Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

io ^íépüjság 1983. január 22. Hallama Erzsébet: Narancs és toiőszék feleségem, vigyen az. És akkor én kiabálni kezdtem, hogy igen, én is lefeküdtem vele, ina és az­tán, régen volt, és a Cofi egy olyan szerencsétlen adakozó marha volt, miért ne lehetett volna pár kellemes estéje, má­sa se volt, legfeljebb pár kelle­mes estéje, most már úgyis vé­ge az egésznek, a Cofi meg­bénult, élőhalott, mindenki el­felejtette, én is elfelejtettem, két éve eszembe se jutott. Nahát akkor sírtam, ha jól emlékszem. Nincs kizárva, hogy a premier miatt is, annyit dol­goztam vele, mintegy állat, és nem voltam jó, tudom, végig tudtam. Éreztem, hogy szétesik az egész előadás, darabokban van a darab, ott mászkálunk, itiprunk a törmeléken, a többiek is, de én is. Nem lehetett meg­fogni, összeszedni, kihullott a kezünk közül. Ezért gürcöl az ember. Aztán összeesik az ut­cán, beviszik valami kórházba, nincsenek iratai, mire azonosít­ják és értesítik a színházat, már megbénult, meghülyült, nem tud beszélni, vége, már oda se mennek, miinek, az ember kap egy csíkos pizsamát, belökik egy ágyba és kész. Te nem fo­god úgy végezni, mondta a fe­leségem, de nem hittem neki. em akármilyen, kétségkí­N vül kínos pillanat volt, amikor megláttam a tő- ® kehalrnájas dobozokat a klub üvegszekrényében. Kluibos Pista ott rakos­gatta mellettük a füstölt sajtot, közben rám nézett, és azt mondta: végre küldtek tőkehalmájat, látja? Ennek a pasasnak ab­ban a ravasz üzleti pofájában néha olyan a szeme, mintha egy halálraítélt hal nézne rád. El köll nézni másfele. Egy dög- lődő hal güfü szemei. Nekem rögtön eszembe jutott Cofi, mintha megbénultam válna, úr­isten, a Cofi hogy szerette ezt a hülye büdös tőkehaImáját. A Pista-föl rakott a piramisra egy ker^k,. sajtot, és azt mondta: szegény Cofi hogy imádta o-íő- kef) píatójat, rég nem küldtek, úgy;- látszik, leállt az import. Ezt nem is nekem mondta, in­kább n füstölt sajtnak. Csak úgy. lehet, hogy arra gondolt, nincs már Cofi, nincs aki meg­vegye a tőkehalmájat, most ta­lán a nyakán marad. Nem tu­dom. Ha nem állunk premier előtt, talán elefelejtem az egészet. Ezt se tudom. De premier előtt voltunk, és mit mondjak... rossz volt a közérzetem. Már nem ta­nulom olyan könnyen a szöve­get, mint azelőtt. Szenvedtem, éjszakánként nem aludtam, fal­tam a cigarettát, pedig nem volna szabad. A feleségem ke­rült, mint egy leprást. A fele­ségem civil, húsz éve élünk együtt viszonylagos békesség­ben, valljuk meg, néki köszön­hetően. S mivel egyszer azt mondtam neki, ha preimerre készülök, lehetőleg kerüljön el most is elkerült. Jó lett volna ha nem veszi olyan komolyan amiket mondok. De a felesé gém mindent komolyan vesz Azt is, hogy ugyanabban az is kólában tanít már nem tudom hány éve, és hogy neki az a dolga, hogy az irodalom szere- tetére ökítsa az ifjúságot. Amit pedig komolyan vesz, abban makacs is, hajaj, de mennyire! Makacs és kitartó. Hazudnék, ha azt mondanám, nem megy ezzel az agyamra, bár kétség­telen, hogy többnyire végül le­teszem a fegyvert. Ott várt a reggelim, narancslé, kikevert tojássárgája, pirítás, a rézbili­ben kávé, csak melegíteni kell — ő meg sehol. Bementem a szobájába, ott lóg az órarend­je, hogy tudjam. Nulladik óra. Ilyen hülyeség. És aznap volt a premier. Na mindegy, túlestem vala­hogy az egészen, állítólag jó voltam, mindenki gratulált. A szokásos bánzájón be is rúg­tam, mint rendesen, a felesé­gem vitt haza taxival éjjel há­romkor. Levetkőztetett, főzött kávét, le akart fektetni, de nem haaytam. ültem a 'fotelban és ordítoztam. Nem szégyellem, a fene szégyell!, szóval sírtam is. Ráöntöttem a kávét a térítőre, ami a feleségem nagynéniétől való, azt mondják, széki minta. Széki vagy nem széki, ráfolyt a kávé, de a feleségem nem vit­te ki, hogy kimossa, csak ült velem szemben és nézett. Jól van, azt mondja, hát majd nem teszel többé parókát. Nem tud­tam, mit akar ezzel a paróká­val, azt hittem, azt, hogy ko­paszodom, vagy nem tudom, mit hittem, de tépni kezdtem a hajam. Vagy teszel, mondja, nincs abban semmi, annyian hordanak parókát. Akkor mond­tam meg néki, hogy tőkehal­máj érkezett a klubba, amit Co­fi annyira szeretett, kéne néki vinni, hátha még most is sze­reti. Dehát a Cofinak volt ügyeletes szeretője, mondtam a Hallama Erzsébet írása a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán novella kategóriában III. dijat nyert. Most meg itt feküdt legalább húsz kilóval könnyebben, önma­gából kifordult, ráncos arc, eres fehér kezek a takarón, itt fe­küdt mozdulatlanul. Egészen ré- mületes volt. Megálltam és nem bírtam közelebb lépni, ő meg rám nézett, és ettől végképp föld­be gyökereztem. Tudtam, hogy leolvashatja az arcomról az iszonyatot, és odébb akartam menni vagy valami. De nem bírtam. Olcsó rózsaszínű háló­ing volt rajta, valami Vastag anyagból, lesírt róla, hogykincs­tári darab. a az Atyaisten jön be az ajtón, és mindent meg­ígér, annak se hittem vol­na. Még összetörtem egy herendi ázát is, mint utóbb kiderült. Na jó, nem vagyok már fiatal, megviselt ez a sok mun­ka. Az ember végül min­dig kimászik a kiborulá­sokból, legalábbis egy ideig. Hogy meddig, nem tudom. Hat­vanéves még nem voltam, het­ven se, így hát előre nem nyi- latkozhatom. Mindenesetre ezek voltaik az előzmények. Harmadnap a fe­leségem ‘közölte, hogy kiderí­tette, melyik otthonban van a Cofi, vett narancsot és termé­szetesen tőkehal máj-konzervet is, három dobozzal. Reméli, elég lesz, mondta. Sóbálvány- nyá meredtem. Nem mondom, hogy elfelejtettem mindent, de valahogy az agyam homályába került vissza. Viszont már ott voltaik a kanzerves dobozok meg a narancs egy szatyorban, így hát elindultunk. Azt aztán aligha bírom el­mondani, azt a pillanatot, ami­kor megláttuk Cofit. Mindig molett nő volt, ezért imádta a közönség, jól viselte a kövér­ségét, humorral. Rengeteget rö­högtek rajta, és meg kell mon­danom, még mii is, kollegák. Kis varkocsba kötötte a haját, innen kapta a nevét is valami­kor az ősidőkben, őrült cucco­kat húzott fel és bohóckodott. Egyszer egy nagyon hülye ölasz bohózatban, már a címét is el­felejtettem, szobalányt alakí­tott. Az egész lapos vacakot ő dobta fel ezzel a jelenettel, amikor a főszereplő háta mö­gött annak minden mozdulatát le utánozta. A rendező először őrjöngött, aztán virágcsokrot küldött nöki. A közönség majd széttépte. Sose tudtam, honnan hozta a Cofi ezt a vérbeli in­telligens humorát, mert egy szegénységbe ragadt, savanyú családban nőtt fel, minden fil­lérét hazaküldte nekik, amíg éltek. Cofi mindig támogatott valakit, a szülei után az öccsét, aztán valami sá'pkóros rokon- kislányt, mit tudom én, de ma­gára sose volt egy vasa se. Ilyen volt Cofi. Boldog-boldog­talannal szerelembe esett, min­kén bánatos hímet megsajnált, úgy kihasználták, hogy rossz volt nézni. Mi még egészen fia­talon akadtunk össze, aztán Co­fi a haverom lett. Néhányszor megpróbáltam egyenesbe tasn- gálmi, de hiába. Szállj le ró­lam, főmázl'ista, mondta, nem érted, mindenki nem nyerhet, mert akkor csődbe menne a bank. Én vagyok a 'kis kék de­reglye, mondta, lesütötte a sze­mét, pufók kezét rátette a ha­sára, és nekem megint röhög­nöm kellett. feleségem szerencsére fél- H retolt és odament, nagy IX beszédbe kezdett, hogy a tőkeha Imá ját én vet­tem, direkt Cofinak, a klubban beszéltünk róla, és a többiek is be akar­tak jönni, meg ilyesmit. Megfogta Cofi kezét, fe­csegett, duruzsolt, hogy ez a kis fogyás valósággal jól áll neki, meghámozott egy na­rancsot. gerezdekre tépte és megetette vele. Cofi ette a na­rancsot, a szájából csurgott a nananeis leve, a szeméből meg a könny.- Aztán beviharzott egy fehérköpenyes nő, jajistenem, ha tudta volna, hogy a művész­nőnék látogatói lesznek, hát ok­kor így meg úgy, engem ki­küldtek, aztán beengedtek, ak­kor már Cofi egy tolószékben ült plédbe burkolva, és kitol­hattuk a kertbe. Ott tologattuk egy kicsit, akkor már én is me- sélgettem erről-arró'l, de egyéb­ként nem tudom, hogy zajlott le az egész. A végén a nővér papírt és ceruzát hozott, és Co­fi iszonyú lassúsáqqal rákör- mölte a papírra: KÖSZ. Aztán bementünk még egy­szer-kétszer, és egyszer csak mi lettünk a Cofi rendszeres láto­gatói. Úgy kezditek bennünket a nővérek, mintha mi lennénk a rokonság. Nagyon szép al­mát kaptam, mondja például a feleségem, beugrottam Colihoz, vittem neki is belőle. Mióta a fiunk főiskolás, amúgy is kihalt a ház. Hát így aztán húsvét kö­zeledvén én is azt mondtam a feleségemnek: ha Kristóf nem jön haza, ném kéne a Cofit ki­hozni egy kicsit? Kihoztuk. Nem volt valami egyszerű ügy, a lépcsőkön kézben kellett le- meg fölcipelni. Beállított aztán egy csapat gyerek is, a félesé­gem tanítványai, locsolni jöt­tek, kaptak tortát, volt nagy kólaivászat. Fölismertem egy­két arcot közülük, mert a fele­ségem avval az öszvérmakacs- ságával becipelt egyszer az is­kolába, mondjak Vörösmbrtyt, mert épp azt tanította. Hát most egy szemtelen kis sárc, egy szurokszemű kis nőpalánta rázendített, hogy tessék már nékünk egy kicsit színészkedni. Vihogtak, csiviteltek, mint a na­poscsibék, mondom, isten őrizz, most nem lehet. De akkor a Cofi a háttérből megszólalt. Nem tud beszélni, csak hörög, olyan artikulátlan nyekergés jött ki a torkán, a gyerékdk meg is riadtak. Na jó, mondtam, ak­kor egy sanzont. Elővettem a gitárt, énekéltem nekik két vi­dám sanzont. Verset is, mond­ták a gyerékek, jó, mondtam, hát legyen vers, mondjuk Pe­tőfi. De valahogy, nem tudnám megmondani, mitől és hogyan, de olyan áhítatos hangulat lett. És akkor én is valami furcsa állapotba kerültem. Belefog­tam: lm, halld erényim rendjét, Jehova. Hiszek, habár rég elvál­tam a hittől. Bűnhődöm, holott bűntelen vagyok... Elfogott va­lami részegséghez hasonló ál­lapot, és csak mondtam, mond­tam. Nem kérdezni, hogy kit temetnek, Csengettyűzni a gyászmenetnék... És tovább, az én külön Adymat, az én fiatal éveim külön Adyját, akit elte­mettem magamban, de úgy lát­szik nem örökre, mert most elő­jött, és érdékes, tudtam még minden sort: Lelkes fiúk, jösz- tök velem Régi, poros hÓTsak alá ja: Régi ember mindig meg­áldja A régi boldog sátrakat És a világ nem változott. Cukor­ra légy, hárson virág És lesz vasúttal érkező És csók is lesz, aki várja És lehettem valami­kor Ölelések, hársak királya És mintha csak tegnapelőtt. Mostanában kevesebbet ücsörgők a klubban, valahogy zavar az egész. Nézem a kolle­gáim nyüzsgését, és esküszöm, sajnálom őket. Lármáznak, pletykálnak, szervezkednek, a háborgás eufóriájában örökké magúkkal foglalkoznak, mindig valami éllen, de mindig önma­gukért, semmi másért, csakis azt a bizonytalanságot leküz­dendő, amit magam is isme­rek. Egyik-másiknak beszéltem Cofiról, láttam, hogy hülyénők néznek. Fölpuhult szívű Ványa bácsi, aki tétován toporog az őszben, elvénült ‘Hamlet, aki vívódásainak romjain megka­paszkodni próbál, holmi beijedt Faust, aki szeretné visszalopni eladott lelkét. Láttam én. De a feleségemmel beszéltünk er­ről: Cofi agya nem borult el annyira, hogy ne tudná, ne hiányolná. A nővérek művész­nőnek szólítják, néha egy öreg­asszony melléje ül és elmondja: emlékszek magára, kedveském, olyan aranyos volt abban az operettben, mi is a címe, na... Szólj a pártnak, a szakszer­vezetnek, az igazgatónők, a titkárságnak, valakinek, mondta a feleségem. Kínos volt, de megtettem. A szakszervezet atyaion vállon veregetett, iga­zad van, öregem, legközelebb majd felvetjük a kérdést, ámbár annyi dolgunk van, hogy bele- gébedünk. Intézze a szakszer­vezet, mondta a párt, és bele­túrt hosszú sörényébe, végtére ez az ő reszortja. Hamar kide­rült, hogy Cofi senkinek se a reszortja. A kis kék dereglye el­úszott, elenyészett a ködökben, távoli pont, talán csak a szem Vibrálása. Igaz, igaz, öregem, de lásd be, nincs időnk, az em­bernek úgyis annyi a baja. Tu­dod, atya, én nem bírom az ilyen élményeket, felkészülnek az idegeim tőle, egyébként is egy művész azzal az érzékeny ideg- rendszerével a mai világban, hát érted. Értem, hogyne. Hal­doklik szívünk kedve. De hagy­juk az idézeteket. Cofinak se mondtam több verset, kényel­metlenül érzem magam, ha ar­ra a napra gondolok, nagyon a szívére vette, sok volt’neki. In­kább azt találtam ki, hogy me- sélgetek mindenféle pletykát, légbőlkapott sztorit, hazudozom, hogy ki mit üzent, ki hová uta­zott, persze hirtelen, éppen ak­kor, amikor már készült őt meg­látogatni. Ennyi utazás száz év alatt nem volt nálunk, mint amennyit én Cofinak összehor­dok. Fura perverz játék, de mindkettőnket kielégít. Alkalmi párocskákat boronálok össze, nagy berúgások történetét ecsetelem, bakikat gyártok, po­fára ejtem a rendezőket, bele­lököm a megfelelő alakokat a saját maguk által ásott verem­be. Igazságot osztok, én a Nagy Rendező, sorsokat igazítok ki, átrendezem a világot, mindenki a megfelelő helyre kerül. Csak egy embert szeretnek ebben a szépen elrendezett világban, természetesen Cofit. Kissé rös- tellem, de csak úgy ömlik belő­lem a duma. ofi istentelenül hálás kö­C zönség, kipirul az arca, csillog a szeme, nevet, bőr a béna száját nem tudja rendesen elhúzni, valami köhögésszerű hang jön ki a torkán. Ott van előtte a papír, amin ő szokott énvelem társalogni, lassan, resz- keteg vonalakkal huzigálja rá a szavakat, mi van X-szel, milyen Y sajtója, én meg mindent mondhatok, újságot se olvas így hát azt is elmesélem, amit összeolvastam, akár a színház bán történt, akár nem, vicce­ket, adomákat. Nevet, piros az arca, sovány keze erőtlenül csapkodja a takarót, aztán fog­ja a ceruzát és ügyetlenül leír ja: HALALI. Színházaink történetéből A Pécsi Nemzeti Színház A színház homlokzata A Hazai és Külföldi Tudósí­tások 1821-es számában örökíts meg először a magyar színját­szás pécsi kezdetét, amikor is a Fejér megyei színtársulat keres­te fel a várost. „Pétsről jött tu­dósítások szerint a Ns Fejér Vm. oltalma alatt lévő Magyar Thé- átlromii Társaság, mellynek já­tékaiban Pesten már több ízben gyönyörködtünk, a múlt Octo- ber, November és December folyamán a városnak nagy meg­elégedésére adta ottan mutat­ványait, s azit a kedves meggyő­ződést szerezte, hogy a Ma­gyar Nemzet, ha akarná, nem szorulna idegen mulatságokra" — szól a korabeli híradás. 1821-ből már színia pákáit is őriznek, 1822-ben pedig már Dérynével találkozott a közön­ség a városban, aki Kilényi Dá­vid igazgatta társulattal szere­pelt itt. A pécsi közönség őszin­te örömére operákkal is fellép­tek, hiszen a püspöki zenekar tagjaiban képzett zenészekre ta­láltak. A nagy Sikerek eredmé­nyeképpen 1826-ban ismét Ki­lényi igazgató, majd 1834-ben Baiky Gábor társulatának ad otthonit a város, ikinék felesége, Király Teréz különösen népsze­rű. A színielőadásokat egészen 1840-ig magánházakban tart­ják. 1839. július havában lerakják a színház alapkövét, melynek felirata: „Egy negyedszázadig virító üdves béke olajága szülte Thálio oltárának első kövét egyesülve." A színházigazgató- sági tagjai között megtaláljuk a város nevezetes polgárait, így például! egy tábla- s főbírót, városi tanácsost, városi szószó­lót es egy „polgár"-t, Tait Fe­renc személyében. Az első előadást az új szín­házban német társulat tartotta Schmidt Sándor igazgató veze­tése alatt, de 1846-tól kezdve kizárólag magyar társulatoké a szó. Ez elsősorban Pichler Jó­zsefnek, majd vejének Oertzen Gusztávnak köszönhettőr akik az 50-es években megvették a szín­ház összes részvényeit^ így a szerződtetett társulatok kivá­lasztásában döntő szavuk ér­vényre juthatott. A sűrűn Pécsre látogató híres magyar színtár­sulatok közüli elsősorban Lata- bár Endréét kell kiemelnünk, az ő társulatának érdeme első­sorban, hogy a magyar nyelvű színjátszás és színi irodalom ki­váló alkotásaival valódi élményt nyújtott a 48 után igaz, emberi szóra vágyó közönségnek. 1860- bao már Priel le Kornéliát is Pécsen találjuk. Egymást váltják a különféle társulatok. Jelentős lépés, hogy Somogyi Károly igazgató 1895- ben félmillió forintnyi költség­gel új, 1150 főt befogadó szín­kört építtet. Az ünnepélyes meg­nyitó ingyenes előadásán dísz­előadással kedveskedtek a kö­zönségnek. A két világháború között Pécs azon színházaink közé sorolható, melyek már 8—9 hónapos szín­házi szezont játszottak végig eg -egy évben, mely tekintélyes számú és lankadatlan érdeklő­désű közönség jelenlétére utol. Őszi és nyári évadkiegészítés- ként a játszási szünetekben lá­togatták a társulatok Kaposvárt, Nagykanizsát, Mohácsot és Ba­ját. A felszabadulás utón időről időre olyan színházi megmoz­dulásoknak adott otthont a pé­csi színház, melyek a maguk nemében egyedülállóak. Pécs fogadta be az időközben világ­hírűvé vált Pécsi Balettet, mely Eck Imre vezetésével úttörő völ- lalorása volt színházi életünk­nek. A Pécsi Balett társulata azóta szinte az egész világot bejárta izgalmas produkcióival. Pécs a magyar dráma felka­rolásában lis máig egyedülálló helyet vívott ki magának: CzS- mer József dramaturg kezdemé­nyezésére a Pécsi Nemzeti Szín­ház köré a mai magyar dráma­írók nemzedékei csoportosultak. A színház vállalta és vállalja az ismeretien, első drámás szerzők felkarolását éppúgy, mint ahogy Illyés Gyula új drámái­nak szinte minden évi bemuta­tását. Segítségére volt az is, hogy 1955-ben megnyílt a ka­maraszínház, mely kiválóan al­kalmas intimebb, meghittebb előadási formák kikísérletezé­sére. Révy Eszter KERIM GURBANNEPESZOV: Sorok, idegenben Hogy otthoni tűzhelyünk megbecsüld — Más tűzhelyét, Hogy saját falunkat megbecsüld — Más faluját. Hogy anyanyelvűnket megbecsüld — Idegen igét, Hogy öntözőcsalornánk megbecsüld — Más öntözőrendszerét, Hogy otthoni szőnyegünk megbecsüld — Idegen szőnyeget Kell egyszer legalább Megérintened Nézned Hallanod Messze a hazától. (Kalász Márton fordítása)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom