Tolna Megyei Népújság, 1982. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-02 / 231. szám

IO NÉPÚJSÁG 1982. október 2. IRODALOM Munkahalmaz a hitelsávban N. Lelkes Nándor leendő új- ságírógyakomok-jelölt, akit ere­detileg Naív Nándornak hívtak, ám idejekorán nevet változta­tott, s toJ'lforgató mestere pél­dája okán korábbi nevéből egy kezdőbetűt meghagyott: ezúttal e mester árnyékában surrant be a jeles intézménybe, ahol egy igazi háttértájékoztatót ily mó­don illetéktelenül is végighall­gathatott. A tájékoztató során mindenekelőtt a téma titkos voltáról esett szó — amely té­máról eladdig N. Lelkes Nándor Ss alig olvasott —, de már a« első mondatok után villámcsa- pásszerűen érte a felismerés: milyen rém sokat kell még ta­nulnia. Buzgón jegyzetelt. Nem annyira az elhangzottak tartal­ma bilincselte le fantáziáját, mint inkább az olyan jelzős szófüzérek és szakszókkal spé- kelt képtársítások váltottak ki belőle elragadtatást, amilyenek megfogalmazására az általa legjobban becsült majdani pá­lyatársak is csak a legihletet- tebb pillanataikban lehettek képesek. N. Lelkes Nándor nem min­den kifejezést értett pontosan, de elhatározta, hogy kinyo­mozza értelmüket, s jegyzetei felhasználásával olyan, de olyan cikket fog kanyarítani, amihez képest az eddigi csúcsteljesít­mények is csak szánalmas pró­bálkozásnak számítanak majd a magyar tömegkommunikáció történetében. Lelki szemeivel már látta a címet, voltaképpen ez az eddig soha nem hallott páros fogalompár lelkesítette fel: MUNKAHALMAZ A HITEL­SAVBAN. Azonnal felfogta, hogy a hi­telben végzendő munka, amül ő a legjobb esetben is legfel­jebb meghitelezett munkameny- nyiségnek, tudott elképzelni mennyivel rafináltabban hang­zik — s ezáltal mennyivel hoz­záértőbbnek láttatja az ő sze­mélyét —, amennyiben így fo­galmazza meg: MUNKAHAL­MAZ A HITELSAVBAN. Gyö­nyörű! ,,A célt — írja majd — csiaklis GYORSÍTOTT KERÜLÖÜTON érhetjük el (ez a kifejezés egyébként nagyszerű feleimnek ígérkezett), s ehhez valóságos munkahalmazra lesz szükség a hitelsávban. A KULCSBÁZIS — képzelte tovább a szöveget — adott. Csakhogy számtalan KOCKÁZATI ELEMMEL kell szá­molnunk.,.1" „A kockázati elemek közül — folytatta — elsősorban a MOBILFUNKCIÓ DISSZONAN­CIÁJÁT kell említenünk." „Hogy a RIZIKÓFAKTOR — ez az! HATASINTERVALLUMÄT csökkentsük, a SZELEKTÍV EXK­LUZIVITÁS módszerén kell vál­toztatnunk. Ezért változik meg — N. Lelkes Nándor csettintett örömében — a BERENDEZÉS- ORIENTÁLT INVESZTÍCIÓ mér­téke. Szükség van erre azért is, mert jelenleg túlságosan elhú­zódik a KONSTRUKCIÓS SZFÉ­RA, s a BEINTEGRALÓDÁS VÉ­GIGZONGORAZHATÓSAGA szenvedhet csorbát.” Még vagy félóráig jegyzetelt, és álmodozott, majd elégedet­ten vágta zsebre a noteszt, s bár volt némi hiányérzete — egyebek között nem talált he­lyet készülő művében a VAS­TAG GONDOKNAK, és a TÚL- NAGY HÁNYAD MARKOLÄSA veszélyeit sem tudta az INTEN- ZIFIKÁCIÓS CENTRUMTÖREK­VÉSSEL párosítani —, tisztában volt vele, hogy mindez ousztán a megszerezhető rutin kérdése tudta, hogy iárható útra lelt, s hitte, hogy eliő a nao. amidőn eav ilyen háttértáiékoztatón már illetékes beavatottként ad­hat hangot kételyeinek, ha a aótló tényezők között at ÚJ­SÁGÍRÓ MÉREGFOGÁRÓI. esik szó. ACZÉL GÁBOR A kezdetektől napjainkig I 1 Francia fotókiállítás X .*■ r & jSr Alig fél évivel azután, hogy a magyar fotóművészet a hős­kortól napjainkig tartóan be­mutatkozott a Műcsarnokban, most a francia fotóművészet történetével ismerkedhet a lá­togató ugyanott. A kiállítás felvonultatja a kezdetleges eszközöfckél készült korai fotográfiákat, s a legbonyolultabb technikát szolgál atálba állító ko rönkbe Ili alkotásokat. Láthatunk doku- ment urnfe I vételeket, riport- újság és reklámfotókat. S megjelenik a fotográfia mint az önálló képi ábrázolás művé­szi produktuma is. Ismert ne­veik, a legjelesebb francia fo­tóművészek életművéből ka­punk villanásnyit. Történelmi események, zsánerképek, portrék, életképek, különleges kompozíciók között gazdag a választék. Jelen vannak a francia élet mindennapjai és ünnepi pillanatai. E. Quertel: Pár Izis: Victor Bazok tér (Párizs) Raymond Depardon: Légionáriusok Henri Cartier Bresson: Granada Martine Franck: Busc-i uszoda Barátnőm, a konyhatündér A barátnőm lassacskán úgy viselkedik, mint egy feleség ... Azt hinné az ember, ezek a vé­kony, larmernadrágos lányok nem csinálnak nagy hűhót ab­ból, mit eszik a fiújuk, de vele kilógtam! — Kicsi arany csillag — kez­di, alighogy beállít hozzám —, mit ennél? Bekukkant a konyhába, a kamrába, a hűtőszekrénybe, mosogatni kezd... Utána megyek a konyhába. — Kicsi fészekrakó madár­kám - mondom fogcsikorgatva. - Ha nem hagyod abba, mozi­ba megyek. Azt feleli, hátra sem nézve: — Kicsi gyémánt mackó, mire hazajössz, olyan vacsorád lesz, hogy mind a tíz ujjad megnya­lod! Lemegyek a moziba, persze dühöngök. Ő meg odafönt du- dorászva kotyvaszt. Kinek van türelme ehhez? Két óra hossza múlva haza- állitok. Némán eszem, nem di­csérem a lőztjét, hadd fájjon a lelke. Nem állja ki, hogy meg ne kérdezze: — ízlik, kicsi béresem? — Béres az öregapád! — vá­gom oda a villát, felpattanok, otthagyom az ételt. Becsörtetek a szobába, dühö­sen a szám sarkába lökök egy cigarettát (átkozott szenvedély!) háborgók és pöfékelek. Utánam jön, elém guggol, pityereg, szin­te szétreped a farmer a fene­kén. — Mi van veled? — kérdezi. Ki tudnék ugrani övbőrömből. Nem sejti! Mert nem sejti... huszadszor ismétlődik meg ez a jelenet, de ha századszor is­métlődik, sem fog rájönni, mi­től leszek ilyenkor ideges. Ugyanez történik, amikor ki­rándulunk. Az ember a barátnőjével le­hetőleg olyan helyekre vágyik, ahol kettőjükön kívül senki sincs ... Erdei rétekre, patak­partokra ... Leterítjük a pokrócot, elheve- redünk rajta, a barátnőm ölé­be hajtom a lejem, várom, hogy suttogjon valamit. Megszólal:- Neki kellene látni a főzés­nek, mert sose lesz készen az ebéd. Gyűjtsön rozsét, gazd- uram - tréfálkozik -, rakjon tü­zet, addig én hámozom a krumplit... És nem dől rá, nem üti agyon egy vastag, jóságos la! Feltá­pászkodom. Már ég a tűz, táp­lálom, táplálom, hordom a ro­zsét, tördelem a térdemen, de ő még mindig a hagyma felvá­gásánál tart.- Nem, ez nem megy! — egyenesedek ki. — Félek, egy­szer megbolondulok ...- Mi baj, nyuszókám? - néz rám. Gyönyörű szeme van, elkábít, ha belenézek ... A számba dugok egy cigaret­tát, hátha a füst megnyugtat... Ördögöt nyugtat! Elém kuporodik, a kétöklöm- nyi fenekén megfeszül a nad­rág.- Ne velem törődj - lörme- dek rá -, hanem haladjon az a főzés! Perceken át dinszteli a bog­rácsban a hagymát.- Tedd már bele a húst. Jó az már. Nincs türelmem a pepecse­léshez.- Ne taníts főzni — sértődik meg. Ejnye, a hétszázát, még neki áll feljebb! Mondom:- Ha mellettem akarsz ma­radni, ezután konzerveket eszünk. Nem azért utazunk tíz kilométereket a zöldbe, hogy aztán az erdő közepén órákig főzőcskézzünk. Kemény voltam. Sir. (Nála könnyen megy.)- Nem ízlik a Iőztöm? Megsajnálom.- Hidd el - magyarázom erőt véve magamon -, ugyan­olyan jó a konzerv is, ha te ké­szíted el. Kicsit megborsozod, sózod, paprikázod, ahogy ml szeretjük. Neked nagyon jó ér­zéked van ehhez. És hamar megvan. Sajnállak - tódítom váratlanul -, hogy ebben a gyönyörű erdőben főzéssel gyöt­rőd magad, hogy a kedvemben járj. Nem akarom, hogy sza- kácsnémnak érezd magad, mint egy katolikus pap mellett... Sokkal többet jelentesz te ne­kem annál! Ezt elhiszi. Ezt érti. Hálásan odabújik hozzám. „Ó, nők!" — bámulok a fák lombja közt kéklő égre. Jön két nap múlva. Hova ve­zet az első útja? A konyhába! De hiába, mert konzervnél egyebet nem talál. Kiszalad, összeüti a tenyerét: — Mit fogsz enni? Átölelem a derekát, visszavi­szem a konzervekhez. — Ne félj, azért van mit csi­nálj. Ránéz a vagdalthús-konzerv- re, elpityeredik: — Vagdalthúst, kenyérrel? — Annyival nem úszód meg! Meleget eszünk: fóliában sült vagdalthúst... Figyel, forgatja a lejét, mint egy puli. — Négyszögletesre vágod a fóliát, közepére vékony szalon­nadarabokat teszel, erre meg néhány karika krumplit. Megsó­zod, hagymakarikát helyezel rá, arra egy szelet vagdalthúst, egy szelet zöldpaprikát, megint krumplit, s az egészet beborítod még egy szelet szalonnával. Be­csomagolod, és akár sütőben, akár kiránduláson parázson öt­nyolc perc alatt megsütöd. Tíz perc az egész, és finom! Ámul, ragyog a szeme. A nyakamba ugrik. — Te szép, erős, okos embe­rem! Belecsipek a fenekébe, de meg sem érzi. Egy cipóval bol­dogabb lenne, mint velem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom