Tolna Megyei Népújság, 1982. december (32. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-18 / 297. szám

A^nÊPÜJSÀG 1982. december 18. Késes emberek - kések nélkül A Szarka házaspár Wolfgang Ebert: Béke - amerikai módra Kovács Gábor tárgyalóaszta­lánál ülünk, itt nem egy al­kalommal történt fontos szemé­lyi és termelési kérdésekben döntés. A termelésirányító fő­osztály vezetője most nem szi­gorú vágóhídi dolgokról beszél, hanem három fiatal munkatár­sáról, akik oszlopai a termelés­nek, középvezetők. Őket várjuk. Amíg az üzemből feljönnek, azt latolgatjuk, hogy miként fogad­ják majd azt a kérést, hogy nyilatkozzanak, hogyan érzik magukat az új üzemben — ala. p hókként? Szarka István nyit elsőnek a főosztályvezetői irodába, mögöt­te felesége, — s végüJ Szarka István művezetője, Czemmel Já­nos. — Két éve múlt, hogy itt dolgozom az új húskombinát­ban, de 1974-től vagyok a vál­lalat alkalmazottja, tehát nem ma kezdtem a húsosszakmát. Kaposvárott kezdtem, aztán Pá­pa, majd Budapest, majd me­gint Kaposvár és végüli Szek- szárd — ezek az állomásaim. Azt hiszem itt ki is kötök vég­érvényesen. — Lakáshoz a vállalat jutta­tott bennünket — folytatja Szarkáné férje történetét —. Kaposvárott ismerkedtünk meg, én is ott tanultam a húsos- szokmát, aztán összehazásod- tunk, én művezető vagyok. Né­gyen vagyunk női művezetők a sok késes férfi és nő között. — Minden reggel két gyerek­től köszönök el, a feleségem is itt dolgozik a húskombinátban, én vagyok Szarka Pista műve­zetője, nyolcvan ember tarto­zik a kezem alá — mutatkozik be Czemmel János. — Buda­pesti gyerek vagyok, ott tanul­tam a szakmát, s úgy tűnik, itt maradok végérvényesen. Meg­szerettem a tájat, az embere­ket, vannak barátaim, jó körül­mények között dolgozhatunk, mi kell még? — kérdezi. A szekszárdi húskombinát fiatal üzem. Az alkalmazottak, munkások átlagos életkora nem éri el a harminc évet... S egy­re jönnek a fiatalok, táv.ozni alig-alig vállalkozik valaki, leg­inkább csak olyan, aki nem bír­ja a vérszagot, nem tud alkalmazkodni a folyamatos, szalagszerű munkarendhez, a nagyfokú tisztasághoz, fegye­lemhez. Akik a három fiatal­emberrel együtt végeztek, mind beilleszkedtek a termelés folya­matába, a kollektívába. — Tudja, csak az a bajunk — mondja Szarkáné —, hogy van egy időszakunk, amelyen át kell vergődnünk, és akkor flottul mennek majd a dolgok. Az a sok szakmunkás, aki ve­lünk egy időben végzett, vagy egy-két évvel később, ezekben az években mind „foglalt" — a nők jórésze gyesen, a fiúk meg katonák. Jövőre például ötven fiatal jön vissza — lesze­relésük után — és. már alig várjuk őket, ők meg azt, hogy odaállhassanak a vágóvanalon a munkahelyükhöz. — Leveléket is kapunk a fiúktól, az asszonyok pedig be­jönnek, s érdeklődnek. Ez a kapcsolat természetesen lassan alakul ki, de mindig tudjuk, ki­vel miként beszéljünk, megis­merjük az új embert, és segít­jük beilleszkedni. Amikor hoz­zám beosztanak egy új embert, akkor ott vagyok q felvételnél, illetve megkérdezik tőlem, hogy vá l la l om-e? Persze Iteülünk, be­szélgetünk a munkáról, arról, hogyan akar itt dolgozni, helyt­állni, hosszú távra jött-e, vagy csak beugrott egy-két hónap­ra. Négy-öt nap után már meg tudom mondani, hogy az újon­nan jött emberből lesz-e hús­ipari munkás. S ha netán az én csoportomban, a sonkaüzem­ben nem felel meg, javaslom könnyebb, „lazább” vagy olyan munkahelyre, amely az egyéni­ségének leginkább megfelel. Czemmel János tehát a ta­pasztalt művezetők közé tarto­zik. És Szorkáné? — Manyinak szólítanak. Fő­leg asszonyok és leányok tar­toznak hozzám. Jó hangulat, megértés, a szokásosnál nem több vita, és nagyon szapora murika — ez jellemez bennün­ket. Elfogadják az ember uta­sítását, sőt, úgy szoktattam be- osztottaimat, hogy azonnal szóljanak, ha valahol hibát ész. Jelinek, vagy javaslatuk van a munkával, az üzemi renddel kapcsolatban. Olyan békés- Csa'ládias a hangulat, persze nemcsak az én csoportomban, hanem már az egész vállalat­nál, vagy legalábbis legtöbb helyen kialakult az a légkör, amely a húsipari üzemekben mindenütt megtalálható. So­mogy megyében születtem, s különbséget tudok tenni az ot­tani és az itteni emberek kö­zött. A Tolna megyeiek mintha kezdetben kissé zárkózottak volnának, de később a munka­társi kapcsolat oly erőssé válik, hogy azt a „kedélyesebb” so­mogyiaknál nem tapasztaltam. Pedig ott is sok emberrel dol­goztam együtt. Tudja, itt ne­künk középvezetőknek különö­sen sok gondot okozott az, hogy a környékből, sok helyről jár­nak hozzánk dolgozni. Viszont sikerült a munkát úgy szervezni, hogy egy-egy községből egy műszakba tudjuk beosztani, le­hetőleg egymás szomszédságá­ba a bejáró asszonyokat. Tehát ők megszokták egymást, a fa­luban nincs „hét lépés”, itt sem lehet. így aztán munka közben, ha beszélgetnek, az jó, de ez­alatt soha nem áll meg a ke­zük. Mint női művezető persze könnyebb helyzetben vagyok, ha „asszonyügyekről" kell szól­nom, döntenem. A kétéves húskombinát dol­gozóinak száma meghaladja a kétezret. Ök hárman, beszélge­tő partnereink az átlagot kép­viselik, az átlagos hangulatot. Munkahelyek százain most, ezekben az években válik ha­talmas erejűvé a húskombinát kollektívája. Ezt alakítják, erő­sítik olyan fiatal emberek, mint Szarka István, a felesége és Czemmel János. PÁLKOVÁCS JENŐ GOTTVALD KAROLY A világ különböző országai­ból érkező riasztó jelenségek hallatán egy csepp biztos tu­datra akartunk szert tenni. Ezért amerikai barátunkhoz, Jeffhez fordultunk, a százszá­zalékos reaganistához. — Jeff — kérleltük, miközben a vállára tettük a kezünket -, mondd meg őszintén, milyen perspektívái vannak a béke el­érésének? — Ti mindig csak a békéről tudtok papolni — morogta kel­letlenül Jeff. - Megmondom nyíltan: a béke elérésének most kedvezőtlenek a kilátásai. — Mi ennek az oka? - érdek­lődtünk remegő hangon. — Oka több is van, de a leg­főbb az, hogy mindenütt jelen vannak az úgynevezett béke­barátok. Ha ők annak idején nem tiltakoztak volna olyan dü- hödten a neutronbomba ellen, akkor nekünk nem most kelle­ne elkezdenünk a gyártását. Ez egymagában több évre vissza­vetett bennünket. Ami pedig a szárnyas rakétákat illeti, itt is minden eltolódott 1985-ig. így tehát fokozott háborús veszély áll fenn. — Kérdő tekintettel néztünk barátunkra. - Az oro­szok napról napra gyengébbek lesznek, így tartja külügyminisz­terünk, és ezért veszélyesebbek — magyarázta Jeff. Ekkor abszurd gondolat fo­gant meg az agyunkba, amit legott ki is mondtunk: — Lehet, hogy ha a Nyugat egy kissé gyengébb maradna, a Szovjetunió pedig egy csöp­pet megerősödne, ez elég is lenne a békéhez? — Ez a legnagyobb hülyeség! — kiáltott fel Jeff. — Mi lesz ak­kor azzal a másfél trillió dol­lárral, amit a hadikiadásokra akarunk fordítani az elkövetke­ző öt esztendőben? Akkor az egész kárba veszne! — No jó, de addig miért fo­rog veszedelemben a béke ügye? — Azért, mert fennáll annak a veszélye, hogy elsőként ne­künk kell nukleáris csapást mér­nünk, és ezzel egyidejűleg meg kell előznünk" az oroszok vála­szát. — Tehát az ellencsapástól nem kell félnünk? — Természetesen nem - in­gatta a fejét Jeff. — Ha a má­sodik nukleáris csapásra gon­doltok, akkor nincs mitől félni. Ám e célból Trident rakétákat kell harckészültségben tarta­nunk 1400 robbanófejjel. Megkérdeztük Jeffet, ugyan mire kellenek a Tridentek. — Ó, nagyon egyszerű az egész — válaszolta nevetve. — ítéljétek meg magatok: 100 robbanófej az ellenség katonái­nak 15 százalékát képes a más­világra küldeni, 400 pedig már 74 milliót. — Ez némiképp a többszö­rös megsemmisítésre emlékeztet — jegyeztük meg, és ettől egy kicsit kiborultunk. — Ha a béke megőrzéséről van szó, akkor keménynek kell lennünk, mint a futballban nem pedig kisasszony módrc finomkodni - világosított fel bennünket Jeff. Ekkor föltettük neki a követ­kező kérdést: — És hogy áll a dolog a fe­szültség csökkentésével? — Nyilván megnyugszotok, ha azt mondom nektek, hogy an­nak vége. — Hiszen az nagy boldog­ság, ha soha nem lesz háború — mondtuk neki felindultan —, miután mindkét nagyhatalom tudja, hogy ez szörnyű pusztí­tásokat hozna a számukra, és hogy egy elkövetkezendő hábo­rúban nem lesznek se győzte­sek, se legyőzöttek. Jeff erre hanyagul legyintett: — Ti nyilván átaludtátok a legújabb eredményeket, ame­lyeket a fegyverkezés területén értünk el. Reagan tanácsadói azt tartják, hogy képesek va­gyunk az eljövendő háború megnyerésére. Csupán több pénzt kell fordítani a fegyverek gyártására, és nem szabad fél­ni a bevetésüktől. Vannak az életnél fontosabb dolgok is ... Vagy ti már annyira megfertő­ződtetek az amerikaellenesség- gel, hogy másként gondoljátok? (Zahemszky László fordítása) „A világ összes női praktikáját férfiírók találták ki.” Ezt akár olvashattam is volna valahol, de nem... valami zavaros szerelmi .történetet néztem a televízióban, így jutott eszembe. Szép, kerek, végleges mondat. Csoda-e, ha magam is meg­kíséreltek elmondani egyet? Valaha sokat jártam vidékre, s talán azért, mert elégséges időm volt, összeakadtam Annával. Mint hamarosan kiderült, Anna elvált asszony, egy fiúcskát nevel, akit klarinétozni tanít­tat. Erről beszélt a legszívesebben. Zajos hangszer, próbál­koztam az azonnali visszavonulással, de Anna, egészséges gömbölydedségéveli és beígért tárkonyos bablevesével ellen­állhatatlannak látszott. Tudta1, hogy nős vagyok, hogy két fiam van, de ez valahogy inkább ártatlanságomat juttatta1 eszébe, nem a bűneimet. Első erejével sütött ránk a Nap, tekeregtünk a buszpályaudvar és a vasútállomás közti hosszú fasorban. A gyerek klorinétórán volt. Nagyon szép lakásom van, mond­ta Anna egy egészen zavarosra sikeredett mondatomra vála­szolva. Akkor jó, mondtam, mert arra nincs pénzem, hogy órákon át üljek a presszóban, az étteremben. Nálam is van pénz, nevetett Anna. És boldogan mesélt tovább az életéről, a kisfiáról, a klarinét csodálatos hangzásáról, és hogy milyen sokat fejlődött a játékban a kisfia. Lám, egy elvált asszony. Gondozott, ápolt, mértéktartóan összetett lelkületű. Gesztenyebarna, dús haja, szeretetne szom­jas lénye, és e lény lakása együtt hatott meg. A férje hagyta rá a lakást, d férjek pompás fitíkók, a férjek akármit ott-, hagynak egy otthagyható feleségért. A gyerekről beszéltünk. Igen,, hiányzik neki az apja, az a drágalátos, de néha eljön, megjelenik, minit térítőn a folt, és elviszi Zsoltikát, egy másik városba. És miért váltatok el? Okos kis kérdés. Hogy szoba, don kóricálhassak veled, örökösen féltékenykedett, nem ül­hettem le egy kávéra a barátnőimmel se. Se? Én hűséges va­gyok. És így jobb? Sokkal jobb. Talán még a gyereknek is. Nincsenek veszekedések, több ideje jut a tanulásra, a külön­órákra, énrám. így beszélgettünk a szép tavaszi fényben, a fű elegánsan zöldeHt, egészséghozó nyár ígérkezett. Séta közben közösen bevásároltunk, megvettük a bableveshez illő füstölt húst, te­jet a gyereknek, kenyeret, sört, még egy kis "uvegecske tö­mény is került a kosárba. Kevesebbe került, mint egy éttermi vacsora ital nélkül. Anna, jó lenne hazamenni, te főznél, én olvasgatnék, esetleg aludnék is egyet, amíg megjön a gye­rek. Zsófii miatt ne aggódj, nagyon megértő fiú. Gyakran lát idegenekkel? Vannak barátaim. Olyanok is, akik... nálad alszanak? Nem, mondta Anna, Ilyenek nincsenek. Nem is tud­tam, hogy féltékenykedéssel kezded, tette hozzá keményen, szinte ellenségesen. A bableves lágy volt, hármasban költöttük el. A tárkony Vásár­helyről való, mondta büszkén Anna. Román? Zsolti kuncogva kérdezett, szerette saját kis vicceit, tízéves ha lehetett. Nem mondom, hogy azonnal összebarátkoztunk, de legalább be­szélgettünk. Megkérdezte, elég hamar, hogy itt alszom-e? Nem tudom, valószínűleg nem, hajnalban indul a vonatom, magyaráztam. Te nem ebben a városban laksz? El kellett me. séljem az apró férfinak, hogy milyen a metró, meg a mozgó­lépcső, s hogy igazán olyan szépek-e a hidak meg a hajók, meg a Duna, mint a képeken. Röviden összefoglaltam Buda­Apáti Miklós: A klarinét pest legérdekesebb látnivalóit, s a fiaimat is belekevertem valahogy, talán az állatkerttel, vagy cv Vidám Parkkal kap­csolatban. Anna kibontotta a sört, Zsoltika limonádét kapott. Most egészen olyan, mint mikor még apu is velünk volt. Fész- kelődtem a konyhaszéken, lelkesedés nélkül bólogattam, bá­mészkodtam. Mindenütt rend és tisztaság, kéznél tartott fű­szerek, tálaik, tiszta terítő és ráadásul a frissen pörgő, sürgö­lődő asszonytest, há.tulnézetből. Elszívnék egy cigarettát, mond­tam, és Zsoltika már ugrott is, hozok szivart, és befutott a szobába. Honnan tud a gyerek ilyen szép 'szavakat. Romániá­ból, onnan. Mikor fekszik le a gyerek? Anna lehelefcszerűen a nyakaimba puszilt. Egy óra múlva, mondta különleges1 gyengéd­séggel, érthettem akár a gyerek iránt érzett majomszeretet­nek l'S. Zsolti, kérdeztem már benn a nagyszobában, jársz klarinét- órákra? Igen, mondta Zsolti. És? Milyen? Sanyarú. Nagyon nehéz. Talán nem is ez a hangszer való nekem, mondta a zenetanár néni!. Őt hogy hívják? Aranka. Aranka néni. Milyen? Blága. Nem így gondoltam. Ja? Szigorú, És könnyen foTfújja magát. Az káli is a klarinétosnak, mondtam, ezen nevettünk. Sakkozni szeretsz? Azt igen. És van itthon? Van hát, mondta Zsolti, és már ugrott is föl az ágyra, fölnyúlt a polcra, és le­kapta a sakkdobozt. Éktelenül zörögtek benne a bábuk. Sze­rencsére épp ékkor kezdtek harangozni. Harangzúgásban ál­lítottuk föl a táblát. Hét óra volt, körülbelül. Már túl voltunk az ötödik lépéspáron, mikor fájdalmasan, de mégis ércesen szóló klárinéthang ütötte meg a házat, az­tán belépett az ablakon át, körbejárta a szobát. Talán a szomszédban játszottak. Te mikor gyakorolsz, kérdeztem Zsol­tit. Ilyenkor. Épp ilyenkor. Jól van, Zsoltikám, játsszál csak, hal­latszott Anna kiáltó hangja a konyhából. Kuncogtunk. Te tényleg nem alszol itt? Hallgattam, töprengtem, aztán azt mondtam a hosszú csöndben, hogy elmegyek haza., a fiaim­hoz. Lehet, hogy ők is éppen gyakorolnak. Zsolti nem mosoly, gott, hallgatott, nézte a sakktáblát. Edénycsörömpölés jelezte, hogy Anna mosogat. Aztán még a konyhát és az előszobát is felmossa, mondta Zsolt. Mindig? Mindig. Nagyon jó anyukád van. És te sohasem hazudtál még? De, igen, mondtam, de akkoriban kisebb voltam, mint te. Én is akkor kezdtem, mikor még kisebb voltam. A klarinét miatt? Igen. Mert nem megy. De anyut megnyugtatja. Mi lenne, ha egy kicsit igazán gyakorolnál... csak néhány taktust? Ha neked annyira hiányzik, mondta Zsolt, és elővette a hangiszerét. Játszott néhány taktust, közben hallgatózott. A kinti klarinétos egyszerű dallamba kezdett, Zsolti ment vele. Később a sakkot is befejeztük, jól játszott a gyerek, de nem kegyelmeztem neki. Megyek fürdeni, mondta. Az jó, az jó, hogy ilyen önálló vagy. Csak mióta apu elment. Nem akarom, hogy anyu sír­jon, vagy veszekedjem velem. Olyankor én is sírok. Inkább el­megyek fürdeni, mert anyu szereti a szappanszagot, és ha megmosom az összes fogamat Egyedül maradtam a szobában, s azon kaptam magam, hogy Zsoltiért sakkal többet is vál­lalhatnék, mirvt egy-két ittalvást. Aztán a1 saját fiaimra gon­doltam. Igaz, azok nem ilyen kedvesek és fegyelmezettek, de mitől is lennének azok? Anna már főzte a kávét Szépnek és vonzónak láttam, őt is, a konyháját is. Meg ahogy dolgozik. Begyakorlott mozdula­tokkal töltötte szét a kávét. Hegyes mellei ágaskodtak, érez­te Anna is, hogy nem őt, hanem a melleit nézem. Magamhoz öleltem, a zíppzárját lejjebb húztam puha háziruháján, elő- ugrottak a mellei. Bronzvörös ágyékszőrét is láttam egy pil­lanatra, ahogy föléhojoltam. De megállított. Most nem le­het... majd ha Zsoltika elaludt. Hirtelen, kívülről és messziről láttam meg magam, hogyan nyúlok át a meztelen Anna hasán cigarettáért. És meghallot­tam Zsoltika klarinétjának hangját is, fájdalmasan, remény­telenül úszkált körülöttünk. Elszégyeíltem magam. El kell mennem. De miért? kérdezte többször is Anna. Mert nincs itt nekem semmi keresnivalóm. Hát akkor menj! Menj csak! Anna sírt, a fürdőszobából Zsolti hangja hallatszott: Anya... ...Csöndesen csuktam be magam mögött az ajtót Apáti Miklós novellája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán novella kategóriában I. díjat nyert. Czemmel János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom