Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

©"népújság 1983. április 16. Berkics Jánossal, a Televízió Híradó szerkesztő riporterével — Mi, Tolna megyeiek is lelkes lokálpatrióták va­gyunk. A beszélgetést is ez­zel szeretném kezdeni: Mint a televízió munkatársa, aki­nek négy megye - Baranya, Tolna, Somogy, Zala — a munkaterülete, hogyan látja innét Pécsről Tolnát? — Sokkal régebb óta kötődöm Tolna megyéhez, mint ahogy gondoltam. Amikor készültem a beszélgetésre, számba vettem az életem. Egy kis Somogy me­gyei faluban, Bolhán születtem. Az általános iskola után pedig Nagymányokra kerültem vájár­iskolába 1955-ben. Nekem ez a falu jelenti a felnőtté válás legfontosabb állomását. A Drá­va menti határmenti falu hor- vát nemzetiségű lakói adták azt a közösséget, ahol szerencsém volt a gyerekkoromat eltölteni. Ilyen környezetből kiszakadni nagyon nehéz, de egy másik fa­luba elkerülni, ott beilleszkedni könnyebb. A falusi parasztgye­rekből Nagymányokon kezdtek munkást, bányászt, embert fa­ragni. Szerencsés voltam. Ha nem Nagymányokra, hanem mondjuk Komlóra kerülök, mint később nem biztos, hogy sike­rül azt elérnem, amit elértem, vagy ami nekem megfelelő.- A faluból bányába ke­rült, majd az újságírói pá­lyára és eljutott a televízió képernyőjére. De miért bá­nyász lett? Egy volt a fontos: minden­képpen el kellett indulni vala­hova. Az elsődleges célom az volt: olyan helyre megyek, ahol fedelet adnak a fejem fölé. Ab­ban az időszakban a falusi em­bernek nehéz volt az élete. Ezen belül nekem még az a szerencsétlenség is adatott, hogy a nagyszüleim neveltek és nagyapám akkor halt meg, amikor megkaptam a behívó­mat a vájáriskolába. Tehát nem volt más választásom. A leg­kecsegtetőbb ajánlat a vájár­iskola: szállást adtak, ruhát kaptunk, ösztöndíjat is. I — Ismerve az életutat, nem volt kényszerpálya az a há­rom vájáriskolai év?- Olyan őrült tervvel indul­tam neki ennek az iskolának, ami ma mór nevetséges. De, ne^ feledjük: azért abban az időben az őrült terveknek is volt valóságalapjuk. Beszélhe­tünk a falusi lakosság hátrányos helyzetéről, meg bármiről az öt­venes évekből. De nekünk, ak­kori fiataloknak, nagy jövőnk volt. Nemcsak nekem, hanem mondhatom, hogy nagyon sok fiatalnak. Az osztályban sokan léptek túl a vájár szakmán. To­vábbtanultak. Ez akkor benne volt a levegőben. Én is úgy gon­doltam, hogy meg sem állok a bányamérnöki diplomáig. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy nekem kell magamat eltartani. Ennek ellenére több osztálytár­samnak sikerült a továbbtanu­lás, mert lementek a fejtésbe, vagy vagont raktak és így ke­resték meg az éltartásukhoz szükséges pénzt. Engem azon­ban idejében eltérítettek az újságírói pályára. — Mielőtt továbbhalad­nánk, szeretném megkér­dezni, a barátai nem tartot­ták-e árulásnak, hogy ott­hagyta a szakmát? Mert én is végigjártam ezt az utat, és velem kimondatlanul is éreztették, hogy áruló va­gyok, és csak azért válasz­I tom ezt a pályát, mert nem szeretek dolgozni. — Úgy látszik, ebben is sze­rencsés vagyok. A barátaim örültek neki. Igaz, hogy más szemmel nézték. Valahogy úgy voltak vele, hogy ez a fiú előre­jutott, s kicsit büszkék voltak erre. Egyébként a régi osztály­ból alig maradtak a pályán. Előbbre léptek, vagy más szak­mát tanultak. Ne feledjük, hogy abban az időben vesztett presz­tízséből a bányászat. Mondok rá Tolna megyei példát: több tanulótársammal találkozom mostanában, akik ma képzett mezőgazdák.- Ehhez szerintem az is hoz­zátartozik, hogy forrt a világ. Az ellenforradalom, majd 1957- ben a konszolidáció kezdete, később a téesz-szervezés és sok minden más befolyásolta az akkori fiatalok életét. Bányász­környezetben meg nagyon ne­héz lehetett megtalálni egy ti­zenéves fiatalnak a helyes utat. — Az ellenforradalom kezde­tén bennünket vájáriskolásokat — ekkor már Komlón voltunk — elküldték haza. De, előtte mi bezárkóztunk az . iskolába és hatalmas köveket készítettünk az ablakokba, mert mindenáron meg akartuk védeni az iskolát. Nem tudtuk, hogy mi zajlik, csak azt, hogy nekünk ez az is­kola jelenti a jövőt. Amikor már­ciusban visszahívtak bennünket, rögtön nekiálltunk megszervezni a KISZ-alapszervezetet. Errefelé nagyon hangos volt az ellenforradalmi jelszó: Már­ciusban újra kezdjük! Mi, ak­kor csak azt tudtuk: nekünk ez a rend biztosította a nyugodt tanulás lehetőségét és ezt a rendet bármi áron meg kell őrizni. Akkor még arra gondol­tam, hogy bányamérnök leszek, ebbe óriási energiát fektettem. A három év alatt nem volt ösz- szesen egy féltucat négyesem. És 1956 végén úgy tűnt, hogy ezt az energiát én nem jól fek­tettem be, mert akkor elküldték bennünket haza. Amikor vissza­hívtak tavasszal, számomra minden tudatosság nélkül — csak az az út maradt, hogy a magam tehetségével is segítek megőrizni ezt a rendet. Nem volt a hátam mögött senki, így csak előre lehetett haladni. I — Annyira előre, hogy az újságírásnál kötött ki.- Alapszervezeti KISZ-titkár voltam az iskolán. Akkor még az újságírók is vállaltak jobban közéleti tevékenységet, mint most. Bennünket Gregor János, az Új Komló szerkesztőségé­nek tagja patronált. Egyszer egy beszélgetés közben felállt és azt mondta, hogy neki sietni kell. És akkor én csak úgy vic­celődésből odaszóltam: „Az is munka, amit te csinálsz?" Nem sértődött meg, csak visszaszólt: „Próbáld meg!" Ezzel abba is maradt az ügy, de később, ami­kor Szigetváron volt egy politi­kai rendezvény, megbízott, ír­jak tudósítást, ha már ott va­gyok Szigetváron. Megírtam. Megjelent az anyag a nevem alatt. Ez aztán végképp eldön­tötte a sorsom. A vájáriskola után jelentkeztem a pécsi bá­nyaipari technikumba, fel is vettek. De, akkor a szerkesztő­ségben szóltak, hogy a nyáron próbáljam meg, .és dolgozzak náluk két hónapig. Ottragad­tam. — Felkészületlenül.- Most már látom, hogy a közkatonának többszörösen meg kell izzadni a marsallbotért, mint annak, aki elvégzi előtte a tiszti iskolát. Nem éreztem a felkészültség hiányát, mert ak­kora lendülettel fogtam a mun­kába, mint három évvel előtte a vájáriskolának. Manapság már többször elgondolkodom azon, hogy lehet-e pótolni a műveltség beli hiányt?- Kételyei vannak?- Most vannak kételyeim. Érzem, hogy minden szónak milyen óriási súlya van. És még azt sem tudjuk, hogy milyen felkészültség kell ehhez a szak­mához, egyáltalán meddig és hogyan lehet csinálni az újság­írást, vagy a televízió-riporter- kedést? Egyáltalán képzés sincs. A Televízió Híradónál nem lehet szakosodni. Ebben a négy megyében minden téma hozzám tartozik az atomerőmű­építkezéstől a Pécsi Balettig. S erre felkészülni? I — Ezért iratkozott be a Vitray-iskolába? — Az előbb már említettem, hogy tévériporter-képzés nincs. De ha jobban meggondolom, az újságíróképzés sem mond­ható a. legjobbnak. A riporter lesz. Vitray Tamás iskolája sem nevezhető iskolának. Egyszerű­en arról van szó, mint a régi görögöknél: egy öreg bölcs kö­ré gyűlnek a fiatalok és beszél­getnek. Vitray nem tartja ma­gát bölcsnek. Az ő generációja megszenvedett a sikerért. Neki is nagy szüksége lett volna va­lakire, vagy valakikre, akik megtanítják a szakmára, így aztán szeretne segíteni az ő eszközeivel, megosztani velünk tapasztalatait. Szük­ségem van erre, mert 200 kilométeres távolságból csak a képernyőről tudom el­lesni .a nálamnál előbbre járók műhelyfogásait, a szakma trükk­jeit. A tévés mesterségben van egy óriási feladat: a képernyőn olyan természetesen kellene vi­selkedni, mintha a riporter egy életen keresztül beszélgetett volna a partnerével. Ezt persze csak: megkísérelni lehet. A ter­mészetes viselkedést ma Vitray Tamás tudja a legjobban. — Sok mindent nem lehet megtanulni. Havonta leg­alább 10-15-ször látom vagy hallom a híradóban. Ezt csak fegyelmezett mun­kával lehet végigcsinálni. Vajon az örökös készenlét nem használja el túl gyorsan az embert? — Minden valamirevaló újság­író vérében van a készenlét. A fegyelem pedig az ember leg­fontosabb meghatározója kell, hogy legyen. Nem vagyok fe­gyelmezett típusú ember, szere­tek lazítani, de a munkában nincs és nem is lehet pardon. A híradós munkában pedig alapvető: esemény csak akkor van, ha mi is ott vagyunk. Te­hát, ha ebben a négy megyé­ben valami történik, akkor a Kovács Sándor operatőr és Dán­falvi Dezső gyártásvezető és operatőr kollégáimmal nekünk ott kell lenni. Számunkra csak akkor ér valamit egy esemény, ha filmszalagon van. Meddig lehet ezt csinálni? Eddig a vi­déki tudósítók közül még senki sem ment nyugdíjba. Havonta több mint négyezer kilométert utazunk. Hogy fizikailag és szellemileg ez mit jelent, nehéz érzékelni, de azt sem tudom, hogy én meddig bírom. Ehhez hozzátartozik még az is, hogy távol vagyunk a műhelytől, a közösségtől is. I — Mit jelent Berkics lános számára a közösség? — Ez hiányzik a legjobban. Gondoljuk csak végig: egy kis faluról kerültem el vájárnak, majd Komlón újságíróskodtam. Közösségben éltem. Ezekben a közösségekben tudtam, mit vár­nak el tőlem. Az iskolában is, a kollégiumban is, de Komlón az újságnál is, hiszen a lap megjelenésének az órájában már tudtam írásomról a jó vagy a rossz véleményt. Komló ke­mény közösség. És minden hát­ránya ellenére jó volt ehhez tartozni. Most meg egy három­tagú stábbal dolgozom - na­gyon jó barátok vagyunk — tá­vol az igazi munkahelyi közös­ségtől. I- Nosztalgia, mondják az előbbiekre sokan. Visszaki- vánja, de mégis otthagyta! — Ez sem ilyen egyszerű. Az egyik logjabb barátomat úgy szereztem, hogy egy karcola­tom megjelenése után kaptam tőle két hatalmas pofont. És megérdemeltem azt a két po­font. | — Elmondaná, miért volt?- Az utca összefogott és ren­det teremtett a házak környé­kén. Nagyon giccsesre sikerült, én is ott laktam. Megírtam a komlói újságban, hogy kerti törpe azért nem kell! Ezért kap­tam az egyik fülest, a másikat meg azért: ha én jobban tu­dom, hogyan kell egy utcát dí­szíteni, akkor miért nem men­tem oda segíteni. Nem attól az embertől kaptam én a pofont, a közösségtől. És ilyen manap­ság nincs körülöttem. Pesten én félek, kétmillió ember között nagyon magányos vagyok. Még Pécs is nagy. Szekszárdon, ha végigsétálok a központon, ak­kor találkozom legalább két is­merőssel. — Azért végül visszaka­nyarodtunk Tolna megyéhez. Nagyon érdekel engem, hogy innét Pécsről - egy ilyen életúttal a háttérben — miképp látszik a mi me­gyénk? — Tolna megyéből nemcsak Paksot látom, habár "nagy örömmel dolgoztam az erőmű­építkezésen mindig. Nem hasz­nálok nagy szavakat, ha azt mondom, hogy a magyar ipar történelmében megismételhetet­len teljesítmény. Ezenfelül tu­dom és érzem, hogy Dalmand és Hőgyész kiemelkedő mező- gazdasági nagygazdaság. Sze­retem a tengelici kis arborétu­mot, vagy mindig megcsodá­lom Decs és Báta népművésze­tét. Szekszárd nekem — az ide­gennek — nem a vörös bort je­lentette soha, inkább az érde­kelt, hogy még a hetvenes évek közepén is megmaradt falusi jellegű kisvárosnak. És ebben a minőségben talán az utolsó az országban. Ilyenfajta kis­város maradt később is Szek­szárd, amely jól érzi magát a saját bőrében és sohasem akar nagyváros lenni. Észrevéttem a város megújulási törekvését. S ez nekem nagyon szimpatikus. De, ezt máshol is elismerték, mert nem hiába kapták meg a Hild-érmet. Számomra embe­ribb, mint egy nagyváros. Még- egyszer szeretném mondani: Nagymányokon kezdtek belőlem embert nevelni! — Köszönöm a beszélge­tést! HAZAFI JÓZSEF Múltunkból Statisztikai adatokban gaz­dag tanulmány jelenik meg a köjeljövőben Illés Ferenc tollá­ból Tolna megye mezőgazdasá­gának 1920—1945 közötti törté­netéről. A Magyar Tanácsköztársaság megdöntését követően a „ho­gyan tovább" a mezőgazdaság­ban is igen aktuális kérdéssé lett. Az Osztrák-Magyar Mo­narchia széthullása miatt a mezőgazdasági export — leg­alábbis átmenetileg — megne­hezült. Gondot okozott az is, hogy a proletárdiktatúra leg­elején az egykori birtokukat visszaszerző földesurak a bérek leszorítását hajtották végre. Ez utóbbit annak a kockázatával, hogy az agrárproletárok eset­leges megmozdulását, bérhar­cát váltja ki. De a terror ezt megakadályozta. Az alispánnak évről évre visszatérő feladata volt, hogy megtudja a járási főszolgabí­róktól: a napszámosoknak, ré­szes aratóknak van-e szerző­désben biztosított munkájuk. 1920-ban a szokásos körlevél­szöveghez még hozzátette: „ ... igyekezzék odahatni a bir­tokosoknál, hogy a folyó évre a szokottnál nagyobb számban is szerződhessenek a munká­sok” — s mindezt akkor is, „ha még egyes munkások aratási összkeresetének némi csökken­tése útján is kevesebb hold ara­tása jusson egy-egy munkásra, kizárjuk azt, hogy más munká­sok teljesen aratási munka nél­kül maradjanak, és így a kere­settől teljesen elessenek”. A mezőgazdasági munka biz­tosítása rendkívül fontos volt a megyében, hiszen a keresőké­pes lakosság több mint 50 szá­zalékának talpalatnyi • földje sem volt! Amikor megjelent a Nagy­atádi-féle földreformtörvény - érthető -, a m.egye parasztsá­gát is a várakozással teli re­mény éltette. Bízott abban, hogy végre, oly sok ígéret után, földet kap. Az alispán nem'is késlekedett az első „eredmé­nyeket" azonnal közzétenni. Már 1923-ban arról adott szá­mot a törvényhatósági bizott­ságnak, hogy a reform jól ha­lad, 57 községben megtörtén­tek a szükséges intézkedések. Elmondotta, hogy alig egy esz­tendő alatt több mint 2800 egyén kapott házhelyet. Később is — szinte évente — beszámol a parcellázásról, de a beszámo­lókban nem tett soha említést arról, hogy hányán voltak kény­telenek visszaadni a birtokot, mert nem tudták megművelni, nem volt állatállomány, nem volt felszerelés, és nem volt pénz ... Érdekes megismerni a gaz­dálkodás néhány számadatát is. Több mint hatszázezer hold volt a megye összterülete, eb­ből a szántó meghaladta a négyszázezer holdat. A szántóterület 25 százaléka búzával volt bevetve. Indokolt is volt ez az arány, mert rend­kívül alacsony volt a termés­átlag. Egy hektáron 1923-ban 14,3, 1924-ben mindössze 7,7 mázsa (!) termett. Tehát 1924- ben, holdra átszámítva, mind­össze 4 mázsa 53 kg búza ter­mett! Az éhínségtől a kukorica mentette meg hazánkat, amely ekkor holdanként 15 mázsát ter­mett. Kivételesnek számított 1925, amikor „kiemelkedően" jó volt a termés, 16,6 mázsa hek­táronként. A kukorica vetésterülete ve­tekedett a búzáéval, 94 ezer holdon díszlett. A búza és a ku­korica az összes vetésterületnek csaknem 50 százalékát tette ki. Harmadik helyen a rozs, majd a zab, ezt követően az árpa következett. Az árpáéval csak­nem azonos volt a burgonya vetésterülete. Annak ellenére, hogy a megyében figyelemre méltó ipari növény volt a do­hány, a területe csak ezer hold körül mozgott. A mezőgazdaság másik nagy ága az állattenyésztés. Érde­mes idézni néhány adatot arról, mennyi állata volt a megyé­nek. Szarvasmarha, sertés, ló, juh, szamár, öszvér és kecske összesen 374 000 volt a megyé­ben. A legtöbb állatot a ta­mási járásban tartották, szá­muk meghaladta a 90 ezret. Alig maradt el mögötte a volt simontornyai járás 86 ezres lét­számmal. Ezt követően 56-57 ezres számmal sorrendben a dunaföldvári, a bonyhádi, majd a dombóvári járás következett. Messze elmaradt a szekszárdi járás a 27 és fél ezres létszá­mával. Ugyanakkor érdekes az is, hogy a szekszárdi járásban több volt a szarvasmarha, mint a sertés! A közvéleményben az a nézet volt az uralkodó, hogy a bonyhádi járás a szarvasmar­ha-tenyésztés igazi hazája. Nos, ebben a járásban a sertések száma 31 548, a szarvasmarhá­ké pedig 19183 volt. A szek­szárdi járásban a szarvasmar­hák száma 12 080, a sertéseké pedig mindössze 11 148 volt. Amikor összevetjük a fenti szá­mokat, tudjuk, hogy a bonyhá­di tájfajta szarvasmarha na­gyon sok elismerést hozott a megyének, az országos mező- gazdasági kiállításokon gyak­ran hozták el a Tolna megyeiek az első díjakat. A tőkés stabilizáció éveiben tovább nőtt a búza vetésterü­lete, s a kukoricával együtt meghaladta az össz-vetésterület 50 százalékát! A virágzó állattenyésztés ked­vezően hatott a külkereskede­lemre. Tolna megyéből főleg a szomszédos országokba szállí­tottál« élő és vágott állatot. Mindenekelőtt Ausztria volt a felvevő piac, de Csehszlovákia is szívesen importált Tolnából. Olaszország főleg szarvasmar­hát vásárolt (megközelítően annyit, mint Ausztria), feltűnő, hogy például az 1928-as adatok szerint Svájc is szívesen keres­te meg a Tolna megyei eladó­kat. Tolna megye nemcsak az itt- lakók részére nyújtott megél­hetést. Más megyéből is sokan érkeztek munkát vállalni, fő­leg az uradalmakba (az ipar alig foglalkoztatott más megye­belit, fejletlen volt az ipar.) Borsod, Heves, Zala és Pest-Pi- lis-Solt-Kiskun vármegyékből érkeztek különösen sokan, de jöttek a szomszédos Baranyá­ból, Fejérből, érkeztek ide Bács, Békés, Csongrád, Győr, Veszp­rém és Szabolcs megyéből is. Feltűnő, hogy a korabeli statisz­tikában nem szerepel Somogy megye. A tanulmány szerzője a gaz­dasági válság hatásával foglal­kozva megállapítja: „...a megye gazdasága az országos helyzettel párhuzamosan stag­nált a válság alatt, melyben nagyfokú visszafogottságot ta­pasztalhatunk a termelési kedv csökkenésével. Feltétlenül elis­meréssel kell szólni ugyanak­kor a lakosság kezdeményezé­seiről — gyümölcs-, selyemgu- bó-termelés stb. - életkörülmé­nyeinek javításáért." Érdekes az az összegzés, amit a szerző tesz a tanulmányában. Nyilván a földdel rendelkezők­ről állapítja meg: „Élelmét ő maga állítja elő; búzáját vámért őrlette, kenye­rét otthon sütötte a kemencé­ben, a disznóhúst úgy füstölte, s a tejből minden tejterméket elő tudott állítani. Ezt még a gyümölcs (némi természeti jel­leggel), aztán a burgonya és a zöldségfélék egészítették ki. Ugyancsak az elmaradottságot mutatja a földműves lakosság fejadag-szemlélete. Nehéz hely­zetében nem törekedhetett lé­nyegesen többre, mint, hogy a csalódnak ai egy főre jutó ke­nyéradagja meglegyen a kö­vetkező aratásig. Más áru nem bírt olyan bizalommal, hogy a búza helyett termeljék, esetleg árucserére gondolva. Sőt a fa­lusi iparosok is aratásidőben részes aratókká vedlenek át, szabadságukat kivéve, hogy biztos legyen a család megél­hetése." A szerző számos adatot so­rol fel a megye mezőgazdasá­gának második világháborús helyzetéről, a tagosításról, ame­lyet Nagykónyiban, Bátaszéken, Sárpilisen, Sióagárdon, Zom- bán és Felsőnyéken kezdtek meg. Szól arról, hogy a megye mezőgazdasági exportja főleg Németországba és Olaszország­ba juttatja az állatállományt, a mezőgazdasági terméket. A tanulmány végén a szerző levonja végső következtetését: a nagybirtokrendszer gátja a korszerű mezőgazdaságnak — a mezőgazdaságnak új utakon kell elindulnia. S ezt az utat 1945-ben a radikális földreform vezette be. K. BALOG JÁNOS Hét végi beszélgetés

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom