Tolna Megyei Népújság, 1982. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

1982. november 6. NÉPÚJSÁG 11 Utak, keresztutak 8. Kockák, gömbök, hengerek, kúpok Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Rétfalvi Sándor és R. Fürtös Ilona kiállítása Szekszárdon A hangulat, mozgás, kivonu­lás - vagyis rövid összefogla­lóink fejezeteinek címei nem egy-egy művészeti vállalkozás tartalmát, komolyságát vagy hóbortját, hanem a körülöttük tévő emberi, anyagi, társa dal­imi, természeti valóság felfede­zésének állomásait jelzik. A fel­fedezések sokszor párhuzamo­san történtek, csak a kifejezé­si eszközök voltak mások. Pi­casso például csaknem minden jelentős művészeti megnyilat­kozás tevékeny részét vállalta, anélkül, hogy meghasonlott Volna önmagával, hogy meg­tagadta .volna magát, s hogy bárkinek másolója, követője lett volna. így a mozgást, a ki­vonulást, az Emberért vívott harcot sem sajátíthatta ki egyetlen művészeti megnyilat­kozás sem. A múlt alkalommal említett „mozgás” például egyik alapeleme a kubizmusnak is, de nem alapvetően jellemzője. A kubizmus: az alapformák 'művészete. Azo'ké az alapfor­máké, melyekben az anyag vi­lága, az emberi test éppen úgy mint a növény vagy ásvány megjelenik, s a láttató, vagy ma gyakran használt idegen szóval: a vizuális művészetek számára kifejezővé válhat. Ilyen alapformák a sík mellett a gömb, a kúp és a henger, a kocka, a hasáb. 1907-ben vál­tak ismertté Cézanne levelei, s ezekben többször visszatérően így fogalmaz: ,,A természetben minden a gömb, a kúp és a henger szerint alakul. Meg kell tanulni ezekkel az egyszerű alakzatokkal festeni, akkor az ember mindent meg tud csinál­ni, amit csak akar". Cézanne festészetében már a XIX. szá­zad végén is érvényesíti szem­léletét. A kubizmus elődeit nem kell messze keresnünk. Ott van a gyermek kockajátékában, kis olasz vagy spanyol falvak agyagból vert, kőből rakott do­boz alakú házacskáiban. A gyerek kockajátékánál egysze­rűbb eszközökkel nem lehet fel­építeni tornyokat, várakat, fel­hőkarcolókat, hidakat, melyek ugyan nem állnak egyébből, mint kockákból, téglalapokból, hasábokból, hengerekből, kú­pokból és félgömbökből, de megállnak -sa gyermeki kép­zelet bonyolult és csodálatos tulajdonságokkal népesíti be. A gyermek is elfelejti kockáit, a népek is kinőnek házaikból. Azt a művészeti irányt, amelyik vissza akart térni ehhez a gyer­meki» egyszerűséghez, amelyik el akarta hagyni a külsőségek cicamáit, amelyik a szerves és szervetlen világ alapformáira épített: kubizmusnak nevezzük. Latinul a cubus kodkát jelent. Amikor Georges Braque, szá­zadunk nagy francia festője 1907 tavaszán meglátta Picas­so festményét, az Avignoni kis­asszonyokat, felkiáltott: „így festeni ugyanaz, mintha valaki Kmetty János: Önarckép (Krétarajz, 1912) petróleumot inna, hogy tüzet okádjon". Nem könnyű meg­fejteni a hasonlatot, annyi azonban bizonyos, hogy még azon a télen ő is hasonlókép­pen kezdett festeni, s mind­kettőjüket a kubizmus atyjának tekintjük. A petróleumból lett tűznél,- nyilván Braque is erre gondolt: egyszerű eszközzel, csodálatosat teremteni. A ku­bizmus korunk egyik jelentős művészi vívmánya volt. Ha pe­dig egyetlen műhöz fűzzük egy stíluskorszak kezdetét, akkor valóban az AvignOni kisasszo­nyok ÓH az elején (1907), jól­lehet Picassónak ezt a festmé­nyét is tizenhét vázlat, s szám­talan részletrajz előzte meg. A kubizmus sem máról holnapra született. Ha egyetlen névhez kötjük a művészetek fordulóját - jólle- het szerves fejlődés eredménye volt -, Cézanne neve lehet az. 1859-ben rendezkedik be ab­ban a műteremben, a francia- országi Aix falucska közelében, ahol a fentebb említett elmé­let első képi megfogalmazásai születnek. Az európai gondol­kodás történetében, a XIX. szá­zad végén az elemzés korsza­ka következik. A történettudo­mányok az analízis, az elem­zés segítségével a társadalmi összefüggésék, egyén és közös­ség, társadalmi rétegek és osz­tályok egymáshoz való viszo­nyának lényegét kutatják. A lélektan a lélekelemzés segít­ségével a jellem, az egyéniség, ka rakte r megnyi látlkozá sa i nak gyökerét keresi. Az einsteini relativitáselméletet előkészítő analitikus geometria és kémiai analízisek kora ez, szinte kísér­tetiesen párhuzamban a pol­gári társadalom elemeire, egyé­nekre való felbomlásával. Amíg a művészetét és tudományát tekintve az európai XIX. század második fele nagy általános­ságban az analízisé, társadal­mát tekintve: az egyénekre bomlott individualizmusé. Ezt a folyamatot mondjuk atomizáló­dásnak. Ha a látás művészeteire te­kintünk, a kubizmus volt az a stílusirány, mely először próbál­ta szétfeszíteni az individualiz­mus béklyóit és a közös voná­sokat, a közös építőelemeket kereste. Rendet, rendszert ke­resett, de nem magában a tár­sadalomban, hanem elfordulva attól, a művészetben. Ez a szán­déka végül is a közösséget szol­gálta. Nem véletlenül s érdekes módon a kubizmusnak volt egy elemző (analitikus) és egy ösz- szegző (szintetikus) korszaka, így is jelezve a múlt és jövő hatá­rait. A nyórspolgárt bosszantó mű­vészet lenne csupán a kubiz­mus? - kérdezhetnénk. Nem, a nyárspolgár nem bosszankodik, legfeljebb fölényesen elutasít minden kezdeményezést, mely zavarja beidegzett szemléletét, s fenyegeti háborítatlan létezé­sét. A kubizmus maga is gúny­név. úgy tartják, 1909-ben hasz­nálta először egy értetlen mű­építész. De már a kritikus Louis Vauxelles, kinek neve gyakran előfordul a művészetek történe­tében is, „kubusok'’-ról beszél az első Braque-kiállítás alkal­mával, a GM Bias című lapban, 1908. november 14-én. Az is le­het, hogy a festő és szobrász Matisse-tól származik a foga­lom, mikor egy Braque-képről azt mondta, hogy „avec des pe­tits cubes”, azaz: ezekkel a kis kockákkal. Annyi bizonyos, hogy az a mozgalom, melynek első közös vállalkozására 1911-ben került sor a híres párizsi Salon des Indépendants kiállításán, a felfedezés és megbotránkozta- tás szándéka nélkül indult, vagy legalábbis nem volt benne több feltűnést keltő szándék, mint ami a pionírok vállalkozásával együtt jár: „Amikor mi a kubiz- must felfedeztük - írta Picasso —, egyáltalán nem volt szándé­kunkban, hogy felfedezzük a ku- bizmust. Csak ki akartuk fejezni, ami bennünk volt”. Braque val­lomása is hasonló: „Számomra a kúbizmus, azaz sokkal inkább az én kubizmusom egy kifeje­zésforma, melyet magamnak és a magam használatára terem­tettem, és amelynek mindenek­előtt való értelme, hogy festé­szetemet adottságaimmal helyes összhangba hozta." Az analízis, elemzés a múlt századi adósság törlesztése, so­ron lévő feladat a szintézis volt. Igen, de éppen a felbontással, az analízissel ébredt rá a fes­tészet, hogy annak a képnek, amit így nyert, kevés köze van az ábrázolt valósághoz, ennek a képnek már önálló léte van, sa­ját törvényei. Braque ezt így fo­galmazta meg: „A cél nem az, hogy anekdotikus tényt másol­junk, hanem, hogy egy festői va­lóságot adjunk". Ezzel a kubiz­mus lényegére is rátapintott. A kubista nem ábrázol, mint min­den addigi művész, hanem el­vei szerint a tapasztalható vi­lággal egyenértékű alkotásokat teremt. Tegyük hozzá: szándé­ka szerint, hiszen minden léte­ző kép egy-egy új tagja, részese a valóságnak, függetlenül attól, hogy ábrázol-e valamit vagy sem. Ugyancsak Braque mond­ta: „Nem akarjuk még egyszer megcsinálni, amit a természet már tökéletesen megcsinált". Picasso így fogalmazza meg: „Észrevettem, hogy a festészet­nek önértéke van, a dolgok áb­rázolásától függetlenül”. A ku­bizmus összegező korszakának ez a sorsdöntő felfedezése: a kép ábrázolástól függetlenült értéke. KOCZOGH ÁKOS (Következik: A felépítés, a szerkesztés művészete) Műfajában különböző művé­szeti ágak együttes atmoszfé­rájába érkezik a tárlatfátogató a kiállítóterembe lépve. Az alapanyagában, kifejezési le­hetőségeiben egymástól távol eső textil- és plasztikai alkotá­sokat mégis valami dinamikus hatás, feszültség, belső tarta­lom, művészi magatartás fon­ja össze. A művészházaspár ki­állításán a súlyosabb anyag megmunkálása, a férfias mun­ka plasztikai gondolatok meg­fogalmazásában, bronzba önt­ve jelenik meg. A textilképek forma, és színvilága ideális művészi munkamegosztással kapcsolódik a szobrok világá­hoz. A szövött anyag melegé­vel, színhatásával szinte az élet két ellentétes, de el nem sza­kítható oldalát látnánk művé­szi megjelenítésben. Egyfelől a kézzelfogható drámai valóság, az anyag közvetlen realitása a szobrokban, másfelől a líraibb, helyenként vidámabb népi ih­letésű textilképek hatásával vá­lik a közös kiállítás tartalmá­ban is egésszé. Rétfalvi Sándor művészetére nagy hatással van a természeti környezet, a táj élménye. A so­kat utazó, változatos, s mégis bensőséges dunántúli környe­zetben élő művész szándéka több, mint a táj szobrászi lehe­tőségekkel való megjelenítése. A természeti környezet minden művészeti korban tisztelettel és csőd áltattál töltötte el a művé­szeket. Műveikben a természet hol az emberi alak környezete, hol pedig önállóan megörökí­tett látvány. Gyakran jelenik meg a természet, mint élelmet, életet adó, önmagát megújíta­ni képes valóság. A tájábrázo­lásnak bővebb tartalmi oldatai is lehetnek a művész szándé­kától függően, bizonyság erre Egry József vagy Csontváry mű­vészete. Rétfalvi a szobrászat markáns eszközeivel tömöríti a lényeges és általa számunkra is fontos jelenségeket. A szobrásznak hosszú utat kell megtennie a mű létrehozásáig. Gondoljunk Marino Madni vagy Moore mű­vészi pályájára, még egyikőjük az etruszk művészetből merít, másfelől a mexikói kultikus szobrok termékenyítő hatása alakítja az életművet. A művész érzékenyen reagál napjaink­ban is a természet jelenségeire, melyek sajnos köznapi gond­jainkban könnyen válhatnak egyenlővé a terméshozamát­laggal, vagy az autóutak minő­ségével. A természet formaala­kulatai, a lágyan hullámzó dombvidék plasztikus jelensége hogyne inspirálná azt a mű­vészt, aki figyeli és átéli a ter­mészet rezdüléseit, a föld ele­mentáris erejét. Mindez Rétfalvi alkotó szán­dékát is áthatja, újabb művek létrehozására készteti. A du­nántúli táj természeti szépsége, növényzete szinte a női test ér­zéki szépségével jelenik meg plasztikáiban. Az élettelenből kisarjadó élő összetartozása, elszakíthatatlan egysége, a föld belső erejének, feszültségének kitűrődései a domborzatban, a természeti jelenségben rejlő szobrászi megfogalmazás mint­egy antropomorf szándékkal munkál Rétfalvi szobraiban. Egyes műveiben szigorú, tömb­szerű geometriai alakzatból tör elő a növényi forma, mintha a sziklarepedésekbe is életet eresztő gyökérzet szívós élni akarását jelképezné. Nevezhet­nénk műveit tájszobroknak, ám a festészettől átvett fogalom nem illene műveire teljesen, hi­szen a természeti formák, je­lenségek átfogalmazásával idolszerűvé válnak szobrai. Az úgynevezett vidéki élet­forma a művészre többféle fel­adatot ró. Rétfalvi Sándor vál­lalva, hogy nem lehet a művé­szi közélet centrumának min­dennapi részese, munkája mel­lett részt vállalt a kulturális, művészeti közügyekben. Jelen­tős része volt az azóta nemzet­közivé vált siklósi szobrász- szimpozion megalapításában és irányításában. Megbízásai, köz­téri munkái mellett a képzőmű­vész szövetség területi szerve­zetének titkári tisztségét töltöt­te be. Művészi, közéleti mun­kásságát Munkácsy-díjjal mél­tatták. A művészi munkával já­ró gondok, örömök elsősorban a családban kölcsönösek, hi­szen R. Fürtös Ilona textilterve­ző művész munkái bizonyítják: minden művészeti ágban azi alkotó folyamat tartalmaz azo­nos elemeket is. Az eredmény a sikeres munka öröme — Gyökerek melynek részese a befogadó közönség — újabb müveket se­gít létre., Fürtös Ilona textilter­vező művészetében a kísérlete­ző kedv a régi nagy hagyomá­nyok tiszteletével fonódik össze. Hiszen az elődök jelentős ered­ményeinek ismerete, mint ami­lyen a bayeux-i kárpit, tették őt a legújabb kompozíciós vív­mányok részesévé és művelőjé­vé. Terveit saját kezűleg szövi, aprólékos, gondos munkával válogatva 'mérlegeli a színek harmóniáját. A magyar népmű­vészet termékenyítő erejének hatására a művész egyéni me­sélő kedvvé!, dinamikus kompo­zíciókban dolgozza fel tájélmé­nyeit. Művészetének nagy állo­mása az egyik legnagyobb em­beri-családi esemény, a gyer­mekek születése. Az anyaság nagyszerű élményét a textilmű­vészet legkorszerűbb anyagke­zelési módjával dolgozza föl. Hasonló módszerrel él Bartók emlékére készített, már-már térbe fogalmazott textilképén is. A Világ forgatagára, a titkok birodalmára rácsodálkozó kis­gyermek világa meseszerű kom­ponálással szövődik keze nyo­mán textilképpé a Kis herceg című művén. A családi elfog­laltság és a pedagógiai munka mellett a művészi tevékenység különösen nagy feladat. Fürtös Ilona művészi munkásságát a napi gondok mellett mégis olyan színvonalra fejlesztette, hogy azt Munkácsy-díjjal ismer­ték el. A művész hétköznapjai még­sem a sikeres munka derűs és felemelő érzésének folyamában telnek. A mű létrehozásához töprengés és küzdelem árán juthat közelebb, Goethe örök­érvényű sorai szerint, „hogy a végső szóra rátaláljak, és ha lehetséges, ki is mondjam azt”. A végső szó a mű. A létrehozás és a kimondás lehetségességét mérlegelni a Mecsek oldalában a lakhatóvá varázsolt présház­ban éppoly felelősségteljes do­log, mint a világ bármely más részén. A művész házaspár fe­lelősségvállalása a kézműves küldetése is egyben. Példát és utat kell mutatniuk az igazi ér­ték és a talmi dolgok megíté­lésében, önkifejező szándékuk­kal együtt: ez társadalmi fele­lősségük lényege. A kiállítás alkalmával ízelítőt kapunk az alkotóereje teljében lévő művész házaspár munkás­ságából, törekvéseikből, ered­ményeikből. A művészi pálya számukra továbbra is a követ­kezetes alkotómunka, melyben a felismerésért, a művek meg­fogalmazásáért a legmélyebb rétegekbe kell hatolni újabb művészi értékek után kutatva. FARKAS PÁL szobrászművész Elhangzott Rétfalvi Sándor és R. Fürtös Ilona szekszárdi kiál- IMásának megnyitóján. Fotó: Gottvald Károly Zalai dombok Kis herceg Pablo Picasso: Az Avignoni kisasszonyok (1906-1907)

Next

/
Oldalképek
Tartalom