Tolna Megyei Népújság, 1982. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

1982. november 6. Múltunkból ©NÉPÚJSÁG Pónya Józseffel, a Paksi Atomerőmű Vállalat vezérigazgatójával- Furcsállották sokan, hogy 1976-ban Pakson vál­lalatot alapítottak, olyat, amelynek még nincs mit dolgoznia, hiszen az atom­erőmű még csak falaiban létezett. Különös, de meg kell kérdeznem: szükséges volt ilyen korán létrehozni a vállalatot? — Lehet, hogy úgy látszott: feleslegesen hoztak létre egy vállalatot Magyarországon. De, ez így nem igaz. Hatodik éve készülünk az atomerőmű üzeme­lésére, s most megái lapítlhatjuk : feltétlenül szükség volt erre az időre. Az elméleti felkészülés el­lenére, a szakmai gyakorlatban rengeteg olyan terület volt, amit nem ismertünk. Elméletileg is­merte mindenki — aki ezen a te­rületen dolgozott — az atomerő­mű fizikáját, a berendezéseket, menet közben mégis meglepe- tést okozott. Meglepetést mint mérnöknek és szervező ember­nek is. v I — Beszéljünk akkor a szakmai kérdésekről? — Először is a berendezések minősége, anyagszerkezete oko­zott gondot. Azután a szerelé­sek követelményei. Csak egy pél­dát ragadjunk ki: a hegeszté­seket. A legjobb szakembere­ket - hegesztőket, hegesztőmér­nököket — is a „falhoz állított”. Egyszerűen arról van szó: nem volt Magyarországon olyan he- gesztőgárda, amely képes lenne az itteni követelmények szerint dolgozni. Í — Nem kellemetlen el­ismerni ezt? — Ez akkor kellemetlen volt. Ma^ amikor már felkészült sze­relő és kivitelező gárda van itt Pakson, már nem. Egy dolgot el­felejtünk: 'minden szakmát meg kell tanulni. Az atomenergetika pedig új szakterület. Ezt szerte a világon, mindenütt kemény munkával tanulták meg. Mi, magyarok sem vagyunk ez alól kivételek. Tudomásul kell ven­nünk: a magyar iparos világá­ban soha sem volt még ekkora fejlődés ilyen rövid idő alatt. — Azt mondják, hogy egy építményt kilencven száza­lékban könnyű felépíteni - habár mint tudjuk ez a kilencven százalék eddig elég keserves volt —, de az utolsó tiz százalék, ami-' kor életre kell kelteni, az nagyon nehéz. Most az utolsó pár százaléknál va­gyunk, sőt, mondhatjuk, hogy kézközeiben van az atomerőmű indításának , napja. Milyen újabb szak­mai gondok jelentkeztek? — Láttuk a berendezéseket raktárban, aztán akkor vettük észre, hogy milyen óriási tömeg ez,az egész, amikor mint mon­dotta, életet kellett teremteni. Mert egy ilyen berendezés élő szerkezet. Mint már említettem, a Paksi Atomerőmű Vállalat be­szerelés előtt mindent átvizsgált, nincs olyan részegység, amelyet ne ismernénk az utolsó csava­rig. Ennek ellenére az irányítás- technikai munkával nehezen boldogulunk. Egy atomerőmű csak akkor kész, amikor az az óriási mennyiségű berendezés együttesen dolgozik. Nemcsak a részegységek, hanem minden. Most ezen dolgozunk. És kemé­nyen dolgozunk!- Egy kicsit még men­jünk vissza a múltba. Mi­lyen szervezeti gondok vol­tak, mit jelent a szervező­nek atomerőművet létre­hozni?- A kiindulási pont: ilyen óri­ási tömegű sugárforrás még nem volt az országban. Tehát ebből következik, hogy nem volt meg­felelő törvény és szabályzati rendszer. Laboratóriumi és ku­tatói szinten ismertük az atom­reaktort, ehhez igazodtak a biz­tonsági és üzemelési szabály­zatok. íDe egy aotmerőmü más! Ezért külön törvényt kellett hoz­ni. Ez is bizonyítja, hogy az atomenergetika új a magyar iparszerkezetben. Tehát az egy­értelmű volt, hogy a PAV üze­melteti, karbantartja és a kör­nyezetével kapcsolatos felada­tokat ellátja, de ezenkívül sem­mi más nem volt annak idején kimondva. Az, hogy végül mi többet vállalunk, mint a fejlet­tebb országokban az erőműve­ket irányító vállalatok, az ma már egyértelmű. Mert nincsenek az országban kiépülve azok a hatóságok, szervezetek, ame­lyeknek el kellene látni egy cso­mó dolgot. Az NDK-ban pél­dául erre a célra külön egész­ségügyi szervezet van. Külön fi­zikus gárda, akik nem az erő-' műhöz tartoznak, hanem a ku­tatóintézetekhez. Más országok­ban pedig már kialakult a hát­ország, karbantartó vállalatok vannak és még sorolhatnám a példákat. I — Egy kicsit önképzőkör jellege van az egésznek.- így igaz. Tanulva tanítot­tunk. De, ezt nem is lehet más­képp. Minden dolgozónk elmé­leti kiképzésen vett részt itthon — olyan tankönyvekből tanultak, amelyeket mi írtunk. De, a szak­mai gyakorlatot már külföldön, a KGST-országokban szerezték meg. Én azt tartom, hogy leg­jobban saját berendezésen le­het megtanulni, megismerni a szakmát. És ma már az első blokknál rendelkezünk olyan szakmérnökökkel, akik szovjet segítséggel üzembe tudták, tud­ják helyezni az atomerőművet. Idáig azonban hosszú volt az út. Olyan új szakmákat hozott — reaktoroperátor, reaktorszerelő, radiokémikus, dozimetrikus, re- aktorfizikus — a paksi erőmű, ami még nem volt az országban ipari méretekben. Még egy do- log'feltétlenüI említést érdemel: ebben a munkában minden ma­gyar tudományos intézet részt vett. — Az előbb mondta, hogy irányítani csak akkor lehet megtanulni igazán, ha saját berendezésen ta­nulnak be az emberek. Ezért vállalta át a PAV — az eddigi beruházási gya­korlattal ellentétben — az üzepnbe helyezést? — Több oka van ennek. Ne­künk is szükséges volt, hogy előbb vegyük át a beruházás folytatását, mint az általában szokás. Az üzembe helyezés so­rán dolgozóink megismerték az erőmű minden porcikáját. Má­sodszor azt is ki kell mondani: egyetlen egy vállalat sem volt arra felkészülve, hogy az üzem­be helyezést vállalja. Erről azon­ban nem szívesen beszélek, mert megsértődnek mások. — Szerintem ez nem szé­gyen. Mivel egyetlen vál­lalatnak sem volt arra öt éve, hogy felkészüljön, te­hát a PAV lépéselőnyben van velük szemben. — Egyetértek, de ez a mód­szer már nem folytatható a má­sodik blokknál. Ott a kivitelezők­nek már kész és kipróbált egy­ségeket kell átadniok. Tudniil­lik, ma már ők is felkészülten dolgoznak,‘hiszen az első blokk­nál szereztek gyakorlatot. Ez azért is így van, mert a második blokk üzembe helyezésénél már a mi embereink az egyes üze­melésével lesznek lekötve. Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy műszakban irányítják az erőmű­vet, hanem rengeteg többletet is. Szinte minden embernek a munkakörénél fogva lesz külön feladata is. — Eljutottunk egy lénye­ges problémáig. Itt Pak­son jelentős beosztásban nagyon fiatal emberek dol­goznak. S mint mondja, a munkájuk mellett tanköny­veket Írnak, előadásokat tartanak. Vajon a har­mincévesek korosztálya al­kalmas erre? — Meggyőződésem; csak ők képesek erre. Főleg amit ma csi­nálnak. Szinte itt élnek az erő­műben. Ilyen terhelést a mi kor­osztályunk nem lenne képes el­viselni. Azt is elismerem, hogy — pedig fiatal koromban nagy teherbírású ember voltam — nem bírnám velük az iramot kint az erőműben. Azt mondjuk, hogy a fiatalok végzik a munka zö­mét. Annyit azért közbe kell vet­ni: ma már a kezünkben van az egyes blokk, tehát ismerjük, de azért ezután jön a puding evése .. . Vizsqázunk. S mi va­gyunk a vizsgáztatók is. Eddig olyan szövevényben voltunk, ahol nem lehetett látni a dolgokat. Most derül ki, hogy az egyes ember mennyire romlott el az építkezés folyamán, vagy meny­nyire képes megfelelni a köve­telményeknek. Annyit tudunk, hogy egy építkezésen mindig, fegyelmezetlenebbek az embe­rek, mint egy telepített üzem­ben. Ma már csak a PAV szak­emberei dolgoznak az egyes blokkon. De most állunk a tü­kör elé, s hogy az mit mutat, majd ezután derül ki. — Nem leszünk nagyon népszerűek, mert tulajdon­képpen. azt mondta ki az előbb, hogy egy bizonyos kor után már az emberek nem alkalmasak atomerő­mű irányítására... — Nem népszerűség kérdése ez. Én is a 'középkorosztályhoz tartozom, s egy percig sem okoz gondot, hogy a fiatalok itt van­nak és övéké a főszerep. Ez a „csikócsapat” alkalmas erre s ezzel le is lehet zárni az ügyet. — Ez életkori sajátosság? — Igen. Nem rendelkeznek rossz beidegződéssel, sokkal jobban tudnak szervezni, mint az öregek. Ismételten csak azt tudom mondani: szellemiekben csak ő'k képesek arra, hagy egy új iparágat honosítsanak meg az országban. — Engem régóta foglal­koztat az erőmű emberi oldala. Eddig nem került szóba a felelősség, pedig szinte össze sem lehet ha­sonlítani más üzemekkel. Egy ügyeletes mérnök mil­liókat „dobhat ki az abla­kon", s akkor még nem is beszéltünk a biztonságról. Vajon ezt a terhelést el tudják-e viselni a fiatalok? — Egyetértek a kérdés első felével. Mi itthagyunk embere­ket napi 16 órára, délután és éjszaka az ügyeletes mérnök irányítja az erőművet. Nincs módja, sőt lehetősége sem, hogy elvárja a főnökeitől: döntsenek helyette. Tehát lesznek olyan pillanatok, amikor teljesen egye­dül van, döntenie kell lényeges — milliókat érő — dolgokban. A kérdés másik részére pedig azt tudom mondani: nem szabad beidegződni annak, hogy milli­ós hibát követhet el. Olyan em­berekkel kell dolgoznunk, akik „felszabadultak” a felelősség alól. Ne féljen! Dolgozhat úgy ez az erőmű, hogy egymilliárd kilowattóra áramot termel pluszban vagy mínuszban egy év alatt... Ez az irányító sze­mélyzeten is múlik. Aki fél dön­teni, az biztosan kevesebbet ter­mel, mint az, akii felszabadult, aki tisztában van a feladatával. Csak egyetlen megkötés van — de ezt tökéletesen be kell tar­tani —, a biztonság. Tudom, hogy nagy a felelősség, főleg az első évben lesz a legnagyobb, hi­szen az erőmű szükségességét csak a termelés fogja igazán bizonyítani. — Térjünk át egy kénye­sebb kérdéscsoportra. Kí­vülről úgy látszik, hogy a Paksi Atomerőmű Vállalat „állam lesz az államban"... Itt vannak Tolna megyé­ben, de mégsem. Szinte az az érzése az embernek, hogy tudják: évente több mint tizmilliárd forintnyi áramot termelnek, s ez azt is jelenti, hogy egyedül annyit tudnak, mint a me­gye egész ipara. Ez pedig valamiféle „kívülállást" eredményez... — Sajátos helyzetben vagyunk. Paksnak bizonyos fokig repre­zentálnia kell. A világ figyel ránk. Kapcsolatot tartunk a test­véri szocialista országok atom- energetikai szakembereivel, de a többi szakmabelivel is. Ez már maga óriási lekötöttség. Másod­szor: a megyei szervek felelnek a munkánkért, de az országos szervek — hatóságok, miniszté­riumok - irányítanak bennün­ket. Ebből 'adódik, Ihogy minél „közelebb” vari egy szervezet, hivatal Pakshoz, annál inkább nem érti az atomerőmű gondját, baját. Rengeteg konfliktus adó­dik ebből. Azt nyugodtan leír­hatjuk, hogy itt különleges biz­tonsági követelmények vannak. Ezért nem tudunk teljesen nyi­tottak lenni. I — Ezt értem, de szerin­tem azt azért jogosan el­várhatjuk, hogy részt ve­gyenek a megye életében. — Feltétlenül szeretnénk hono­sodni Tolna megyébe. Nagyon sajnálom, hogy a mi szakembe­reink még nem ismerik a Szek­szárdi Húskombinátot, egyálta­lán az egész megyét. De, higgye el nekünk, ez nem azt jelenti, hogy nem akarjuk. Szívesen el­mennék például itt Pakson a ha­lászokhoz, s a borozgatás mel­lett barátságokat kötnék. De ez ma meg lehetetlen. Egyszerűen nincs idő. Csak a magam példá­ját tudom mondani: két éve már, hogy egyetlen baráti meghívás­nak sem tudtam eleget tenni. S ugyanígy vannak a PAV dol­gozói is. Fiatalok, s általában naponta 14-16 órát dolgoznak. A minimális szabad 'idő kell a családnak. Valami már elkez­dődött: vannak szőlősgazda-ba­rátok, de ez még nem általá­nos. Nem a környezetnek kell hozzánk idomulni, hanem ne­künk ahhoz. Egyszerűen fullado­zunk a feladattól, s ebből az odúból ki kell bennünket rán­tani. Olyian rendezvényeket kell tartanunk — lehet az sport- vagy kulturális-, hogy az itt dolgozók „megyeinek" tartsák magukat. Mindenképpen honosodni aka­runk, de egy kis türelmet kérünk. Az biztos, hogy nekünk kell lép­ni, és ha túl leszünk az üzembe helyezésen, akkor ezt feltétlenül be kell pótolnunk. I — Azt hiszem, ez közös ügyünk! HAZAFI JÓZSEF Az 1849-es esztendő két oszt­rák megszállást hozott Tolna megyének. Voltak hazaárulók, akik segítettek a honvédsereg leverésében, elárulták táboro­zási helyüket, segítettek a prog­resszív erők félreáilításában, az osztrák mintára kialakított közigazgatás megszervezésében, a menekülő honvédek üldözé­sében. Voltak, akik kényszer nélkül készek voftak hódoló nyi­latkozatot küldeni a fiatal:, pök­hendi Ferenc József császárnak. De szép számmal voltak, akik dacoltak a megszállókkal, s hi­tet tettek hazaszeretetükről. Nem rejtették véka alá véle­ményüket, és tették, amit ten­ni lehetett, amire meggyőződé­sükből, erejükből, lehetőségeik­ből tellett. 1849. február 9-én az első osztrák megszállás első napjai­ban összehívták o' megyegyű­lést, hogy Nugent császári fő- hadszerm^ster felszólítására hó­doló nyilatkozatot fogalmazza­nak meg. Ezen a gyűlésen fel­szólalt a dunaföldvári kerületi szolgabíró, Derecske! Lajos. Éles szavakkal ítélte el a behódolást. Az esetről a Közlöny 1849. feb­ruár 24-i száma adott hírt. Idéz­zük a tudósítás egyik részletét. „A febri 9-én Szekszárdon tartott bizottmányi ülést el'őle- ges tanácskozmány előzte meg, melyben Nugent említett levele olvastatott föl; az e tanácskoz- mányban megjelent bizottmányi tagok többnyire némán szere­peltek, egyedüj Derecskéi Lajos Dunaföldvár kerületbeli szolga­bíró mondotta ki határozottan, mint hazájához hű magyar, mi­szerint Nugent levelét egyszerű­en félre kelt tenni, s ha csekély erővel jő a megyébe az ellen­ség, azt kiverni; árulónak, s nem igaz hazafinak mondván azt, ki az ellenségnek magát gyáván feladja. Ezután főispán Sztankovánszky Imre felszólítása következtében felolvastatott a Ferenc Józsefhez fölterjeszteni tervezett fölirat, melynek rövid tartalma ez: „esküdjék meg Fe­renc József az 1848-ik törvé­nyekre, s az ország által koro­náztassa meg magát, ekkor el- ismerendi királyának Tolna me­gye.” Ezen felírásra észrevételt a tanácskozásban senki sem telit. A tanácskozmány bevégezté- vel főispáni elnöklet mellett bi­zottmányi ülés tartatott, hol a bizottmányi tagokon kívül kö­zel harmadfél ezer felöl álló nép jelent meg; fölolvastatván Nugent levele, a megjelent nép a teremben s a megyeháza udvarán kitörő indulattal an­nak el nem fogadósát hangoz­tató, s minden szájból „éljen Kossuth" hangzott. Végre le­csendesedve a nép egyes he­lyek képviselői emeltek szót, s mindnyájan, akképp nyilatkoz­tak: miszerint az ellenségnek semmi nemű rendeletéit él nem fogadják. Az előleges tanács- kozmányban felolvasott felirat elfogadtatott s az Ferenc Jó­zsefnek eredetiben, Nugentnek pedig másolatban megkülde­tett. Ezek történte után főispán úr hivataláról lemondván, a gyűlés eloszlott." A MEGSZÁLLÓK MENEKÜLTEK A DUNAFÖLDVÁRIAK ELŐL Dunaföldvár népe sem nézte tétlenül az ellenség megjelené­sét. A már hivatkozott Közlöny­ből van tudomásunk azokról a tettekről, amelyekkel megkeserí­tették az osztrákok napjait. A március 21 -i számban olvashat­tuk, hogy két gőzhajóval érke­ző több száz német és horvát katona meghátrált egyetlen hu­szártól és néhány, Soltról érke­zett katona is megtette a ma­gáét, Idézzük a Közlöny tudósí­tását. „Marc. 4-én a solti partokon délután ki akart szállni két gő­zössel néhány száz horvát és német; ezek azonban Vajda Gábor százados erélyes fellé­pése következtében, egyetlen huszártól, kit mint Vajda kísérő­jét az ellenfél megpillantott, a gőzösre rakodva Dunaföldvár alá futott, innen 5-én Pestre ment, fenyegetőzve nagyobb erővel jövéssel, s száraz felőli megtámadással. A solti járás­ból jó erő jővén a Darton össze, ebből egy 40 főből álló fegy­veres csapat márc. 7-én átvo­nult Dunaföldvárra, holmi be* vásárlások, s holmi jó hírek ter­jesztése végett. A történet úgy akaró, hogy egy bunyevác pap és 5 horvát katona éooen ott voltak, ezeket élfogni, a fekete­sárga zászlót letépni egy pilla­nat műve volt. A nép örült, a nemzeti zászlót láthatván, mely e csapattal volt; örömét leírni nem lehet, fellelkesült... A városnak inkább gyáva, mint rossz lelkű bírája a Pakson még állomásozó ellenség parancsno­kát a történtekről értesítvén, ez 150 lovassal, 500 gyalogossal, 3 ágyúval estveli 10 órára Föld­várra vonul, a piacon tüzet ra­kat, 3 nemzetőrt, kiket fegyvere­sen megláttak, agyonlövet, al­tisztjüket halálra sebesítve, a nép e látványon felzúdul, a ha­rangot félreveri, a csordát a városból kinyomja, melly is ki­felé vonultában rabolni kezd­vén, a nép dühét még inkább magára ingerlé, s a nép csu­pán vasvillákkal', kevés lőfegy­verrel —1 mert nagyobb részét az álladalomnak már átadta — vele szembeszáll, mintegy 15-öt leöl, több fegyvereket el­vesz, a megfuttatott ellenség a városon kívül megállván befe­lé kezd ágyúzni, de a 14 lövés közül, melyek közt egy gránát és kartács is volt, egy sem tett kárt, egy nő gyermekével meg­öletett, két polgár csekély se­bet kapott...” A FUTÁR CSAK PAKSIG JUTOTT A paksiak 1849. február 14-én elfogtak egy ellenséges futárt, aki Eszékről egyenesen Budára tartott, hogy hírül vigye Eszék feladását. Az elfogott futárt Szekszórdra vitték. Sorsáról mit sem tud a krónika. Március 10-én Baranya me­gye első alispánja íróasztalhoz ült s megírta levelét kollégájá­nak, a Tolna megyei alispán­nak. Kérte, nézzen jobban utá­na, mert a Pécsről indult posta esetenként nem jut el Pestre, Budára. Elakad a posta vala­hol Tolna megyében. Azt is meg­írta, hogy a bonyhádiak a pos­tánál a megszálló hatóság által megkívánt császári jelek még eddig nincsenek fel- és kitűzve. RÖPCÉDULÁK A CÁRKÖZBEN Azért sem lelkesedett a haza- áruló Augusz Antal alispán, hogy a Sárköz községeiben, Decsen, Pilisen, Nyéken, Öcsény- ben és Szekszárdon is osztrák­ellenes röplapokat terjesztettek. A röplap a dicsőséges tavaszi hadjárat eredményeit ismertet­te. A röplapot Szabadkán ad­ták ki, s egy teknővájó cigány hozta a megyébe. DÖRY GÁBOR AZ OSZTRÁK HATALOM MEGSZILÁRDÍTÁSÁÉRT Dőry Gábor teljhatalmú kor­mánybiztosként működött az el­ső osztrák megszállás idején. 1849. február 20-án hét pontból álló rendeletet adott ki. Valá- mennyi pont a megszállók érde­keit szolgálta. Az első pontban elrendelte, hogy őfelsége Ferenc József iránti hódolat jeléül min­den városban és községben ki kell tűzni a sárga-fekete zászlót. Intézkedett arról is, hogy min­den királyi hivatplnál a sárga­fekete szín hasznáItassék, a só­ház és a postahivatal pedig a kétfejű sassal díszíttessék. (Mel­lette ott lehet a magyar címer is ...). Fel kell függeszteni min­den tisztviselőt, akik a megszál­ló rendszer ellen nyilatkozni mernek, iázítanak, elégedetlen­séget szítanak. Meg kell szigo­rítani a rendőri munkát. Aki el­lenszegül a rendőrségnek, azt katonasággal kell lefogatni — a katonák kirendelésének költsé­geit az ellenszegülő viselni kö­teles. Az ötödik pont kimondot­tan a honvédek, a bujdosók el­len irányul. Kimondja, hogy út­levél nélkülieket be kell fogatni, s haza kell toloncoltatni. Azok, akik lázítottak a császár ellen, illetlenül 'nyilatkoznának a csá­szári seregekről, álhíreket ter­jesztenek, a császári seregek vereségeiről közöl 'híreket, be kell fogatni és a katonai bíró­ság elé kell állítani. A hatodik pontban arról rendelkezett, hogy „a pártütés főnökeinek” (azaz az 1848-1849-es forrada­lom és szabadságharc vezetőiről van szó — a szerk.) arcképeit azonnal el kell távolítani. Az utolsó pontban fáradhatatlan munkát követel a közigazgatási apparátustól. Dőry Gábor tetteiről a Tolna megyei Levéltárban őrzött iratok tudósítanak. Híven szolgálta az osztrák udvart, s ebben hű tá­mogatóra talált a hazaáruló Augusz Antalban, az alispán­ban. K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom