Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
1982. december 31. Képújság u Középkori szárnyas oltárok Magyarországon Utak, keresztutak 16. Összefoglalás, vagyis: űf auantgarde Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Amiről eddig írtunk, általánosító megjelöléssel: avantgarde-nak mondják (ez franciául előőrsöt jelent), másutt modernizmusnak. Sem egyik, sem másik gyűjtőfogalom nem fedi azt, ahogy értelmezzük. A maga korában minden korszerű, java művészet elöl jár és mindegyik modern. A modern szó latin eredetű, de latinban a modo jelentése: éppen most, nyomban, azonnal, tüstént, s csupán átvitt értelemben „ lett végül is a modern: korszerű, időszerű, újszerű, mai. De hát az impresszionizmus óta minden művészeti vállalkozást, mely elvetette az előző kifejezési formákat, s feladatának a művészi forma megújítását tekintette, utólag képzett fogalommal avantgarde-nak nevezünk. Hovatovább az avantgarde- dal is megbékül a közízlés, ha olykor idegenkedik is tőle. De fejcsóválva nézi a mai avant- garde törekvéseket, amelyeket jobb híján neoavantqarde- nak nevezünk, „új előőrsöknek”. Aki komolyan veszi, hogy a művészetek tükröt tartanak saját korunk elé, azok a mai avantgarde-ot valójában bírálatnak, reális tükörképnek tartják, mint elődeiket, mások az értelmiséa kapkodásának, tór- sadalomellenes anarchiának. Az iaazsáq a kétféle véqletes álláspont között van. Ennek az avantgarde-nak csupán távolról van köze a megelőzőhöz. Közvetlenül 1945 után nem is igen mutatkozott az újítás szándéka. Az indulatok nyugovóra tértek, az ember a művészetekben sem kívánta a lázon- aást, s mindenáron úiat. De a 60-as évek táián feltűntek a társadalomból való kiszakadás művészi meqfogalmazásai. A divatossá lett „csak" jellemzi ezt a kiábrándultságból táplálkozó avantgarde-ot, mely éppúgy épít a polgárt hökkentő abszurditásra - krimivel, szexszel, nevetséggel —, mint ötven éve a dadaizmus. Csak ne kelljen unos-untalan az öregek meséit hallani: szegénységről, háborúról, harmóniáról, tisztességről, mert nincs értelme a tegnapnak, nincs a mának és a jövőnek, nincs semmihez, senkihez se közünk, csak önmagunkhoz, csak a múló pillanathoz. Van az avantgarde-nak egy építő, konstruktív vonulata is, gondoljunk a magyar származású Viktor Vasarelyre, Schöf- fer Miklósra. Ök a teremtő alkotásra figyelnek, számukra az avantgarde nem áru, nem a reklám egyik formája, nem egyénieskedés, nem szalonképes előkelősdi, hanem ugyanolyan meggyőződéssel és hittel telített vállalkozás, mint a tegnap avatntgarde-jáé. Kivonulás ez is a megáporodott művészetekből, de nem kiábrándulással. Kétségtelenül van tudományos, racionális vonása ennek a magatartásnak. A tudományok forradalmasították művészeteinket. Nemrégen nálunk is nagy visszhangot keltett a lézerofónia, a lézersugárral előállított, hanggal aláfestett kép. Még aligha tudjuk meghatározni, hogy ez az út merre visz. De ez nemcsak tagadás, ez a lehetőségünkre álló eszközök birtokba vétele. Sok egyéb között említhetjük a neoavantqarde-nak a múltbelihez képest azt az újdonságát, hogy nyitva hagyja az alkotást, s ez az irodalomban ép- pén úgy tünet, mint a képző- művészetben vagy a zenében. Vagyis rábízza a nézőre, az olvasóra, a hallgatóra, hogy ő fejezze be a mű formáját, gondolatát, ritmusát. A tegnapi avantgarde többé-kevésbé lezárta a művet, keretbe fogta a képet, alapra helyezte a szobrot, a kompozíciónak törvényei voltak. A mai avantgarde igyekszik ezektől a formáktól, mint öröklött törvényektől, szabályoktól megszabadulni. Kétségtelen, hogy ezzel bevonja az alkotás befogadóját az alkotó folyamatba, arra készteti, hogy ne alárendelt „műélvező" legyen, hanem tevékeny vállaló is. Ugyanakkor kaput nyit az ötletművészetnek, az egyénies- kedésnek, a mesterkélt individualizmusnak. Ez a veszélye az új avantgarde-nak. A neoavantgarde-ban az elmúlt százhúsz év művészeti kísérletének, az avantgarde-nak minden elemét megtaláljuk, elsősorban a szürrealizmusét. De sem a jégből faraqott szobrokat, sem az agypótló számítógépeket, sem a talált tárgyak művészi rangra emelését nem tekinthetjük művészi vívmánynak. Űj értékrend van kialakulóban, változnak a kifejezési eszközök, módszerek, mint ahogy változik az ember is. Megérthetjük a művészet vívódásait is. Az ötletművészet múló sikereiben azonban szomorú példát látunk, mint követendőt. Ha nem is fogadjuk be egészen, kísérjük figyelemmel, megértéssel napjaink művészetét. A neoavantgarde nemcsak keres, nem csupán korunk igen bonyolult, tisztázatlan képét fogalmazza meg, de tovább élteti a népi művészetek iránti vonzódást, a konstruktívizmus szemléletének értékeit, a szürrealizmus képzettársításának ma már felfoghatóbb emberi tartalmát, hogy csupán néhány pozitív jelenségre figyelmeztessünk. És itt találkoznak korunk reálisabb útjaival, a kritikai realizmussal — kerülő utak az egyenesebbel. — Vége — KOCZOGH ÁKOS Táblaképfestészetünk és fa- szobrászatunk emlékeiből kevés maradt ránk a XIV. századból és a XV. század elejéről, bár a történeti kútfők és az újabb műemléki feltárások az egész országban virágzó művészeti tevékenységről számolnak be Nagy Lajos és Zsigmond uralkodásának idejéből, amikor hazánk a széles körű nemzetközi kereskedelem és diplomáciai kapcsolatok folytán Európa egyik központja volt. Műkincseink java azonban a török- dúlás idején elpusztult. Az emlékanyag legnagyobb része a harcoktól megkímélt területeken, az egykori Felvidék és Erdély kis templomaiban maradt fenn. A fára festett táblaképek és faszobrok a XIV. század második felében honosodtak meg. A táblaképeket és faszobrokat építészeti együttesbe foglaló szárnyas oltárok művészete a XV. század hatvanas-hetvp- nes éveitől a XVI. század elejéig virágzott. Ismert XV. századi oltáraink legjava a felvidéki templomokat díszítette, az erdélyi alkotások a XVI. század első feléből maradtak ránk. Egy-egy nagyobb templomban, mint Bártfán az 1460-as években készült egykori főoltár mellett tizenegy XV-XVI. század eleji szárnyas oltár áll még ma is, de a kisebb plébániatemplomokban sem ritka a több oltár. A XV. század jellegzetes alkotásai a középkor színpom- pás őszét vázolják feí. Főleg a Szepességből származnak, ékes tanúbizonyságául annak, hogy ebben az időben már nemcsak a királyi udvarhoz tartozó előkelők, főpapok, nemesek tettek oltáralapító adományokat, hanem a gazdag városi polgárok is. A kisszebeni szárnyas oltáron — amely a legnagyobb méretű múzeumi tulajdonba került szárnyas oltár, későgótikus oltáraink különösen jellegzetes, impozáns darabja — a templomot ábrázoló oltárszárnyon ott térdel a polgári donátor (adományozó). Az Anjouk korának széles körű nemzetközi . kapcsolataira utalnak a faszobrok is. Az úgynevezett első toporci Madonna bájos mosolyával, zömök alakjával, testének enyhén hajló S- vonalával a francia székesegyházak oszlopszentjeinek távoli rokona, az 1360—70 között készült légiesen karcsú szlatvini Madonnához hasonlóan. A Magyar Nemzeti Galériában láthatók hazai szárnyas oltáraink válogatott darabjai. Az 1400 körül Európa-szerte elterjedt „szép Madonnák" csoportjába tartozik a második toporci Madonna (1420—30). A szép Madonnák lágyan mintázott típusát idézik a budai királyi vár női szentjei, torzói és egyedülállóan szép lánykafejes gyámköve, bizonyítva, hogy ez a stílus az ország középpontjából sugárzott ki a távolabbi, északi vidékre. A szárnyas oltárokon a szentek történeteiben az írástudatlan nép számára a művészet eszközeivel öntötték formába a bibliai eseményeket, hogy a látásélmény által neveljék erkölcsüket, emeljék áhítatukat. A céhes szobrászok és festők a maguk ismerős kisvárosi környezetét, saját életmódjukat ábrázolták a szent jelenetekben, kortársaikat örökítették meg a bibliai alakokban, naív elrajzo- lással, de jól felismerhetően. Az 1510—1520 körüli évekből származó lippai Mária születése oltár középképén egyszerű, megkapó falusi jelenet látható: a szülés után kimerült, hátra- hanyatló Szent Annát levessel eteti férie, Szent Joachim, az ágy lábánál a leples kis Máriát dézsában fürdetik a segédkező asszonyok. A Szepességből származó Szent Brúnó és társának jelenlétét ábrázoló képre a kölyökkutyát is odafestette ismeretlen festője. A középkori szentábrázolások megoldásai évszázadokon át öröklődtek ugyan, de egy-egy iskolateremtő nagy művész, mint a lengyel Wit Stwosz új kifejezési formákkal töltötte meg a réqi tartalmat. Lenqyelor- szág és Magvarország története az Anjou-kortól kezdve szorosan összefonódott, különösen Krakkó és a Szepesség közt volt állandó kapcsolat. így szinte természetes, hogy a legszebb szepességi emlékeken a kisszebeni Szent Anna és Angyali üdvözlet oltár elragadó Szűz Mária- és Szent Anna-figurái- ban és a jánosréti Szent Mik- lós-templom Passió oltárának (1480-90) figuráiban is a nagy mester hatására bukkanunk. A jánosréti mester a bányavárosi művészet egyik legjelentősebb egyénisége volt a XV. Madonna Turócbéláról (1480-90 körül) század utolsó harmadában, akinek másik ismert alkotása a garamszentbenedeki Kálváriaoltár középképe és predellája az esztergomi Keresztény Múzeumban látható. A felvidéki művészet szepesi, sárosi és kassai iskolái mellett a bányavárosok művészete mutat egységes arculatot. (Jánosréti szárnyas oltár.) A XV. század utolsó harmadának méreteivel és művészi értékével egyaránt kiemelkedő alkotása a kassai Szent Erzsébet főoltár (1475—1485), amely a mai napig a Dómban látható. A század végén a realizmus fokozatosan tért hódított, amely a kisszebeni Angyali üdvözlet oltár figuráin, a későgótikus oltárok udvari dámákat ábrázoló szentfiguráin, a Katalinokon, a Dorottyákon szemléletesen követhető. Elegáns, finom arcú hölgyek köszöntik egymást kecses hajlással a későgótika utolsó nagy mesterének, M. S. mesternek Selmecbányái oltárképén, hazai oltárfestészetünk kiemelkedő remekén, a Mária és Erzsébet találkozása című jelenetben. A XV. század második felében, Mátyás király korában a királyi udvarban már az új szellemi áramlat, a reneszánsz hódított tért, a vidék művészi központjaiban azonban a gótika élte utolsó időszakát dúsan faragott csúcsíveivel, mérmű- veivel. A reneszánsz térformálás a félköríves záródású, 1543- ból származó csikménasági oltár architektonikus kialakításán már nyomott hagyott, festett tábláin is az új sítlus természethez közelítő realista ábrázolásformái uralkodnak. A Dó- zsa-felkelés évében, 1514-ben készült Krisztus ostorozása oltártáblán ismeretlen erdélyi festője Jézus megkínzatásának ürügyén saját zaklatott korát, a parasztok emberfeletti szenvedését örökítette meg. A kínzók, a korabeli előkelő főurak, főpapok köntösét viselik, akiknek kíméletlen hatalomvágya, tusakodása a mohácsi pusztulásba döntötte az országot. BRESTYÁNSZKY ILONA Victor Vasarely: Tau-ceti (1965) Szenes Zsuzsa: Ami korábban használati tárgy volt, ma disz (tárgy- és gyapjúhímzés, 1975) MS mester: Mária és Erzsébet találkozása (1506)
