Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
^'tolnTn _ NÉPÚJSÁG 7 1983. január 8. Tolna-Kijev-Bahcsiszeráj-Kajdacs Ml IIMIIdl^lfv%ll#9 Növényvédelem. A mezőgazdasági termelésnek csupán egyetlen, de roppant alapos tudást, precizitást igénylő ága. Láng Károly, a kijevi Mezőgazdaságii Akadámia növényvédelmi fakultásán vörös diplomával végzett az elmúlt évben. Jelenleg Kajdacson dolgoznak, a feleségével együtt, aki perui állampolgár, ugyanezt a szakmát tanulta a Szovjetunióban, s pillanatnyilag a baromfitenyésztésben dolgozik. A 26 esztendős Láng Károly és felesége Renée Gavanoho Enciso pályájuk kezdetén tartanaik, most éppen ott, hogy ma- • gyárrá fordítják az orosz nyelven elsajátított iismereteiket. A spanyol anyanyelvű Renéenek ez még nehezebb: töri, nehezen beszéli még a magyar nyelvet. — Honnan indult, mivel foglalkoznak a szülei? — kérdem Károlytól. — Szombathelyen születtem, édesapámat 1969-ben helyezték Szekszárdra, a rendőrkapitányságra. Azóta Paksra került, ugyancsak a rendőrségen van, édesanyám orvosírnok az atomerőműnél. Szekszáirdon, a Babits Mihály Általános Iskolába jártam, s meglehetősen gyengén tanultam. Oroszból például majdnem megbuktam, de nem ment a matematika, meg az úgynevezett mumustárgyak se igen. Abban az időben futballista akartam lenni, fociztam is a Dózsában és egyáltalán nem törődtem a tanulással. így aztán nem mertem jelentkezni a szekszárdi gimnáziumba, — Tolnára jártam ki naponta busszal. A gimiben rákapcsoltam, ' s az első év végére 3,5-re tornáztam fel magam. — Mi volt az oka ennek a hirtelen pálfordulásnak? — A társaság, az osztálytársaim. Igyekvő, rendes srácok közé kerültem, s egy roppant egészséges verseny alakult ki közöttünk, s nemcsak a sportban, hanem főként a tanulásban. Másodikban már 4,5-re nyomtam fel magam, igaz, nagyon sokat tanultam. A barátaimmal, osztálytársaimmal még szombat, vasárnap is matema- tikapéldá-kat oldottunk meg. Valamennyien egyetemre kerültünk, Dudás Jóska orvos lett, Wéber Laci Lvovban számítás- technikai szakon végzett, Meny- hei Laci Miskolcon, a műszaki egyetemen szerzett diplomát. — Hogyan választotta az agrárpályát? — A mezőgazdaság iránt mindig vonzalmat éreztem. Biológiából, kémiából igen jók voltak a jegyeim, és biztosnak éreztem a1 tudásom. Az eredeti tervem az volt, hogy Gödöllőre megyek az agrártudományi egyetem általános szakára. De aztán Menyhei János, az osztályfőnököm egyszer megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem külföldön tanulni. Az érettségi évében, januárban felvételiztünk. Kísérletképpen megpróbáltam, igazán nem gondoltam, hogy sikerülni is fog. Aztán jött a levél: felvettek. Ajánlották, hogy menjek Bulgáriába, a Kertészeti Akadémiára, de akkor már véglegesen a Szovjetunió mellett döntöttem, a szakma miatt, no és azért, mert a nyelvet tökéletesen szerettem volna megtanulni. — Bizonyára először nyelv- tanfolyamra ment. — Nem. Extruderkezelő voltam egy évig a BVK-ban Szek- szárdon. Merthogy előfelvételis voltam. A katonai szolgálatra meg nem feleltem meg. Minden szabad időmben tanultam, az orosz újságokat fordítottam, s főleg szakcikkeket a ,,Növényvédelem" című újságból — az alapvető szavakkal ismerkedtem. A kéthónapos nyelvi előkészítőre a következő év nyarán került sor Kijevben. Hiába beszéltünk már mindannyian valamicskét oroszul, — nem értették meg, mit mondunk. Valójában úgy tanultuk meg a nyelvet, hogy igen sokat beszélgettünk az orosz barátainkkal. — Hány magyar hallgató tanult az egyetemen? — összesen tizenhármán. A mi évfolyamunkban négyen voltunk, a többiek felsőbb évfolyamra jártak. — Hogyan teltek a tanulás évei? — Minden érdekes volt. Az emberek az liskola, a város, hisz Kijev gyönyörű, talán Budapesthez hasonlítható. Az étkezéssel volt elég sok bajunk, hisz a táplálkozási szokásaink nagyon eltérnek. Megtanultunk főzni. A káli ágiamban 2 magyar, egy német, és egy szovjet diák lakott a szobában, — a takarításon kívül mindenben megértettük egymást. Az Ukrán Mezőgazdasági Akadémia, az agrártudományi egyetemnek felel meg, csak valamivel jobban specializálódott, mint az itthoniak. Milyen tantárgyakat tanultak ? Renée és Karcsi Kijevben — Az első évben az alapozó tárgyakat, növénytant, kémiát, fizikát, állattant, élettant. A szaktárgyakra a harmadévben tértünk át. Rovartanit, kórtant tanultunk, mindkettőből általános és mezőgazdasági rész is volt. Tantárgy volt az agrokémia, a földműveléstan, vagy például külön vizsgáztunk csak a fonálférgekből. Kór- és kórképeket kellett felismerni a növényi részeken, mikroszkóp alatt meghatározni a betegségeket. A kórosítót, a kórokozót be kellett sorolni rendszertani egységbe, latinul megnevezni, elmondani hol telel, hány nemzedéke van. Ezután jöhetett csak a vizsga, ahol már a védekezést is tudni kellett. Mindezt végiig oroszul. — Melyik tantárgy volt a legnehezebb? — Az agrokémia, — úgy mondták, aki ebből1 levizsgázott, már nősülhet. De nehéz volt a rovartan és a kórtan is. — Vörös diplomával végzett. — Ez azonban nem jelentette azt, hogy végig minden vizsgám jeles volt, — nyolc négyese lehetett annak, aki vörösdiplomás. — Hol töltötte a gyakorlati idejét? — Szerencsém volt, a Krím félszigeten, Bahcsiszeráj megyében egy szovhozbain gyakorlatoztam 4 hónapig. A diplomamunkámat a szőlőtakácsat- kából írtam, s a közelii kutató- intézetben is dolgoztam. A 150 oldalas dolgozat azonban nem csupán tudományos részből állt, a szovhoz termelésszerkezetéit, üzem- és munkaszervezését is tartalmazta, ötödév után államvizsgáztam tudományos kommunizmusból, majd következett a diploma megvédése. Ez is megvolt 1982. április 26-án. — A féleségével az egyetemen ismerkedett meg. — Csoporttársaik voltunk, ő szintén növényvédő szakmérnök. Együtt tanultunk, együtt szórakoztunk, jártunk gyakorlatra. Harmadéves koromtól udvaroltam komolyabban neki. Perui, spanyol anyanyelvű, és oroszul beszélgetünk egymással. Bár most már egyre többször magyarul, hiísz neki is szót kell értenie litt a téeszben az emberekkel. A baromfiágazatba került, minthogy egy téeszben két növényvédősre nincs szükség. A szülei Limában élnek,, egyszerű emberek. Sajnos, nem sok kilátásunk van, hogy belátható időn belül elutazzunk, hisz igen sokba kerülne. — Hogy került éppen Kaj- dacsra ? — Mindenképpen a szüleim közelében szerettünk volna maradiéi. Egy darabig állattenyésztő voltam Pakson, az állami gazdaságban, de hát én nem ezt tanultam. Aztán érdeklődtünk a növényvédő állomáson, hogy nem tudnak-e állást valahol. így kerültem Kajdatsraí — Szolgálati lakást- kaptunk, fölvettünk 30 ezer forint kölcsönt és bebútoroztuk, — Mióta van a téeszben? — Október 18-án foglaltam el az állásomat. Eddig a műtrágyát és a szerves trágyát szórtuk, s a jövő évi tervnek a szakterületemre vonatkozó részét kell elkészíteni. Emellett persze napi 2—3 órát tanúiéi, hisz például a gyomok, a rovarok, a kórokozók nevét csak latinul és oroszul tudom. Különbségek vannak a szovjet és a hazai szerek ihatóanyagtantaJImábain, elnevezésében, félhaszná Iá sóban, és mások a gépek is. — A kezdés annak sem köny- nyű, aki Magyarországon végzett. — Nagyon segítőkészek a téesz vezetői, s a körzeti felügyelő is. — Az elképzelései? — Jó pár éven át a magyar növényvédelem gyakorlati oldalát szeretném megismerni, s aztán vagy egy magyarországi, vagy egy szovjet aispírantura szerepel a távlati terveimben. D. Varga M. Sok múzeumi Szépen helyrehozták az ösz- szes épületet Pakson a régi vasútállomáson, alhol múzeumot akarnak berendezni. Mozdonyok is vannak mór itt és sok egyéb gép, eszköz, használati tárgy vár arra, hogy múzeumi látnivaló legyen, a megfelelő helyre kerüljön, épületen kívül vagy belül. Már tavaly szó volt arról, hogy megnyitják a múzeumot a vasutasnapra, vagy legalább a leendő múzeum egy részét. Sajnos, nem így történt, az épületek üresen várakoznak. Illetve a fűtőház nem üres, benne pihen két öreg mozdony. Körbejártuk az egész állomásterületet Badics Jánossal, aki a három őr egyike. Hárman vigyáznak felváltva a helyrehozott és itt tárolt értékekre. Badics János 33 évig mozdonyfűtő volt, már nyugdíjas. Lelkes örömmel mutatott meg mindent, a szabadban látható gépeket és az üres állomásépület termeit. Csatlakozott hozzánk az éppen ott tartózkodó Szemes Sándor pályamunkás. Ö a dunaújvárosi pályafenntartási főnökség paksi szakaszánál dol»'Wlltll lllllllllli Ritka kincs: a fordítókorong gozik. Rengeteg társadalmi munkát végeztek itt, a vágányok áthelyezésében, új vágány kiépítésében és a tereprendezésben. Három alkalommal összesen 150-en vettek részt a múzeummá alakítás önkéntes munkájában, a pályafenntartástól. Ugyanolyan lelkesen, mint például a Nagykanizsáról, Fonyódról, Siófokról, Kaposvárról, Dombóvárról érkezett vasúti dolgozók. Természetesen paksi és környékbeli jelentkezők is voltak szép számmal. Járjuk tehát a leendő múzeum területét, ismerkedünk a gépekkel.- A fűthőáz előtt hómaró mozdony, az oldalára ezt írták valamikor: hóhányó gép. Két mozdony tolta, amikor hófúvást kellett eltüntetni valahol a vágányon. Az állomásépület közelében többféle régiség: ágyazatrostáló, aláverő, motoros pályakocsi, kétféle kézihaj-} tány és egyebek. Az újonnan épített bakterházban lámpák, öreg kályha, jelzőberendezések és más eszközök, összezsúfolva. A tárgyi dokumentáció, a belső múzeumi anyag nagy része rendelkezésre áll, továbbá Pécsett „csodálatos pályafenntartási anyag van”, illetve ennek egy része már Paksra került. GEMENCI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Ősrégi kályha Az állomásépület, új tetővel, szép vakolattal Ez volt a „hóhányó gép" Badics János
