Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-21 / 299. szám

1982. december 21. 4. Képújság Moziban Hófehérke és a hét törpe Színházi esték Szomory színeváltozása Műsorblokkokról Könnyű helyzetben van a kri­tikus. ha olyan műről kell írnia, amit mindenki ismer. Ráadásul, ha a világhírű és már soka'k ál­tal a legmagasabb rangú jel­zőkkel mélatatt meseíró, Grimm művéről, meséjéről van szó. Nem hiszem, hogy akad, aki ne ismerné a történetet. A ren­dező, Walt Disney neve is is­merős a moziba járók előtt. Be­ülve a nézőtérre, biztos voltam abban, hogy remekművet lá- tunlk. És ebben a várakozásban nem iis csalódtam. Rengeteg humorral, bájjal, kedves ötle­tekkel gazdagítva írták át film­re Grimm halhatatlan meséjét. Tudor, Vidor, Morgó, Hapci, Szendi, Szundi és a kedves kis Kuka alakja mind-mind telita­lálat. Mindegyikük önálló jeli- lem és gyávaságukban is ked­ves szeretetre méltó figurák. Ebben az esetben szólni kell a magyar szinkronról is, ami szin­tén nagyon jól sikerült. Walt Disney filmjét tönkre tehette volna a nem megfelelő szink­ron. Szerencsére ez nem követ­kezett be. A magyar szöveg, a versek, a rímek, a poénok al­kalmazkodtak a film hangula­tához. Nem tudom, hogy a for­dítók mennyire tértek el az ere­deti szövegből, de amit kap­tunk, az a rajzfilmszövegek kö­zül is kimagasló volt. A szekszárdi Panoráma mozi­ban egy hétig vetítették zsú­folásig telt nézőtér előtt. Bizo­nyára hasonló lesz a siker a megye többi mozijaiban is. És remélhetőleg másutt nem tesz­nek elé egy megfehetősen hosz­szú — bár érdekes — csak ép­pen a gyerekek figyelmét le­ik ötfui nem tudó kísérőfilmet. Mert Szekszárdon esténként kö­zel félezren várták, hogy mikor lesz végre vége a kísérőfilmnek és jönnek kedvenceik: Hófehér­ke és a hét törpe. Tamási János Hófehérke ébredése Cs. Szabó László: Alkalom Kossuth könyvek Szocializmus és személyiség A személyiség sokoldalú fej­lődésének problémáit számos társadalomtudomány kutatja. Hat szocialista ország politikai kiadójának egy üttmköd ősekép­pen jelent meg a halt szocialista országban a Szocializmus és személyiség című kötet. A szov­jetunió, Bulgária, Csehszlovákiai, Lengyelország, Magyarország és a Német Demokratikus Köztár­saság e témakörrel foglalkozó tudósat közös kötetben próbál­ták tisztázni a szocializmus és a 'személyiség bonyolult össze­függéseit, illetve ennek főbb kérdéseit. A marxista személyiségelmélet szemben áll az elvont, örök és ezért történelmen kívüli szemé­lyiség-értelmezéssel, de vitatko­zik azzal a nézettel is, ami a személyiséget csak mint bioló­giai mechanizmust vizsgálja. A marxista személyiségeimélet alapkérdése, hogy az emberi lényeg nem valamiféle elvont­ság, hanem az a társadalmi vi­szonyok összessége, eninek meg­felelően kifejthető, elemezhető, ha megállapítjuk gazdasági, po­litikai, jogi státusának egységét, az embernek a kor kultúrájá­hoz, a műveltséghez, az er­kölcshöz és a művészethez való kötődését. Emellett természete­sen figyelembe kell venni, hogy ez nem valamifélte passzív vi­szony, a személyiség egyúttal alanya is a ársadalmi viszonyok­nak, a kultúrának. Ugyanakkor figyelembe kell venni a cselek­vő, aktív szubjektum szerepét is. Mindjárt az első tanulmány részletesen elemzi a személyi­ség marxista fogalmát, bebizo­nyítva a biológiai és a társadal­mi tényező egységét az ember­ben. A marxista személyiség- kutatás még több részletkérdés­ben nem jutott egységre, viták vannak és lesznek is a marxista tudósok között. Ez a könyv azon­ban ,nsm o különféle nézetek szembesítését tűzte ki célul, ha­nem azoknak az alapkérdések­nek a megvilágítását, amelyek­ben a marxista tudomány már elvégezte az elemzést és egyet­értésre jutott. Könyv Napjainkban mintha érdemes lenne esszét írni. Az igazi esz- széírónak ez persze eszébe se jut, de a műfaj sok talmi csil­logásra is lehetőséget ad, ál­műveltség és álértékek fitogta- tására. Éppen ezért valósággal megható olvasni, hogy miként vélekedik minderről Cs. Szabó László, akinek ugyan joga van magát nemcsak esszéírónak tartani, de mivel ebben a leg- nagyobbakéhoz foghatót alko­tott, mi mégis hadd soroljuk ide. Az alábbiak az „Alkalom" című, a Gondolatnál megjelent kötet bevezetőjéből származ­nak : „Növekvő vonzása, mint egy beavatott aranycsinálóköré, a közelmúlt titkai felé forduló fia­talokra összefügg a harmincas és negyvenes évek csalogató misztikájával, amelyben egye­lőre több a hézagos legenda, mint az egykorú szellemi légkör és társadalmi hatás helyes is­merete... Megható a mélyében lappangó, sejtelmes nosztalgia valami elveszett kincs után va­lahol egy letűnt Európa tófene­kén, ugyanakkor nyugtalanító, mert leegyszerűsítő, rest gon­dolkodásra vall: eggyel több sajátosan magyar intellektuális torzulás." . Cs. Szabó a mondott kornak egyrészt tevékeny szereplője volt, másrészt a jelek szerint külföldön töltött évei ellenére se szellemi emigráns. Mindez tehát rá nem vonatkozik. A múlt elemzésének bensőséges Akinek van humorérzéke, az olykor szívesen néz görbe tü­körbe, hiszen a torzítás az igazsághoz is közelebb vihet. Galsai Pongrác vasárnap dél­után a Kossuth-on bemutatott hangjátékáról ezt nem lehetett elmondani. Az „Irodalmi foga- dóinap" ad abszurdum torzított!. Sietve meg kell kérni az olva­sót, hogy valahogy el ne higgye. A szerkesztőség nem apácazár­da ugyan, de nyomokban se hasonlít az 1910-es, netán 20-as évek redakcióihoz, melyeket igénye, a finom stílus és ami nélkül mindez meddő lenne, az összefüggések elemzésére alkal­mas, átfogó műveltség annál inkább. A „fölényes műveltség” kifejezést azért lenne helytelen használni, njert Cs. Szabó min­den, csak éppen nem fölényes. Inkább alázatos. Alázatos ak­kor is, ha messze a határain­kon kívülről nyújtja irodalmunk századainak átfogó elemzését (A magyar költészet századai), Victor Hugónál tesz látogatást (A száműzött sziklája), Henry Moore művészetének mélysé­geibe száll (A titánok vissza­térése), vagy az elbűvölően tisz­ta lelkű Mikes Kelement ülteti szinte az asztalunkhoz. (A fél­hold jegyében.) A kötet harminc írása tömény tökély. Az nem az olvasóra tar­tozik, hogy a szerkesztő és a szakmai ellenőrzést végző Bé- ládi Miklós mennyi időt szentelt a kétségtelenül nagy életműből történt válogatásnak. Cs. Szabó termékeny író. Mindenhogyan jól tette, hogy megtette, hiszen az „Alkalom" írásainak elfoga­dása része egy nagy dialógus­nak, ami mindenhogyan jó. Be­fogadást viszont nem. okvetle­nül kell jelentenie, hiszen ahol ketten beszélnek, ott a kölcsö­nös meghallgatás biztos, az egyetértés korántsem. De mi­ért is kellene mindenkivel egyetérteni, akinek képessége­it lehetetlen nem elismerni...? ORDAS IVAN Galsai se látott, éppen ezért nem is tudott megírni. Irodalmi szerkesztők a megmondhatói, hogy dilettánsokban, levakarha- tatlan és ugyanakkor rámenős lírikusokban nincs ugyan hiány, de még a torzképük se olyan, amilyennek ebben a hangjáték­ban „rajzoltatott". Egyébként miért is ne lennének? Sokkal ke­vésbé veszélyes, ha valaki kín­rímeket farigcsál, Ynintha kira­katokat zúz be féltéglával. Az irodalmi szerkesztőkért se tud a hallgató könnyet ontani (Kállai Rádió Irodalmi fogadónap Három évtized nagy sikerei után a harmincas évek köze­pére elhalványult Szomory De­zső művészete, Wagnerből táp­lálkozó és a szecesszióban gyö­kerező stílusa megkopott, vagy ami ennél is rosszabb, ellenté­tébe fordult, mesterkeltté vált, s aki ma kézbe veszi Szomo- ryt, nem egyszer úgy érzi, mint­ha Karinthy paródiáit olvasná. (Meghágták már a dörgösök? — kérdezi „Pompadur" forrón.) Szomory nem vált stílusterem- tővé, s az elmúlt évek színházi felújításai sem hozták meg re­neszánszát, azt sejtetve, hogy jelentősége periférikus volt, s az irodalomtörténetekben is be kell érnie egy mellékmondatnyi hellyel. Szegvári Menyhért kegyetlen kísérlete most nemcsak meg­fosztja minden lehetséges pá­toszától Szomoryt, de visszájára is fordítja a „nagy ember", Sza- bóky Zsigmond Rafael történe­tét, megváltoztatva az eredeti címet is, s a Hagyd a nagy­papát inkább francia bohózatra utal, mint egy ibseni hős fenn- költ drámájára. Ami létrejön, tipikus abszurd színház, abszurd szituációkkal, melyben az ere­deti szöveg is önmaga paródiá­jaként hat. A kísérlet kitűnően sikerült, főleg az első részben. S itt rög­tön hozzá kell tennünk, hogy a Szabóky Zsigmond Rafael nem tartozik Szomory jó darabjai közé, a nagy formátumú hős sorsa zsákutcába jut, s Szomo­ry maga sem tudja, hogy a pá­tosz vagy az irónia illik-e job­ban kompromisszumot kereső hőséhez. Ezen a ponton Szeg­vári Menyhért is elbizonytala­nodik, a második rész- veszít nyelvöltögető vidámságából, melodrámába hajlik, s akár együttérzésünk is kísérhetné a „nagy ember” bukását. így is jó mulatság a visszá­jára fordított Szomory-mű, bár a szerző — semmi kétség -, nem hagyná szó nélkül ezt a tiszteletlenséget. Nekem elő­adás közben egy novellája ju­tott eszembe, melynek főúri hő­se szenvedélyesen zongorázik. Egy reggel holtan találják, sem­mi kétség, bűncselekmény tör­tént. A vizsgálat rövidesen meg­állapítja, hogy a gyilkos a főúr lányának udvarlója, aki azzal védekezik, hogy meg kellett öl­nie az öregurat, mert aki ilyen rosszul játssza Beethovent, ha­lált érdemel. Ügy gondolom, Szomory is így vélekedett volna Szegvári Menyhértről, mert saját jelen­tőségét illetően nem volt kétsé­ge, hogy a legnagyobbak között a helye, akinek minden sorát ünnepélyesen szabad csak el­mondani. Szegvárinak egészen más a véleménye, s amíg bírja szusszal, kitűnő színházat csinál kitűnő művészekkel, mi pedig Somory rovására jól mulatunk, akkor is, ha csak jókedvű kísér­letnek tekinthetjük a pécsi szín­ház előadását. Vári Éva, Lang Györgyi, Kosz- ta Gabriella, Lobancz Borbála, Újlaki László, Kovács Dénes, Paál László vállán nyugszik a legnagyobb teher, de a többiek is megtanulták, hogyan fordít­sák paródiába a Szabóky Zsig­mond Rafael ünnepélyes páto­szát. CSANYI LÁSZLÓ Ferenc messze szokott formája alatt játszotta ezt a szerepet), hiszen végtére azért is kapják a fizetésüket, hogy a dilettán­sokkal megküzdjenek. Mindettől persze az „Irodal­mi fogadónap" lehetett volna a Rádiószínház egyik sikeres be­mutatója is. Ha írója megszer­keszti, ha szereplőibe életet le­het lehelni, ha fordulatai jó­részt nem előre kiszámíthatók... és még egy sereg ,,ha"-val le­hetne folytatni. Persze, az se utolsó eredmény, ha jó színé­szekkel (Kállai, Lukács Sándor, Mensáros, Tomanek, Harsányi Gábor, Temessy Hédi, Béres Ilona, Csákányi László) sikerül rosszul játszatni. Eredmény: — csak éppen ne­gatív. A műsorblokk - amennyiben helyesen fogalmazzuk mon­dandóinkat -, egy közös cél érdekében létrehozott, változa­tos szerkezetű tömb, melynek részei az egészet, az egész pedig a közönség szórakoztatását, okulását szolgálja. Ez minden bizonnyal nagyobb szerkesztői felkészülést, átgon­dolt tervezést igényel, mint a kisebb lélegzetű műsorok ösz- szeállitása. Ámbár végeredményben a néző ritkán él olyan kritériumokkal, hogy „kicsi" vagy „nagy". Szivesebben hasz­nálja a „jó" vagy „rossz" minősitést és a kettő között elő­forduló sokféle átmenetet. Az elmúlt szerdán Jő.35-től 22.25 óráig képernyőre került Szovjet est-nél a mérleg nyelve a képzeletbeli -{—jel felé hajlott. Folklórműsor, történelmi tárgyú kisfilm, majd gye­rekeknek szánt, utóbb pedig az Üzbegisztánról szóló föld­rajzi ismeretterjesztés, kiegészítve a Nahodkát bemutatóval, eleven volt és a figyelmet lekötő. Végül pedig az elbűvölő­en kedves „Moszkva nem hisz a könnyeknek", amit szőkébb családommal végignevettünk és együttesen se értettük meg a címét. Műsorblokknak kell tekinteni a Vasárnap délután címüt is Vágó István mindig kitűnő és Wisinger István lényegesen (mondjuk így) tartózkodóbb stílusú műsorvezetésével. Az, hogy mikor, kikhez látogat el a tv, nem a mi dolgunk. A vendéglátók általában érdekes emberek, jelen esetben a repülőgép-mérnökből lett festőművész és a morzsalapátokat gyűjtő orvosprofesszor egyaránt az volt. Pintér László, bel­giumi étterem-tulajdonosból magyar futballista menedzser­ré vedlett „közéleti személyiség" szintúgy, aki ismét bepil­lantást engedett e nemes sportág kulisszái mögé. Megerő­sítve abbéli véleményünket, hogy ezeket a kulisszákat ta­nácsosabb alaposan eltakarni. Lehetőleg vasfüggönnyel. A minden tiszteletet megérdemlőén ernyedhetetlen izlés- védő Ráday Mihály, most a karácsonyfadíszek között talló­zott. Melyik giccs a giccsesebb, a régi-e, avagy az új? Ne­héz eldönteni, nem is sikerült, de színesítette a Vasárnap délutánt, aminek egésze azért lényegesen kevésbé tűnt át­gondoltnak, mint a korábban említett szovjet műsorblokk. Mindenkit minden áron nem sikerülhet szórakoztatni, itt mintha ez lenne a „koncepció". Kitűnő gondolat volt vi­szont „Sova-lőorvos" meghívása egyenesen a városszéli kór­házból, aki még elfogadható magyar beszéddel is meglep­te a nézőket. Sajnos, a vele folytatott beszélgetés ürügyet szolgáltatott egy morbid műtőbaíett részleteinek bemutatá­sára, amivel a jelek szerint már a szilveszteri műsor vetette előre árnyékát. Ha lenne az árnyékoknak színskálájuk, úgy elmondhat­nánk, hogy ez nagyon sötét volt. . . (ordas) Der Königin von Ungarn Lied A pécsi stúdió Unser Bildschirm című műsorának külön­kiadása igazi meglepetés volt, s nemcsak néprajzi, hanem irodalomtörténeti, sőt, filológiai kérdések sorát veti fel. A magyar-német kulturális kapcsolatok kérdése sok kutatót foglalkoztatott, azonban jószerint teljesen elhanyagolt terü­let a magyarországi németség és az őslakos magyarság kulturális érintkezése, egymásra gyakorolt hatása. A kezdet messze nyúlik s itt a Carmina Burana dalainak továbbélé­se épp olyan fontos, mint Balassi Bálint és Jakob Regnart feltételezhető találkozása, vagy éppen a műsor címéül szol­gáló Der Königin von Ungarn Lied, ami a mohácsi csatában elesett II. Lajos özvegyét, Mária királynét siratja el. Irodalom és népi ihletésű versek találkoznak, s Bükkösdi László filmje feltehetően hasznos ösztönzést jelent a leg­különbözőbb szaktudományok művelőinek. Fontos is lenne, mert irodalom- és művelődéstörténet éppúgy nyer vele, mint a néprajz. Nagyon szép film, s ez a látványra is vonatkozik, mert megrendezettsége természetesen illeszti egymáshoz a kü­lönböző elemeket, verset, táncot, zenét s a megértéshez feltétlenül szükséges ismeretterjesztő szöveget, amit Stangl Márta mond el. A szereplők, hivatásosok és amatőrök, a ki­vételes feladatot átérezve szolgálják a műsort, s a Bakfark lanttriónak és a Kecskés-együttesnek méltó társa tud lenni a solymári asszonykórus. Rippl-Rónai emléke Rippl-Rónai József hazatérve Párizsból első pesti kiállí­tásának bevételéből vásárolta a Kaposvár melletti Róma- hegyen ma is meglevő házát, s ettől kezdve szinte kizáró­lag itt élt, dolgozott, ami egyben azt is jelentette, hogy Kaposvár a magyar művészei egyik központjává változott. A rómahegyi villában a századelő csaknem minden kiváló­sága megfordult, Ady éppúgy vendégeskedett itt, mint Medgyessy Ferenc és Szabó Lőrinc. Jóstay György filmje a rómahegyi villa világát és han­gulatát idézte fel, megszólaltatva két szemtanút is, Takáts Gyulát, a költőt, aki fiatalkorában festőnek indult és Martyn Róbertét, aki Rónai mellett élhetett s tanúja volt az itteni mozgalmas életnek. Szavuk nyomán valóban megelevene­dett a múlt, s személyes emlékezésüket hasznosan egészí­tette ki Laczkó András irodalomtörténész, tényeket sorolva fel Kaposvár és a rómahegyi villa irodalom- és művészet- történeti eseményeiből. A film legfőbb értékét azonban a mesterien fényképezett Rippl-Rónai festmények jelentik, Bárány György vezető ope­ratőr itt valósággal remekelt, mert úgy éreztük, hogy ottho­nunk Rónai-képekkel lett tele, a mester személyes jelenlé­tét is sugallva. Cs. L-s. -n.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom