeti a műsor készítőit, s azt is, akinek az ötlete nyomán láthattuk e műsort, s láthatjuk a következő for­dulókat. - h —-szűcs-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom