Tolna Megyei Népújság, 1982. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-20 / 273. szám

1982. november 20. V Petőfi Sándor óta tatán az egyetlen költő, akinek egyik versét népdalként énelki az or­szág. Elég ideírni az első sorát: „Sej, a mi lobogónkat...", foly­tatását mindenki tudja, talán csak azt nem, hogy dallama nem valamelyik zeneszerzőé, ha­nem a Sej, a fekete hattyú-kez­detű népdalé. A népköltészet s a műköltészet ritka harmóniája, amely 1945 óta sem veszített frisseségéből, tisztaságából. A költő, Jankovich Ferenc he­lyét egyik irodalomtörténészünk néhány más társával együtt a következőképpen jelölte ki: ,,E költők: Illyés Gyula, Sárközi György és Jankoviáh Ferenc, a parasztság — általában a dol­gozó nép — ügyének kötelezték el magukat, s miközben alkotó módon járultak hozzá a „nyuga- tos” líra fejlődéséhez, mind na­gyobb szerepet vállaltak a népi mozgalom harcaiban. Illyés és Jankovich közéleti elhelyezkedé­sére és állásfoglalására a pa­raszti származás eleven tudata is ihatott.” Ebből érthető például a negyvenötös induló egyszerre népies és egyszerre emelkedett finomsága. Miként fonódott össze életé­ben és alkotásaiban az iroda­lomtörténész által említett ket­tősség, amely mégis eavnemü? „...egy nádfödeles házban születtem” — írta A magam em­berségéből című önéletrajzában. Néhány lappal arrébb meg is nézhetjük annak a nádfödeles hajléknak a fényképét. Csalóka viskó: nem pusztai — városi, szé­kesfehérvári. A család azonban hamasítatlan Illyés Gyula-i kör­nyezetbe vetődött: Sárrétre, Sár- pentelére, egy uradalomba. S „Sej, a mi lobogónkat” hogy a hasonlóság még na­gyobb legyen: Jankovich apja ugyancsak urasági alkalmazott, kőműves a pusztán. Továbbá: Jankovich is eljutott Párizsba, nem csoda, hogy ennyi közös^ életvonás világnézetüket, költé­szetüket is rokonná avatta. Jankovich Ferenc útja, per­sze, sokban el is tér Illyés Gyu­láétól, s most, hogy születésé­nek 75. évfordulóját ünnepeltük, természetesen a különbözőséget, a sajátsságot hangsúlyoztuk, hiszen összetéveszthetetlenül ön­álló, független teljesítmény az övé. Élete is kissé másképpen alakult: az Eötvös-kollégiumban magyar—francia diplomát szer­zett, utána a párizsi École Nor­male Supérieure ösztöndíjasa. Szép pálya állt előtte, s mégis lemondott róla: „Dehogy akar­tam én tudós lenni! Hisz már a sárpentelei közös iskola idején €sak a költészet volt számomra minden ..." Párizst is arra hasz­nába föl - látókörének tágítá­sán túl -, hogy 1931-ben meg­jelentesse első, nagvon is ma­gyar, hazai című verseskönyvét, a Kenyérszegést. Párizs hasonló élményt adott neki,' mint oda­vetődő írótársainak: „Az euró­pai látókör, amit a Collége-ből (a budapesti Eötvös-kollégium- ból — a szerk.) magammal vit­tem Párizsba, az École-ban egyetemesebb mértékben is ki­tágult körülöttem, s lassacskán a világot jobban áttekintő látó­határrá alakult át..." így érkezett haza Magyaror­szágra, hogy a dunántúli nép­világ, a dunántúli táj költője le­gyen. A Nyugat második nem­zedékének finomabb esztétikus hajlandóságú költője, de a népi mozgalom oldaláról. Talán leg­nagyobb verse, a Szántód part­jainál, felejthetetlenül vall az európaiságba oltott népiség és Jankovich Ferenc a magyarság himnikus vállalá­sáról: „Visszajöttem, szép Új­szülött, / heves könnyek között lelkem takarni rád ...” Költészetének kezdeti harmó­niáját a sötétedő hazai láthatár és a világháború hamarosan föl­szakította, s a „nemzethalál ví­zióját vetítette verseibe.” 1945 utáni költészetének szin­te jelképes műve a Sej, a mi lobogónkat című klasszikus „marsa”, amellyel úgyszólván- közhelyszerűen jellemezni szok­tuk a felszabadulást követő éveket.' Alkotókedve szárba szökkent. Az ötvenes évek ele­jén kilépett a költsézet köréből, egész sor regényt, epikát jelen­tetett meg, fordított, mesedara­bokat írt. Népszerűségét a Du­nántúli végeken című történel­mi regénytrilógíája alapozta meg (Hulló csillagok, A tél fiai, Hrdégetés). Az 1956-os ellenforradalom után az Irodalmi Tanács, majd az újjáalakult írószövetség el­nökségének, az Élet és Irodalom szerkesztőbizottságának tagja. Életművét Kossuth-dijjal ismer­ték el. Alkotóereje teljében, 1971-ben hunyt el. GYŐRI LÁSZLÓ Egy tudással butábban —. .. a szinkronmotor lényege tehát nem más, mint... — magyarázza a műszaki kér­désekben otthonos barátom és én lelkiisme­retesen hallgatom. „Több dolgok vannak föl­dön és egen..." — mormolhatnám közben Hamletet, ha nem lenne erőltetett a citátum, mert bölcselmem azt legalább is felfogni volt és lesz is talán még jó ideig képes, hogy egy tudással ismét butább lettem. A szink­ronmotor jóvoltából. Hogy mondja — ha mondta egyáltalán — Szophoklesz? Valahogy így: Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Minden bizonnyal igaza van, csakhogy ak­kor én nem vagyok eber., De csodálatos em­ber az semmiképpen sem. Ahogyan telnek az évek, és mind újabb és újabb tudásra teszek szert, úgy leszek egyre butább. Lehet, hogy széles e hazában, sőt széles e világon én va­gyok csak az egyetlen olyan ember, aki a tu­dástól! butul, de az is lehet, hogy csak én va­gyok az egyetlen olyan, aki ezt be is vallja. Beláthatatlan távolságok, és lenézhetetlen, sőt bemérhetetlen mélységek nyílnak meg előttem egyre-másra a tudomány újabb sike­reinek hallatán, olvastán. Sőt. gyakran a tu­domány mások számára minden bizonnyal közhelyszerűen egyszerű, ám nékem szájtáti- an csodálatra késztető már régen fel- és ki­használt, alkalmazott, bevezetett vagy éppen már el is dobott vívmányai hallatán is. Avagy láttán. Minél többet tudok arról, amiről eddig nem tudtam, minél szélesebbre feszegetem, vagy feszítik nékem az egzakt tudományok kapuit, annál jobban érzem butaságom. Meg- hőkölök, és nekikeseredem: minek nékem mindig és egyre többről' megtudni, hogy nem tudok róla, hogy nem értem, vagy ha értem, hát csak most értem meg, pedig már évtize­de fölényes biztonsággal tudnom kellett vol­na a dolog lényegét? Itt va'n ez a szfnkronmotor is. Nyugodtan ültem eladdig a kis presszóasztalnál, hörpöl- vén kedvenc italomat. Hanyag eleganciával fejtegettem a világpolitika szerintem várható jövőbeli fejlődését, ejtettem már néhány szót, természetesen csak úgy mellékesen, beavatot­ton, otthonosan a színház, az irodalom ak­tuális kérdéseiről, s akkor valahogyan felve­tődött a szinkronmotor fogalma — és én me­gint butább lettem egy tudással!. Odalett az iménti magabiztosságom, minden valós, vagy csinált fölényem, szembekerültem ismét és új­ra azzal a tényei, hogy félszellemű vagyok. A világnak csak egyik szellemi felére készí­tettek felt annak idején, az úgynevezett hu­mán műveltségre, mely mindig előkelő arisz­tokratizmussal utasította el az egzakt tudo­mányokat. Az élet e spektrumába nem fért bele az „ibolyántúli” szellemi sugárzás. A la­tin auktorokon, a görög klasszikusokon, az angól! drámaírókon túl és mellett még Ste­phenson és gőzgépe is legfeljebb egy vasár­napi magazin kuriózuma volt csupán. A mű­velt ember és a technikai, a műszaki tudo­mányok között nem volt egyenlöségi jel. Hiá­ba volt egy mérnök akár még oly sikeres fel­találó is, szakbarbár maradt, mert nem ismer­te Miltont és az Elveszett paradicsomot — például' Ezzel a csodálatos — mert vallóban csodá­latos is — teherrel a hátamon ülök most itt szemben azzal az átkozott szinkronmotorral, amelynek értem é.ni hogyne érteném a mű­ködési elvét, a hasznosságát is, ám mégis... Aki húszéves korában tanul meg úszni, annak soha nem lesz igazi vízbiztonsága. Állok a Ferihegyi repülőtéren, várok, vagy vendéget, vagy arra, hogy magam utazzak. Értem, tö­kéletesen értem, milyen fizikai törvények kö­zött és miatt emelkedik a magasba a több tonnás szárnyas test. De megérteni, hát azt nem tudom. Annyi vicék-vacak kisebb, na­gyobb rádió van körülöttem, hogy talán még ott lis szól egy, ahol a király is maga kapcsol­ja ki, vagy be ... Értem, hogyne érteném a rádióhullámok „törvényét", azt azért tanultam, pótoltam is, amit egykor nem tanultam meg beil&le, a dolog tehát teljesen világos. Ha megérteném, hogy az a bizonyos hulilám fii­ért pont az én elemes kis zsebrádiómat ta­lálta meg itt lenn, a garázsban? Mert bár mindent értek, ezt meg nem értem. És miközben minél messzebbre és mélyebb­re hatolok éveim múlásával egy eladdig szá­momra terra incognitán, az egzakt tudomá­nyok és a tudományos praktikumok — elné­zést e magam gyártotta fogalomért — viliá­gában, mind jobban érzem: mindent értek, de sajnos keveset értek meg. S itt az igekötő szerepe nem halmi írói vagy újságírói nyel- vénckedés, hanem a belső azonosulás, az ott­honosság, a teljes szellemi abszorpció gond­ja és problémája, léte és hiánya. ­A világot — sajnos — politikailag fel le­het osztani, földrajzilag is, a fent és lent földi fogalmai szerint is. Ám az emberi szellem, amely magai is része a viliág egységének, az anyagi világ valóságának, nos, az ember e léptéke és értéke szerint is a világ egy és oszthatatlan. Való igaz: senki sem lehet egy­szerre mérnök és csillagász, egyben képző­művész, drámaíró és zeneszerző is. Ráadásul, mind — együttvéve — téve ezt alkotó módon és magas szinten. A Leonardo! és a Herman Ottók korszaka régen lejárt. De az univerzá­lisan fogékony, a 'Szellemileg sokoldalú­an felkészített emberek korszaka csak most jött el. Teljesen ostoba dolog szétválasztani, alkar még kérdésfeltevés formájában is: hu­mán műveltséget-e, vagy műszaki, technikai kultúrát? Műveltséget! Alapot ahhoz, hogy fo­gékony legyen az emberi szellem minden irányban, hogy módja és lehetősége nyíljék ezekből az „irányokból" kvi óla sziám i a maga számára a megfelelőt. Vagy hogy éppen for­dítva: ezek az „irányok” találjanak rá a meg­felelő készségű és fogékonyságú elmére. Aki megtanult kellő időben úszni, az lehet jó vi- zilabdás vagy gyenge időt elérő gyorsúszó, de vízbefúló semmiképpen sem.' — ...a szinkronmotor lényege tehát nem más, mint az, hogy...” — magyarázza a ba­rátom, és én megértőén bólintok Mert elju­tottam azért már odág, hogy értem, mit nem értek. GYURKÓ GÉZA Szűcs Mariann: * A baleset • : B z öregasszony felkapasz­kodott a kád szélére. Im- bolyogva kinyitotta a kis- ablakot. Lenézett a két­méteres mélységbe és egy pil­lanatra visszahőkölt. A könyöke lehorzsolódott, de szerencsésen* sikerült a földre huppannia. Hátrabicegett a kert végébe. A sufniból riadtan reo- bentek szét a kismacskák. Az anyjuk felborzolt szőrrel és « megvetett lábakkal nyávogott. Az öregasszony észre sem vé­ve a macskát, sebtiben bezár­ta az ajtót, leporolta a ruhá­ját és elindult. Az úton úgy bukdácsolt le­felé, mint egy elgurított fekete gyöngy. v — Hová igyekszik annyira, Mária néni? — lassított le mel­lette egy gépkocsi.- Az orvoshoz — szuszogta alig hallhatóan, mert a nyaka egyre jobban fájt.- Szálljon be, majd elvi­szem !- Az isten áldja meg, fiam! A férfi kiszállt a kocsiból é; besegítette az öregasszonyt.- Mi történt magával? — Baleset. — Hogyan?- Nem érdekes - legyintett Mária néni, de legszívesebben sírni szeretett volna, összefony- nyadt, eres kezei meg-meg- rándultak. Hiába. Miért van az, hogy nyolcvan felé mér a köny- nye is elapad az embernek? A férfi gázt adott és az útra összpontosított. Eszébe jutott az anyása, aki azzal gyötri, hogy öt meg akarják ölni. Minden héten legalább egyszer. Ilyen­kor felhívja az irodájában, hogy jöjjön és csinálja meg az ajtón a zárat, mert be akarnak törni hozzá. Nyitva felejti az ajtót és amikor észre veszi pánikba esik, hogy a betörő nála járt. Az orvos megmondta. Nem le­het segíteni, sajnos szenilis. Ér­dekes, Mária néni fs lehet vagy nyolcvanéves. Egyedül lakik, de ő biztos nem képzelődik. Igaz, nincs rá ideje, annyit dolgozik.- Mindjárt ott leszünk - ve­tett egy biztató pillantást a sápadt asszonyra. Az vissza­biccentett és lehunyta a sze­mét. Nem tudom, nem, hogyan sikerült kiszabadulnom. Most mit csináljak? Remélem, ha visszamegyek, kiatussza macá­ból ezt a dühöt. Az őregasz- szony kinyitotta a szemét, de forgott vele az egész kocsi. Úgy érezte, hogy az országút, mint egy szőnyeg, felgöngyölő- dik a szívére és nincs tovább. Amikor a kocsi hirtelen fé­kezett, előrebukott, majdnem beverte a fejét a szélvédőbe.- Megérkeztünk, Mária néni! - kászálódott ki a kocsiból a vezető. Az öregasszony nem mozdult. Rémülten vette a 'kar­jába. Csodálkozott, hogy mi­lyen könnyű. Mint egy szárnya- szegeft madár. Vitte egyenesen a rendelőbe. A várakozók döb­benten néztek utána. Az orvos a vérnyomásmérőt babrálta.- Tegye az ágyra! Mi tör­tént?- Rosszul lett. Pontosan nem tudom, hogy mi történhetett. Az úton vettem fel, magához sietett - tördelte a kezét a ve­zető, majd elköszönt és kiment.- Nővérke, legyen szives néz­ze meg a nénit, amíg végzek a beteggel ! Az asszisztens megsimogatta az öregasszony márVányarcát, megnézte a pulzusát és kigom­bolta a ruha nyakát. — Mária 'néni! - szólongatta. Hát persze! 'A haját akartam elsimítani a szeméből. Akkor kapott a kezem Utón, magához rántott és... Nem tudok nyelni. Mintha kiszakadt volna a nyel­vem. — iMost hol vagyok? — döc- centék halkan a ^szavai. — Itt a rendelőben. Már jön a doktor úr és megvizsgálja. — Mi történt magával? — ta­pogatta oz asszony véraláfutá­sos nyakát. — Semmi, csak egy kis bal­eset. — A karján az igen. Nővérke, legyen ‘szíves lemosni és bekö­tözni! Ki fojtogatta magát? Az öregasszony előtt egy zi­lált fej jelent meg. — Eressz el, fiam! — suttogta és vékony teste megrándult. Nyöszörgőit még valamit, de az orvos 'nem értette pontosan. — Nővérke! Kérem, hívja fel a rendőrséget és kérjen men­tőt! Azonnal be kell vinni a kórházba! Adunk néki egy nyugtató injekciót, mert telje­sen kimerült. Az öregasszonyt tíz perc múl­va elvitte a mentő. A rendőr ott Tiblábolt körülöttük, majd a nővértől kérdezte,, hogy mi tör­tént.- Azt hiszem, betörtek a né­nihez. Ott lakik fent a Fenyves utcában. Micsoda lélekjelenlé­te va n !- Egyedül lakik ott? — kér­dezte a rendőr és felírta az adatókat.- Igen. Jól ismerem. Mióta az a fiatal házaspár elköltözött tőle, majdnem mindennap be­ugrók hozzá.- A nevüket megtudná mon­dáéi? \- Azt tudom, hogy a fiatal- asszonyt Katinak hívják.- Kár. Mert értesíteni kelle­ne valakit, hogy a kórházba vitték. Az asszisztens tanácstalanul tárta szét a karjait.- Még alszik a néni. Esetleg később jöjjenek - hallotta az öregasszony.- 'Nem lehet. Azonnal kikeli hallgatnom. A főorvossal már beszéltem, ő beleegyezett. Az öregasszonyban egy pilla­natra összekúszálódott minden. Nem merte kinyitni a szemét. Jézusom! A rendőrség? Ki akar­ja őt hallgatni? Hát mit mond­hatna? Baleset. Nem, az nem 'jó. Ezek nagyon ügyesek. In­kább félreértés. Igen, hát per­sze! A Kati cflnét elfelejtettem, ő meg mérges lett, hirtelen ha­ragú amúgyis... hogy ez eddig nem jutott eszembe! Szomjúság gyötörte, kényte­len volt ‘kinyitni a szemét. Egy 'negyven körüli, civilruhás férfi állt az ágyánál.- Kézit csókolom! Vértes szá­zados vagyok. Hogy tetszik len­ni ?- Szomjas vagyok. A nyomozó üggyel-bajjal 'megitatta a begipszelt nyakú öregasszonyt. .- Kénytelen voltam fölkelte­ni Mária nénit, mert...- Gondolom.- Betörtek 0 házába.- Nem törtek’ be. Ki mondta ezt magának? •- Szondy doktor úr, a körzeti orvos.- ö honnan vette, amikor én ezt egy szóval sem mondtam neki? A nyomozó megvőkarta a fe­jét, és sehogy se értette ezt a kis öregasszonyt.- Mennyi megtakarított pén­ze volt?- ötszáz forintom VAN. Azért spóróltam össze, hogy ha tör­ténne velem valami...- 'Most történt.- Ezt hogy’ érti?- Elvitték a pénzét. És az egész lakást felforgatták. Az öregasszony lehunyta a szemét. Istenem! Bajt bajra te­tőz ez a gyerek! — Ki járt tegnap magánál? ■ v- Senki. — (Miért nem akar nekünk se­gíteni? Miért titko'lódzik? — Nem titkolódzók én. Csak fáradt vagyok. — Mária néni! Értse már meg! Rablás történt magánál, meg akarták ölni! Meséljen el szé­pen mindent, ahogy történt! — ‘Baleset volt. — Elfogtuk a tettest. A kocs­mában randalírozott. Nem is tagadott semmit. — Mit mondott? — A maga pénze kellett ne­ki. — ötszáz forint? — Gondolom, többre számí­tott. Kérem, meséljen el min­dent. Rablógyilkosság történt, ne mentse azt az embert! — Ne mentsem? — Kérem! — Az unokámat ne ment­sem?! — suttogta az öregasz- szony. — Szóval az unokája — vett elő papírt és tollat a nyomozó. Felhajtotta az ágy szélén a takarót és leült. Várta, hogy az öregasszony folytassa. — Tudja, hogy én hány éves vágyók? — Igen. Nyolcvanegy. z csak feküdt, összeszo­rított szájjal és a kezét morzsolgatta. Nagysoká­ra megszólalt. — Na látja! Az unokám pe­dig huszonhét. Neki még szük­sége lehet a mentségre. Ne­kem már nem. Ezért mondom: baleset volt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom