Tolna Megyei Népújság, 1983. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
IO NÉPÚJSÁG 1983. április 16 A Dunatáj új száma Gergely Ágnes és Makay Ida versei vezetik be a IDunatáj új számát, amelyben (Pömo- gáts Béla A harmadik nemzedék indulása címen irt tanulmányt, Tandori Dezső pedig Juhász Ferenc költészetét méltatja. Szakolczay Lajos Székely János nagy sikerű drámájáról, a Vak Béla királyról irt, Drescher J. Attila pedig Bartók László költészetét elemzi. Jósfay György egy nálunk ismeretlen Corneille-vigjá- tékot ismertet, Gyenes István pedig arra keresi a választ, olvasható-e ma Kemény Zsigmond? Dr. Pisztora Ferenc tanulmánya a folyóirat új számának egyik legérdekesebb irósa, s bizonyára sok olvasója lesz Szilágyi (Mihály tanulmányának is, aki a 18. századi Tolna megyei boszorkányokról írt A folyóirat új számát Devecseri Zoltán, Ördög Ferenc, Gunda (Béla, T. dr. Mérey Klára kritikái egészítik ki, a képek pedig ismeretlen Babits-ábrázolásokat mutatnak be. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk a Dunatáj idei első számából. SZILÁGYI MIHÁLY: A 18. századi boszorkányok Tolna megye Duna menti községeiben Tanulmányunkban olyan korba kalauzoljuk el az olvosót, amelynek a hiedelemvilágában kulcsszerepet játszottak a boszorkányok. A helyszín, ahol az események lejátszódnak: a Duna Tolna megyei szakasza, annak is hat községe, Dunaföld- vártól Decsig. Az időszak pedig kereken fél évszázad: 17131762. Kell lennie valami történeti izgatóanyagnak, hogy a boszorkányperek gyűjtése, és a bennük rejlő tanulságok levonása régóta foglalkoztatja a kutatókat. A Tolna megyei levéltárban megtalált 32 boszorkány- per aktái nemcsak a jog- és művelődéstörténet, a néprajz és a nyelvészet művelőinek kínálnak bő ismeretanyagot, hanem a helytörténészek is haszonnal forgathatják. A következő kérdésekre keresünk választ: — mi váltotta ki a boszorkányüldözést?- mit hasznosíthat a boszorkányperekből a történetírás? A boszorkányperek a Rákóczi- szabadsógharc bukását követő első években lángoltak fel. Ebben az időszakban lendült fel Tolna megye újratelepítési mozgalma. A korabeli büntetőperes és szolgabírói iratokból kitűnik, hogy a Duna mente népe nehezen kezelhető. A közgyűlési jegyzőkönyvek a 18. században egyvégtében sürgetik a vaga- bund elemek, a fosztogató, gyújtogató csavargók, a földesurakat elszámolás nélkül otthagyó telepesek üldözését, de csekély eredménnyel. Sok mindent tudunk a 18. század első felének történelméről, de még ma sem mondhatjuk el, hogy feltártuk a nép mindennapi életének jellemzőit, kínzó gondjait és örömeit. A Duna mente történetének arról a kor- szakarái igyekszünk vázlatot készíteni, amit a dogmává köve- sedett történelemszemlélet a babona elleni küzdelemként ábrázol. Kutatási eredményeinkre támaszkodva az itt élt nemzedékek gondolatait és cselekedeteit motiváló hiedelemvilágról igyekszünk föllebbenteni a fátylat. Szeretnénk megismerni az üldözöttek társadalmi helyzetét és életmódját. Kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk a boszorkány-kreáló társadalmi habitust. Választ keresünk arra, hogy miért vetette ki magából a reformátusok vezette községek népe a boszorkánygyanús elemeket. Arra is kíváncsiak vagyunk, hogy mennyiben hibáztathatok a perbe fogottak azért, hogy környezetük ki akarta őket közösíteni. Közülük öten - jelképesen szólva - miért hordták maguk a rozsét a máglyához? A boszorkányhit a 18. századi emberek életét születésüktől halálukig elkísérte és beárnyékol- ta' ^ boszorkány létezésétől és rontásaitól való félelem szinte vasvesszővef uralkodott rajtuk. DRESCHER J. ATTILA: A disszonancia áldatlan állapot, érzet, költőnél nem ritka „adomány". A somogyi Vése községből származó Berták László városi költő lett, de rendre visszavágyik a szárnyra bocsátó meleg tájékra. Értékeit is ott véli megtalálni, ott siratja a pusztulókat, ott remeg a még meglévőkért. A vers is így születik: a hívórím ilyenkor egy- egy kulcsszó, amely valaha elGörcsösen ragaszkodtak babonáikhoz, nem tudták megérteni, hogy egy tévhit foglyai, ami miatt sokuknak bűnhődniük kell. Sikár Ferenc 30 évejs duna- szentgyörgyi nemes eskü alatt tett vallomása hitelesen bizonyítja, hogy mekkora félelem fogta el a boszorkányok Őrzésére kirendelt nemeseket: „oly nagy zörgések voltak a hcjzakörül, hogy ha elegendő bort italokra a Hadnagy nem adott válna, egy Strása sem maradhatott válna megh a háznál, sőt midőn a Fátens Paksi András Társával, mindenkinél egy egy kanna lévén mentek válna borért, egy helt megh állapodván az utón, az kannát földre le tette, semmi szél nem lévén, magátul a kanna mintegy három vagy négy lépésnyire helliből kiment, a Társának vállán tartott csákány nyeliből a kanna szemek láttára kiugrott. .." A boszorkányhit mibenlétének főbb vonásait a következőkben látjuk: 1. A boszorkányok szervezetbe tömörülnek, rendszeresen találkoznak a bölcskei és a decsi hegyen. 2. A boszorkány szöi/etséget köt az ördöggel, jeléül vörös pecsétes levelet és péijízt kap. 3. A boszorkányok a^ ördöggel orgiákat ülnek. A természetfeletti erővel rendelkező lények megnevezésére vonatkozó nyelvi tilalom (tabu) miatt fedőnévként „fzépasz- szony"-nak tituláljuk a boszorkányt. A „Szépasszonyok tálába lépni" szólás a velük való találkozás és a rontás képletes megfogalmazása. A keresztutak- ra kiöntött főtt bab, b<j>rsó és lencse rémületet keltett az arra menő emberekben. Arra gondolhattak, hogy valaki fájó lábának mosdóvizében főzte meg ezeket a hüvelyeseket, s azért öntötte ki a „Szépasszonyok főztét”, hogy másra ruházza nyavalyáját. Fölmerül annak a lehetősége, hogy Duna menti községeinkben a nagyszámú délszláv lakosság is elevenen tarthatta a „Szépasszony”-hoz fűződő rontó hiedelmeket. A délszláv néphitben a „Szépasszonyok tálába lépett" képzetet úgy ismerik, hogy „Fehér tündér tálába lépett" (Béla Vila u canak naga- zio). Zentai Tünde értesítése szerint a Pest megyei Pomáz szerb lakosságának hiedelem- világában a „vila”-k amolyan boszorkányszerű lények. Galagonya Tamás decsi vádlott 1743/44. évi perében a „Szépasszony” a boszorkány szinonimája. A férfit azzal vádolják, hogy megrontott egy kislányt, ugyanis a sértett a „Szépasszonyok tálába lépett". Ennél valamivel konkrétabb a némedi Csizmadia Gyuri esete, akit úgy látszik, Erzsébet csak részlegesen rontott meg, hiszen a fiú „már megholt volna, ha a szép Asszonyok tálába egészlen beléhógott volna ..." hangzott, s visszazökkenve „abba a valamikori hangulatba", egy felfokozottan érzékeny és kiszolgáltatott állapotban világra vajúdja az ember szép verseit. A falu és a család puritánul szigorú közössége nemcsak szigort, hanem az ember számára nélkülözhetetlen meleget is sugárzott tagjai felé. Ei lenne, volt, az ősi, a természetes állapot, az „ismeretség és viszontismerés” biztonságot árasztó tudata, napi megtapasztalása, élménye. Ahogy maga Berták vallja: „aminek mindig neki tudom vetni a hátam". A sok bizonytalan határhelyzet között, a „se itt, se ott", a „már nem és még nem” sokkolásában, a „se-se" fogójában vergődő lélek számára esetenként csak a dikció jelent megoldási lehetőségeket, Berták szavaival: „A vers mindig a megoldás lehetősége”. A, költői személyiség sohasem független önön életútjától és a megélt évek számától, miként a külső visszhangtól sem: az elismeréstől vagy annak hiányától Berták életútját „majdnem öt” könyv és két életrajz szegélyezi (Csokonai, Vörösmarty). A verseskötetek közül a harmadrészben övé Lengő fényhi- dak, a Fák felvonulása, az Emlékek választása, a Tárgyak ideje, s egy, a kiadónak leadott kötet a termés. Az elsőt még csupán kíváncsiság simogatta körül, a másodikat kimondottan várakozás előzte meg, s a kedvező fogadtatás után a figyelő közvélemény előtt a harmadik önálló verseskönyv is, miközben megérlelte az újabbat is az ismeretlenségből rangosságba váltó mestere. Kétségtelen, hogy a sok átlagos színvonalú első meg második kötetes költői „életmű" között a Bertáké elsősorban kiérleltségével lepte meg a közvéleményt. Igényes volt és a maga módján korszerű: hagyományokhoz kapcsolódott, de újszerűén és emlékezetes módon, sajátos költői nyelvét gyémántkeménységűvé csiszolva, befelé fülelve, a lélek hangjaira, mert jól ismeri a titkot: „ott belül minden belsővé vált külső". Nehezen olvasható, fújtatva, akadozva, ahogyan ő írt. Ha mégis olvasni kell, ennek más oka van, nem az, hogy lektűr módra olvastatja magát. Már Péterfynek fájt, hogy olyan keveseket érdekel, a közkönyvtárak polcain nem is található. Péterfy 1881-ben fájlalta ezt, és az azóta eltelt száz év még csökkentette Kemény árfolyamát. Irodalomszerető fiatalok is zavartan félretolják, bölcsész- hallgatók átrágják magukat rajta, mert hátha vizsgakérdés lesz, mondjuk egy felsorolás erejéig a XIX. század nagy magyar regényírói. A maga korában Jósikát, de még Kármánt, Fáyt is jobban szerették, azután a kortárs Jókai borította árnyékba, végül Mikszáth szinte kitörölte az olvasók emlékezetéből. Utókora -tehát nem jegyzi, reneszánszát várni hiú ábránd. Azt sem mondhatjuk, hogy az írók írója vagy a beavatottaké. Legjobb íróinkban is inkább az irodalomtörténész-kritikus tiszteleg a magányos óriás előtt, semmint bármilyen tekintetben mesterüknek, mintaképüknek tekintenék. A lépéstartás a hazai és a világirodalommal nélküle is könyvheqyekkel nyomasztja az írókat. Hogy ne is szóljunk közéleti, politikai kötelezettségeikről — vagy amit annak vélnek. Jó, ha nem intézik el kézlegyintéssel: éppen elég morbiditás van a mi világunkban, é‘s Kemény végül is megőrült. Örült lett, vagy kezdettől az volt? Végezzünk el egy kísérletet gondolatban. Lehetőleg pontos fordításban tegyük külföldi írók elé Kemény fő műveit. Alighanem kiolvassák belőlük a tébolyra predesztinált ember lelki portréját. Más kérA hagyományt említettük: kötődése múltvállaló gesztusából is fakad. Sokat tud, nem csupán formatechnikai, hanem tapasztalati értelemben is. A didaktikus programverseken felülemelkedve egyéni leleményekkel ötvözött poétikai nyelven ír, s csak a legfontosabbakról, mert mindenről a költőnek sem kell, lehet szólnia. (így érdekességként említjük csupán a szerelmi szál szinte teljes hiányát költészetéből: szégyenlős betakarózás a világ csúf, kíváncsi szeme elől, mert az intimitás élménye nem köz elé kívánkozó téma...? Helyenként — tán ezt pótlandó — a durva testiséget és érzéki túlfűtöttséget ugyan magától távol tartó, közvetett erotikára bukkanunk, más jelentés-tartományok összekapcsolásával. Ettől is"sajátos hangulatú, ezzel is sajátos izzadású a bertóki líra.) Berták valamennyi kötetében, folyóiratban elszórt versében szenvedélyes kérdező, makacsul faggatja a hétpecsétes titkokat és a szemünk előtt lévő, csak éppen a megszokástól más fénytörésű dolgokat, jelenségeket. A múlt már az állunkig ér, benne tapodunk, riadtan vissza- tekintgetve, s még messze a part. A lélek megnyugvásáért folytatott küzdelem pedig legalább is kétesélyű. Berták harca, fel- és ráisfnerései lélek- bomlasztóak (éppen vágyott nyugalma ellenében hatnak), az ő magyarázatában a világ, az iaő-koordináta-rendszef*ésöppet sem tűnik elsőbálozó kisasszonyok mulatságának. Inkább a kurázsit feltételező ismeretlen ösvényt választja, mint a széleskényelmes, belátható műutat. A „minden csak látszat” felfogásra emlékeztető költői hajlam a szkepszis mellett tárgyilagossággal párosul, ami a rezignációt okozza egyfelől, s a képi látás pontosságát eredményezi a másik oldalon. dés, hogy ennek az értékhez semmi köze sincs, soha nem is volt. Máupassant legérettebb írásaiban mint bőr alatti daganatok tapinthatók’az elmezavar kezdeményei, csak úgy Swift, a vallásba belezavarodott Gogol, az alkoholista Verlaine és sok más világirodalmi nagyság műveiben. Kemény oly mértékben- közéleti ember és író, amennyire a maiak energiakészletéből talán nem is futná. Nem elmarasztalásuk ez, hanem mentségük, különösen ha hozzátesszük az információk mai, már-már elviselhetetlen áradatát. Mégis jogos a kérdés: áttekinthetőbb volt akkor Európa, a világ? Nem biztos. A hírek viszonylag lassú terjedése bizonyára akadályozta a gyors reagálást — ami pedig a kis népeknek létérdekük volt. Kemény mindig Európában gondolkodott, származási és alkati okoból egyformán. Mint jómódú erdélyi arisztokrata sokat utazott. Regényalakjait is sokat utaztatja, életüket, sorsukat, gyakran végzetüket művészien szövi ösz- sze az idegen tájakkal, emberekkel.' Az idegen szokásokat barátságosan, olykor humorral ütközteti a hazai módival. A Férj és nő nem remekmű (mi mindenre pazaroljuk ezt a szót...), Kemény egyetlen regénye sem remek; ha megengedett ez a kifejezés: magasztosan sete-suta. Irodalmi életművének egyetlen darabja sem remekmű, hiába tekintik annak a muzeális kincseket megillető tisztelettel a Rajongókat, a Zord időt, a Gyulai Pált, mások meg egyéb regényeit. Sajnos, sem egyenként, sem együtt nem valamiféle lehetséges áttörés az európai vagy éppen a világirodalomban. „Ott történik meg nélküled, ami veled...” Bertók László költészetéről GYENES ISTVÁN: Olvasható-e Kemény Zsigmond? TANDORI DEZSŐ: Folyóöböl Komám kliirítlkulló gesztenyefáikra látni az ablakunkból, é- a túlsó part száll odaaibl'a'kisonviiiltogáisia jóvoltából a látvány nem utolsó, úgy gondolják mégis mindegyre: kár a korán tűnő lombért, s a hirtelen távtat nem kárpótol a megszokottabb várhat óság ért, aimi nincs velem elég időt, és képei kikopnak, őszt vernek át nyári hőségeken; persze, a várattam fény hídja mintha vinné a szemlélőt valahova', ahogy próbára nem téve, az inda nem tanúsítja soha, micsoda teher bírására von alakítva: emlékszem az indákra a falon még egy-egy gyerekkori nyári lakból, augusztusi nyarakra, apadón, de már nem a szorongásokra okkor, azt a sok félelmet már nem tudom, oíaik szótári, könyvtári cím szerint, besoroltatmak, hogy foghíjtaldn legyen, ami ritkulni kezd megint, és ha nézem, már nem egész-magom; s az intés önmagára rálegyint. KERESZTURY DEZSŐ: Ajánlás szerelmeseknek Aki a Hangra nem süket holtja, ami a habban csobban, sejti, hogy lelkes lendület kereng a messze csillagokban, s tudja, hogy akik lelkűket egymásnak adják egyre jobban, úgy élnek e bús csillagon, ahogy egét új végtelenbe mélyíti tengőn tükröztetve a Balaton. Varga Imre szobra
